Nincs visszaút

Megálltunk az hatalmas irodaépület előtt. A lélegzetünk teljesen elakadt. Leesett állal csodáltuk az égebnyúló épületet. Miután sikerült egy parkolót keresnünk, ami tegyük hozzá körülbelül az örökkévalóságig tartott, ugrálva rohantuk le a bejáratot. Mint túlbuzgó és egy "kicsit" hibbant rajongók sikítoztunk és ugráltunk örömünkben. Csoda, hogy nem rúgtak ki minket azonnal. Jó igaz úgy néztek ránk, mint akik most szabadultak az elmegyógyintézetből, de ez mellékes. A lényeg a következő: ott álltunk a siker küszöbén és csak egy lépés választott el minket a sikertől.
 A lábaim valószínűleg azt hitték salsa órán vagyok. Remegtek, ahogy a kezeim is. Izgulok és ideges is vagyok egyszerre, pedig nincs mitől tartanom. Ugye? Tuti, hogy még egyszer minimum szívrohamot kapok. A színpadon nem izgultam ennyire, mint most. Mi van velem? Ahogy látom Mia és Shei is osztozik ezzel az érzéssel.
 Sheila a körmeit rágta, ezzel jelezve idegességét. Mia fel-alá járkált a folyóson. Egyszer csak nyitódott az ajtó. A lányokkal összenéztünk és megvillantottuk fehér fogainkat. Egy látszólag komoly férfi lépett ki a teremből.
-The Dreamers? -ránk pillantott. Igenlően bólogatni kezdtünk, mire elmosolyodott. -Kérlek, gyertek be! -kitámasztotta az ajtót, megvárta míg mind a hárman bemegyünk, majd bezárta mögöttünk.
 A hely hatalmas volt. Több teremből állt, de mindegyik összeköttetésben volt a tárgyalóval. Apró léptekkel közeledtem az asztalhoz, ami előttünk hevert. Az ott ülök azonnal felpattantak, mikor beléptünk.
-Sziasztok! Örülök, hogy eljöttetek. -barátságosan ránk mosolygott egy nem sokkal idősebb srác. Miután a csajokkal kezet fogott, én következtem. Óvatosan nyúlt oda hozzám, de határozottan ragadta meg kézfejem. Egy apró, tán jelentéktelen mozdulattal megsimogatta az ujjaim tövét. Nem figyeltem arra, mikor a lányokkal fogott kezet, valószínűleg velük is így viselkedett. Egy mosollyal elintéztem a dolgot. A többi fickó is megragadta a kezünket. Mindenki elmondta nevét, amit persze nem tudtam megjegyezni. Tanácstalanul néztem Miara. Ő talán képes volt megjegyezni a bonyolultabbnál bonyolultabb neveket, de mikor visszapillantott, láttam rajta, ugyanúgy járt mint én.
 Miután átestünk ezen a bemutatkozós mustrán, leültünk a helyünkre. Ami persze precízen ki volt találva. A székeken kis masnik voltak. A kedvenc színünk jelezte a székünket. Az enyém természetesen narancssárga volt. Ajkaimat mosolyra húztam és halk nevetésben törtem ki.
A székem Blake mellett volt, utólag megtudtam, hogy ő az akivel először kezet fogtunk. Alig pár évvel lehet nálunk idősebb, de máris itt dolgozik. Tehetséges srác lehet.
 Hirtelen egy vidám, ránézésre is egy kicsit bolond férfi pattant fel az asztaltól.
-Most, hogy mindenki bemutatkozott, azt hiszem, nekem is ideje lenne. -megköszörülte a torkát. -A nevem Peter Winmer. Én leszek az új menedzseretek, persze csak, ha ti is szeretnétek. -ránk kacsintott. Azonnal villantak a fehér fogacskák. -Akkor azt hiszem, ezt megbeszéltük. Most térjünk át a dalaitokra. Van már teljesen saját, általatok írt szám? -kíváncsian fürkészte tekinteteink. Pillantása rajtam állt meg, valószínűleg azért, mert Mia és Shie is mereven bámult rám.
-Hát, van egy dal, amit én írtam, de nem tudom, hogy alkalmas e...-mondtam félve. Mintha showder klubbot néznénk, a lányok hangosan felnevettek.
-El tudjátok játszani? -biztatóan nézett rám Blake. Shiela egyből húzogatni kezdte a szemöldökeit. PERVERZ!! Mia felugrott a helyéről és odajött hozzám. Erősen megragadta a kezem és a stúdióba húzott.
 Nem volt olyan jó ötlet a ruha. Nem tudok olyan szabadon mozogni, érzem, ahogy visszafog. Rémes érzés.
Nagy nehezen sikerült egy olyan testhelyzetet felvennem, ahogy képes voltam gitározni és nem villantottam meg egyik fehérneműmet sem. A cipőimtől egy határozott és nőies mozdulattal megszabadultam. A sarokba rúgtam őket. Blake csak ámult és bámult. Valószínűleg egy kis plazacicának gondolt, aki egy tapottat sem tesz meg kedvenc magassarkúja nélkül. Igazán sajnálom, ha csalódást okoztam neki, de szerintem nem.
 Összenéztünk a lányokkal és játszani kezdtük. Eszembe jutott, mikor először énekeltük. Alig ismertük akkor még a fiúkat, mégis ott voltak és nem hagytak minket, legfőképpen engem egyedül. Jövök nekik egy tábla csokival. Képesek voltak elviselni az idióta hangulatingadozásaimat. Az ő helyükben tuti otthagytam volna magamat. Nem akarom őket isteníteni, de ezt nem hittem volna róluk. Majdnem egy hónapja ismerem őket és már mindenfélét éreztem irántuk, legfőképpen Niall iránt. Nem! Ki kell vernem a fejemből! Nem is szabad rágondolnom, mert megint elkalandozok és akkor mindennek vége. Erősnek kell maradnom! Muszáj. De annyira kedves és megértő...Nem! Ha közel engedem magamhoz, fájdalmasabb lesz elengedni. Nem akarom megbántani és elveszíteni sem.

 A dalnak hamarabb vége lett, mint gondoltam. Csodálom, hogy nem rontottam el a szöveget, elvégre teljesen máshol jártam. Emiatt kicsit zavartan néztem a többiekre, akiknek láthatólag ez egy kicsit sem tűnt fel. Fellélegeztem. Letettük a gitárokat a helyükre és a kint bámuló tömeghez siettünk, akik időközben csak 3 főre csökkentek. Már nem is akkora a csapat. Blake, Peter és még két idegen várt ránk. Amint kiértünk, megdicsértek minket.
-Szép volt csajok! -Peter megsimogatta a fejünk tetejét. Kicsit furán éreztem magam. Lehet ennek csak az az oka, hogy nem ismerem még eléggé. Simontól ezt természetesnek venném, de tőle... Mindegy, majd megszokom. Muszáj lesz, ha ő lesz a menedzserünk. Az előttünk álló időszakban, valószínűleg minden lépésünknél ott lesz és visszaránt, ha valami emeletes baromságra készülnénk.
-Nem szeretnétek felénekelni már most? -vetette fel Blake. Az arcom felderült. A lányokra néztem, akik szemmel láthatóan hasonlóképp éreztek mint én.
-Benne vagyunk! -kiáltottam fel. Villámgyorsan megfordultam, ami nem volt olyan jó ötlet. Egy kicsit megszédültem és a falba kapaszkodtam meg. Mindenki aggódva ugrott oda hozzám. -Jól vagyok. Nyugi! -csitítgattam őket.
-Szerintem inkább ülj le egy kicsit! -féltve kémlelte tekintetem Blake. Bólintottam, mert tudtam, nem hagy békén míg le nem ülök. Pont, mint a két unokatesóm. Amint egy kis karcolás keletkezik rajtam, már a kórházba küldenének. Egy évvel idősebbek nálam, bátyám helyett bátyáim. Imádom őket, de néha az idegeimre képesek menni. Jaj ne, ha jól emlékszem, két nap múlva itt lesznek. Király, majd vigyázhatok rájuk, mert magukra természetesen nem képesek, csakis rám.
 Miután már mindenki meggyőződött arról, hogy nem szenvedtem súlyos károsodásokat, visszaengedtek a mikrofonhoz. Most figyeltem arra, hogy ne kalandozzak el. Kellemetlen lett volna, ha szám közben más valamit kezdek énekelni és most a gitárra is jobban oda kellett figyelnem. A koncentrálásom meg is hozta a kívánt eredményt. Sokkal tisztábban énekeltünk, mint azelőtt. Épp a dal közepénél tartottunk, mikor Blake bejött egy kamerával a kezében. Kellően megzavart, majdnem elrontottam a szöveget. Teljesen zavarban érzetem magam, ahogy filmezte éneklésemet. Enélkül is elég furcsán éreztem magam. Nem hiányzott még a kamera az arcomba. Mikor már az aurámat is zavarni kezdte, egy picit meglöktem. Mia és Shiela arcára gonosz vigyor ült ki. Természetesen nem adta fel ilyen könnyen. Mia volt a soron következő. Túl közel merészkedett Miahoz, aki egy "gyengéd" mozdulattal rátaposott az operatőrnek felcsapott srác lábára. Szegény kínjában fel is szisszent. Nem jó emberrel kötözködött. A következő áldozat Sheila volt, vagy inkább Blake volt az áldozat? Ez egy jó kérdés. Shei barátságos mosollyal fogadta a kamerát, majd egy jól irányzott legyintéssel eltávolította a fiút az útjából. Megráztam a fejem. Szegény srác jó fej akar velünk lenni, mi meg megöljük. Igen, erre vállalkozik az, aki a barátunk akar lenni. Egy kicsit bonyolultak vagyunk, de annyira nem mint látszik. Tudunk kedvesek is lenni, néha. Csak néha. Régebben kedvesebbek voltunk...nem! Már nagyon régóta ilyenek vagyunk. Ez van. Így kell minket szeretni. Megszoksz vagy megszöksz! Ránk ez különösen igaz. Ezen nem tudunk változtatni, de őszintén szólva nem is igen akarok. Nem kell, hogy mindenki szeressen. Elég ha van egy maréknyi barátom, akikben megbízok és akikre mindig számíthatok. Mia és Sheila ilyen, valamint a srácok is talán ebbe a kategóriába sorolhatók. Bár az utóbbiba nem vagyok annyira biztos. Elég sok minden történt az utóbbi 2-3 napban és még mindig nem tudok túl sokat a fiúkról. Persze, mint rajongó, mert valljuk be az vagyok, elég sokat tudok róluk, de engem nem ezek érdekelnek. A srácok igazi énje kelti fel a kíváncsiságomat igazán. Természetesen nem feltételezem, hogy megjátsszák magukat, de kamera előtt mégsem tehetnek meg bármit. Egy óvatlan lépés és már ismét a címlapon találják magukat. Gyakran nem is kell hibázni, csak egy félreértés is elég és puff. Megszületett az óriási pletyka, mely az egész világon percek alatt elterjed. Akkor már nincs visszaút. Jaj, már megint elkalandoztam. Csoda, hogy nem rontottam el a szöveget. Egy zseni vagyok. Nem tudom, hogy hoztam már másodszorra össze, de nagyon profi vagyok. Nem vagyok egoista. Kicsit sem.
 Amint elhallgatott a zene, a lányokkal egymás nyakába ugrottunk. Szendvicsölelés. Utálom a szendvicsölelést, főleg, ha én vagyok a hús középen. Ilyenkor általában úgy érzem magam, mint egy szardínia a dobozban. Most valahogy mégis jól esett. Lehet az az oka, hogy épp az előbb vettük fel életünk első önálló dalát? Ki tudja? A lényeg az, hogy végre jó úton haladunk. Bármi is történik mi itt leszünk egymásnak. Valamint erős gyanúm van, hogy Blaketől sem tudunk majd egykönnyen megszabadulni. Már megint itt legyeskedik körülöttünk a kamerájával. Nem lehet, hogy eltévesztette az épületet. Itt a hanggal és nem a képpel foglalkoznak az emberek. Lehet el kellene majd ezt neki is mondanom, de most túlságosan is jól érzi magát. Nem rontom el az örömét.
-Csodás volt! -kiáltott fel Peter. Kissé félve ölelt magához minket. Valahogy az érintése most már nem volt olyan idegen. Persze még most is egy kicsit szokatlan volt, de mégis jó érzés fogott el. Talán bizalom?
-Nincs kedvetek eljönni kávézni? -szólt közbe Blake. Összenéztünk, majd boldogan bólintottunk. Peter egy kedves mosollyal intett nekünk búcsút.
 Gyorsan felkaptuk a cuccaink, majd egy szabályos futóversenyt rendeztünk. A kis kamerásunkban is van kellő mennyiségű versenyszellem. A folyosón mezítláb rohantam végig. Az arra járok szimplán hülyének néztek. Kezdek hozzászokni az ilyen pillantásokhoz. Egyre többet kapok belőlük. Talán igazuk van? Majd megfontolom.
 Blake egy csaló! Ez biztos. Lifttel mentünk és egyszer sem álltunk meg, mégis előbb ott volt a parkolóban, mint mi.
-Aki itt dolgozik, annak könnyebb. -jegyeztem meg.
-Majd ti is megtanuljátok itt a járást. -ránk kacsintott.
-Hova megyünk? -tért a tárgyra Sheila.
-Oda. -a szemközti hatalmas kávézóra mutatott.
-Ott adják a város egyik legfinomabb kávéját. -szólt közbe Mia. Elnevettük magunkat. Már épp átkeltünk volna az úton, mikor észrevettem, hogy a cipőm még mindig a kezemben himbálózik. Zavart vigyorral az arcomon felvettem a kis szandálkámat.
-Kész vagyok. Mehetünk! -kiáltottam fel.
-Rendben. -villantotta meg fehér fogait Blake.
 A kávézóban hatalmas volt a forgalom, mégsem volt tumultus. Mindenki kényelmesen el tudott helyezkedni. Mivel mi még sosem jártunk itt, Blakere bíztuk az italok kiválasztását.
-Mi a tervetek a mai napra? -törte meg a ránk nehezedő csendet a zöld szemű srác.
-Nem igazán tudjuk még. -válaszoltam kis késés után. -Talán elmegyünk bulizni egyet. -folytattam. Eszembe jutott, hogy ahányszor eddig bulizni akartunk, valami rossz történt.
-Kirúgunk a hámból. -vágott közbe Shei határozottan. Miaval összenéztünk, majd nevetésben törtünk ki.
-Ünnepeljétek meg mindenképpen! Nem mindenkit hívnak ám ide. Sőt, nagyon kevesek léphetik át a küszöböt. -magyarázta Blake. Nagyon jól estek azok a dolgok, amiket mondott. -Amúgy is ha dolgozni kezdünk, nem igen lesz időtök bulizni. -tette hozzá.
-Értettük főnök! -nevetve mondtam. Mind a hárman szalutálni kezdtünk. Blake is nevetett. Mikor ez megtörtént, leengedtük a kezünket.
-Ha elmegyünk bulizni, nincs kedved csatlakozni? -vetette fel Mia.
-Jó ötlet. -azonnal rávágtam.
-Szívesen. Köszi a meghívást. -kacsintott Miara Blake.
 Az utána lévő órákat végig beszéltük. Nagyon jól éreztük magunkat a társaságában. Petert még nem igen ismerjük, de ha olyan, mint Blake, akkor nagyon nagy mázlisták vagyunk és Fortuna a mi oldalunkra állt. Végre. Kíváncsian tekintek az este felé. Vajon kik jönnek? A srácok ott lesznek? Blake eljön? Találkozunk régi jó és borzalmas ismerőssel? Ez még mind a jövő zenéje...

A hívás

Kivételesen senki sem keltett fel reggel. Nyugodtan "élvezhettem" kellemesnek egy csöppet sem mondható álmaimat. Lepergett előttem ahogy David itt állt az ajtóba, ahogy Niallal táncoltam és az is, mikor becsaptam előtte az ajtót.
 Még mindig nem tudom, mi lett volna a helyes. Ha hagytam volna, hogy megcsókoljon, sokkal nehezebben tudnám a szívemet kordában tartani. Nem lehet köztünk semmi. Jelenleg a karrieremet kell kiépítenem és ő is állandóan úton van. Nem lenne egymásra időnk. Ha valamilyen csoda folytán össze is jönnénk, a turné mindennek véget vetne. Lányok ezrei, milliói hevernek a lába előtt... Tudom, ő nem olyan, de nem ismerem eléggé, hogy azt mondjam, sosem csalna meg. A távkapcsolatok nem működnek. A felek elhidegülnek egymástól. Valaki biztos sérül a szakítás során. Ezt én nem akarom. Nem akarom azt, hogy fél év múlva már meg sem történtnek tekintsük a napokat, amikor jól elvoltunk és boldogak voltunk. Túlságosan is szeretem ahhoz, hogy elveszítsem. Daviddel is hasonlóképpen voltam és most hol tartunk? Megvetjük a másikat és csak a csalódottságot hagytuk a másikra. Hiába töltöttünk együtt annyi csodálatos hónapot, most már csak a rémes dolgokra tudok gondolni vele kapcsolatosan. Nem bírnám ki, ha Niallra is csak így tudnék visszaemlékezni. Nem. Ezt nem fogom hagyni. Maradok csak távoli szemlélődő. Úgy könnyebb.
 Lementem a konyhába, ahol Daisy és anya vártak már rám.
-Jó reggelt! -barátságos mosollyal üdvözöltem őket. Húgocskám azonnal a nyakamba ugrott, majd egy puszival kívánt jó reggelt. Odaléptem anyához és az ő arcára is adtam puszit.
 Letettem Daisyt és a hűtőhöz mentem. Reggeliként egy kis joghurtot vettem elő. Átsétáltam a nappaliba, majd nagyon nőiesen levetődtem a kanapéra. Szegény kanapé szabályosan felnyögött, mikor ráugrottam. Nem élvezhettem sokáig a pihe-puha párnákat, mert a telefonom hangos csörgésbe kezdett. Felrohantam a szobámba.
-Halló? -kíváncsian kérdeztem, mert egy eddig sosem látott számon hívtak.
-Szia Lucy te vagy az? A Syco Records-tól hívlak. -az állam leesett. Alig kaptam levegőt. Egy kisebb sokkot kaptam, mikor meghallottam. -Itt vagy? -folytatta.
-Persze. Igen én vagyok Lucy. Miben segíthetek? -próbáltam komoly maradni. Nem igen sikerült.
-A csapatnak lenne egy ajánlatunk. Mit szólnátok egy lemezhez? -most kaptam sokkot.
-Egy saját lemez? Úristen! Az nagyszerű lenne! -éreztem, hogy a gravitáció nem tart elég erősen, mert elszállok.
-Ezt örömmel hallom. Gyertek kettőre a stúdióba! Legyetek pontosak! Majd ott megbeszéljük a részleteket. Szia! -rezzenéstelen hanggal mondta.
-Rendben ott leszünk. Köszönöm, hogy hívott. Viszont hallásra! -mielőtt még kinyomott volna, elmosolyodott. Hallottam. Megvártam míg leteszi a telefont, majd teli torokból sikítozni kezdtem. Ugráltam, mint aki rugót nyelt. Egyszerűen nem hittem a fülemnek. A boldogság átjárta az egész testem úgy éreztem, ha nem fog meg valaki elszállok messze innen. Anya és Daisy aggódva nyitottak be a szobámba.
-Minden rendben? -kérdezte anya és arcomat vizsgálta sérülés után kutatva.
-Persze. Ennél nagyobb rendbe már nem is lehetnének a dolgok. Lemezszerződést ajánlottak a csapatnak. -beletúrtam a hajamba és ismét ugrándozni kezdtem. Anya arca felderült és szorosan magához ölelt, amihez persze Daisy is csatlakozott.
-Gratulálok kicsim! Tudtam, hogy sikeresek lesztek. -egy anyai puszit is kaptam. -A lányok már tudják? -esett gondolkodóba.
-Azt hiszem...-én is tanakodni kezdtem. A kezembe kaptam telefonom és úgy döntöttem, hogy inkább felhívom őket. Anya és Daisy kimentek. Megvártam míg becsukják az ajtót, majd az ablakomba másztam. kinyitottam az üveget és kilógattam a tetőre lábaimat. Először Miat hívtam.
-Szia Mia! -vigyorogtam, ami a hangomon is hallatszott.
-Szia! Hogy-hogy ilyen korán hívsz? -rápillantottam az órámra.
-Már fél 11 van. -feleltem nevetve.
-Jó ez igaz, de mindegy. Nekem még hajnal. Most komolyan, valami baj van? -aggódva kíváncsiskodott.
-Ülsz vagy állsz?
-Fekszek. Miért? -értetlenkedett.
-Akkor jó. Kapaszkodj meg, mert olyat mondok, hogy dobsz egy szaltót! -húztam az idegeit.
-Mondd már!
-Találd ki, ki hívott fel nem is olyan régen! -folytattam kis játékom.
-Niall?
-Mi? Nem! A Syco Records egyik ügynöke. Tudod mit jelent ez? -hülye kérdés. még szép, hogy tudja. Mindig is erről álmodoztunk. Mia sikítozni kezdett.
-Mondd, hogy nem szívatsz! -ő is a fellegekben volt.
-Ez az igazság. -vágtam rá.
-Úristen! Nem hiszem el! És mit mondtak? Mesélj el mindent!
-Kettőre a stúdióba kell mennünk! Majd ott mondják el a részleteket. Már annyira várom. Nem tudok megülni egy helyben. -meséltem.
-Ezek után már én sem. Ez az eddigi legjobb dolog, ami az X-faktor óta történt. -állapította meg. Volt benne valami, bár ő nem panaszkodhat. Harryvel ha jól tudom, jól megvannak.
-Felhívom Sheilat! Neki is elmesélem a történteket! -váltottam témát.
-Rendben. Akkor egyre ott vagyok érted, felszedjük Sheit és utána megyünk a stúdióba, oké? -egyeztetett velem Mia.
-Így tökéletes. Akkor egykor itt. Szia! -gyors búcsút vettünk.
-Oké. Szia! -abban a pillanatban, hogy kinyomta a telefont, már tárcsáztam is Sheilat. Vagy harmincszor próbáltam hívni egymás után, de már csak azért se vette fel.
 Vedd már fel! Ne most legyél depressziós! Vedd fel! Vedd fel! Vedd már fel! Telefon, azért van, hogy felvegyük. C'mon Sheila! Tudom, hogy hallod! Ne csináld már! Mindjárt a falba verem a fejem. Ne nyomj ki az isten szerelmére! Ha meglátlak, biztosan megfojtalak!
-Halló? -szólt bele fáradt hangon.
-Na végre! Előbb nem tudtad volna felvenni? -szidtam meg.
-Bocsi. Egy kicsit fáradt vagyok, hosszú estém volt.
-Hmmm. Szóval hosszú este, mi? -a perverz énem előjött. Azonnal szebbnél szebb elméleteket gyártottam Shei estéjéről és fáradtsága okairól.
-Ne kezd! -szólt rám.
-Jó nem kötözködök, de csak azért, mert van egy hihetetlen hírem. -az ő idegeivel is játékba kezdtem.
-Milyen hír? Miről maradtam le? -tanácstalanul állt a dolgokhoz.
-Tippelj, ki hívott fel ma reggel! -muszáj volt tőle is megkérdeznem.
-Niall? -ő is rá gondolt?
-Nem! Mért hiszi mindenki, hogy ő hívott?
-Talán, mert sokat vagytok együtt és fülig szerelmes vagy belé! -jelentette ki rezzenéstelen hangon, valószínűleg az arca is ilyen volt.
-Mi? Én nem is vagyok belezúgva! -hevesen tiltakoztam.
-Tényleg? Az újságírók ezt talán beveszik, de bocsi és ismerlek. Engem nem versz át ilyen könnyen. Meg tegnap láttunk titeket Miaval. Épp valahova nagyon sietettek kocsival. Még mindig tagadod?
-Jó oké te nyertél. Örüljél!
-Örülök is. -nevetett a telefonba.
-Most, hogy kinevetted magad, kapaszkodj meg! A lélegzeted is el fog állni, attól amit mondani fogok!
-Kapaszkodok. Mondhatod. -komolykodott.
-A Syco Records lemezszerződét ajánlott nekünk. Kettőre a stúdióba kell menni, hogy megbeszéljük a részleteket! -elhadartam és vártam a reakciót. Sheila nem volt annyira óvatos, mint Mia. Torka szakadtából kezdetett sikítani, természetesen a telefonba. Azt hiszem az egyik fülemre sikerült megsüketülnöm. Megnyúzlak Shei emiatt! Sheila egy levegővel körülbelül tíz percig volt képes sikítani. Jó ez egy picit túlzás, de tényleg sokáig bírta. Meg tegyük hozzá, sikításból 10 másodperc is sok, pláne ha az Sheié.
-Sheila, élsz még vagy sikerült megfulladnod? -eredetileg kedvesen akartam megkérdezni, de az valahogy nem jött össze. Hopsz.
-Élek és virulok, csak nem tudom elhinni, hogy ez tényleg megtörtént. -nevetgélt.
-Pedig hidd el! Ez a valóság. Végre sínen vagyunk. -villantottam meg fehér fogaimat. Na jó leteszem. Öltözz át és ha kész vagy gyere át! Mia idejön értünk. -folytattam.
-Rendben. Szia! -válaszolta boldogan. Tudtam, hogy fülig ér a szája.
-Szia! -letettem a telefont, majd visszamentem a nappaliba.
 Rápillantottam a falon könnyeden csüngő órára.
 Úristen! Már ennyi az idő? Visszafutottam a szobámba és gyors készülődébe kezdtem. Egy órám volt arra, hogy összeszedjem magam, mielőtt Mia ideérne.
Villámsebességgel végeztem a fürdőbe. A ruha kiválasztása volt a következő lépés. Nem akartam semmi kihívót, de nem akartam nagyinak sem tűnni. Dilemmázni kezdtem két ruha között. Pont, mint tegnap. Időhiányában nem végeztem el a minapi alapos összehasonlító vizsgálatot, helyette tanácsot kértem. Felkaptam a két ruhát és lefutottam anyához, aki éppen Daisyvel játszott.
-Segíts! Melyiket vegyem fel a stúdióba? -kétségbeesetten hadartam. Anya nyugodtan mellém lépett.

-Legyen ez. Ebben gyönyörű lennél. -megsimogatta az arcom.
-Köszi! -hálából egy puszival jutalmaztam meg.
Visszasiettem. Gyorsan felkaptam az előbb kiválasztott darabot. Átmentem a fürdőbe, ahol a sminkemen elvégeztem egy utolsó simítást. A hajam következett. Csak kifésültem és az egyik oldalamra tettem. Hagytam, hogy természetesen hullámos maradjon.
 Miután elkészültem, nyugodtan lementem és csatlakoztam Daisyhez a játékban. Épp kirakózott. A húgocskám imádja az ilyen aprólékos dolgokat. Bár még nagyon fiatal, de már most ki tud rakni egy kisebb kirakót. Nagyon szereti őket. Imád minden aprólékos és precízséget igénylő dolgot. Ha nagyobb lesz biztos valamilyen művész vagy akár építész lesz belőle. Az utóbbihoz kell igazán precízség és kitartás. Hajnalok hajnalán még terveket és maketteket készíteni, ehhez kell ám igazán nagy akaraterő. Még bármi lehet. Előtte az élet.
 Anya az asztalhoz hívott minket. Felpattantunk és gyorsan odamentünk. Éppen csak befejeztem az evést, mikor csöngettek. Az ajtóhoz rohantam, ahol Mia fogadott. Szorosan megöleltük egymást, majd beinvitáltam. Gyorsan elköszöntem Daisytől és anyától, majd már kint is voltunk az utcán.
-Sheila? -kérdezte aggódva Mia.
-Nem tudom. Úgy volt, hogy átjön. -beletúrtam a hajamba.
 A telefonomért nyúltam. Kikerestem Shei számát és felhívtam. Mia kocsijánál álltunk, mikor meghallottuk a mögöttünk szóló zenét. Mind a ketten kíváncsian fordultunk hátra. Sheila volt az. Megráztuk a fejünk.
-Bocsi, a késés miatt, de lerobbant a busz. -mentegetőzött nevetve. Próbáltunk komolyak maradni, de az nem igazán az erősségünk.
-Menjünk, csajok! -kiáltottam fel, miután rájöttem mennyi az idő. -Fél óránk van. -aggódva néztem a többiek szemébe.
 Beugrottunk a kocsiba és a stúdió felé vettük az irányt.
 Az álmaink úgy látszik, kezdenek valóra válni. Ezzel a lemezzel az egész életünk teljesen megváltozhat. Ez egy kicsit ijesztő, de nagyon jó is egyben. Innentől kezdve nincs megállás. A határ a csillagos ég...vagy még az sem. Kíváncsi vagyok, mit fognak mondani a stúdióban...

Szerencse? Talán...

Mikor sötétedni kezdett, úgy éreztem, ideje lenne elkezdeni készülődni. Bezárkóztam a fürdőszobába. Beálltam a zuhanyfülkébe és kényeztettem bőröm a kellemesen meleg víznek.
 Valahogy ez jobban esett, mint a szökőkútban fürdőzés. Bár Niallal nem is volt az olyan rémes, mint először gondoltam. Sőt, egész kellemesnek is mondhatnám. Furcsa, pár hete még nem gondoltam volna, hogy ilyen közel kerülünk majd egymáshoz. Igazából, sosem hittem, hogy valaha is megismerem őket, legalábbis ennyire nem. Régebben azt gondoltam róluk, hogy ők is csak egy újabb tinibanda, akikért minden lány csorgatja a nyálát. Úgy hittem önelégült és beképzelt majmok, de szerencsére csalódnom kellett. Az igazság az, hogy igenis törődnek másokkal és egyáltalán nem nagyképűek, ami manapság már igen ritka dolog. Tényleg foglalkoznak a rajongókkal, még akkor is, ha épp nagyon sietnek. Sok dolgot tanulhatunk még tőlük. Ebben biztos vagyok.
 Kimásztam és a szobámba mentem. Szorgos kutatásba kezdtem, hogy egy ruhát találhassak. Röpke fél óra kemény keresés után sikerült is egyet találnom, vagyis kettőt. Újabb fél óra dilemmázás következett, végül arra jutottam, hogy tanácsot kérek. Felkaptam őket az ágyamról és lefutottam.
-Anya, melyiket vegyem fel? -kiabáltam már a lépcső tetejéről. Nem érkezett válasz. A hűtőn, a jól megszokott helyen egy cetlit találtam.
"Boltba mentünk. Sietünk vissza. Ha a ruhákkal problémád lenne, válaszd azt, amelyiket először vetted ki. Nincsenek véletlenek."
 Köszi anya. Ezzel rengeteget segítettél. Miért van az, hogy ha segíteni kellene, akkor mindenki eltűnik? Mindegy. Majd döntök magam.

 Felsóhajtottam és visszamentem a szobámba. A két ruhát egymás mellé helyeztem és vagy ötvenféleképpen megnéztem. Mint egy igazi rajzművész, elővettem egy ceruzát, becsuktam az egyik szemem és méregetni kezdtem. Sosem értettem, mit csinálnak ilyenkor, de most muszáj volt kipróbálnom. Meg kell hagyni, vicces volt. Ezután a fényképzömön keresztül vizsgáltam a két darabot. Mikor már meguntam, lefeküdtem az ágyra. Mivel még mindig nem sikerült dűlőre jutnom, úgy döntöttem hallgatok anya tanácsára. Felvettem az először kezembe akadó ruhát. Amint a tükörbe néztem, tudtam, jól döntöttem. Leültem a sminkasztalom elé és a hajamat kicsit begöndörítettem. Egy kis sminket tettem a szemhéjamra és az arcomra. Egy világos szájfénnyel koronáztam meg az egészet. Mire végeztem, pont kopogtak. Felkaptam a táskám ágyamról és lefutottam, hogy ajtót nyissak. Rápillantottam a falon csüngő órára.
 Kicsit korán jött. Még csak fél hét van és hétre beszéltük meg.
Kinyitottam az ajtót. Reflexből meg akartam ölelni az ajtóban álló srácot, ám mikor rájöttem, hogy nem ő az, lefagytam. Szemeim elkerekedtek, ahogy az előttem toporgó fiúra szegeztem tekintetem. Idegesen a hajamba túrtam és éppen készültem rácsapni az ajtót, mikor odatette lábát.
-Mit akarsz itt? -összeráncolt szemöldökökkel, keresztbe font karokkal szigorúan meredtem Davidre.
-Meg kell beszélnünk a történteket! -vágta rá határozottan.
-Ugyan mit akarsz megbeszélni? Azt hittem ugyanaz vagy, mint régen, de tévedtem. Egy beképzelt seggfej lettél, akit semmi sem érdekel saját magán kívül. Bocsi, de én ebből nem kérek. Énekelj olyan lány ablaka alatt, aki elhiszi azt a sok nyálas hazugságot, ami elhagyja a szádat. Már elmúlt a naiv korszakom és nem vagyok többé 10 éves kislány, aki mindent elhisz. Szóval mit is akarsz megbeszélni? -kérdőn néztem rá. Arcán látszott, hogy teljesen meglepődött. Nem hiszem, hogy erre számított. Valószínűleg ismét eljátszotta volna a nagy halált az ablakom alatt. Ha nem Niallal készülnék épp vacsizni, akkor talán még meg is hallgatnám anélkül, hogy szemközt köpném...Nem! Akkor sem bírnám ki.
-Lucy, én szeretlek és egy utolsó esélyt szeretnék kérni tőled! -megfogta a két kezem. Elrántottam őket.
-Már megkaptad az utolsó esélyed. Nem játszunk ilyet. Nem macskák vagyunk, kilenc élettel, hanem emberek és egy életünk van. Bocsi, de nincs kedvem az örökös veszekedésekhez és a féltékenykedésekhez. Nem akarok azon aggódni, hogy vajon merre vagy és nem csalsz-e éppen meg. Biztos vannak olyan lányok, akik erre buknak, de én nem tartozom közéjük. -beletúrtam a hajamba és közelebb léptem hozzá. -Sok remek és boldog élményünk volt együtt, de ennek vége. Többet nem tudok rád úgy tekinteni. -megsimogattam az arcát.
-Kicsim, tudom, hogy hibáztam, de ígérem...
-Nem! Te csak ne ígérgess semmit. Rengetegszer hallottam már ezt. -emeltem fel a hangom. Felsóhajtottam, próbáltam lenyugodni. Több-kevesebb sikerrel. -Kérlek, most menj el! -mutattam az ajtó felé. Nem tágított, sőt beljebb merészkedett a házba.
-Tudom, hogy hiányzok neked. Én sokkal jobb vagyok, mint az a kis énekes. Fogadj vissza! -próbált átölelni. Kitértem előle. Ez volt az utolsó csepp. Nem hagyom, hogy Niallt szidja úgy, hogy még a nevét sem tudja, nem azt, milyen ember.
-Most azonnal húzz el, míg szépen mondom. -megfordítottam és kituszkoltam. Majdnem a lépcsőn felsiető Niallnak löktem. David megfordult és önelégült mosollyal végigmérte az ír szöszit, majd engem. Szemeivel meztelenre vetkőztetett. Nagyon zavaró volt. Niall sem nézte ezt jó szemmel. Elém állt, pajzsként védelmezett David zavarba ejtő pillantásaitól.
-Szóval randizni mentek. Akkor már mindent értek. Lucy, még csodálkoztál, hogy meggyanúsítottalak. Tényleg nem volt köztetek semmi? Látszik. Azért, ha neked sikerül megdöntened, majd meséld el milyen volt. -rám kacsintott.
 Oké, nálam azt hiszem most szakadt el a cérna. Mit képzel magáról? Mindjárt behúzok neki. Nem tudom, kitől kapna nagyobbat. Nialltól, vagy tőlem. Lehet, hogy tőle. Egy icipicivel izmosabb nálam, de tényleg csak egy "kicsit".
-Takarodj el innen! -Niall hátralökte Davidet, aki a korlátnak esett. Az oroszlánként védelmező srác elé ugrottam.
-Nem ér ennyit. Kérlek, fejezd be! -csitítgattam. Mintha a falnak beszéltem volna.
-Most aztán nagyon kemény vagy. -gúnyosan nevetett David. Szerencsére megfordult és szép lassan elsétált. Természetesen nem tudta megállni, hogy ne szóljon be egy utolsót. -Gitározz neki, akkor bármibe belemegy. -tanácsolta, majd kilépett az utcára. Beszállt a kocsijába és elhajtott.
 Mindkét kezemmel a hajamba túrtam és egy hatalmasat sóhajtottam. Niall azonnal odalépett hozzám és szorosan magához ölelt.
-Jól vagy? -aggódva kémlelte arcom. Bólintottam, majd egy nyugtató mosollyal ajándékoztam meg.
 Miért akkor kell ezeknek történnie? Tuti, hogy elpártolt tőlem a szerencse. Biztos, hogy most ott fent röhög a markába és élvezi a szenvedésem. A szerencse szadista dolog. Egyszer megajándékoz, majd jól megrugdos. Mindegy. Tovább kell lépnem. Legalább sikerült elrendeznem a David ügyet. Mondjuk nem egészen így akartam, de így is jó lesz.
Felsóhajtottam és eldöntöttem, hogy magam mögött hagyom az előbb történteket.
-Szóval, hova megyünk? -törtem meg a feszült, nyomasztó csendet.
-Legyen meglepetés. -rám kacsintott. Hangján érezhető volt még a düh, de próbálta leküzdeni.
-Jó. Most az egyszer eltűröm a maglepetéseket. De csak és kizárólag ma. -fenyegetően hadonásztam mutatóujjammal. -Csak miattad. -tettem hozzá halkan, félve.
 Remélem ezt nem hallotta meg. Nem is értem miért mondtam. Olyan hülye vagyok.
Felsóhajtottam és a szöszire pillantottam. Szemei csillogtak, valószínűleg meghallotta az előbb véletlenül kimondott mondatom. Király!
-Mehetünk? -kinyitotta előttem az ajtót. A kocsija, amivel még régebben sikerült beleragadnunk a sárba, a kapu előtt állt. Az utcában található összes kisgyerek azt csodálta. Nagy nehezen sikerült utat törnöm a gyerekseregben és beszálltam az autóba. Niall nagyon illedelmes volt. Ki akarta nyitni az ajtót, de nem hagytam. A végén még azt hiszi itt mindenki, hogy randizunk, pedig nem. Ez volt az egyességünkben. Habár, ki tudja mi folyik most kettőnk között.
*1 óra múlva*
Niall végig titkolózott. Nem volt hajlandó elmondani, hova megyünk. Már jó pár éve élek itt, de olyan utakon mentünk, amiket még sosem láttam. Akkor jöttem rá, hogy hol vagyunk, mikor elhagytuk Londont.
-Hova viszel? -tanácstalanul néztem az utat figyelő srácra. Csak megrázta a fejét, nem válaszolt. Felsóhajtottam és visszadőltem az ülésembe. Mikor meghallottam, hogy az egyik kedvenc számom megy a rádióba, reflexszerűen felhangosítottam, mintha Mia kocsijában ülnék. Niall rám pillantott és mosolyra húzta szája szélét. Elnevettem magam, mire énekelni kezdett. Nem bírtam megállni, én is csatlakoztam.
 Alig, hogy vége lett a dalnak, megálltunk. Kinéztem az ablakon, de semmi ismerőset nem találtam.
-Hol vagyunk? -kíváncsiskodtam.
-Nem sokára megtudod. -felelte nevetve. Kiszállt és ajtót nyitott nekem.
-Köszönöm. -zavartan mosolyogtam. Niall is megvillantotta fehér fogait.
-Gyere, menjünk! -noszogatott. Belekaroltam és úgy sétáltunk tovább. Először nem tartottam túl jó ötletnek, de utána már úgy voltam vele, miért ne? Egyszer élünk.
Niall egy kis vendéglő felé vezetett. Nagyon örültem annak, hogy nem egy puccos helyre visz, ahol katonásan, úrilányként kell viselkednem. Itt önmagam lehettem. Mikor beléptünk, a lélegzetem is elakadt. Az egész étteremben egyetlen egy asztal volt. Gyertyák, mécsesek égtek, amitől nagyon hangulatossá vált a hely. Odasétáltunk. Niall kihúzta nekem a széket és sikerült majdnem a földre ülnöm. Ehhez még nem vagyok hozzászokva. Soha senki sem volt még ilyen kedves velem. Egy kicsit meg is hatódtam.
-Köszönöm. -suttogtam oda neki. Nem igazán értette, mire gondolok, de nem is baj.
 A pincér pár perc elteltével már hozta is az ételt. Niall természetesen két hatalmas adag ételt kért. Komolyan nem értem, hova fér bele ennyi kaja? Miközben ettünk, egy lassú dalt is bekapcsoltak. Niall felpattant és elém lépett.

-Szabad egy táncra? -egy kicsit meghajolt, tenyerét elém tartotta.
  Bólintottam. Tenyerébe helyeztem az enyémet és felálltam. A táncparkett közepére vezetett, közel a magnóhoz. Lassúzni kezdtünk, ami nekem nem épp az erősségem. Állandóan ráléptem a lábára.
-Nekem ez nem megy. -a hajamba túrtam és megfordultam,  hogy visszamenjek az asztalhoz, de Niall visszahúzott.
-Nyugodj meg! Csak érezd a zenét. -közelebb húzott. Feltekintettem rá és mélyen szemeibe néztem. Még közelebb engedett magához. A lábaimat már nem tudtam hova rakni. Gyorsan lerúgtam magamról a cipőket és ráálltam a lábára. Elmosolyodott és őszinte szemekkel bámulni kezdett. Folytattuk a táncot. Meg kell hagyni, így jobban ment. Már nem tudtam rálépni lábaira. A fellegekben éreztem magam. Örökké így akartam maradni és érezni akartam illatát, teste melegét. De sajnos semmi sem tart örökké.
 Egyszer csak megcsörrent a telefonja. Elengedtük egymás kezét, leszálltam lábairól. Zakója belsőzsebéből kivette a mobilt.
-Sajnálom, ezt fel kell vennem. -zavartan meredt rám. Bólintottam és elmosolyodtam.
Visszaültem az asztalhoz és vártam, hogy Niall visszatérjen. Teltek-múltak a percek. Már legalább egy fél órája beszélt, mikor meguntam a várakozást. Kimentem hozzá, de nem volt sehol. Körbejártam az éttermet, de mintha a föld nyelte volna el, nyoma veszett.
 A kocsi a helyén van, tehát Niallnak is itt kell lennie valahol. De vajon merre van? Miért ment el? Miért nem szólt?
Eme kérdések kavarogtak fejemben, mikor valaki megérintette a vállam. Ijedtemben megugrottam.
-Nem akartalak megijeszteni. -bűnbánóan nézett rám Niall. Összeráncoltam a homlokom.
-Hol voltál? -csípőre tettem a kezem.
-Sajnálom. Rengeteg mindent kellett elintéznem. Tudod nem sokára kezdődik a turné és folyton amiatt hívogatnak. -magyarázta. Felsóhajtottam. -Gyere, menjünk vissza. -próbálta megfogni a kezem, de elhúztam. Magam sem tudom, miért.
Miután visszamentünk, Niall telefonja még legalább egy tucatszor csörgött az este alatt.
 Tudom, hogy nagyon elfoglalt, de komolyan ilyenkor kell ezeket elintézni? Csak egy órát kérek, mikor nyugodtan tudunk beszélni és hülyéskedni egymással. Olyan nagy kérés ez? Mint a mellékelt ábra mutatja, igen. Bele kell törődnöm, hogy Niall minden egyes másodperce be van táblázva és ebbe nem biztos, hogy beleférek még én is.
E gondolat, mint futótűz, végigégette a szívem. Annyira fájdalmas volt ebbe így belegondolni. Mikor már az ember azt hiszi, minden sínen van, rá kell jönnie, hogy hatalmasat tévedett. A valóság a következő, semmi sincs rendben és ezt vagy elfogadjuk, vagy belebolondulunk. Azt hiszem, nekem is el kell azt a tényt fogadnom, hogy Niall és köztem talán sosem lesz semmi.
Még körülbelül fél órát töltöttünk az étteremben, mikor már mind a ketten beláttuk, talán jobb lesz, ha megyünk. Niall az udvariasságával igyekezett kiengesztelni a sok telefon miatt. Részben sikerült is neki, de csak részben.
 A kocsiban teljesen elkalandoztak gondolataim. Összegeztem az egész estét. A mennyei és a pokoli pillanatokat is. Végül két dolgot sikerült megállapítanom: 1. fülig szerelmes vagyok Niallba és ez ellen semmit sem tudok tenni, 2. sosem lehetünk együtt. Niall állandóan turnézik, egy hónap és indulnak a következő nagyszabású turnéra. Ha még sikerülne is egymásra időt szakítanunk, körülbelül havonta egyszer-kétszer tudnánk személyesen találkozni. Nekem nem erre van szükségem. Túl sokszor volt már távkapcsolatom és eddig mindegyik egyformán végződött. Niall túl fontos nekem ahhoz, hogy az érzéseim miatt tönkre tegyem mindazt, ami most olyan jó. Barátok vagyunk és azok is maradunk. Ezt nem szeretném elrontani. Fájdalmas erre így rájönni, de sajnos ez az igazság.
 Mikor megálltunk a házunk előtt, gyorsan és határozottan szálltam ki az autóból. Niall is követte a példám. Utánam futott és az ajtóban megállított.
-Lucy, sajnálom. Tudom, hogy most valószínűleg dühös vagy rám, de kérlek bocsáss meg. Nagyon jól éreztem magam. Ez egy csodás este volt, amit sajnos a telefonomnak sikerült majdnem tönkretennie. -közelebb lépett felém. Lassan, de határozottan próbált ajkaival az enyémhez jutni.
 Ez nem lesz így jó. Ha megcsókol, elvesztem a lélekjelenlétem és utána már nem fogok tudni megálljt parancsolni a szívemnek. Nem szabad hagynom, hogy megcsókoljon. SOS! Vészesen közel van. Ha nem teszek valamit, mindennek vége.
 Már majdnem megcsókolt, mikor sikerült elfordítanom a fejem. Életem talán egyik legnehezebb döntése volt ez. Nem akarok álomvilágban élni. Amint Niall észlelte a cselem, hátralépett és értetlenül nézett végig rajtam.
-Sajnálom. -suttogtam halkan. Befutottam a házba és becsuktam az ajtót Niall előtt. Belülről nekidőltem az ajtónak és szép lassan lecsúsztam a földre.
 Bárcsak elfelejthetném ezt a napot. Rengeteg dolog történt. Egész nap az érzéseim hullámzó tengerében úsztam, és most így estére úgy érzem, bele is fulladtam...
 

A szökőkút

 Reggel a szomszéd kutyája, Jake, heves ugatásba kezdett, ezzel felverte békés, kellemes álmomat. Inkább visszamennék az álmomba. Valahogy sokkal vonzóbbnak találtam, mint a valóságot.

 Listát kellene írnom arról, hogy melyik problémámat oldjam meg először. Vajon Niall vagy David előrébb való? Esetleg Zaynnel beszéljek, vagy apám telefonjaira válaszoljak? Mind olyan csábítónak tűnik, nem is tudom melyik legyen...Megvan! Egyik se! Niall okoskodását hallgatni se hangulatom, se kedvem sincs. David bunkó és lekezelő beszédéhez, pedig még annyira se. Zayn siralmáról már nem is beszélve. Apám, jaj ő meg egy külön kaszt. Még ha nyerne a Lottón, vagy hirtelen családközpontúvá válna talán...nem! Akkor sem! Túl sok minden történt a múltban, és ezeket nem olyan egyszerű elfelejteni, megbocsájtani. 

 Gondolataimból a mobilom csörgése rázott fel. Utánanyúltam, de azzal a lendülettel tovább is dobtam az ágyamra. Még túl korán van a nyavalygáshoz. 

 Lementem a konyhába, ahol már Daisy és anya várt rám. 

-Jó reggelt! -ránéztem az órámra, hogy megtudjam az időt. Kivételes, képes voltam délelőtt kimászni a szobámból. 

-Szia! -húgocskám odafutott hozzám, én pedig felvettem az ölembe. Nyomtunk egymás arcára egy-egy puszit. Odaléptem anyához, hogy ő is megkapja a neki járó pusziadagot. 

-Volt egy látogatód. -jegyezte meg titokzatosan anya. 

-Egy látogatóm? Ki volt az? -furdalt a kíváncsiság. Anya megrázta a fejét. 

-Nem tudom. Nem jut eszembe a neve. -tanácstalanul rám pillantott. 

 Oké, akkor David, a lányok és "apa" kilőve. Anya nem ismeri a srácokat, szóval lehet, hogy az egyik járt itt. Király. Csak ők hiányoztak a napomból. Nem is értem, hogy bírtam ki eddig nélkülük. 

-Hogy nézett ki? -tértem vissza a faggatáshoz. 

-Egy szőke hajú fiú volt. Azt mondta, majd visszahív. Nem hiszem el, pedig tudom a nevét...-tanakodott anya. 

-Niall? Szőke haj, kék szem? -anya bólintott. 

 Repdesek az örömtől. Biztos jött okoskodni, vagy lehet elvárja, hogy köszönetet mondjak, mert nem jelentenek fel testi sértésért. Naiv ha azt hiszi, hajlandó leszek bocsánatot kérni Zayntől, vagy tőle. Túl makacs vagyok ahhoz. Ez egy rossz tulajdonságom, de néha az előnyömre tudom fordítani. Jelenleg lehet, hogy inkább rossz, mintsem jó. Bár ki tudja. 

-És mit mondott? -váltottam flegma hangnemre. 

-Csak annyit, hogy szeretne veled személyesen beszélni, mert ez nem telefontéma. 

-Király! Tényleg csak ő hiányzott. -egyik kezemmel a hajamba túrtam, a másikkal pedig továbbra is Daisyt tartottam. Kezdtem elfáradni, ezért letettem. 

-Lucy, ugye elviszel ma a Hyde parkba? A múltkor megígérted! -kérlelt hugicám. Leguggoltam vele szembe. 

-Persze, hogy elmegyek veled. Nem érdekel, mit akar Niall. Bármi is az várhat. Ebben biztos vagyok. -villantottam meg fehér fogaimat. Megsimogattam Daisy fejecskéjét, majd a konyhába mentem. Szokásomhoz híven, felpattantam a pultra és ott fogyasztottam el reggelimet. Miután végeztem, felmentem az emeletre, hogy rendbe szedjem magam. Először a fürdő, majd a szekrényem felé vettem az irányt. Daisy benyitott miközben válogattam a ruháim között. 

-Szerinted ez jó lesz? -mutattam az ágyamon heverő összeállításra. 

-Igen. -vigyorodott el. A nadrágomon lévő szegecsek igencsak lekötötték a figyelmét. Teljesen magukkal ragadták. Miután megunta, a karkötőket kezdte vizsgálni. Felpakolta vékony kis csuklójára, ahonnan természetesen lecsúsztak. 

-Majd ha nagyobb leszel, neked adom. -rákacsintottam. Nagyon megörült az ígéretemnek. Szorosan magához ölelt és hálából egy pár puszival is megajándékozott. -De ahhoz jól kell ám viselkedned. -túrtam bele hajába. Heves bólogatásba kezdett. 

-Bármit. Bármit megteszek. -előkapta imádni való gyermeki mosolyát. 

-Szavadon foglak, vigyázz mit ígérsz! -ismét rákacsintottam, amit megpróbált leutánozni, de inkább pislogás lett belőle, mintsem kacsintás. Nem baj, majd megtanulja. idővel.
 Miután elkészültem és segítettem Daisynek a felöltözésben, elköszöntünk anyától. Búcsúzóul mindkettőnktől kapott pár puszit. Nem lakunk túl messze a parktól, de Daisy imád taxival utazni, úgyhogy nem volt más választásom. Muszáj volt hívnom egyet.

*Parkban*
-Menj, játssz egy kicsit, én addig itt leszek és napozok a fűben, jó? -ajánlottam fel. A húgocskám megvillantotta fehér, kicsit hiányos fogsorát. Még egy-két foga hiányzik. Elfutott és már el is tűnt a bokrok, fák sűrűjében.
 Lefeküdtem a fűbe, élveztem a nyári napsugarakat. Az elmúlt időben erre sosem jutott időm, sőt egyáltalán nem tudtam magamra időt szánni. Állandóan próbákra kellett járnunk, vagy fodrászhoz, esetleg tánctanárhoz. Sosem lehetett nyugtunk. Egy percre sem. Folyamatosan pörögnünk kellett. A kötelező feladatok mellett, természetesen még a rajongókra is időt kellett szakítanunk, így a napozások, a nyugodt beszélgetések kimaradtak az életünkből. Nem mintha bánnám, mert életem legjobb hónapjait töltöttem az X-faktorban, de azért jól esik egy kis pihenés, lazítás. Kíváncsi vagyok, Niallék vajon hogyan bírják ezt az állandó pörgést és rohanást. Egy perc nyugalmuk sincs. Mégis, olyan kiegyensúlyozottak. Egyáltalán nem idegeskednek, jól érzik magukat, de hogyan? Hogy képesek ennyire összeegyeztetni az idejüket, hogy még a régi barátokra is jut idejük. Amióta kijöttem az X-faktor házból, Shein és Mian kívül egy régi barátommal sem találkoztam. Pedig hiányoznak. Tudom már, ha hazaérek az lesz az első dolgom, hogy felhívjam őket és megbeszéljek egy találkozót. Remélem ők is örülni fognak.
 Mély ábrándozásaimból az ébresztett fel, hogy valaki teljesen kitakarta a napot. Felültem és épp készültem arra, hogy finoman ösztönözzem az illetőt arra, hogy legyen olyan kedves és álljon odébb, mert zavar a napozásban, de megpillantottam arcát.
-Mit akarsz itt? -kérdeztem flegmán. Gyorsan felpattantam és leporoltam magam. Szúrós szemekkel néztem a bástyaként álló szőke srácra.
-Beszélni szeretnék veled. -felsóhajtott és közelebb lépett. Hátráltam.
-Megvolt. Mehetek? -fontam keresztbe karjaim. Megfogta a vállaim. Érintésétől egy meleg fuvallat futott végig egész testemen. A lábujjaimtól a fejem búbjáig.
-Lucy, kérlek hagyd, hogy tisztázzuk a dolgokat. -mélyen a szemembe nézett.
-Honnan tudtad, hogy itt vagyok?  -felhúztam egyik szemöldököm.
 Niall szemei elkerekedtek. Látszott rajta, hogy erre a kérdésre nem számított. Engem viszont igazán foglalkoztatott az ügy. London hatalmas, túl kicsi az esélye annak, hogy csak úgy egymásba futunk. Amúgy sem hiszek a véletlenekbe.
-Honnan tudtad, hogy itt vagyok? -ismételtem meg magam, mert nem kaptam választ.
-Tudtam, hogy Daisyvel gyakran jártok ide. -hebegett-habogott össze-vissza. Gúnyosan elmosolyodtam.
-Évente körülbelül kétszer jövünk ide. Kérlek jobban erőltesd meg magad, ha hazudni szeretnél rám. már elég sokat hallottam, átlátok rajtuk. -csípőre helyeztem kezeimet.
-De..de..-dadogott.

-Oké, ezt meguntam. Adtam esélyt, hogy beszéljünk, de egy egyszerű kérdésre sem voltál hajlandó válaszolni. Szia! -intettem és elindultam megkeresni Daisyt. Nem tartott sokáig. A fűben feküdt és bámulta a fán futkosó kis mókusokat.
-Gyere, menjünk inkább a szökőkúthoz. -megfogtam aprócska kezét. Persze ez neki nem volt elég. Azonnal az ölembe vágyott. Felsóhajtottam, majd felkaptam.
 A szökőkútnál egy egész gyereksereg fogadott minket, Daisy legnagyobb örömére. Gondolkodás nélkül odarohant hozzájuk és bekapcsolódott a játékba. Bújócska? Igen, mintha az játszottak volna. Csak annyit tudok, hogy Daisy nagyon élvezi. Ez a lényeg.
 Leültem a szökőkút szélére és csodáltam a kristálytiszta vizet. Néztem, ahogy ritmusra csörgedezik. Én is átvettem eme ritmust. A lábammal dobolásba, számmal halk dúdolásba kezdtem. Hirtelen egy kéz érintette meg a vállam. Majdnem szívrohamot kaptam. Meg is ugrottam, ami következményeképp, elvesztettem az egyensúlyom és kis híján a vízben landoltam.
-Nem adod fel, igaz? -förmedtem Niallra. Megrázta a fejét.
-Bocsánatot szeretnék kérni.
-Úgy, hogy majdnem belelöksz egy szökőkútba? -vágtam fancsali képet. A szöszi elnevette magát és ismét heves fejrázásba kezdett. Mellém ült és mélyen kék szemeimbe nézett. Követtem példáját, bár tudtam ha megteszem, nagy valószínűséggel elgyengülök majd.
-Lucy, sajnálom amit mondtam. Nem úgy értettem. Rossz és hosszú napom volt. Fáradt és ingerült voltam. És ez sajnos rajtad csattant. Igazad volt. Zayn megérdemelte az a pofont, sőt én is megérdemeltem volna. -lehajtotta fejét.
-Ha kéred, még megkaphatod. -vágtam rá és megrándítottam vállaim.
-Köszi, de inkább nem élnék a lehetőséggel. -nevetve felelt. Nem bírtam tovább komoly maradni. Mosolyra húztam számsarkát. -Ezt a mosolyt akartam látni. -folytatta. Értetlenül pillantottam rá. Nem adott magyarázatot. Beletúrtam a hajamba és felsóhajtottam.
-Hogy találtál rám? -vetettem fel ismét kérdésemet.
 Niall egy hatalmas adag levegőt szívott tüdejébe, mintha így akarna erőt gyűjteni.
-Kérdezősködtem. Egész reggel Mait és Sheilat hívogattam, hátha tudnak valamit. Megnéztem az összes helyet, amit mondtak, de sehol sem voltál. Végül kijöttem ide, mert van, hogy Luxot idehozzuk sétálni és bejött. -beletúrt a hajába.
-És ezt miért nem lehetett elmondani elsőre? -ráncoltam össze homlokom.
-Nem tudom. Féltem attól, hogy kiakadsz, mert Miat és Sheit is zargattam. -zavartan mosolygott. Megráztam a fejem és elnevettem magam.
-Ennyi mindent megtettél, hogy beszélhess velem? -Niall heves bólogatásba kezdett. -Nem vagy normális. -összekócoltam így is kusza haját. Jól tűrte. Egyáltalán nem zavarta, sőt még élvezte is.
-Elmegyünk sétálni? -ajánlotta fel, miután befejeztem a haja tanulmányozását.
-Persze, csak szólok Daisynek. -felálltam és a táskám után nyúltam, de nem volt a helyén. Idegesen a hajamba túrtam és körbeforogtam.
 Király. Ha valaki lenyúlta a táskám, nagyon pipa leszek. Mindenem benne van, jó a telefonom nem, de azon kívül minden iratom. Rengeteg hülyeség volt benne, ami másnak értéktelennek tűnne, de nekem nem. Kották, pengetők hada sorakozott benne.
-Minden rendben? -aggódva lépett oda hozzám a szöszi. Megráztam a fejem.
-Eltűnt a táskám. -ingerülten folytattam a környék kutatását. Niall is kémlelni kezdett.
-Nem az ott? -mutatott a szökőkút közepén kecsesen úszó táskára. A homlokomhoz kaptam. Kínomban már nevetni kezdetem.
-De igen. Az az én táskám. -a hajamba túrtam.
 Niallnak több sem kellett. Azonnal levette a cipőjét és befutott a vízbe.
-Hülye! Gyere ki! -kiabáltam utána.
  Nem hiszem el. Nem tudom ki más tenné meg ezt értem. Biztos kevesen vállalkoznának arra, hogy derékig érő vízben a táskámat mentsék. Jövök neki eggyel. Ez már nem tudom, hányadik alkalom, hogy segít. Vennem kell neki valamit hálaképpen.
 Éppen sietett kifelé, mikor elcsúszott. Először megijedtem, majd mikor megláttam vizes haját, nevetni kezdtem, amit persze nem vett jó néven.
-Kinevetsz? Igen? Nincs meleged? -kiugrott a vízből. A táskámat letette és felém vetette irányát. Futásnak eredtem, de magassarkúban nem sok esélyem volt ellene. Utolért. Felkapott az ölébe és a kút felé cipelt.
-Tegyél le! Hideg vagy! -próbáltam kiszökni, de nem sikerül. Belenyúlt a zsebembe és kivette a telefont. A táskám mellé tette a napra.
 Bemászott velem az ölében a vízbe és egy határozott mozdulattal leült. A nyakáig ért a langyos víz. Akár egy macska, küzdöttem, de sehogy sem tudtam szorításából kiszakadni. Mikor már beletörődtem, hogy úgyis mindenem elázott, kezdtem élvezni. Fröcsköltük egymást, ráugrottam a hátára, sőt még úsztunk is a vízben. Nem vagyunk normálisak. A mókának a biztonsági őrök vetettek véget. A kikövezett úton jöttek. Gyorsan kimásztunk a vízből és egy nyugodt helyet kerestünk. Lefeküdtünk a fűbe. Egymást bámultuk és nevettünk. Egyikünk sem tudott kinyögni egy értelmes mondatot. Akárhányszor próbálkoztunk, valami értelmetlen hülyeség jött ki belőle. A tűző napon gyorsan megszáradtunk.
-Azt hiszem, ideje lenne megkeresnem Daisyt. Valószínűleg Becaval játszik, de lassan haza kellene vinnem enni. -felálltam, de Niall visszahúzott.
-Találkozunk még ma? -remény apró sugarai tükröződtek szemeiben.
-Ha szeretnél. -adtam kissé határozatlan választ.
-Akkor mit szólnál, ha elmennénk este vacsizni? -ajánlotta fel azonnal.
-Nem tudom. Nem biztos, hogy ez olyan jó ötlet. Tudod, elég zűrös így is a helyzet. David ügyét is meg kellene oldanom. -egy szemembe lógó kósza tincset a fülem mögé tűrtem.
-És ha megígérném, hogy csak egy baráti vacsora lesz? -reménnyel telien mosolygott rám.
-Csak egy átlagos kajálás. Semmi több. -kötöttem ki. Niall bólintott.
-Semmi több. Ígérem! -tenyerét szívére helyezte.
-Akkor szívesen elmennék. -villantottam meg fehér fogaimat.
.-Hétre érted megyek. -felpattant és engem is felhúzott a fűből.
-Rendben. -megöleltem. -Szia! -búcsúzóul egy puszit is adtam az arcára. Természetesen ő sem volt rest. Azonnal meg is duplázta.
-Szia! Akkor hétre legyél kész! -kiabálta utánam. Egy legyintéssel elintéztem a választ.
  Pár perc keresés után, rátaláltam Daisyre a tó partján játszott. Kézen fogtam és hazasiettünk.
 Már nagyon várom az estét. Tudom, hogy csak egy baráti vacsi lesz, de mégis olyan izgatott vagyok. Olyan, mintha most először randiznék. Igaz vele még csak most először...nem! Ez nem randi. Ki kell ennek a gondolatát is törölnöm a fejemből! Amúgy sem működne. Állandóan turnézik. Sosem lenne egymásra időnk. Nem akarok távkapcsolatot. Nincs túl sok jó tapasztalatom vele. A vége mindig az, hogy az egyik fél félrelép vagy egyszerűen csak, nem keresi tovább a másikat. Eltűnik és törli távoli "szerelmét" az életéből, emlékezetéből.    

Ajánló(n.r)

Nem tudom, fent vagytok-e még, de ha igen ajánlom a figyelmetekbe a The Brit Awards 2013-t, ami jelenleg élőben megy.
Itt tudjátok nézni: http://www.filmon.com/channel/itv1#ITV1
Jó szórakozást! :)
xoxo,
Luca

U.I.: Holnap jelentkezem új résszel. Legyetek türelemmel ;)

Az ígéret beváltása

Sheilat sikerült elrágatnom a moziba, ahol egy horrorfilmet néztünk meg. A mozizáshoz Mia is csatlakozott. Mindenki félt, de ő végigröhögte az egészet. Tuti hiányzik az agyából a félelemközpont. Ha mindenki, még egy fiú is sikít, akkor talán megrándul a kisujja félelmében. Miaval mi nem bírtuk ennyire. Hol Sheilaba, hol egymásba bújtunk. Alig vártuk, hogy kimehessünk, ahol persze egyből egymás ijesztgetését találtuk a legjobb elfoglaltságnak. Mikor már ráuntunk arra, hogy egymásra szívbajt hozzunk, az ismerősöket kezdtük el ijesztgetni  akik szintén velünk nézték a filmet. Ez határozottan viccesebbnek bizonyult. Persze visszakaptuk, mikor a sötétben egy csapat sötét alak futott felénk nevünket kiáltozva és sikongatva. Egy kisebb szívrohamot kaptam, majd rájöttem, hogy tőlük nem kell félnem. Eleinte kevesen voltak, majd egyre többen lettek. Nem mintha bántuk volna. Egy tipikus nyári meleg este volt az is. Nyugodtan mászkálhattunk rövid gatyában és ujjatlan pólóban. Teljesen belefeledkeztünk a rajongókba. Beszélgettünk és viccelődtünk velük. Nagyon aranyosak voltak. Nem azok a fajta fanok voltak, akik betörnek az ember garázsába vagy kertjébe, hogy egy kis szuvenírhez jussanak. Annyira megkedveltük őket, hogy még egy italra is beültünk egy közeli bárba. Észre sem vettük, hogy mennyire elszaladt az idő. Rengeteget beszélgettünk a rajongókkal. Sok érdekes dolgot tudtam meg. Például van egy lány a neve Lis, aki éppen kórházban volt mikor az elődöntő volt, de mégis szavazott és nézett minket. Azt mondta, csak remélte, egyszer találkozhat majd velünk, de sosem gondolta, hogy ez ma este beteljesül. És ez nem az egyetlen történet volt. Nem hittem volna, hogy ilyeneket hallok majd. Volt olyan beszámoló, aminél már nem tudtam visszafogni érzéseimet és egy-két könnycsepp végig szaladt az arcomon. De ezek nem szomorú, hanem meghatott könnyek voltak. Még örültem is nekik.
 Mikor már pakolni kezdtünk, mert rájöttünk, hogy egy kicsit elszaladt az idő, a pletykákról kérdezősködtek. Következetesen nekik sem mondtuk el a teljes igazságot. Nem akartam, hogy azt gondolják hazudunk, de egy aprócska félreértésből is hatalmas pletyka születhet, aminek már a fele sem lesz igaz. Erre egyikünknek, sőt a fiúknak sincsen szükségük. Jaj inkább nem is gondolok rájuk, mert csak ideges leszek. Nem tudom melyikkel kéne előbb beszélnem. Tudom, hogy Zaynnel Sheilanak kellene beszélnie, de erre szerintem most elég kicsi esély van. Igazság szerint nem beszélni, hanem bemosni akarok Zaynnek. Érezze azt a fájdalmat, amit Sheinek okozott. Amit ad, azt is kapja vissza.
 Mia megfogta a vállam és ez hozott vissza a bárba. Értetlenül néztem rá. Elnevette magát és megrázta a fejét. Olyan "nem vártam többet" típusúan. Én is megvillantottam fehér fogaimat és zavartan a hajamba túrtam.
-Azt kérdezték, hogyan írod a dalokat? -mondta fejét rázva Mia.
-Kiülök az ablakomba és átadom magam a zenének. Fúú ez de gázul hangzott. Pedig a fejemben még tényleg jó válasznak tűnt. -a szám sarkát felhúztam. Mindenki nevetésben tőrt ki. Valószínűleg rájöttek, hogy nem vagyok teljesen normális és komoly választ nem szabad tőlem várni egy horrorfilm és egy koktél után.
-Azt hiszem ideje mennünk. -törte meg a nevetés áradatát Shei. Mival összenéztünk és bólintottunk. Elővettem jóllakott óvodás mosolyom és megöleltem még egyszer mindenkit. Mia és Sheila is követte példámat. Heves integetéssel búcsúztunk el új barátainktól, remélve, hogy egyszer még viszontlátjuk őket.
 A bár előtt egymástól is elköszöntünk. Három különböző irányba indultunk el. Pár perc sétálás után elértem az utcánkat. Befordultam a sarkon, mikor egy mellkasnak ütköztem. A földre estem. Gyorsan felpattantam a forró aszfaltról és kérdőn néztem az előttem álló srácokra. Még a sötétben is könnyen felismertem őket. Sikerül belefutnom abba a bandába, amikkel a legkevésbé sem akartam volna találkozni, nem úgy mint rajongók milliói. Louis kapcsolt leggyorsabban.
-Lucy, jól vagy? Nem ütötted meg magad. -aggódva figyelte könyökömet, amiből egy kis vér csurdogált. Nem sok. Tényleg csak egy kis karcolás volt.
-Jól vagyok. Hagyj! -ripakodtam rá. Louisnak rosszul estek szavaim. Felsóhajtottam és a hajamba túrtam. -Sajnálom, nem rád vagyok mérges, -Niallra és Zaynre pillantottam.- csak hosszú nap van mögöttem. -bocsánatkérésként megöleltem. Megrázta a fejét és megpörgetett. Elnevettem magam. Mikor letett, láttam, hogy Niall rosszallóan néz ránk.
 Most tudnom kell magamon uralkodnom, mert egy hajszál választ el attól, hogy behúzzak neki egyet, Zaynnel egyetemben. Rám csak ne nézzen megvetve. Nem tettem semmit amivel kiérdemeltem volna. És ha mégis, akkor sem tartozom neki elszámolni valóval, szóval inkább hagyjon békén. Le kell nyugodnom, mert érzem, ahogy a düh eluralkodik rajtam. Nem akarok balhét, de ha beszól, nincsen semmi ezen a földön, ami vissza tudna fogni.
 Egy hatalmasat sóhajtottam, így próbáltam megszabadulni a rossz gondolatoktól. Nem nagyon jött össze. Csak még jobban felhúztam magam, mert Zayn elhúzott, hogy beszélni akar velem. Pár méterrel arrébb mentünk, hogy elbújjunk Louis kíváncsi szemei elől.
-Mit akarsz? -vetettem fel flegmán.
-Lucy, tudom, hogy Sheila mindent elmondott, de kérlek engedd meg, hogy megmagyarázzam. -mentegetőzött Zayn. Szemeim elkerekedtek.
-Oh! Szóval te meg is szeretnéd magyarázni. És ugyan mit? Mit tudsz ezen? Volt egy barátnőd, akivel elvileg jól megvoltatok, majd jött Sheila és te elhitetted vele, hogy lehet köztetek valami. Ő meg persze ezt el is hitte. Tudod ez három dolog miatt is undorító és már csak a gondolatától is felfordul a gyomrom. Első, becsaptad Sheit és ez az abszolút gerinctelenség kategóriájában van nálam. A második, megcsaltad a barátnődet, bár ez engem annyira nem érdekel, de azért együtt tudok érezni vele, mert másfél hete velem is ugyanez történt. A harmadik a másodikból indul ki, emlékeztetsz egy emberre, és kivételesen nem Davidre gondolok, akinek már a látványától hányinger kerülget. Szóval, van még valami, amit el szeretnél magyarázni nekem, mert rosszul mondtam? -keresztbe fontam a karjaimat és a súlypontomat a bal lábamra helyeztem, amire időközben vettem egy sarut.
-Minden úgy van ahogy elmondtad, de azt hiszed, hogy nekem ez kellemes? Nagyon szarul érzem magam. Szeretem Sheilat, bármi is történt...-emelte fel hangját.
 Nekem itt szakadt el a cérna.
-Szereted? Tényleg? Megmondom, nagyon bénán mutatod ki! Tudod, ebben a világban, nem ez a szokás. Ha szeretsz valakit, akkor annak általában azt mondják, hogy szép meg ilyenek és nem azt, hogy mással járok! És még te érzed magad szarul? Ennek legalább örülök. Érezd is magad úgy! -kiabáltam.
-Nem a te ügyed! Jobb lenne, ha nem szólnál bele! Foglalkozz inkább a kis alkoholista barátoddal! -ordított vissza.
 Elegem lett. Nem bírtam magamon tovább uralkodni. Ökölbe szorítottam az ujjaim és behúztam neki egyet.
-Velem te nem fogsz így beszélni, megértetted? Elegem van abból, hogy lenéznek. Hiába vagy milliók számában nagy, az enyémben ugyanolyan átlagos vagy, mint a többi. Ezt szeretném, ha észben tartanád. Tőlem aztán lehetek holnapra a címlapon, de én nem fogok hazudni arról, hogy miért ütöttelek meg. Ez nem fenyegetés, hanem egy ígéret. Vésd az eszedbe, én betartom az ígéretem! -sarkon fordultam és otthagytam. A fiúk odarohantak hozzá, majd hozzám. Niall megfogta a vállam és szembe fordított magával. 
-Mi ütött beléd? -tanácstalanul nézett rám.
-Sok mindent megtűrök, de azt nem, hogy olyas valaki szóljon bele az ügyeimbe, aki alig ismer. -vágtam rá.
-Szerinted ez a megoldás? Behúzol neki és akkor minden megoldódik? -okoskodott.
-Nem, de már megtörtént. Nem tehetünk ellene már semmit. Amúgy meg néha a szavak már nem elegek. -mentegetőztem és a földet kezdtem bámulni.
 Tudom, hogy igaza van. Ez tényleg nem volt megoldás, sőt lehet, hogy csak rontott a helyzeten, de ilyen vagyok. Tévedek. Emberből vagyok. Nem vagyok tökéletes, követek el hibákat, van, hogy csak azokat követem el. Lehet, most is azt teszem. Megint hagyom, hogy Niall tekintete magával ragadjon. Miért? Miért ilyen nehéz neki nemet mondani? Nem akarok elcsábulni, de érzem ahogy hatalmába kerít. Mért kell mindig ott lennie mindenhol? Már rég leléptem volna, ha nem lenne itt. Csak megnehezíti a dolgom.
-Azt hittem megfontoltabb és óvatosabb vagy, de úgy látom tévedtem. -jegyezte meg flegmán.
-Sajnálom. Emberből vagyok és hibázok. Úgy csinálsz, mintha te sosem követnél el hibákat. Én is azt hittem, más vagy. Olyannak hittelek, aki nem könyveli el az embert egyetlen rossz lépése miatt, de úgy látszik én is tévedtem. -megrántottam a vállam és megfordultam. -Inkább menj és ápolgasd Zayn arcát, miközben sajnáltatja magát. -hiába próbáltam megacélozni hangom, nem sikerült. Úgy remegett, akár az őszi falevél.
-Lehet jobb is ha megyek. -válaszolta félvárról.
-Akkor menj és ne is gyere vissza! -kiabáltam, miközben futásnak eredtem. Utoljára még visszanéztem és láttam, hogy mindenki engem bámul.
 A gyomrom gomb nagyságúra szorult össze. A szívem, mint horgony, húzta a bánat. Niall szavai a lelkemig hatoltak. Sokszor kaptam már sértő és megalázó szavakat, de egyik sem fájt ennyire, mint az övé. Bár nem káromkodott vagy ilyesmi, mégis szavainak hatalmas súlya volt. Éreztem, ahogy rám nehezedik és könnycseppeket próbál belőlem kipréselni. A hatás elmaradt. Lehetséges, hogy tegnap túl sokat sírtam vagy nem tudom, de szemem és arcom végig száraz maradt.
 Mikor hazaértem, felfutottam a szobámba és a zenébe temetkeztem. Felraktam a fejhallgatót, hogy Daisy nehogy felébredjen. Még pici, szüksége van a pihentető alvásra és ezt még egy dühös és szomorú nővér sem veheti el tőle. Nem is szeretném. Nem hiszem, hogy túl sokat értene abból, amit mondanék neki. Még nem tudja mit jelent szerelmesnek lenni, majd csalódni emberekben, érzésekben. Nála a legmegrázóbb élmény az volt, hogy meghalt az aranyhala, mikor táborban volt. Jaj, akkor nagyon mérges volt rám. Teljesen elfeledkeztem arról a tátogó, kis állatkáról, ami a szobájában élt. Szegénykém két hétig nem kapott ételt és ennek ez lett a következménye. Kapott helyette egy babát és már el is volt rendezve.
 Levettem a fejhallgatót, majd kiültem az ablakba. A csillagokat kezdtem bámulni, amik kivételesen jól látszottak és nem nyomta el őket London fényei. Teljesen belemerültem és a párkányomon ülve merültem mély, pihentető álomba.

OMG (n.r)

Mikor az előbb beléptem, szabályos sokkot kaptam. Átléptük az 500-at. Nekem ez rengeteget jelent és ezért mindent köszönök. Hatalmas öröm a számomra a tudat, hogy vannak akik olvassák a blogot és nem csak a saját szórakoztatásomra írom. :) Jelenleg a csillámpónim hátán lovagolom meg a szivárványokat(nem baj, hogy este van), örömömben. Kicsivel több, mint egy hónapja kezdte el az oldal működését és álmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyen rövid idő alatt idáig jut. Régebben volt egy másik blogom is, de azzal nem jutottam el idáig. Tényleg nagyon hálás vagyok, hogy olykor-olykor felnéztek. Fúú még mindig sok hatása alatt állok, nem is tudom, mit írjak. Általában a kezeim maguktól mozognak billentyűzet közelében, de most valahogy nem akarnak rám hallgatni. Oké ez elég bénán hangzott. A fejembe még jónak tűnt, de most már inkább kitörölném, de ahhoz meg lusta vagyok. A hajnali blogírás után nem aludtam valami sokat és ez ilyenkor ki is jön rajtam rendesen, de nem baj. Megérte. Remélem ti is így gondoljátok.
 Jó nem húzom tovább az időtöket, mert biztos van jobb dolgotok, mint az én 1000 soros köszönetnyilvánításomat olvasni, ezért most már rövidre fogom. Szóval, köszönöm mindenkinek, aki benézett és vette a fáradságot, hogy legalább beleolvasson a blogba. <3
xoxo,
Luca

U.I.: Új résszel vagy holnap, vagy szerdán jelentkezek. :)

Értékelés(nem rész)

Tegnap este lezáródott a közvélemény-kutatás és boldogan tapasztaltam, hogy jó véleménnyel vagytok a blogról. Bár kaptam egy olyat, hogy nem tetszik. Nem tudom, mi a baj, de megpróbálom orvosolni, de ebben a ti segítségeteket kérem. Ha a blog kinézetével, tartalmával vagy bármivel gondotok van, kérlek írjátok meg komiba. Azt szeretném, hogy a lehető legtöbb embernek megfeleljek. :) Egyébként nagyon jólesett, hogy ilyen véleményeket kaptam. Remélem tényleg így gondoljátok. Szóval köszönöm mindenkinek, aki szavazott.

Akár a testvérek

Reggel kedvem sem volt kikelni az ágyból. Ólomsúlyúnak éreztem lábaimat és szívemet. Lajhár gyorsasággal lementem a konyhába és megreggeliztem, ami már inkább ebéd volt. A hűtőn egy üzenetet találtam. "Daisyvel vásárolni mentünk. Niall keresett, de mondtam neki, hogy még alszol. Azt mondta, hogy majd felhív."
 Király. Pont az ő társasága hiányzott a tegnap este után. Kiállt mellettem és tudom, hogy most hálásnak kéne lennem, de ezzel csak megnehezítette a dolgom. Még jobban felkavarta az érzéseimet. Nem tudom, hogy most mit is érzek iránta. Talán egy barát vagy annál több...biztos több. Viszont ott van David is, akivel szintén hasonlóképp állok. Fogalmam sincs, melyiket szeretem jobban, vagy egyáltalán szeretem-e őket. Miért ilyen bonyolultak az érzéseim? Miért nem lehet úgy, hogy őt szeretem, őt pedig nem? Sokkal könnyebb lenne.
 Idegesen a hajamba túrtam és a kanapéra dőltem. Össze kell magam szednem! Nem zuhanhatok magamba! Még egyszer nem. Bármi is történjen, tovább kell mennem, mert az idő se áll meg és sír velem együtt, miközben építjük a zsepihegyünket. Jó ez egy kicsit abszurd volt, de a lényeg benne van.

 Felkeltem és a fürdő felé vettem az irányt. Mikor tükörbe néztem két dolog jutott először eszembe: 1. ugye este nem így néztem ki, 2. vajon ha Jokert kihívnám egy szépségversenyre melyikünk nyerne. Vajon ha kimennék, az emberek futva menekülnének, vagy égő fáklyákkal kergetnének meg? Tuti főszerepet is kaphatnék egy horrorfilmben. És nem csak egy olyan alsó kategóriás, még egy 5 éves is végig röhögi típusúban, hanem egy olyanban, ahol még a forgatáson a rendezők is összecsinálják magukat. Igen ha nem jön be az éneklés, elmegyek és riogatom a népet. Árad belőlem a kedvesség. Nem is értem miért illetnek olyan kedves jelzőkkel, mint bunkó, flegma, gonosz. Én? Ugyan kérlek? A megtestesült kedvesség vagyok, pláne ha ilyen jó kedvem van, mint ma. Na jó elég a poénkodásból, ideje rendbe szednem magam. A végén még tényleg megvernek az utcán. Miután végeztem, átvonszoltam magam a szobámba és a szekrényem mélyébe ástam magam, valami hordható után kutatva. Végül egy rövid gatyát és egy pánt nélküli pólót választottam. Bekapcsoltam a rádiót és a biztonságot nyújtó ablakomhoz siettem.
 Ismerős dal szólt. Az X-faktor egyik fordulójában is ezt énekeltük. Emlékszem, Sheila rengeteget hülyült, szokásához híven, mikor ezt a számot próbáltuk. A szöveg és ritmustévesztések mindennaposak voltak azon a héten. Szegény Simonnak akkor valószínűleg a haja fele kihullott...már ami még meg volt neki. Jó nem gonoszkodok vele, elvégre neki köszönhetjük, hogy most itt vagyunk. Egyszer hajba is kaptunk a lányokkal. Sheila teljesen kibukott...Basszus! Azonnal fel kell hívnom. Meg kell tudnom, hogy mi történt közte és Zayn között tegnap este.
 A telefonomért nyúltam és egymás után 10szer hívtam Sheit. Hiába. Vagy nem vette fel, vagy kinyomta. Utálom amikor depizik, Akkor mindig ezt csinálja. Nem hív senkit, bezárkózik és egyedül sír. Nem engedi, hogy a közelébe legyünk, mondván "Jól vagyok." Persze, mi ezt meg el is hisszük?! Felvettem egy papucsot és a buszmegállóba siettem. Kicsit túl gyorsan akartam menni és erről a papucsom nem tudott, ezért el is szakadt.
 Jee még jobb. Most buszozhatok mezítláb. Imádom ezt a napot. Már csak az én két "hercegem" hiányzik. Ha itt lennének, teljes lenne az örömöm. Inkább nem is gondolok rájuk, mert csak felmegy a vérnyomásom. Még Sheila is sírni fog nekem és tuti, hogy valami emeletes hülyeségen voltak képesek összeveszni. Ha ez így van mind a kettőnek bemosok egyet..jó Sheilanak nem, de Zaynnek tuti. Csak kerüljön elém.
 Az egész úton a velem együtt utazók rám nehezedő pillantásait tűrtem. Voltak akik megvetve, míg mások ámulva figyeltek. Néhányan csak szimpla futóbolondnak néztek, mert mezítláb buszozok. Nem értem mi a bajuk. Ez tök normális nem? Lehet, hogy ez lesz majd a következő idióta divat, amit a neten mindenki szid, mégis rengetegen követik. Jaj, teljesen elkalandoztam. Majdnem túlmentem. Isteni volt a "kedves" társakkal utazni, de most Sheila társasága valahogy csábítóbbnak tűnik. Még akkor is, ha ráncosra sírja a vállam.
 Erősen kopogtam, csengettem, majd ismét kopogtam, de nem jött válasz.
-Sheila, nyisd ki! Tudom, hogy odabent vagy! -dörömböltem továbbra is az ajtón. Nem mertem erősebben, mert féltem, hátha kiszakad. Tiszta izomállat vagyok...nah jó nem. -Nyisd már ki ezt a rohadt ajtót! -ismételtem magam. Mikor láttam, hogy hiába, hátramentem és az ablaka alatt folytattam a kiabálást. Egy pár kisebb kavicsot is összeszedtem és azokkal kezdtem dobálni az ablakát.
-Kinyitod az ajtót, vagy megvárod míg betöröm az ablakod? -ordítottam. A szomszédok is kijöttek. Csak egy kicsit kezdtek el bámulni. Valószínűleg flúgosnak gondoltak. Nem mintha olyan nagyot tévednének.Tuti, nem vagyok normális, mert a barátnőm lelki világát akarom rendbe hozni és kirakót játszani a szíve darabkáival. Elvégre egy barátnő nem erre való. Tényleg én vagyok a bolond. Csak sajnálni tudom a bámészkodókat, ha mellettük nincs senki, aki felrántsa őket a földről.
 Meghallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó. Futásnak eredtem, a papucsom pedig hűségesen lóbálózott a kezembe. Sheila csak résnyire nyitotta a hatalmas fa óriást, de ezen épp befértem. Igaz a fejemet el kellett fordítanom,de ez már csak részlet kérdése. A lényeg, hogy bent voltam. Egyből a nyakamba ugrott, akár egy nyuszi...egy depressziós nyuszi. Még a földszinten is fülsüketítően szólt Christina Perritől a Jar of hearts. Ha itt ilyen, vajon a szobájában milyen? Nem tellett bele pár perc és már választ is kaptam. Shei a szokásos helyére, az ágya széléhez a sarokba, gubózta be magát. Odamentem hozzá és mélyen tűzvörös szemeibe néztem.
-Kérlek, mondd el, hogy mi történt! -lágy hangon kérleltem. Megrázta a fejét. -Sheila! Attól nem lesz jobb, hogy itt depizel és vagdosod az ereidet, jó tudom, hogy ezt nem csinálod, de akkor is! -ripakodtam rá. Nagyot sóhajtott és szóra nyitotta száját.
-Ez egy hosszú történet.
-Még szerencse, hogy nekem meg rengeteg időm van. -a kezembe vettem egy párnát és elfeküdtem az ágyon. -Nekem elmondhatod. -biztató mosolyt küldtem felé, hátha hajlandó lesz elárulni a részleteket.
-Addig nem hagysz békén, amíg el nem mondom, igaz? -húzta fel egyik szemöldökét.
-Ezt jól gondolod. -bólintottam. Nekidőlt a falnak és belefogott a mesélésbe.
-Az egész a buli után kezdődött. Miután nálunk aludt, azt mondta, majd hív, de persze nem tette. Felhívtam, mondván mit veszthetek, de folyton kinyomta. Írtam neki üzeneteket, de arra sem méltatott, hogy válaszoljon. Ez nagyon szarul esett. Majd mikor az újság cikkezni kezdett, teljesen kiakasztott. Letámadott, hogy "egyeztessük a sztorinkat". Nem értettem, ezen mit akar egyeztetni. Nem történt semmi. Oké megcsókolt, de itt nincsenek fotósok és 10 után megáll az élet, ergo nem látott minket senki. Az egészet úgy állította be, mint egy hibát, amit megpróbálna elfedni. Tudom, hogy sok rajongót vesztenének, de ez akkor is fájt. Ezek után nem igen beszéltünk. Mind a ketten el akartuk felejteni azt az éjszakát. Egész jól is ment, de akkor David felajánlotta, hogy bulizzunk együtt és megint minden kezdődött elölről. Legalábbis ezt gondoltam. Sosem hittem volna, hogy ennyire hajba kapunk...-Sheila hangja elcsuklott. Megsimogattam a vállát, így éreztetve, hogy nem kell egyedül viselnie ezt a terhet.
-Tudom, hogy nehéz, de kérlek, mondd el, hogy mi történt tegnap este! -biztattam továbbra is. Bólintott.
-Össze-vissza hadovált, mikor rákérdeztem, hogy miért lett hirtelen ilyen távolságtartó. Szavaiból egyértelműen ki lehetett venni, hogy hazudik...vagy csak nem mondja el a teljes igazságot. Tovább faggatóztam, de semmit sem mondott, majd hirtelen kapott egy üzenetet és minden megváltozott. Mint akinek szómenése van, mindent kitálalt. A lélegzetem is megakadt szavai  hallatán. Nem akartam hinni a füleimnek...
-Mit mondott? -vágtam közbe türelmetlenül.
-Túl sok mindent. -fogta rövidre. Felhúztam az egyik szemöldökömet.
-Sheila! Mondd már el, különben nem tudok segíteni! -veszekedtem rá. Bólintott és végre folytatta a történetet.
-Azt mondta, hogy nem lehet velem és ennek több oka is van. Az első, a külsőm, de egyből rávágta, hogy ne vegyem magamra. Ezt, hogy ne vegyem magamra? Az a baja, ahogyan kinézek? Rondának tart vagy mi? Sajnálom ez van és kész. Ezt kell szeretni. Ha pedig a stílusommal... -könnycseppek futottak végig Shei arcán. Letöröltem neki.
-Nyugodj meg! -suttogtam a fülébe.
-Ez nem  a legrosszabb, amit akkor mondott. Már épp mondta volna, mikor megcsörrent a telefonja. Frusztrált lett. A tömeget kezdte fürkészni, mintha valakit keresne. Kérdőn néztem rá. Megtalálta, szemeiből tisztán kivehető volt. Megfogta a kezem és arrébb húzott. Égett a kezem, ahogy az övéjéhez ért. Bármennyire is csalódott és dühös voltam, a szívemet mégis melegség töltötte be. Nem lehetetlen e, hogy ezeket egyszerre érezzem? -megráztam a fejem válaszként. -Egy eldugott részhez vezetett, ahol egy kíváncsi tekintet sem mered ránk. Magához húzott. A szívem megvadult musztángként tombolt a mellkasomban. Arcom hevesen égett, a gyomromban pedig a pillangók jól ismert táncba kezdtek. Nem tudtam a testemnek parancsolni. A térdeim remegni kezdtek, és a testem magától mozdult. Egy csók csattant el köztünk. Olyan gyorsan történt, hogy percekig fel sem fogtam. Ajkaim magányosak voltak az övéi nélkül. Megölelt és a fülembe suttogott. "Sheila, kérlek ne gyűlölj meg, bár ehhez minden jogod meglenne! Szeretlek és nem számít, hogy mit mondanak mások, vagy én." Teljesen összezavarodtam. Idegesen a szemeibe néztem. Válaszra vártam, de nem ilyenre. "Én egy másik lánnyal járok, aki nem tud a mi kis kapcsolatunkról. Nem akarom se az ő szívét, sem a tiédet összetörni. Egész eddig titokban tartottuk, de ma megláttak minket és szeretném, ha tőlem tudnád meg, nem az újságokból. Remélem egyszer majd meg tudsz bocsájtani." Búcsúzóul homlokon puszit. Nem akarja a szívemet összetörni? Ha így van, miért hitette el velem, hogy akár együtt lehetünk. Miért nem mondta azt, hogy bocsi, de egy szemernyi esélyed sincs. Oké, hogy titkos a kapcsolatuk, de akkor legalább nem játszom el a gondolattal. Hogy tehette ezt? Inkább meg sem ismertem volna...-Sheila sírásban tört ki. Magamhoz húztam és szorosan átöleltem.
-Ő a világ legnagyobb idiótája, ha eldobott téged. Nem tudja, mit veszített, de tudod mit? Mutassuk meg neki, hogy tovább tudsz lépni és nincs rá szükséged. -próbáltam helyrerázni.
-De nekem akkor is hiányzik.-hisztizett. Bármit eltűrök, de a hisztit nem. Lementem a konyhába és egy pohár vízzel tértem vissza.
-Elismételnéd az előbbit? -a poharat a hátam mögé rejtettem.
-Lucy, nekem hiányzik Zayn és nem akarom elengedni. -ismételte. A jéghideg víz Shei arcán landolt.
-Most mostam le rólad Zayn maradványait. Mostantól kezdve ő már nem tartozik hozzád és nincs is rá szükséged. -töröltem meg arcát. Sheila elmosolyodott és felállt az ágyról. -Rendben, akkor menjünk el valahova, jó? -böktem oldalba, mire megugrott.
 Ennyivel még nincs megoldva a probléma ezt tudom, de kezdetnek nem rossz. Még sokáig fog tartani, míg teljesen elfelejti a pakisztáni szívtiprót. Majd kihúzzuk egymást a sötétségből, elvégre nekem is meg kell oldanom a David illetve Niall problémát. Nem tudom, hogy vajon mi most hogyan állunk, de ki kell derítenem. Sheila jókedvre derítése után ez lesz az első elintéznivalóm.  De addig is be kell húznom Zaynnek, hogy érezze a szeretetemet.
 

Happy endings?

Eljött az este. Szobámban voltam, mikor meghallottam, hogy csengetnek. Gyorsan lesiettem és ajtót nyitottam. Egy kedves mosollyal üdvözöltem Niallt. Megöleltem és behúztam az ajtón. A nappaliba irányítottam, ahol egyből kiszúrta a családi fotókat a TV felett.
-Ő itt te vagy? -mutogatott egy kis képre. Odaléptem és közelről tanulmányoztam.
-Igen ez én vagyok. 5 éves lehettem, mikor ez a kép készült rólam. -rámosolyogtam.
-És miért hiányzik az egyik fele? -folytatta a kíváncsiskodást. Felsóhajtottam és leültem a fotelbe.
-Mert rossz emlékek kötődnek ahhoz a részhez. -beletúrtam a hajamba és a plafont kezdtem bámulni. Teljesen elbambultam, de a szöszi visszahozott. Fölém hajolt és mélyen a szemeimbe nézett. Éreztem, ahogy az arcom lángba borult, ezért elnéztem.
-Sajnálom, ha valami rosszat mondtam. -felsóhajtott és egy bűnbánó mosolyt intézett felém. Megráztam a fejem.
-Semmi gond. -a hajamba túrtam és ismét az ajtóhoz igyekeztem.
 Beengedtem a lányokat, valamint a banda többi tagját. Mindenki itt volt, kivétel David. Előkaptam a telefonom.
-Szia David, hol vagy? Már mindenki itt van nálam. -a zavartság megremegtette a hangom. Olyan rossz volt. Ő találta ki ezt az egészet és még csak el sem jön? A csapat egyik fele behúzna neki, a másik pedig nem foglalkozik vele.
-Szia Baby! Én már itt vagyok lent. Gyertek utánam. SMs-ben elküldöm a címet. -elhadarta, majd letette. Telefonon keresztül is tisztán érezhető volt a piaszag. Összeráncoltam a homlokom, mikor megláttam a címet. Utáltam azt a helyet. Bárhova elmegyek, de oda nem! David is nagyon jól tudja, hogy mennyire gyűlölök odamenni. Túltettem magam ezen és lediktáltam a srácoknak a címet, mivel ők vezetnek. Én is kocsival akartam menni, de Niall ragaszkodott hozzá, hogy ő vigyen el.
 *Szórakozóhelyen*
-Szia Édesem, hiányoztál. -nyáladzott David. 5 kilométeres körzetben érezhető volt, a bepállott vodkaszag. Ölelgetni kezdett. Tudtam, hogy a ruhám is átveszi a szagot. Próbáltam eltolni magamtól, de túl erősnek bizonyult. -Mi a bajod? Talán azzal akarnál ölelkezni? -lenéző pillantásokkal sújtotta a tőlünk nem messze álló Niallt.
-Bűzlesz a piától és tudod, hogy nem szeretek idejönni. -vágtam rá határozottan. Próbáltam nem bizonytalannak látszani.
 Lehet, igaza van. Niallt szívesebben ölelném meg, mint őt, de nem tehetem. Pár órája vagyunk még csak együtt, nem dobhatom...meg az se biztos, hogy Niall érez irántam valamit. Mire gondolok én itt?! Daviddel járok és kész. Nincs ezen mit magyarázni. Mellette kell lennem, még akkor is, ha még a növények is elpusztulnak szájszagától. Nagyot nyeltem, visszafojtottam lélegzetem és megöleltem.
-Máris jobb. -jegyezte meg flegmán. Kézen fogott és a bárpulthoz ráncigált. Inkább én irányítottam, mert már egyenesen se tudott menni. Leültem egy székre, míg ő gondoskodott arról, hogy ki ne száradjon. A tömegben a többieket kezdtem keresni. Miat és Harryt egyből kiszúrtam.
 Szegénynek valószínűleg új lábakra lesz majd szüksége, mert Hazz állandóan rátaposott. Meg kell tanítani úgy táncolni, hogy ne legyen közveszélyes. Ez lesz a következő teendőm. Nem tűnik menthetetlennek, sőt egész ügyesnek látszik, de azért van hova fejlődnie. Mikor először buliztunk, nem figyeltem, ahogy táncol, de most bepótlom. Mia láthatóan remekül szórakozik a néha botladozó táncpartnerén. Minél tovább bámulom, annál inkább arra a következtetésre jutok, hogy nem is olyan rossz táncos, mint ahogy elsőre megítéltem. Lehet, hogy Mianak még sem kell új lábat szereznünk, bár a magassarkúval biztos, meg fog gyűlni a baja. Ha vízhólyagos lesz, holnap egész nap hallgathatom majd a nyavalygását, jó azért nem ilyen, de ki tudja mit hoz ki belőle Hazza. Azért annak nem örülnék, ha egy talpig rózsaszínben, egész nap a plázában lógó csajjá válna. Nem bírnám ki. Úúú ez fájhatott. Mia magassarkúval taposta meg Harry lábát. Kár, hogy messze vannak, megnéztem volna Hazz arcát. Jó ez egy kicsit szadista gondolat volt, de nem baj.

 Elnevettem magam és a következő párt kutattam. Az egyetlen jó dolog ebben a helyben az az, hogy mindenféle ember van itt. Vannak botlábúak, illetve botfülűek is. Vannak idősebbek is, akik még mindig a 80as évek "menő" táncmozdulatait utánozva próbálnak kitűnni a tömegből. Ezt bizonyára elérték...csak az a baj, hogy nem egészen úgy, ahogy ők azt elképzelték. Pár éve még voltak akik a vicc kedvéért beálltak, köztük mi is a lányokkal, de ez mostanra már teljesen eltűnt. Mindenki távoli bámészkodóként nézi őket és úgy csinálnak, mintha kiállítási tárgyak lennének. Teljes megaláztatásban részesülnek.  Fotózzák és videózzák őket. Amint kilépnek az utcára, beszólogatnak nekik. Rossz nézni, ahogy szenvednek.
 Ahogy tekintetem levettem eme "táncosokról", megpillantottam Niall, ahogy egy lánnyal táncol. Mintha hátulról egy kést vágtak volna belém. Bár Niall a barátom, mégis belesajdult a szívem, mikor a csajjal szorosan egymáshoz simultak. A gyomrom apró gombóccá vált, és legszívesebben elcibáltam volna onnan azt a festett libát. Féltékeny volnék? Talán. Az egyik legjobb barátomnak kezd helyreállni a szerelmi élete, míg az enyém kártyavárként omlik és roskad rám. David már 20 perce folyamatosan hozza az italom. Milyen kitartó. Miért van az, hogy ha egy fiút közel engedek a szívemhez, az biztos csak egy újabb játékszerként fog rá tekinteni. Idegesen a hajamba túrtam és a lábfejemet kezdtem bámulni. Felnéztem és újra Niallt kutattam a tömegben. A lány még mindig a nyakában csüngött. Hirtelen megcsókolta az ír szöszimet(!). A mostani érzést már jól ismerem. Ugyanezt éreztem, mikor David levelét olvastam. Össze kell szednem magam!
 Felsóhajtottam és tovább pásztáztam. Próbáltam elterelni gondolataimat az iménti csókról, de nem ment. Tudom, hogy Niallal nem vagyunk együtt és én most elvileg Daviddel járok, de... Nagyon fáj. Mikor először megláttam a lányt úgy éreztem, egy kést vágtak a hátamba. Most úgy érzem, mint akinek a szívébe 5 kést szúrtak volna, melyeket még meg is forgattak, hogy még fájdalmasabb legyen. Túl kell lépnem ezen! Nem törhetek megint össze. Nincs kedvem a kirakóhoz. Ismét a hajamba túrtam. Belekapaszkodtam és erőszakkal fordítottam el fejem. Megpillantottam Sheilat és Zaynt.
 Mintha valami nem lenne rendbe kettejük közt. Már délután is feltűnt, hogy tartják a 3 lépés távolságot. Az utcán még megértem, elvégre nem akar senki sem pletykákat, de itt lent miért csinálják ezt? Shei testtartása mindent elárult. Keresztbe fonta karjait és egyenesen Zayn szemeibe nézett. Valami komoly dolog történhetett. Közelebb indultam, de Sheila már rohant is a kijárat felé. Egyik tenyere a szája előtt volt, a másik kezével pedig utat vágott magának a tömegben. Utána eredtem. Mia aggódva nézett ránk. Egy nyugtató mosolyt küldtem válaszként az aggodalomra. Legyintettem, hogy csak maradjon. Harry magához húzta és valamit a fülébe suttogott. Nem vártam meg, hogy mit reagál, mert már Shei az ajtón kívül volt. Rohantam ahogy csak tudtam, hogy utolérjem. Mikor már a klubb előtt voltam és majdnem hallótávolságon belül kerültem, ami Sheilanál kb. 2 méter, mert "süket", valaki megragadta a karom és visszarántott. Olyan erősséggel, hogy még a vérkeringésemet is elszorította. Hátrafordultam. David szorongatta a karom. Próbáltam kirántani, de ez lehetetlennek bizonyult.
-Meg akarsz lépni igaz? -megrázott és még erősebben markolta bal karomat. Olyan részeg volt, hogy a nevén kívül semmit sem tudott.
-Nem. Csak Sheilaval kell beszélnem. -próbáltam ésszerűen érvelni. Mintha egy ovisnak akarnám elmagyarázni a másodfokú egyenleteket.
-Itt akarsz hagyni a szőke nyálgép miatt! -emelte fel hangját.
 Eltűröm, ha engem sértegetnek, de ha a barátaimat vagy a családomat veszik szájukra, akkor elszakad bennem a tolerancia vékony cérnája.
-Naillnak ehhez semmi köze sincs. Engedj már el a fenébe is! -ripakodtam rá. Szorítása akár a futóhomok, minél inkább küzdesz ellene, annál inkább szorosabban fog.
-Minden az ő hibája. Azé a kis senkié. Ő vett el téged tőlem. -hadovált össze-vissza. -Gyere inkább menjünk fel hozzám és töltsük együtt az éjszaka további részét. Ígérem nem fogod megbánni. Eddig senki sem panaszkodott. -a kocsija felé kezdett rángatni.
 Eddig nem volt rá panasz? Szóval több lánnyal is lefeküdt, csak azért mert én nem tettem meg?! Az undor átjárta az egész testemet és megálljt parancsolt lábaimnak. Olyan stabil voltam, mint aki lehorgonyzott.
-Elég legyen! Azt mondtam, jössz! -üvöltötte David. Szájszagától még a vakolat is levált volna. Engem is megzavart. Köhögni kezdtem. Ezt ki is használta és felkapott. Az autó felé vitt, de nem messze tőle elesett. A hátamra érkeztem, ő pedig rám. Az összes levegő kipréselődött a tüdőmből. Levegő után kapkodtam, de hiába. David továbbra is rajtam pihent. Megpróbált felállni, de nem ment neki egykönnyen. Jó párszor visszahullott a földre, mint egy krumplis zsák. Én gyorsan felpattantam és távolabb mentem tőle. Olyan, mint egy pióca. Nem lehet lerázni. Akármilyen részeg, utánam jött és a kocsiba tuszkolt. Harcoltam és küzdöttem ellene, de részegen az ereje hihetetlen. A karomon lila folt jelent meg ott, ahol megszorította. Bezárt a kocsiba. Nem tudtam elmenekülni. Épp beszállt volna, mikor valaki megfogta és elrántotta onnan. Átmásztam arra az oldalra és kimásztam, hogy lássam ki mentett meg egy biztos autóbalesettől.
-Megvesztél? Részeg vagy és így akarsz még kocsiba szállni? -lökte hátra Niall Davidet.
-Most játszod itt a megmentőt és a bátrat? A csajomra pályázol igaz? -szándékosan hergelte, de ezt Niall is tudta.
-Megmentettem a seggedet a kórháztól, te hülye! -mellém lépett. Mélyen a szemeimbe nézett. Tekintetében az aggodalom és a kétségbeesés fényei csillogtak. Bólintottam és a hajamba túrtam. A jobb kezemmel próbáltam eltakarni a balon lévő hatalmas lila foltot.
-Brávó! Brávó! - David gúnyosan tapsolni kezdett. -Itt van amit annyira akartál. Hát nesze! Nekem már nem kell. -megfogta a karom és Niallhoz lökött. Valószínűleg neki itt telt be a pohár.
-Nem beszélhetsz így vele! Itt volt neked végig, de te csak kihasználtad. Lucy sokkal jobbat érdemel nálad. Olyas valakit, aki megbecsüli és szereti, nem csak egy alkalmi viszonyt akar vele. -kelt ki magából az ír énekes. Annyira jól esett, hogy megvédett, de tudtam közbe kell lépnem, mert David nem beszámítható és ilyenkor bárkinek nekiesik.
-Fejezzétek be! -kiabáltam el magam. -Nem egy játékszer vagyok, amiről így beszélhettek, oké? Nem dobálgathattok és cserélgethettek! -idegesen a hajamba túrtam. -Az lenne a legjobb, ha mind a ketten elmennétek. -a földet bámultam. Egyikük szemébe sem mertem belenézni.
-De Lucy...-Niall mellém lépett és megsimította a karom. Érintése nyomán libabőrös lettem, de mégis elléptem mellőle. Erősnek kell maradnom.
-Kérlek menjetek el. -ismételtem meg, ezúttal sokkal inkább utasítás volt, mintsem kérés. Megvártam míg David és Niall elsétál és egyedül hazaindultam.

*Otthon*

Amint hazaértem, felfutottam a szobámba és magamra zártam az ajtót. Nagyon ritkán fordul elő, hogy a kulcsot is ráfordítom a zárra, de most magányra volt szükségem. Levettem a ruhámat és lemostam a sminkem. Bevetettem magam az ágyamba és zokogni kezdtem. A könnycseppek ólomként gurultak végig arcomon, majd a takarómban lágyan elterültek. Régebben nem voltam ennyire síros, de ez a mai nap túl sok volt nekem. Reggel reményt kaptam, amit estére apró darabokra is törtek...törtem.

Két tűz között

Amint odaértek hozzánk, a nyakukba ugrottam. Először Miat és Sheilat, majd Niallt, Zaynt és Harryt öleltem magamhoz. David követni akarta példámat, de a többiek kitértek előle. Kellemetlenül éreztem magam. Idegesen a hajamba túrtam, majd kérlelőn kerestem tekinteteiket. Mia és Sheila egyértelműen kinyilvánították nem tetszésüket. Keresztbe font karjaikkal álltak előttem magyarázatra várva. A fiúk sem értették, hogy mi történt. Niall szemei elkerekedtek a csodálkozástól. Az arcán az aggódás, a meglepettség és talán a féltékenység apró kis jelei tükröződtek.
 Nem értem, miért féltékeny? Lehet, hogy csak rosszul látom, de akkor is. Én sem mondom meg neki, hogy kivel legyen együtt vagy, hogy kinek bocsájtson meg. Elhiszem, hogy aggódik értem, elvégre a barátom, de még alig ismer. Ráadásul Davidről sem tud semmit. Hibázott, és akkor mi van? Úgy tesz, mintha ő olyan szent és ártatlan lenne. Teljesen felmegy bennem a pumpa arca látványától. Ha annyira zavarja, akkor forduljon meg és sétáljon el! Nem tartozom senkinek sem magyarázattal, pláne nem neki! Amúgy is biztos van fontosabb dolga, mint az én szerelmi életemmel foglalkozni. A lányoktól elfogadom, hogy valószínűleg azt hiszik, most követem el életem legnagyobb hibáját, de tőle nem. Mia és Sheila ismeri Davidet, pontosan tudják, hogy milyen is valójában. Bár akkor nem igazán értem, hogy mi a bajuk. Régebben sosem voltak vele ilyenek. Ha én képes voltam neki megbocsájtani, akkor ők is megtehetnék ezt. Velük mindig kedves és őszinte volt. Szeretném, ha minden olyan lenne, mint régen. Közös bulik, sütögetések, beszélgetések. Minden legyen olyan, mint az X-faktor előtt.
 David simogatása hozott vissza a jelenbe. Mindenki féltve nézett rám. Az arcomhoz kaptam és akkor vettem észre, hogy nedves. Letöröltem könnycseppjeimet és egy biztató mosollyal ajándékoztam meg a többieket. Megfogtam David kezét, majd a ház felé kezdtem húzni. A lányok és a fiúk is követtek minket. Felmentünk a szobámba, ahol mindenki elfoglalta szokásos helyét. Kiültem az ablakpárkányba és onnan figyeltem a többieket. David odajött hozzám és megcsókolt. Jól esett, de mégis olyan furcsa érzés fogott el. Csókolózás közben kinyitottam a szemeim, hogy ki tudjak szakadni kissé erős csókjából, megláttam, hogy nyitva vannak a szemei és Niallt nézi. Mintha épp most bizonyítaná, hogy az övé vagyok. Egy tárgynak éreztem magam. Niall tekintetéből tisztán ki lehetett venni a dühöt és a csalódottságot. Csalódott? Bennem? Torkom összeszorult e tudattól.
 Mikor az utcán megláttam mérges voltam rá, de attól még a barátom és nem akarom elveszíteni. Nem szeretném, hogy David a barátságunk közé álljon. Nem tudnék kettejük közül választani. Lehetetlen kérés lenne. Daviddel rengeteg közös emlékem van. Vannak közöttük jók és borzalmasak is. Niallhoz ugyan kevés emlék köt, de azok csak gyönyörű és feledhetetlen emlékek. Olyanok, melyeket soha senki sem tudna elvenni tőlem. Ha valakinek mégis sikerülne, utánuk fájdalmas üresség maradna és azt az űrt nem tudnám betölteni...talán sose.
 Keservesen felsóhajtottam és hátrahajtottam fejem. A lányokra pillantottam. Kerestem erőt sugárzó, reményt adó tekinteteiket. Bármennyire is haragudhattak rám, rájuk mindig számíthattam. Mikor szemeimből kiolvasták, hogy valami baj van, nem gondolkodtak. Azonnal felpattantak és kirántottak David elől, aki ismét Niallal vívott heves farkasszem csatát. Mia és Sheila kézen fogott és a fürdőbe húztak. Harry és Zayn felálltak, de Mia visszaültette őket. David semmit sem csinált. Még csak rám sem nézett. A szívem akkora erővel sajdult fel, hogy azt hittem összeesek ott helyben. Az alsó ajkamra haraptam, ahonnan kibugyogott vérem. A fürdőszobában a kád szélére ültem. A lányok karba tett kézzel, tanácstalan arccal tekintettek le rám.
-Mi a francot csináltál? -förmedt rám Mia. Nem kertelt. Kimondta amit gondolt, bár egy kicsit nyers volt. -Azt hiszed, hogy megváltozik bármi is? Sajnálom, ha kiábrándítanálak, de nem fog semmi sem változni. -megsimogatta az arcomat.
-Igen lehet, igazad van. -szomorúan felsóhajtottam és a szemébe néztem. Sheila mellé lépett. -De akkor is szeretem. Nem tehetek róla. Szeretem és kész. Ez ellen egyikünk sem tud semmit tenni. -Shei leguggolt velem szembe.
-Lucy, figyelj ide! Nem akarjuk, hogy újra összetörj. Csak meg szeretnénk védeni. Tudom, hogy most azt gondolod, távol akarunk tőle tartani azért, hogy neked fájdalmat okozzunk, de tévedsz! Nem bírnánk még egyszer végignézni, ahogy magadba roskadsz és zokogsz. -a szavai a szívemig jutottak. Éreztem, rájuk mindig számíthatok.
-Ez a te életed és neked kell döntened. Bárhogy is választasz, mi itt leszünk melletted. Akárhányszor esel is el majd felsegítünk és nem hagyjuk, hogy még egyszer a sárban fetrengj. Nem úgy, mint Niallal. -rám kacsintott.
-Ezt meg honnan tudjátok? -kíváncsiskodtam.
-Szerinted a kis ír szöszi titokban bír tartani egy ilyen "fürdőt"? -vágott közbe Shei. Egyik szemöldökét felhúzta. Sosem értettem, ezt hogyan bírja megcsinálni.
-Jól van. Lebuktunk. -nevettem el magam. A hajamba túrtam, majd szorosan magamhoz öleltem a csajokat.
  Nem véletlenül vagyunk a legjobb barátnők. Mindig tudják, mi van velem. Még akkor is ha nem mondom el nekik. Jobbak, mint az FBI. Niallal pedig el kell beszélgetnem, hogy ne kotyogjon ki minden közös programot. Mia és Sheila is megvillantotta ellenállhatatlan mosolyát és fogaikat.
 Visszasétáltunk a többiekhez. David és Niall még mindig egymással szemeztek. Érezni lehetett a feszültséget kettejük között. Odamentem hozzájuk, hogy elsimítsam ezt a "kis" kellemetlenséget. Naiv gondolat volt. Először megpróbáltam kettejük közé leülni, de ezt David nem hagyta. Belehúzott az ölébe, amitől Niall teljesen kiakadt.
-Lucy, beszélhetnénk? -idegesen a kezemért nyúlt. Felálltam, de David visszahúzott.
-Engedj el kérlek! -suttogtam fülébe.
-Nem bízom meg benne. -ellenkezett és megvető pillantásokkal bombázta az ír szöszimet.
-Én viszont igen. -erősködtem és kitörtem szorításából. Niall megfogta a kezem és kihúzott a szobából, egyenesen a nappaliba. Anya már dolgozott, Daisy pedig valószínűleg az egyik barátnőjénél volt.
-Miért bocsájtottál meg neki? -förmedt rám habozás nélkül. Felsóhajtottam és leültettem magammal szemebe.
-Niall, nézd! Én még mindig szeretem. Fogalmam sincs, miért, de számít ez? Még mindig pillangók táncát érzem a gyomromba, mikor vele vagyok. -Niall ideges szemeibe néztem. Meg akartam nyugtatni.
-Át fog megint verni! Az emberek nem változnak meg csak úgy egyik napról a másikra. Naiv vagy, ha tényleg megbízol benne. Jobbat érdemelsz egy ilyen szemétnél.
-Fejezd be! -kiáltottam el magam és az asztalra csaptam. -Nem ismered. Azt sem tudod, hogy milyen valójában. Semmit sem tudsz róla és rólam sem. -teljesen kikeltem magamból.
-Tényleg? Semmit sem tudok rólad? Ezzel nyugtatod magad, mikor elmondom a véleményemet. Nem ismerlek és ezért beszélek össze-vissza igaz? -szavaiból erő sugárzott, de szemei másról árulkodtak.
-Ha engem még ismersz is, attól még nincs jogod Davidet szidni. Róla tényleg nem tudsz semmit. -próbáltam ismét nyugodt hangerőre visszakapcsolni, mert meghallottam, hogy nyitódik a szobaajtóm.
-Igazad van. Nem ismerem. Csak annyit tudok, hogy megcsalt téged és utána még az újságban is mocskolódott. -odajött hozzám. -Lucy, csak féltelek érted? Sokkal fontosabb vagy nekem, mint azt hiszed. A szívem is megszakadna, ha ismét sírni látnálak téged. Ugye megértesz. -bólintottam és hagytam, hogy szorosan átöleljen. Jól esett, ahogyan magához húzott. Biztonságban és teljes nyugalomban éreztem magam. Egyszer csak ez az érzés átcsapott valami másba. A szívem megvadult csődörként tombolt mellkasomban. Lábaim úgy remegtek, mint őszi falevelek a szélben. Megijesztett a tudat, hogy Davidnél is ugyanezt éreztem. Eltoltam magamtól Niallt és gyorsan felpattantam.
-Héé, minden rendben? -aggodalom csillogott szemeiben. Bólintottam és a hajamba túrtam.
 Persze minden renden. Teljesen normális, hogy az egyik legjobb barátom megölel én pedig a fellegekig szállok. Nem értem, mi volt ez az előbb. Nem vagyok szerelmes Niallba...azt hiszem. Nem nem! Nem lehetek belé. Híres és minden mozdulatát figyelik. Amúgy is állandóan turnézik időnk sem lenne egymásra. Nekem is a karrieremre kell koncentrálnom és neki is. Ha valamilyen úton-módon meg is tudnánk oldani a találkozókat, arról mindenki tudna. El akarom kerülni a sajtót. Én még új vagyok, ezért amit írnak, azt el is hiszik az emberek. De végül is kockázat nélkül nincsen siker, nem igaz? Nem! Nem ábrándozhatok Niallról! Ki kell vernem a fejemből! Nekem most itt van David.
 A gondolataimból David vert fel. Magához rántott és szorosan, egy kicsit túl szorosan, magához ölelt. Nem volt kellemes, sőt kifejezetten kényelmetlenül érzetem magam karjai "védelmében". Olyan volt, mintha egy vadidegen ölelgetne. Mintha csak erőfitogtatásból ölelne át.  Nem értem, mi változott ilyen hirtelen? Egy órával ezelőtt még szállni is képes lettem volna érintésétől, most pedig...
-Lucy, este nincs kedved elmenni egy buliba? -terelte ismét vissza gondolataimat Dav.
-De az jó lenne. -biztató mosolyra húztam számat. A többiekre pillantottam. -Ugye ti is eljöttök. -reménykedés tisztán hallatszott a hangomban. Elnevették magukat.
-Nem szabadulsz tőlünk ilyen könnyen. -Shei belém karolt. Mia is csatlakozott hozzánk. A fiúkra néztem.
-Mi is megyünk. -bólogatott Zayn, Hazz és Niall. A szívem is mosolygott. Éreztem. Aztán hirtelen átfutott az agyamon egy csomó rossz gondolat. Dav és Niall nem igazán csípik egymást. Ezt az elmúlt egy órában szépen demonstrálták.
 Nagyon remélem, hogy nem fognak egymás nyakának ugrani és döntés elé sem akarnak majd állítani. Nem szeretném egyiküket sem elveszíteni. Naill az egyik legjobb barátom(?), David pedig a pasim...azt hiszem. Mind a kettőt nagyon szeretem. Így is eléggé felkavarták az érzéseimet, nem lenne jó, ha a buliban is egymásnak esnének. Ha a szerencse egy kicsit is mellém áll, akkor botrány nélkül túléljük az estét. Csak legyen így...