A lábaim valószínűleg azt hitték salsa órán vagyok. Remegtek, ahogy a kezeim is. Izgulok és ideges is vagyok egyszerre, pedig nincs mitől tartanom. Ugye? Tuti, hogy még egyszer minimum szívrohamot kapok. A színpadon nem izgultam ennyire, mint most. Mi van velem? Ahogy látom Mia és Shei is osztozik ezzel az érzéssel.
Sheila a körmeit rágta, ezzel jelezve idegességét. Mia fel-alá járkált a folyóson. Egyszer csak nyitódott az ajtó. A lányokkal összenéztünk és megvillantottuk fehér fogainkat. Egy látszólag komoly férfi lépett ki a teremből.
-The Dreamers? -ránk pillantott. Igenlően bólogatni kezdtünk, mire elmosolyodott. -Kérlek, gyertek be! -kitámasztotta az ajtót, megvárta míg mind a hárman bemegyünk, majd bezárta mögöttünk.
A hely hatalmas volt. Több teremből állt, de mindegyik összeköttetésben volt a tárgyalóval. Apró léptekkel közeledtem az asztalhoz, ami előttünk hevert. Az ott ülök azonnal felpattantak, mikor beléptünk.
-Sziasztok! Örülök, hogy eljöttetek. -barátságosan ránk mosolygott egy nem sokkal idősebb srác. Miután a csajokkal kezet fogott, én következtem. Óvatosan nyúlt oda hozzám, de határozottan ragadta meg kézfejem. Egy apró, tán jelentéktelen mozdulattal megsimogatta az ujjaim tövét. Nem figyeltem arra, mikor a lányokkal fogott kezet, valószínűleg velük is így viselkedett. Egy mosollyal elintéztem a dolgot. A többi fickó is megragadta a kezünket. Mindenki elmondta nevét, amit persze nem tudtam megjegyezni. Tanácstalanul néztem Miara. Ő talán képes volt megjegyezni a bonyolultabbnál bonyolultabb neveket, de mikor visszapillantott, láttam rajta, ugyanúgy járt mint én.
Miután átestünk ezen a bemutatkozós mustrán, leültünk a helyünkre. Ami persze precízen ki volt találva. A székeken kis masnik voltak. A kedvenc színünk jelezte a székünket. Az enyém természetesen narancssárga volt. Ajkaimat mosolyra húztam és halk nevetésben törtem ki.
A székem Blake mellett volt, utólag megtudtam, hogy ő az akivel először kezet fogtunk. Alig pár évvel lehet nálunk idősebb, de máris itt dolgozik. Tehetséges srác lehet.
Hirtelen egy vidám, ránézésre is egy kicsit bolond férfi pattant fel az asztaltól.
-Most, hogy mindenki bemutatkozott, azt hiszem, nekem is ideje lenne. -megköszörülte a torkát. -A nevem Peter Winmer. Én leszek az új menedzseretek, persze csak, ha ti is szeretnétek. -ránk kacsintott. Azonnal villantak a fehér fogacskák. -Akkor azt hiszem, ezt megbeszéltük. Most térjünk át a dalaitokra. Van már teljesen saját, általatok írt szám? -kíváncsian fürkészte tekinteteink. Pillantása rajtam állt meg, valószínűleg azért, mert Mia és Shie is mereven bámult rám.
-Hát, van egy dal, amit én írtam, de nem tudom, hogy alkalmas e...-mondtam félve. Mintha showder klubbot néznénk, a lányok hangosan felnevettek.
-El tudjátok játszani? -biztatóan nézett rám Blake. Shiela egyből húzogatni kezdte a szemöldökeit. PERVERZ!! Mia felugrott a helyéről és odajött hozzám. Erősen megragadta a kezem és a stúdióba húzott.
Nem volt olyan jó ötlet a ruha. Nem tudok olyan szabadon mozogni, érzem, ahogy visszafog. Rémes érzés.
Nagy nehezen sikerült egy olyan testhelyzetet felvennem, ahogy képes voltam gitározni és nem villantottam meg egyik fehérneműmet sem. A cipőimtől egy határozott és nőies mozdulattal megszabadultam. A sarokba rúgtam őket. Blake csak ámult és bámult. Valószínűleg egy kis plazacicának gondolt, aki egy tapottat sem tesz meg kedvenc magassarkúja nélkül. Igazán sajnálom, ha csalódást okoztam neki, de szerintem nem.
Összenéztünk a lányokkal és játszani kezdtük. Eszembe jutott, mikor először énekeltük. Alig ismertük akkor még a fiúkat, mégis ott voltak és nem hagytak minket, legfőképpen engem egyedül. Jövök nekik egy tábla csokival. Képesek voltak elviselni az idióta hangulatingadozásaimat. Az ő helyükben tuti otthagytam volna magamat. Nem akarom őket isteníteni, de ezt nem hittem volna róluk. Majdnem egy hónapja ismerem őket és már mindenfélét éreztem irántuk, legfőképpen Niall iránt. Nem! Ki kell vernem a fejemből! Nem is szabad rágondolnom, mert megint elkalandozok és akkor mindennek vége. Erősnek kell maradnom! Muszáj. De annyira kedves és megértő...Nem! Ha közel engedem magamhoz, fájdalmasabb lesz elengedni. Nem akarom megbántani és elveszíteni sem.
-Szép volt csajok! -Peter megsimogatta a fejünk tetejét. Kicsit furán éreztem magam. Lehet ennek csak az az oka, hogy nem ismerem még eléggé. Simontól ezt természetesnek venném, de tőle... Mindegy, majd megszokom. Muszáj lesz, ha ő lesz a menedzserünk. Az előttünk álló időszakban, valószínűleg minden lépésünknél ott lesz és visszaránt, ha valami emeletes baromságra készülnénk.
-Nem szeretnétek felénekelni már most? -vetette fel Blake. Az arcom felderült. A lányokra néztem, akik szemmel láthatóan hasonlóképp éreztek mint én.
-Benne vagyunk! -kiáltottam fel. Villámgyorsan megfordultam, ami nem volt olyan jó ötlet. Egy kicsit megszédültem és a falba kapaszkodtam meg. Mindenki aggódva ugrott oda hozzám. -Jól vagyok. Nyugi! -csitítgattam őket.
-Szerintem inkább ülj le egy kicsit! -féltve kémlelte tekintetem Blake. Bólintottam, mert tudtam, nem hagy békén míg le nem ülök. Pont, mint a két unokatesóm. Amint egy kis karcolás keletkezik rajtam, már a kórházba küldenének. Egy évvel idősebbek nálam, bátyám helyett bátyáim. Imádom őket, de néha az idegeimre képesek menni. Jaj ne, ha jól emlékszem, két nap múlva itt lesznek. Király, majd vigyázhatok rájuk, mert magukra természetesen nem képesek, csakis rám.
Miután már mindenki meggyőződött arról, hogy nem szenvedtem súlyos károsodásokat, visszaengedtek a mikrofonhoz. Most figyeltem arra, hogy ne kalandozzak el. Kellemetlen lett volna, ha szám közben más valamit kezdek énekelni és most a gitárra is jobban oda kellett figyelnem. A koncentrálásom meg is hozta a kívánt eredményt. Sokkal tisztábban énekeltünk, mint azelőtt. Épp a dal közepénél tartottunk, mikor Blake bejött egy kamerával a kezében. Kellően megzavart, majdnem elrontottam a szöveget. Teljesen zavarban érzetem magam, ahogy filmezte éneklésemet. Enélkül is elég furcsán éreztem magam. Nem hiányzott még a kamera az arcomba. Mikor már az aurámat is zavarni kezdte, egy picit meglöktem. Mia és Shiela arcára gonosz vigyor ült ki. Természetesen nem adta fel ilyen könnyen. Mia volt a soron következő. Túl közel merészkedett Miahoz, aki egy "gyengéd" mozdulattal rátaposott az operatőrnek felcsapott srác lábára. Szegény kínjában fel is szisszent. Nem jó emberrel kötözködött. A következő áldozat Sheila volt, vagy inkább Blake volt az áldozat? Ez egy jó kérdés. Shei barátságos mosollyal fogadta a kamerát, majd egy jól irányzott legyintéssel eltávolította a fiút az útjából. Megráztam a fejem. Szegény srác jó fej akar velünk lenni, mi meg megöljük. Igen, erre vállalkozik az, aki a barátunk akar lenni. Egy kicsit bonyolultak vagyunk, de annyira nem mint látszik. Tudunk kedvesek is lenni, néha. Csak néha. Régebben kedvesebbek voltunk...nem! Már nagyon régóta ilyenek vagyunk. Ez van. Így kell minket szeretni. Megszoksz vagy megszöksz! Ránk ez különösen igaz. Ezen nem tudunk változtatni, de őszintén szólva nem is igen akarok. Nem kell, hogy mindenki szeressen. Elég ha van egy maréknyi barátom, akikben megbízok és akikre mindig számíthatok. Mia és Sheila ilyen, valamint a srácok is talán ebbe a kategóriába sorolhatók. Bár az utóbbiba nem vagyok annyira biztos. Elég sok minden történt az utóbbi 2-3 napban és még mindig nem tudok túl sokat a fiúkról. Persze, mint rajongó, mert valljuk be az vagyok, elég sokat tudok róluk, de engem nem ezek érdekelnek. A srácok igazi énje kelti fel a kíváncsiságomat igazán. Természetesen nem feltételezem, hogy megjátsszák magukat, de kamera előtt mégsem tehetnek meg bármit. Egy óvatlan lépés és már ismét a címlapon találják magukat. Gyakran nem is kell hibázni, csak egy félreértés is elég és puff. Megszületett az óriási pletyka, mely az egész világon percek alatt elterjed. Akkor már nincs visszaút. Jaj, már megint elkalandoztam. Csoda, hogy nem rontottam el a szöveget. Egy zseni vagyok. Nem tudom, hogy hoztam már másodszorra össze, de nagyon profi vagyok. Nem vagyok egoista. Kicsit sem.
Amint elhallgatott a zene, a lányokkal egymás nyakába ugrottunk. Szendvicsölelés. Utálom a szendvicsölelést, főleg, ha én vagyok a hús középen. Ilyenkor általában úgy érzem magam, mint egy szardínia a dobozban. Most valahogy mégis jól esett. Lehet az az oka, hogy épp az előbb vettük fel életünk első önálló dalát? Ki tudja? A lényeg az, hogy végre jó úton haladunk. Bármi is történik mi itt leszünk egymásnak. Valamint erős gyanúm van, hogy Blaketől sem tudunk majd egykönnyen megszabadulni. Már megint itt legyeskedik körülöttünk a kamerájával. Nem lehet, hogy eltévesztette az épületet. Itt a hanggal és nem a képpel foglalkoznak az emberek. Lehet el kellene majd ezt neki is mondanom, de most túlságosan is jól érzi magát. Nem rontom el az örömét.
-Csodás volt! -kiáltott fel Peter. Kissé félve ölelt magához minket. Valahogy az érintése most már nem volt olyan idegen. Persze még most is egy kicsit szokatlan volt, de mégis jó érzés fogott el. Talán bizalom?
-Nincs kedvetek eljönni kávézni? -szólt közbe Blake. Összenéztünk, majd boldogan bólintottunk. Peter egy kedves mosollyal intett nekünk búcsút.
Gyorsan felkaptuk a cuccaink, majd egy szabályos futóversenyt rendeztünk. A kis kamerásunkban is van kellő mennyiségű versenyszellem. A folyosón mezítláb rohantam végig. Az arra járok szimplán hülyének néztek. Kezdek hozzászokni az ilyen pillantásokhoz. Egyre többet kapok belőlük. Talán igazuk van? Majd megfontolom.
Blake egy csaló! Ez biztos. Lifttel mentünk és egyszer sem álltunk meg, mégis előbb ott volt a parkolóban, mint mi.
-Aki itt dolgozik, annak könnyebb. -jegyeztem meg.
-Majd ti is megtanuljátok itt a járást. -ránk kacsintott.
-Hova megyünk? -tért a tárgyra Sheila.
-Oda. -a szemközti hatalmas kávézóra mutatott.
-Ott adják a város egyik legfinomabb kávéját. -szólt közbe Mia. Elnevettük magunkat. Már épp átkeltünk volna az úton, mikor észrevettem, hogy a cipőm még mindig a kezemben himbálózik. Zavart vigyorral az arcomon felvettem a kis szandálkámat.
-Kész vagyok. Mehetünk! -kiáltottam fel.
-Rendben. -villantotta meg fehér fogait Blake.
A kávézóban hatalmas volt a forgalom, mégsem volt tumultus. Mindenki kényelmesen el tudott helyezkedni. Mivel mi még sosem jártunk itt, Blakere bíztuk az italok kiválasztását.
-Mi a tervetek a mai napra? -törte meg a ránk nehezedő csendet a zöld szemű srác.
-Nem igazán tudjuk még. -válaszoltam kis késés után. -Talán elmegyünk bulizni egyet. -folytattam. Eszembe jutott, hogy ahányszor eddig bulizni akartunk, valami rossz történt.
-Kirúgunk a hámból. -vágott közbe Shei határozottan. Miaval összenéztünk, majd nevetésben törtünk ki.
-Ünnepeljétek meg mindenképpen! Nem mindenkit hívnak ám ide. Sőt, nagyon kevesek léphetik át a küszöböt. -magyarázta Blake. Nagyon jól estek azok a dolgok, amiket mondott. -Amúgy is ha dolgozni kezdünk, nem igen lesz időtök bulizni. -tette hozzá.
-Értettük főnök! -nevetve mondtam. Mind a hárman szalutálni kezdtünk. Blake is nevetett. Mikor ez megtörtént, leengedtük a kezünket.
-Ha elmegyünk bulizni, nincs kedved csatlakozni? -vetette fel Mia.
-Jó ötlet. -azonnal rávágtam.
-Szívesen. Köszi a meghívást. -kacsintott Miara Blake.
Az utána lévő órákat végig beszéltük. Nagyon jól éreztük magunkat a társaságában. Petert még nem igen ismerjük, de ha olyan, mint Blake, akkor nagyon nagy mázlisták vagyunk és Fortuna a mi oldalunkra állt. Végre. Kíváncsian tekintek az este felé. Vajon kik jönnek? A srácok ott lesznek? Blake eljön? Találkozunk régi jó és borzalmas ismerőssel? Ez még mind a jövő zenéje...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése