Mia mellettem ült falnak vetett háttal. Állapota hasonló volt, mint nekem. Szemei kikerekedtek. A kórteremben látottak lebegtek szemei előtt, akárcsak az enyéim előtt.
A baleset óta képtelenek voltunk rendesen aludni vagy enni. Rémálmokkal küszködtünk. Minden éjjel jeges verítékben fürödve riadtunk fel. Hiába írtak fel a számunkra különféle altatókat és antidepresszánsokat, mind hatástalannak bizonyult. Olyan volt, mintha kiszívták volna minden energiánkat, életerőnket, sőt még a lelkünket is. Bármerre mentünk, bárkire néztünk Sheilat láttuk magunk előtt, s most, hogy el kellett jönnünk a hullaházba, az állapotunk csak tovább romlott.
Harry és Niall rohant be a terembe. Leültek mellénk. Harry szorosan magához ölelte barátnőjét, aki sírógörcsöt kapott. Csodálkoztam, hogy az én arcom még mindig száraz. Nem tudom lehetséges-e, de lehet, kiszáradtak a könnymirigyeim a túl sok sírástól.
Niall két keze közé vette arcomat. Szemei alatt méretes fekete karikák húzódtak. Tekintetéből az aggodalom könnyen kiolvashatóvá vált.
-Sikerült azonosítanotok? -kérdezte szelíden, bár legszívesebben azonnal visszaszívta volna kérdését. Ajkamat szóra nyitottam, de csak egy elhaló sóhajt tudtam válaszul adni. Megráztam fejem, összeharaptam számat. Niall nem erőltette tovább a dolgot. Magához ölelt. Fejemet nyakába fúrtam.
-Kérlek, vigyél innen -suttogtam alig hallhatóan. A srác eltolt magától, de csak azért, hogy szemembe nézhessen. Kétségbeesetten menekülni akartam. Minél messzebbre szerettem volna kerülni ettől a helytől, amit körülleng a halál szaga. El akartam futni olyan gyorsan, hogy a hajamba tépő szél még a fejemből is törölje ennek a helynek az emlékét. Mást sem láttam itt, csak megtört szíveket és fájdalmukban magukba roskadt embereket. Hideg futott végig a gerincem mentén.
A fiú egy gyors pillantást vetett Miara és Hazzra, de időközben már ők is elindultak a kocsi felé. Niall sem tétlenkedett tovább. Segített felállni. Kezei erősen tartották derekamat, ami rám is fért. Az a kevés erőm is elszállt, mikor a megégett testről lerántották a fehér leplet. Az emlék képe még most is elevenen és fájdalmasan égette koponyámat.
-Hazaviszlek -jegyezte meg, mikor már a kocsiban ültünk.
-Ne! -kiáltottam fel ijedten. Niall értetlen pillantást vetett rám. -Nem akarok hazamenni. Nem bírok hazamenni -adtam magyarázatot szemében megjelenő kételyei láttán.
Megragadta kezemet. Ujjainkat összefontuk.
A motor hangos robajjal bőgött fel. Niall nem sajnálta autóját, rendesen beletaposott a gázba. Feltekertem a rádiót. Abban reménykedtem, ha elég hangosan szól, akkor nem hallom Sheila utolsó szavait, de csalódnom kellett. Akárhányszor lehunytam szememet, az égő kocsit és az asztalon fekvő hullát láttam, s minden egyes pillanatban Shei hangja visszhangzott fülemben. Kezdtem úgy érezni magam, mint aki a megőrülés határán egyensúlyoz. Táskámban annyi gyógyszer volt, hogy azzal könnyedén nyithattam volna egy patikát, mégsem éreztem magam jobban, sőt.
-Hová viszel? -törtem meg a csendet végül.
-Minél messzebb innen -felelte tömören. Fogalmam sem volt róla, merre lehetünk. Az ablakon túl csupán a mindent ellepő fehérséget láttam. Hóvihar volt, de ez Niallt nem riasztotta vissza.
Pont úgy esik, mint akkor, azon a napon, mikor Sheila meghalt. Mikor miattam kicsúszott a kanyarból és nekicsapódott a sziklafalnak. Az én hibámból történt. Ha nem hazudoztam volna annyit, most nem lennénk ilyen helyzetben. Akkor még ő is élne.
-Lucy, kérlek ne emészd magad! -fordította felém tekintetét.
-De...
-Ezt már megbeszéltük. Nem a te hibád volt a baleset. Senki sem tehetett róla -csitított.
-Akkor miért érzem magam mégis bűnösnek? Miért marja szét a szívemet a bűntudat, ha nem én vagyok a hibás?
Niallból egy mély sóhaj tört felszínre.
-Kicsim, attól, hogy itt rágódsz a történteken, még nem változik semmi. Sheila sem szeretné, ha...
-Ne! -sikoltottam. -Csak ezt ne. Ne mondd meg, hogy ő mit akart volna! Ne beszélj úgy róla, mint aki már évekkel ezelőtt halt volna meg! -eszem tudta, hogy nem rajta kellene levezetnem az összes dühömet, szívemből azonban megáradt folyóként zúdultak a szavak.
-Nem akarom megsérteni az emlékét. Sheila az én barátom is volt, de ezzel csak magadat teszed tönkre. Mit gondolsz, attól jobb lesz bármi is, ha idegösszeomlásba kergeted magad? A szeretteid nem lennének képesek végignézni, ahogy feladod a küzdelmet és egy szanatóriumba vagy egy diliházba kerülsz. Itt most nem csak rólad van szó és igen tudom, hogy kemények a szavaim, de te túl makacs vagy ahhoz, hogy a szép szóból megértsd.
Hosszas percekig csönd telepedett ránk. Idegeink pattanásig feszültek. Egyikünknek sem volt része azóta egy kiadós alvásban, így nem ért meglepetésszerűen, hogy egyszerre tőrt felszínre mindkettőnkből.
Fejemben ezernyi gondolat cikázott. Az érzelmek széles skáláját éltem át akkor. Egyszerre voltam dühös, csalódott, de ugyanakkor hálás és szerelmes. A szívemen éktelenkedő seb abbahagyta a vérzést, bár a gyógyulást még nem kezdte meg.
-Sajnálom -szólaltam meg végül. -Nem rád vagyok dühös, hanem erre az egészre -egy könnycsepp siklott végig arcomon. Ezek szerint még működnek a mirigyeim. -Olyan tehetetlennek érzem magam. Ma is mikor bementünk a kórterembe...-elcsuklott hangom, a hányinger visszatért.
Niall hüvelykujjával megcirógatta a kézfejemet. Ezzel épp elég támaszt nyújtott.
-Nem muszáj beszélned róla.
-De igen. Sajnos, muszáj -mondtam erős éllel hangomban. Remegve szívtam be a feszültséggel megtelt levegőt. -Mivel nem találtak iratokat, ami alapján azonosítani tudnák a testet, minket rendeltek be. Mikor beléptünk, csak egy asztal volt előttünk. Egy fehér lepedővel leterített valami feküdt rajta. Nem volt nehéz rájönnünk, hogy mit rejt a lepel, elvégre oka volt annak, hogy ott voltunk. Amint felhajtották a fehér lepedőt, a gyomorsavam szabadulni akart. Muszáj volt tennem egy nagy lépést hátra, különben menten elájultam volna. A testből áradó szag a vegyszer erős, émelyítő szagával elegyedve azonnali fejfájást és rosszullétet váltott ki belőlem. Mia falfehéren meredt az égett testre. Azt kérdezte a kórboncnok, felismerjük-e. Mindketten értetlenül néztünk rá. Hogy ismerhettük volna fel? A test inkább hasonlított egy megolvadt műanyagra, mintsem egy emberre. Egy ép rész sem maradt bőréből, ami alapján felismerhettük volna. Az arca eltorzult, a bőr felhólyagosodott rajta, mintha felforrt volna -a kép vakítóan világított lehunyt szemeim előtt. Éreztem, hogy remegni kezdek. Niall időközben megállt a kocsival. Egy elhagyatott parkolóban álltunk meg. Tudtam, nem a végcélhoz érkeztünk. -Azt kérdezték tőlünk tudunk-e nekik DNS mintát vinni. Elég csak egy hajszál vagy egy levágott körömdarab. Bármi, ami Sheitől származott megteszi. Mielőtt kijöttünk volna, visszatették a többi test közé. A tudat, miszerint minden egyes kihúzható fiók mögött egy újabb halott fekszik, csak még jobban kiborított. Az orvos még mondott valamit, de én azt már nem vártam meg. Kirohantam a teremből. Szükségem volt a térre. Az az érzésem támadt, hogy mindjárt megfulladok, s a falak összenyomnak. Pánikrohamot kaptam most először életemben. Minden erőm elszállt és a földre roskadtam. Ezután jöttetek Harryvel. Miaból csak később robbant ki.
Niall mindvégig figyelmesen hallgatott. Olykor-olykor erősebben szorította meg a kezem, ezzel emlékeztetve, hogy ő is itt ül mellettem. Jelenléte erőt adott, de még így is gyengének és sebezhetőnek tűntem.
-Kicsim, sajnálom, hogy mindezen át kellett menned -magához húzott. A kettőnk közt lévő távolság egy másodperc alatt megszűnt. Fejemet mellkasára hajtottam. Még pólóján keresztül is éreztem felvadult szívverését, ahogy a vér végigfolyik ereiben. Olyan volt, mintha otthon feküdnénk az ágyon, szorosan egymás karjai közé bújva, nem pedig egy kocsiban, a semmi közepén, ahol még világítás sem volt. Egyedül a műszerfal tompa fénye biztosított egy kevéske világosságot, ami éppen csak arra volt elég, hogy Niall szemei megcsillanjanak benne. Bűntudata volt.
-Niall, tudom korábban azt mondtam, nem szeretnék hazamenni, de ha megoldható...
Nem kellett befejeznem a mondatot, tudta, mire célzok.
-Azonnal hazaviszlek -vágott közbe egy homlokomra nyomott csók után. Erőtlen mosoly jelent meg arcomon.
-Köszönöm -suttogtam, s visszamásztam a saját felemre.
Niall gyújtást adott, rálépett a pedálra, de a kocsi meg sem moccant. A kerék hangos pörgésbe kezdett alattunk.
-Ó, basszus! -nyögött fel a srác. -Nem is lehetne jobbkor -rám nézett. -Úgy látszik, ez el fog tartani egy darabig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése