Válaszok és hírek (n.r.)

Sziasztok!
Először is szeretnék bocsánatot kérni, amiért az utóbbi időben nem jelentkeztem, ennek több oka is volt. Elsősorban a suli, illetve a családi ügyek miatt nem maradt időm a blogra. Minden nap 4:30-5:00-kor érek haza és a tanulással elég sok időm elmegy, így sem plusz energiám, se ötletem, se időm nem marad az írásra.
Sajnálom, de egy időre a blogot kénytelen vagyok beszüntetni. Fogalmam sincs, mikor kezdem el újra, de az biztos, hogy nem örökre fejeztem be az esténkénti gépelést. ;)
Szeretném megköszönni mindazoknak, akik rendszeresen olvasták a kibontakozó történetet. Remélem, nem okoztam nektek csalódást. Ha időm engedi, igyekszek majd új részeket hozni, de egyenlőre nem ígérek semmit. Remélem, megértitek. Köszönöm mindenkinek, hogy több mint egy évig mögöttem álltatok, biztattatok. A blog révén másztam ki a depresszióból, ti voltatok a pszichológusaim és ezért hálás vagyok.
Ha bármi kérdésetek lenne a bloggal vagy bármi mással kapcsolatban a Twitteremen vagy itt, a blogon elértek. Twitter: @Lucy_Hungary
Ha írtok, biztosan válaszolok. :)
xoxo,
Luca

HB!

 A nap reggeli, gyengéd sugarai cirógatták az arcomat. Fárad voltam és kialvatlan, mégis a reggeli napsugarak látványa erőt adott ahhoz, hogy kimásszak az ágyból. Igaz, úgy néztem ki, mint egy jól megtermett zombi. A hajam csapzott volt és az esti zuhanyzás kihagyásából kifolyólag még a szagom is tökéletesen illett az új alteregómhoz. El sem tudtam képzelni, Niall hogy bírhatta ki mellettem az éjszakát. Megfordult a fejemben, hogy talán ez az oka annak, hogy kivételesen ő kelt fel hamarabb és nem én. A biztonság kedvéért kikukucskáltam a függöny mögül. Az autója a feljárón állt, mint mindig.
Ahogy az kilincsért nyúltam, ínycsiklandó illatok csapták meg az orromat. A fokhagymás tükörtojás illata keveredett a virágok könnyed aromájával. Izgatottan szaladtam le a földszintre. Niall épp a konyhában sürgölődött. A nagy odafigyelésben észre sem vette, hogy már én is a helyszínen vagyok. Tekintetem az étkezőasztalra vándorolt. Igazi villásreggeli tárult a szemem elé. Külön kis kupacokban ezernyi étel sorakozott. Egy tálban mindenféle gyümölcs volt felvágva, míg egy másik tálon a palacsinták álltak egymás hegyén-hátán. Narancslé és valamiféle koktél is került az étkezőre. Már csak a látványtól is összefutott a nyál a számban.
Óvatosan a szőke barátom mögé lopakodtam. Olyannyira lekötötte figyelmét a főzés, hogy egészen addig észrevétlen maradtam, mígnem hátulról meg nem öleltem. Ijedtében megugrott, majd elnevette magát.
-Ezek szerint felkeltél -tett egy halk megjegyzést, majd megfordult és magához ölelt.
-Ilyen remek illatok közepette nehéz nem felébredni.
-Szerettem volna elkészülni, mire felébredsz.
-Ó! -szakadt ki belőlem a megdöbbenéstől. -Nem akarlak zavarni. Csináld csak nyugodtan -hátrébb léptem, de visszahúzott magához. -Vagy talán segítsek? -vontam fel játékosan szemöldökeimet, egy kósza mosollyal. A fiúból ismét nevetés tört fel.
-Nem. Ma nem csinálhatsz semmit! -Értetlenül meredtem rá. Fogalmam sem volt, mire gondol. -Ugye csak viccelsz?! Szerintem te vagy a Földön az egyetlen ember, aki képes elfelejteni a saját születésnapját.
-Ja! Szóval amiatt van ez a nagy felfordulás -körbenéztem, s mostanra már tisztán láttam az apró jeleket. A narancssárga rózsákat egy vázában a nappaliban, a bonbont a pulton valamint a kedvenc gyümölcseim is érthető módon az asztalon várnak rám.
Niall aggódva mélyedt szemeimben mikor pillantásom ismét ráemeltem.
-Talán nem tetszik valami? -a kétségbeesés kiérződött hangjából. Megráztam a fejem.
-Dehogyis. Minden csodás, csak nem kellett volna ennyit dolgoznod mindezen. Ez is csak egy olyan nap, mint a többi.
Niall hevesen kezdte rázni a fejét.
-Tévedsz! Ez egy különleges nap és ezt be is fogom neked bizonyítani! -rám kacsintott, amolyan naiv-kislány-nekem-van-igazam módon. Felsóhajtottam, s hagytam hogy az leültessen egy székre. A kezembe nyomott egy koktélt. Amint megkóstoltam, ellazultam. Azonnal tudtam, ez egy erősen alkoholos ital, de egy cseppet sem bántam, elvégre amúgy sincsen jogsim.
A széken fordítva ültem, államat a háttámla tetejére támasztottam, s úgy figyeltem, ahogy a szöszi minden tőle telhetőt megtesz, hogy a tükörtojás rendesen megsüljön és ne szakadjon ki a sárgája. Vicces látványt nyújtott, ahogy jobbra-balra lépegetve, szinte koreografáltan süti a tojást. Mikor a segítségére indultam, visszazavart a helyemre. Úgy éreztem magam, mint egy kölyökkutya, akinek épp most tanítják a maradj parancsszót.
Végül, pár perc elteltével, mikor már az utolsó tojás is a tányéron várakozott, végre hozzáláthattunk az evésnek...illetve csak hozzáláthattunk volna, ha Niall kétszemélyes reggelit tervezett volna. Mikor már majdnem a nyelvemhez ért a friss eper, csengettek. Egy kész csapat lépett be az ajtón. Rögtön leesett, hogy miért csinált Niall ennyi ételt. Haspók volt, de feltűnhetett volna, hogy ennyi ételt még ő sem képes megenni.
A sort Mia vezette, aki kéz a kézben jött Harryvel, majd őket követte az én kis családom, anya, Daisy, Jason és persze Tim, sőt még Jack is mosolyogva lépett elő Boomerrel együtt. Szemeim elkerekedtek, mikor megláttam, hogy a sort Greg zárja. Szívem kihagyott egy ütemet a hirtelen beállt sokktól. Tátott szájjal bámultam a belépőket. Egy pillanat erejéig arra gondoltam, lehet meghülyültem és már képzelődök is, de mikor Niall és Greg lepacsizott, minden ilyesfajta feltételezésem a kukában landolt.
Mindenki mosolygott és nevetett, mikor rám nézett. Hát persze. A frizurámmal show-műsort vezethettem volna, a túlméretezett póló és rövidnadrág összeállításommal pedig egy divathéten szereplő modell benyomását keltettem. Legszívesebben elástam volna magam, de hiúságomnál csak az éhségem volt nagyobb.
-Jó reggelt! -mosolyogtam rá végül a vendégseregre. Daisy az ölembe ült, miközben Boo igyekezett valami finomságot lelopni az asztalról.
-Szia, Lucy, remélem nem bánod, hogy beugrottunk -vigyorgott Harry, s barátnőjéről lesegítette a kabátot. Megráztam a fejem.
-Igazából örülök, így legalább nem nekem kell majd elmosogatnom.
-Szóval itt a vendég mosogat? -lépett oda hozzám Greg. Arcán a szokásos önelégült mosoly terpeszkedett. Válaszul csak vállat vontam és bekaptam egy epret. Közelebb hajolt hozzám. Suttogni kezdett. -Tudom, a többiek majd csak később fogják átadni az ajándékukat, de én szeretném most -rám kacsintott. Izgatott lettem. Greg volt az, aki talán a legjobban ismert, még akkor is, ha legtöbbször meg akarjuk egymást ölni. Zakója belső zsebéből egy csomag rágót vett elő. -Boldog születésnapot!
Felvontam mindkét szemöldököm.
-Jaj, de édes vagy. Az a baj, hogy ezt nem fogadhatom el. Tudod arra tanítottak, hogy rászorulóktól ne fogadjak el semmit, mert nekik nagyobb szükségük van rá. Úgyhogy, szerintem tartsd meg, a csajaid bizonyára örülni fognak neki, ha mentol íze elnyomja az egód rémes aromáját.
-Pedig én azt hittem, neked bejön és ezért váltottál te is erre a stílusra.
Meglöktem, mert már túl sok ideje volt közel hozzám, semmi kedvem nem volt a drámához vagy a pletykákhoz. Eltökéltem, nem adok senkinek sem indítékot a spekulációkhoz, pláne nem Niallnak vagy Mianak.
-Halálosan éhes vagyok -nyögött fel Mia mellettem. -Nekiállunk enni, vagy megvárjuk míg minden kihűl? -körbenézett a seregen, de mikor senki nem válaszolt, akkor váll vonva nekiállt reggelizni. Nem hazudtolta meg magát. Tornádó módjára csapott le minden tálra.
Niallra mosolyogtam, majd tekintetem végigsiklott az egész vendégkörön. Minden szerettem itt volt, leszámítva kettőt. Sheilat és Collint. Hiányuk pengeként mart szívembe. Örültem, amiért mindenki más jelen volt, de pont emiatt volt egyszerre olyan keserű érzés is.
Próbáltam elterelni a gondolataimat. Igyekeztem becsatlakozni a beszélgetésekbe, de gondolataim közül képtelen voltam kiverni kettejüket. Minden második mondat kapcsán újra és újra eszembe jutottak. Egy bögre forró kávéért nyúltam, hátha az segít feledni. A bánatra legjobb orvosság a kávé és az alkohol, de mivel reggel volt, így az előbbinél maradtam.
-Kicsim, jól vagy? Alig szólaltál eddig meg -hajolt hozzám közelebb Niall. Haja az arcomat csiklandozta. Magamra erőltettem egy mosolyt. Nem akartam elrontani a kedvét, így inkább előhúztam egy vigyorgó maszkot. Ez könnyebb volt, mint a valóságról beszélni.
-Minden rendben, csak egy kicsit fáj a fejem, de semmi komoly, ne aggódj! -közelebb csúsztam és megpusziltam, mire széles vigyor költözött arcára. Legbelül fellélegeztem, hogy még mindig ilyen könnyedén képes voltam meggyőzni.
Greg mindvégig minket figyelt. Látszott rajta, ő nem veszi be a mosolyomat még akkor sem, mikor nevetgélni kezdtem Harry egyik viccén. Utáltam, amiért ilyen könnyedén képes volt átlátni rajtam és utáltam magamat is, amiért képtelen voltam Niallal őszintén beszélni, miközben ez a legkevesebb, amit megérdemel. A bűntudat és a hiány egyszerre mardosta lelkemet. Az önsajnálat már az ajtóban toporgott és csak arra várt, hogy mikor veheti át felettem az irányítást. Eltökéltem, nem hagyom neki, azonban ez nem ilyen egyszerű dolog.
A hosszas reggelizés után a csapat átvonult a nappaliba, ahol a távirányítóért ment a véres küzdelem. Mindenki mást akart nézni, hallgatni. Egyedül maradtam a konyhában a rengeteg edénnyel. Gyorsan nekiláttam, hogy a mosogatóba hordom őket, ne csúfítsák tovább az asztalt. Niall próbált lebeszélni, de ehhez ragaszkodtam. Arra kértem, a nappaliban biztosítsa a helyzetet, mert aggódtam, hogy Mia, Harry és Jason esetleg egymás torkának esik.
A kezemben halmokban álltam a tányérok, mikor egy újabb pár izmos kar jelent meg mellettem. Felpillantottam. Greg állt mellettem és segített. Halvány mosolyra húzta ajkam. A mosogatónál elkapta a csuklómat és szembe fordított magával.
-Lucy, mi a bajod?
-Nem értem, miről beszélsz -ingerülten rántottam ki kezem szorításából. Régebben ronda nyomokat és foltokat hagyott ereje a csuklóimon, most azonban lágyan fogott, mintha egy törékeny tárgyat tartana ujjai között.
-Meddig fogsz még itt színészkedni? Mindketten tudjuk, hogy Niall bedől ennek, sőt lehet, mindenki ebben a házban, de én nem. Látom rajtad, hogy valamin nagyon zakatol az agyad és tudni szeretném, hogy min.
-Ugyan, miért kellene neked mindig mindenről tudnod? -keresztbe fontam karjaimat, egyik szemöldököm felhúztam, hátam a pultnak vetettem.
-Megint itt tartunk? -kérdezett vissza nevetve.
-Igen, mert érdekel. Mindenről tudni akarsz, de te egy rohadt kérdésre sem vagy hajlandó válaszolni.
-Aggódom érted és fontos vagy a számomra. Most örülsz? Kimondtam, válaszolnál most már te is az én kérdésemre.
Felsóhajtottam. Igyekeztem lenyugtatni magamat, ami szinte lehetetlen volt a testemben szétáramló adrenalin miatt.
-Sheila és Collin. Ők járnak a fejemben. Egyszerűen képtelen vagyok másra gondolni. Hiányoznak, aggódom értük és ha belegondolok, hogy most mindketten gyűlölnek, akkor úgy érzem, szíven szúrtak.
Greg végigsimította az arcomat. Féloldalas mosoly költözött arcára.
-Nem gyűlölnek.
-Honnan tudod?
-Legyen annyi elég, hogy tudom -rám kacsintott, amitől elmosolyodtam. A kezdetek óta körüllengi Greget a titokzatosság, amit mostanra már megszoktam. Talán ez volt az oka annak, hogy bármit is mondott, megnyugodtam.
Csengettek. Mindketten felkaptuk a fejünket. Daisy, Boomerrel a nyomában rohant ajtót nyitni. Alig érte fel a kilincset, de azért sikerült ajtót nyitnia.
A szívem elfelejtette, hogyan is kell dobogni...