Válaszok és hírek (n.r.)

Sziasztok!
Először is szeretnék bocsánatot kérni, amiért az utóbbi időben nem jelentkeztem, ennek több oka is volt. Elsősorban a suli, illetve a családi ügyek miatt nem maradt időm a blogra. Minden nap 4:30-5:00-kor érek haza és a tanulással elég sok időm elmegy, így sem plusz energiám, se ötletem, se időm nem marad az írásra.
Sajnálom, de egy időre a blogot kénytelen vagyok beszüntetni. Fogalmam sincs, mikor kezdem el újra, de az biztos, hogy nem örökre fejeztem be az esténkénti gépelést. ;)
Szeretném megköszönni mindazoknak, akik rendszeresen olvasták a kibontakozó történetet. Remélem, nem okoztam nektek csalódást. Ha időm engedi, igyekszek majd új részeket hozni, de egyenlőre nem ígérek semmit. Remélem, megértitek. Köszönöm mindenkinek, hogy több mint egy évig mögöttem álltatok, biztattatok. A blog révén másztam ki a depresszióból, ti voltatok a pszichológusaim és ezért hálás vagyok.
Ha bármi kérdésetek lenne a bloggal vagy bármi mással kapcsolatban a Twitteremen vagy itt, a blogon elértek. Twitter: @Lucy_Hungary
Ha írtok, biztosan válaszolok. :)
xoxo,
Luca

HB!

 A nap reggeli, gyengéd sugarai cirógatták az arcomat. Fárad voltam és kialvatlan, mégis a reggeli napsugarak látványa erőt adott ahhoz, hogy kimásszak az ágyból. Igaz, úgy néztem ki, mint egy jól megtermett zombi. A hajam csapzott volt és az esti zuhanyzás kihagyásából kifolyólag még a szagom is tökéletesen illett az új alteregómhoz. El sem tudtam képzelni, Niall hogy bírhatta ki mellettem az éjszakát. Megfordult a fejemben, hogy talán ez az oka annak, hogy kivételesen ő kelt fel hamarabb és nem én. A biztonság kedvéért kikukucskáltam a függöny mögül. Az autója a feljárón állt, mint mindig.
Ahogy az kilincsért nyúltam, ínycsiklandó illatok csapták meg az orromat. A fokhagymás tükörtojás illata keveredett a virágok könnyed aromájával. Izgatottan szaladtam le a földszintre. Niall épp a konyhában sürgölődött. A nagy odafigyelésben észre sem vette, hogy már én is a helyszínen vagyok. Tekintetem az étkezőasztalra vándorolt. Igazi villásreggeli tárult a szemem elé. Külön kis kupacokban ezernyi étel sorakozott. Egy tálban mindenféle gyümölcs volt felvágva, míg egy másik tálon a palacsinták álltak egymás hegyén-hátán. Narancslé és valamiféle koktél is került az étkezőre. Már csak a látványtól is összefutott a nyál a számban.
Óvatosan a szőke barátom mögé lopakodtam. Olyannyira lekötötte figyelmét a főzés, hogy egészen addig észrevétlen maradtam, mígnem hátulról meg nem öleltem. Ijedtében megugrott, majd elnevette magát.
-Ezek szerint felkeltél -tett egy halk megjegyzést, majd megfordult és magához ölelt.
-Ilyen remek illatok közepette nehéz nem felébredni.
-Szerettem volna elkészülni, mire felébredsz.
-Ó! -szakadt ki belőlem a megdöbbenéstől. -Nem akarlak zavarni. Csináld csak nyugodtan -hátrébb léptem, de visszahúzott magához. -Vagy talán segítsek? -vontam fel játékosan szemöldökeimet, egy kósza mosollyal. A fiúból ismét nevetés tört fel.
-Nem. Ma nem csinálhatsz semmit! -Értetlenül meredtem rá. Fogalmam sem volt, mire gondol. -Ugye csak viccelsz?! Szerintem te vagy a Földön az egyetlen ember, aki képes elfelejteni a saját születésnapját.
-Ja! Szóval amiatt van ez a nagy felfordulás -körbenéztem, s mostanra már tisztán láttam az apró jeleket. A narancssárga rózsákat egy vázában a nappaliban, a bonbont a pulton valamint a kedvenc gyümölcseim is érthető módon az asztalon várnak rám.
Niall aggódva mélyedt szemeimben mikor pillantásom ismét ráemeltem.
-Talán nem tetszik valami? -a kétségbeesés kiérződött hangjából. Megráztam a fejem.
-Dehogyis. Minden csodás, csak nem kellett volna ennyit dolgoznod mindezen. Ez is csak egy olyan nap, mint a többi.
Niall hevesen kezdte rázni a fejét.
-Tévedsz! Ez egy különleges nap és ezt be is fogom neked bizonyítani! -rám kacsintott, amolyan naiv-kislány-nekem-van-igazam módon. Felsóhajtottam, s hagytam hogy az leültessen egy székre. A kezembe nyomott egy koktélt. Amint megkóstoltam, ellazultam. Azonnal tudtam, ez egy erősen alkoholos ital, de egy cseppet sem bántam, elvégre amúgy sincsen jogsim.
A széken fordítva ültem, államat a háttámla tetejére támasztottam, s úgy figyeltem, ahogy a szöszi minden tőle telhetőt megtesz, hogy a tükörtojás rendesen megsüljön és ne szakadjon ki a sárgája. Vicces látványt nyújtott, ahogy jobbra-balra lépegetve, szinte koreografáltan süti a tojást. Mikor a segítségére indultam, visszazavart a helyemre. Úgy éreztem magam, mint egy kölyökkutya, akinek épp most tanítják a maradj parancsszót.
Végül, pár perc elteltével, mikor már az utolsó tojás is a tányéron várakozott, végre hozzáláthattunk az evésnek...illetve csak hozzáláthattunk volna, ha Niall kétszemélyes reggelit tervezett volna. Mikor már majdnem a nyelvemhez ért a friss eper, csengettek. Egy kész csapat lépett be az ajtón. Rögtön leesett, hogy miért csinált Niall ennyi ételt. Haspók volt, de feltűnhetett volna, hogy ennyi ételt még ő sem képes megenni.
A sort Mia vezette, aki kéz a kézben jött Harryvel, majd őket követte az én kis családom, anya, Daisy, Jason és persze Tim, sőt még Jack is mosolyogva lépett elő Boomerrel együtt. Szemeim elkerekedtek, mikor megláttam, hogy a sort Greg zárja. Szívem kihagyott egy ütemet a hirtelen beállt sokktól. Tátott szájjal bámultam a belépőket. Egy pillanat erejéig arra gondoltam, lehet meghülyültem és már képzelődök is, de mikor Niall és Greg lepacsizott, minden ilyesfajta feltételezésem a kukában landolt.
Mindenki mosolygott és nevetett, mikor rám nézett. Hát persze. A frizurámmal show-műsort vezethettem volna, a túlméretezett póló és rövidnadrág összeállításommal pedig egy divathéten szereplő modell benyomását keltettem. Legszívesebben elástam volna magam, de hiúságomnál csak az éhségem volt nagyobb.
-Jó reggelt! -mosolyogtam rá végül a vendégseregre. Daisy az ölembe ült, miközben Boo igyekezett valami finomságot lelopni az asztalról.
-Szia, Lucy, remélem nem bánod, hogy beugrottunk -vigyorgott Harry, s barátnőjéről lesegítette a kabátot. Megráztam a fejem.
-Igazából örülök, így legalább nem nekem kell majd elmosogatnom.
-Szóval itt a vendég mosogat? -lépett oda hozzám Greg. Arcán a szokásos önelégült mosoly terpeszkedett. Válaszul csak vállat vontam és bekaptam egy epret. Közelebb hajolt hozzám. Suttogni kezdett. -Tudom, a többiek majd csak később fogják átadni az ajándékukat, de én szeretném most -rám kacsintott. Izgatott lettem. Greg volt az, aki talán a legjobban ismert, még akkor is, ha legtöbbször meg akarjuk egymást ölni. Zakója belső zsebéből egy csomag rágót vett elő. -Boldog születésnapot!
Felvontam mindkét szemöldököm.
-Jaj, de édes vagy. Az a baj, hogy ezt nem fogadhatom el. Tudod arra tanítottak, hogy rászorulóktól ne fogadjak el semmit, mert nekik nagyobb szükségük van rá. Úgyhogy, szerintem tartsd meg, a csajaid bizonyára örülni fognak neki, ha mentol íze elnyomja az egód rémes aromáját.
-Pedig én azt hittem, neked bejön és ezért váltottál te is erre a stílusra.
Meglöktem, mert már túl sok ideje volt közel hozzám, semmi kedvem nem volt a drámához vagy a pletykákhoz. Eltökéltem, nem adok senkinek sem indítékot a spekulációkhoz, pláne nem Niallnak vagy Mianak.
-Halálosan éhes vagyok -nyögött fel Mia mellettem. -Nekiállunk enni, vagy megvárjuk míg minden kihűl? -körbenézett a seregen, de mikor senki nem válaszolt, akkor váll vonva nekiállt reggelizni. Nem hazudtolta meg magát. Tornádó módjára csapott le minden tálra.
Niallra mosolyogtam, majd tekintetem végigsiklott az egész vendégkörön. Minden szerettem itt volt, leszámítva kettőt. Sheilat és Collint. Hiányuk pengeként mart szívembe. Örültem, amiért mindenki más jelen volt, de pont emiatt volt egyszerre olyan keserű érzés is.
Próbáltam elterelni a gondolataimat. Igyekeztem becsatlakozni a beszélgetésekbe, de gondolataim közül képtelen voltam kiverni kettejüket. Minden második mondat kapcsán újra és újra eszembe jutottak. Egy bögre forró kávéért nyúltam, hátha az segít feledni. A bánatra legjobb orvosság a kávé és az alkohol, de mivel reggel volt, így az előbbinél maradtam.
-Kicsim, jól vagy? Alig szólaltál eddig meg -hajolt hozzám közelebb Niall. Haja az arcomat csiklandozta. Magamra erőltettem egy mosolyt. Nem akartam elrontani a kedvét, így inkább előhúztam egy vigyorgó maszkot. Ez könnyebb volt, mint a valóságról beszélni.
-Minden rendben, csak egy kicsit fáj a fejem, de semmi komoly, ne aggódj! -közelebb csúsztam és megpusziltam, mire széles vigyor költözött arcára. Legbelül fellélegeztem, hogy még mindig ilyen könnyedén képes voltam meggyőzni.
Greg mindvégig minket figyelt. Látszott rajta, ő nem veszi be a mosolyomat még akkor sem, mikor nevetgélni kezdtem Harry egyik viccén. Utáltam, amiért ilyen könnyedén képes volt átlátni rajtam és utáltam magamat is, amiért képtelen voltam Niallal őszintén beszélni, miközben ez a legkevesebb, amit megérdemel. A bűntudat és a hiány egyszerre mardosta lelkemet. Az önsajnálat már az ajtóban toporgott és csak arra várt, hogy mikor veheti át felettem az irányítást. Eltökéltem, nem hagyom neki, azonban ez nem ilyen egyszerű dolog.
A hosszas reggelizés után a csapat átvonult a nappaliba, ahol a távirányítóért ment a véres küzdelem. Mindenki mást akart nézni, hallgatni. Egyedül maradtam a konyhában a rengeteg edénnyel. Gyorsan nekiláttam, hogy a mosogatóba hordom őket, ne csúfítsák tovább az asztalt. Niall próbált lebeszélni, de ehhez ragaszkodtam. Arra kértem, a nappaliban biztosítsa a helyzetet, mert aggódtam, hogy Mia, Harry és Jason esetleg egymás torkának esik.
A kezemben halmokban álltam a tányérok, mikor egy újabb pár izmos kar jelent meg mellettem. Felpillantottam. Greg állt mellettem és segített. Halvány mosolyra húzta ajkam. A mosogatónál elkapta a csuklómat és szembe fordított magával.
-Lucy, mi a bajod?
-Nem értem, miről beszélsz -ingerülten rántottam ki kezem szorításából. Régebben ronda nyomokat és foltokat hagyott ereje a csuklóimon, most azonban lágyan fogott, mintha egy törékeny tárgyat tartana ujjai között.
-Meddig fogsz még itt színészkedni? Mindketten tudjuk, hogy Niall bedől ennek, sőt lehet, mindenki ebben a házban, de én nem. Látom rajtad, hogy valamin nagyon zakatol az agyad és tudni szeretném, hogy min.
-Ugyan, miért kellene neked mindig mindenről tudnod? -keresztbe fontam karjaimat, egyik szemöldököm felhúztam, hátam a pultnak vetettem.
-Megint itt tartunk? -kérdezett vissza nevetve.
-Igen, mert érdekel. Mindenről tudni akarsz, de te egy rohadt kérdésre sem vagy hajlandó válaszolni.
-Aggódom érted és fontos vagy a számomra. Most örülsz? Kimondtam, válaszolnál most már te is az én kérdésemre.
Felsóhajtottam. Igyekeztem lenyugtatni magamat, ami szinte lehetetlen volt a testemben szétáramló adrenalin miatt.
-Sheila és Collin. Ők járnak a fejemben. Egyszerűen képtelen vagyok másra gondolni. Hiányoznak, aggódom értük és ha belegondolok, hogy most mindketten gyűlölnek, akkor úgy érzem, szíven szúrtak.
Greg végigsimította az arcomat. Féloldalas mosoly költözött arcára.
-Nem gyűlölnek.
-Honnan tudod?
-Legyen annyi elég, hogy tudom -rám kacsintott, amitől elmosolyodtam. A kezdetek óta körüllengi Greget a titokzatosság, amit mostanra már megszoktam. Talán ez volt az oka annak, hogy bármit is mondott, megnyugodtam.
Csengettek. Mindketten felkaptuk a fejünket. Daisy, Boomerrel a nyomában rohant ajtót nyitni. Alig érte fel a kilincset, de azért sikerült ajtót nyitnia.
A szívem elfelejtette, hogyan is kell dobogni...

Mint a gimiben

Ujjainkat összefonva feküdtünk egymás mellett az ágyon. Fejemet Niall mellkasára fektettem. Egyenletes szívverése altatódalként csengett a fülemben. Állát a fejem búbjára támasztotta.
-Olyan, mintha visszamentünk volna az időben -suttogta, szinte csak magának. Felpillantottam rá. Szempillái alól a gyenge éjszakai fényben megcsillantak ragyogó kék szemei.
-Hogy érted?
Elmosolyodott.
-Úgy érzem, mintha megint a gimiben lennénk, mintha titokban beszöktem volna az ablakodon azután, hogy az anyukád és a vérszomjas bátyád elaludt. Holott, pontosan tudják, hogy itt vagyok és valószínűleg nem feltételezik, hogy ennyi ruha van rajtam -elnevette magát, mire én oldalba böktem.
-Perverz vagy, jobb ha tudod -egy csókot leheltem puha, kívánatos ajkaira. Felvonta szemöldökeit.
-Kiszólt a gödörből a lyuk.
-Vigyázz, mit mondasz, mert a vérszomjas bátyám két szobával arrébb van. Ha nem figyelsz a szádra, a végén még jól fenékbe billent -fenyegetőztem foltokban előtörő nevetéssel.
-Úgysem uszítanád rám.
-Tudod, volt egyszer egy srác, aki szemétkedett velem a suliban, de Jason beszélt vele.
-És mi történt vele? -kérdezett közbe, mialatt szemöldökei egészen a haja vonaláig szöktek.
Vállat vontam.
-Nem tudni. Azóta sem látták.
A szöszi egy nagyot nyelt, majd hangos nevetés lett úrrá rajta.
-Én sosem bántanálak meg -szorosabban ölelt magához. Közelsége megnyugvással töltött el. A testéből áradó hő elfedett minden kételyt, ami bennem lakozott. Mégis, szavaimból nem ez következett.
-Sokan mondták már ezt.
Niall hirtelen ült fel. Azonnal tudtam, tönkretettem a meghitt pillanatot.
Gratulálok, Lucy. Így kell odavágni egy párkapcsolatot. Miért nem tudok legalább egyszer lakatot tenni a számra? Olyan nehéz lenne gondolkodni, mielőtt megszólalok? Egy idióta vagyok. Már egy diploma is kijárhatna a kapcsolat-tönkretételi-teljesítményem miatt. Mindenkit elmarok magamtól. Kezdve Sheilaval, folytatva Niallal. 
-Niall, én nem úgy... -mentegetőzni kezdtem, amit kapcsoltam és túlléptem az önsajnálati szinten.
Megrázta a fejét, majd tekintetét ismét felém fordította.
-Megértelek. Átérzem, hogy milyen nehéz ez most neked. Elvesztetted a legjobb barátnődet, de tudnod kell, engem sosem fogsz. Történjék bármi, melletted maradok. Ezt már sokszor elmondtam. Közhely, minden pár ezzel hitegeti a másikat, de én őszintén így gondolom. Sok mindenen keresztülmentünk és kitartóan dolgoztál azért, hogy elmarj magadtól, de kitartottam melletted. Elég makacs vagyok ahhoz, hogy két kézzel küzdjek azért, akit szeretek -szavaiból átható erő áradt. Legbelül éreztem. Mélyen magamban. Sokszor elmondta már korábban, de csak ritkán figyeltem az ilyesféle ígéretekre. Most azonban a lelkem elhitte, sőt bízott abban, amit Niall mondott. Úgy csüngtem mondatain, mint egy kisgyerek a karácsonyfára-lógatott szaloncukron. Egy könnycsepp is a szemembe szökött. Mire vissza tudtam volna pislogni, addigra már utat tört magának. Igazi kis törtető.
Niall apró, de szívhez szóló mosollyal törölte le a nedvességet orcámról. Közelebb hajolt. Remegő szempillái megigéztek. Egy másik világba kerültem. Egy pillanaton belül már éreztem, ahogy forróság önti el az egész testemet az ajkaimtól kiindulva. Tűz gyulladt bennem, s megperzselve mindent tombolt lényemben. Elfeküdtünk az ágyon. A lágy csók egyre hevesebbé vált. Niall egyik keze a hajamban turkált, míg baljával már a pólóm alá nyúlt. Szaporábban kapkodtunk levegő után. Nem bírtuk kontrollálni magunkat. A vágy eluralkodott rajtunk. Igyekeztem leszedni Niallról a pólót anélkül, hogy akár egy pillanatra is el kellene válnia ajkainknak. Ez bonyolult feladatnak ígérkezett. Lehetetlen volt kivitelezni. Megvadult ragadozóként téptem le róla a textilt, arra azért vigyázva, nehogy kárt tegyek benne. Időközben ő is kivette a részét a munkából, ugyanis melltartóban térdeltem előtte. De nem sokáig. Hátradöntött, felettem fekvőtámaszpózban feküdve fonódott össze ismét a csókcsatánk. Forró szájával puszilgatni kezdte a nyakamat, ami miatt halk nyögések szöktek ki torkomból. A hangulat elérte a tetőpontját, tudtam, innen már nincs visszaút. Niall csókjai tovább terjedtek az egész testemre, leértek egészen a köldökömig. Felnézett rám. Szemeiből elégedettség és vágy tükröződött. Az álla alá nyúltam és visszahúztam magamhoz. Ismét eggyé olvadtunk. Mint egy kirakós két darabkája, eltérünk egymástól, mégis tökéletesen összeillünk.
Mialatt csókolóztunk egy eddig nem figyelt zajra lettem figyelmes. Méghozzá arra, hogy a régi, rozoga ágyam nyekereg, de nem is akármennyire. Olyan hangokat ad ki magából, mintha két rozmár kufircolna. Hirtelen megdermedtem. A felismerés jeges fürdőként ért. Letoltam magamról Niallt, s amilyen gyorsan csak tudtam, felültem. A rémület és a nevetés egyszerre tört rám. A szöszi kikerekedett szemekkel szemlélt. Nem értette, mi történt alig egy másodperc leforgása alatt.
-Valami rosszat tettem? Nem jól csókoltam? Megharaptalak? Vagy mi? -kérdezte aggódva. Ilyenkor mindig hadart, és mivel most még levegőért is kapkodott, akcentusa még érthetetlenebbé tette beszédét.
Megráztam a fejem, hajamba túrtam.
-Az ágy nyekereg, a bátyám és anyukám a szomszédban, a húgom pedig felettünk és Boomer az ajtót kaparja. Szerintem le kellene állnunk -feleltem nevetve.
-Megmondtam. Mintha csak a gimiben lennénk -felsóhajtott.
-Nem baj? -ijedten néztem rá, mire megrázta a fejét.
-Sosem kérnék tőled olyat, amit nem akarsz. Megértem. Nincs ezzel semmi gond -megpuszilt. -Azért remélem nem akarsz most hajnalban kidobni az ablakon.
-Megfordult a fejemben, de aztán arra jutottam, hogy vékony a takaróm és ezért valószínűleg fáznék este, ha nem lenne mellettem valaki. -rákacsintottam, mire visszahúzott maga mellé az ágyba. Karját fejem alá tette, akárcsak egy párnát. Közel simultam hozzá. Ahol bőrünk összeért, melegséget éreztem. Még néha előtört belőlem az előző körből megmaradt adrenalin, de ezeket a hullámokat sikerült elfojtanom. A kimerítő testmozgás és az egész napos fennlét valamint a napok óta tartó álmatlanság után, most végre békében szenderültem mély álomba.
Niall lágy ajkával csókot nyomott a homlokomra. Több sem kellett ahhoz, hogy felébredjek. Egy ilyen ébresztő több energiát adott, mint egy liter kávé...Oké, ennek az is köszönhető volt, hogy álmom zavartalan volt. Szinte új emberként ébredtem. A szöszi égkék szemei óvóan figyeltek. Elmosolyodtam.
-Jó reggelt -megpusziltam.
-Neked is, Kicsim!
Felültem és kinyújtóztattam az elfeküdt izmaimat. A földről felvettem Niall pólóját, majd odadobtam neki, míg én a szekrényből kivettem egy nagyméretű darabot.
-Gyere, menjünk le reggelizni -kézen fogtam, s mielőtt válaszolhatott volna már húztam is magam után. Nem feltételeztem olyan őrültséget, miszerint Niall nem éhes...az egyszerűen kizárt.
A földszinten már pezsgett az élet. Daisy a nappaliban játszott Boomerrel, miközben Jason a konyhapultnál reggelizett, anya pedig Timmel a konyhában épp reggelit készített. Az idilli családi kép látványa gyönyörködtető látványt nyújtott. Még sosem láttam ilyennek a családomat. Amióta csak az eszemet tudtam, veszekedés ment minden áldott reggel. Szerencsére Daisy ezekből már semmire sem emlékszik. Túl kicsi volt, mikor apa lelépett. Számára Tim jelenti az apát, aminek nagyon örültem. Tim tipikusan az a fickó, akire mindenki vágyik, hogy az édesapja legyen. Kedves, megértő és gondoskodó.Jobbat keresve sem találhattam volna a kishúgom számára, arról nem is beszélve, hogy még anyát is szerette. Fogalmam sem volt, hogy honnan került ide, de eszem ágába sem volt elengedni.
-Jó reggelt! -kiáltottam lefelé menet.
A válaszok gyorsan érkeztek. Daisy a lépcső aljánál várt engem. Az ölembe kaptam és pörgetve megpusziltam. Bevett szokás volt ez. Ahogy letettem, Niallhoz lépett. A fiú eleinte zavartam állt, majd rájött, mit kell tennie. Ugyanazt csinálta, mint én. Meglepődtem, hogy Daisy őt is így fogadta. Még soha, egy barátommal sem csinálta ezt.
Jason mindeközben a pulton ülve figyelt bennünket, mint valami keselyű. A konyhába rohantam, hogy megöleljem anyát és Timet, no meg azért, hogy reggelit készítsek. A kedvenc, zabpelyhes-banános palacsintámat készítettem el gyorsan. Nem kellett hozzá több, mint 10 perc. Nem egy bonyolult recept. Igen bevett szokásommá vált vasárnaponként elkészíteni, úgy 15-16 éves korom óta rendszeresen eszem ezt reggelire vagy vacsorára.
Mialatt én főztem, Niall és Jason beszélgetésbe elegyedett. Valószínűleg nem akarták, hogy halljam, amiről beszélnek, mivel a nappali szélére sétáltam át. Ebből a látható gesztusból kifolyólag, hallgatózni kezdtem, ami a palacsintasütés közben nem volt épp a legkönnyebb feladat.
-Figyelj, Niall, bírlak és nincs bajom azzal sem, hogy együtt vagy a húgommal, de legközelebb kicsit halkabbra foghatnátok magatokat. Tudom, a hormonok miatt nem tudjátok visszafogni magatokat, ezt megértem, én is voltam a ti korotokban, de jobb lenne, ha legközelebb nem itt csinálnátok..Vagy ne az ágyon -tanácsolta Jason. Tátott szájjal igyekeztem felfogni mindazt, amit az imént hallottam.
-Köszi, legközelebb ezt észben tartom -felelte Niall széles vigyorral.
Legszívesebben a palacsintasütővel vágtam volna fejbe mind a kettőt mikor visszajöttek a konyhába. Úgy néztek rám, mint akik jól végezték a dolgukat.
Király. Jason most teljesen azt hiszi, hogy lefeküdtünk egymással. Biztos vagyok benne, hogy még a mai nap folyamán a kezembe fog nyomni egy eseményutáni tablettát, de akkor esküszöm lenyomom mind a kettejük torkán. 

Vacsoraest

Niall kifejezetten örült a vacsorameghívásnak. Hiába figyelmeztettem a bátyám által jelentett veszélyre, nem rettent meg. Nem akartam elijeszteni, csak szerettem volna, ha időben felkészül mind testileg, mind lelkileg. A bátyámban túlteng a védelmezőösztön, így ha valaki a közelembe akar kerülni, annak bizony komoly próbát kell kiállnia. Davidet megvetette. Egy percet sem bírt ki anélkül, hogy ne tett volna valamiféle otromba megjegyzést a külsejére, a viselkedésére vagy a velem való kapcsolatára. Mindenbe belekötött, ami a sráccal volt kapcsolatos. Akkoriban ezért többször is összekaptunk, de mostanra már rájöttem, igaza volt. Fájt beismerni, de ő már a kezdetektől fogva látta azt, amit senki más nem. Ezért féltem annyira attól, hogy megint bemutassam neki a barátomat. Tudtam, ha róla is hasonló véleményen lesz, mint Davidről, akkor csak idők kérdése és beigazolódik a meggyőződése. E gondolattól még a víz is levert.
A sütő mellett álltam és vártam, hogy az újabb adag muffin elkészüljön. Anya is a konyhában ügyködött, Daisy pedig Boomerrel játszott a kertben. Egyikőjüket sem zavarta különösebben a sár és a pocsolyák széles választéka. Anyát annál inkább. Nem szívesen engedte ki őket, mert tudta, Boo megfürdetése valószínűleg az ő feladata lesz. Nem is tévedett sokat. Könnyítésképpen Daisy is beállt, amivel csak annyit értek el, hogy az egész fürdő úszott a vízben...ahogy ők ketten is. Boomer csodával határos módon sárosan szaladt le a lépcsőn. Értetlenül követtem szememmel.
A kutya nyomába vettem az irányt. Úgy hajkurásztam, mintha csak az életem múlna rajta. Egy pillanatig azt hittem, éppen amerikai focijátékos vagyok. A bátyám is hajlandó volt végre leszállni a konyhapultról és Boomer kergetésébe beszállni. Fel-le rohangáltunk az egész házban. Boo mancsáról mindenhova sár került, alig pár perc alatt úgy nézett ki a ház, mint egy háborús övezet. Jobbkor sem jöhetett volna Boo víziszonya.
-Manó, te menj balról, én pedig jobbról -utasított mutogatva össze-vissza. Bólintottam. Óvatosan a koszos eb mögé settenkedtem, mialatt a bátyám épp elterelte a figyelmét. Mint valami vadászó oroszlán, vetettem rá magam a méretes kutyára, aki megvadultan igyekezett lerázni magáról. Egy vadló betörése eltörpül Boomer lefogása mellett. Minden energiámat kiszívta. Szerencsére egy erős férfikar is pont kéznél volt. Kócos hajú bátyám az ölébe vette Boot és visszavitte oda, ahová való. A kádba.
Körbenéztem, de inkább ne tettem volna meg. Mindenhol pacákban úszott a sár. A kanapéra terített hófehér takaró, most inkább tűnt mogyoróbarnának, hála a szorgos kupicsináló Boomernek. Pár virág felborult a lépcső mellett, ahogy megvadulva tombolt a földszinten. A lépcsőről leszaladva lelökött néhány cserepes növényt, melyek törött cserépben, félig eltaposva hevertek a parkettán. A nappaliban levő kis asztalról Boo lerántotta a terítőt, ezért egy törött váza pihen az asztal tetején. Az egész hely úgy nézett ki, mint ahol egy hurikán tombolt. Így még az én szobám sem nézett ki soha sem, még akkor sem, mikor két napon keresztül lomtalanítottam. Legutóbb akkor láttam ilyen állapotban, mikor Jack és Collin házibulit rendeztek a tudtom nélkül és a móka egy kissé elszabadult. Ironikus, hogy pont arról a buliról maradt itt Boomer. Mai napig nem igazán tudjuk, hogy kerülhetett egy egyetemista buliba.
Furcsa, égett szag csapta meg az orromat. A konyha felé fordultam. Csak pár pillanattal később eszméltem rá, hogy a muffinokat már régen ki kellett volna szednem a sütőből. Gyors léptekkel siettem oda. Kinyitottam a sütő ajtaját, ahonnan szürke füst szállt fel. Köhögve léptem hátra. Villámgyorsan lekapcsoltam az eszközt és kitártam az ablakokat, mielőtt még a füstjelző is megszólalna.
A többiek sietve futottak le.
-Minden rendben? -kérdezte anya rémülten, mikor meglátta a gomolygó füstöt.
-Persze, csak mialatt kergettük Boomert teljesen kiment a fejemből a süti -az elfeketedett desszertre néztem, majd vissza rájuk. -Ez teljesen használhatatlan. Újra kell kezdenem -elővettem egy szemeteszsákot a felső fiókból és óvatosan, kesztyűben dobáltam bele az ehetetlenre égett muffinokat. Fájt a szívem, hogy minden, amiért az elmúlt órában dolgoztam, egy pillanat alatt a semmibe vész. Sheila jutott az eszembe és az, hogy a barátságunk is éppen így nézhet most ki, mint azok az égett sütemények. Óvatosan széttörtem egyet. A belseje szép világos színű volt, csupán a külseje szenesedett el. Elmosolyodtam. Reményt adott az a muffin. Egy pillanatra elhittem, hogy még számunkra is van esély.
Megragadtam egy tálat, s már rutinosan dobáltam bele az alapanyagokat. Őrületes tempóval kezdtem kavarni az összetevőket. Minél hamarabb be akartam hozni a lemaradásomat. Úgy kevertem a tésztát, mintha az életem múlna rajta. Lényegében volt ebben némi igazság. Nem akartam Niall előtt azzal leégni, hogy még egy muffint sem tudok megsütni anélkül, hogy annak ne képződne a felszínén vaskos szénréteg.
Az órára pillantottam. Az időm vészesen fogyott.
Niall bármelyik pillanatban itt lehet és a muffin még csak most került bele a formában. A ház romokban hever. Anyáék igyekeznek kitakarítani, de lehetetlenség, hogy tíz perc alatt végezzenek mindennel. 
Hangos, karakteres kopogás rázott fel gondolataimból. Izgatottan és idegesen kaptam fel fejemet. A bátyám arcán gonosz vigyor jelent meg. Éreztem, hogy azonnal valamiféle szúrós megjegyzéssel fogja üdvözölni a srácot, azonban tévedtem. Készségesen beengedte.
Mivel a desszert ismét a sütőben pihent, odarohantam a szöszihez. Ajkához préseltem ajkamat, részben azért, hogy ezzel bosszantsam a bátyámat. Ilyen a testvéri szeretet.
-Bocsi, a kupi miatt. Akadt egy kis gondunk Boomerrel meg a fürdetéssel -zavartan tűrtem egy kósza tincset fülem mögé.
-Semmi gond. Ha szeretnéd, szívesen segítek -kacsintott rám bájosan, amitől egyből fellazult a gyomromban keletkező csomó.
-Tessék, szépfiú, itt egy rongy -a bátyám az etikettet nem ismerve dobta oda neki a vizes textildarabot, ami az én egyik elnyűtt pólóm volt. -Egyébként Jason vagyok, Lucy bátyja -nyújtotta kezét végül, kissé habozva.
-Örülök, hogy megismerhetlek. Niall vagyok -rázta meg határozottan bátyám kezét a szöszi. Ezzel egy jó pontot szerzett a srácnál. -Mit csináljak? -továbbra is a bátyámon tartotta tekintetét. Egyenesen a szemébe nézett. Nem félt tőle, pedig majdnem hat évvel idősebb nála és volt a kisugárzásában valami, amitől rendszerint az emberek frászt kapnak.
Jason szája sarka feljebb vándorolt. Én lassan visszasétáltam a konyhába, onnan hallgattam tovább a beszélgetésüket.
-Az asztalról leborult egy váza. Annak a darabkáit összeszedhetnéd és felitathatnád a parkettáról a felesleges vizet, mielőtt még az teljesen felhólyagosodik.
Niall nem szólt egy szót sem, csak követte a bátyám parancsát. Tiszteletet mutatott és behódolóan viselkedett. Nem fitogtatta az erejét, nem próbált fölényeskedni azzal, hogy híres, vagy bármi mással. Egyszerű srácként nyilvánult meg, aki elfogadta, hogy ebben a házban nem ő az úr. Ez tetszett Jasonnek. Látta az ír énekesen, hogy nem nyámnyila, de nem is az a tipikus izomagy vagy felfuvalkodott seggfej, aki még a kezét sem meri bepiszkolni, pláne nem akkor, ha más utasítja rá.
Könnyedén mondhatta volna azt, hogy nincs kedve takarítani. Jason ugyan nem tudhatta, legfeljebb sejthette, hogy Niall otthon nem az a szorgosan takarító típus. Persze, rend és tisztaság van körülötte...az idő nagy részében. Heti egyszer hajlandó kiporszívózni, de nem jellemző rá, a túlzott takarításkényszer. Számomra meglepő volt, hogy most önként vállalkozott minderre. Mosolygott, miközben a szilánkokat szedte, olykor-olykor rám emelte tekintetét. Szemeiben szeretet ragyogott. Melegség öntötte el a szívemet. Másoknak talán jelentéktelen lett volna ez a gesztus, de számomra többet jelentett, mint egy csokor narancssárga rózsa vagy egy doboz bonbon. Egy új oldalát ismertem akkor ott meg.

Figyelmemet ismét a muffinokra szenteltem. Ahogy bekukkantottam a sütőbe, megcsapott az ellenállhatatlan illatuk. Még a gyomrom is megkordult. Nem vártam tovább. Óvatosan kivettem őket. A friss, forró édesség egy másodpercen belül mindenkit a konyhába csábított. A két fiú vágyakozással telve meredt a muffinokkal megrakott tányérra, melyre gyorsan kipakoltam őket. A fiúk tekintete ide-oda cikázott köztem és a sütemények közt. Kezdtem féltékennyé válni.
Szóval csak a sütim kell nekik! Hálátlan banda. 
Niall telepatikus képességgel érezhette meg gondolataimat, ugyanis azon nyomban magához ölelt. Karjai közt mint mindig, most is melegség fogadott. Éreztem megvadult szívdobbanásait.
Izgul.
-Nagyon ügyes vagy, Kicsim -suttogta fülembe elismerően, egy puszi kíséretében. Halkan felnevettem, mert csikizett, ahogy hozzám ért ajka.
Jason felvont szemöldökkel méregetett minket, de aztán szélesen elmosolyodott. Fehér fogai láttán, amik nem vicsorogva fenyegették Niallt, szívemről, lelkemről hatalmas szikla esett le. Végre úgy éreztem, elengedhetem magam. Azonnal ellazultam és elcsentem a legfölső, gőzölgő muffint.
-Kóstoljátok meg! Remélem ízlik -a számhoz emeltem, de eszembe jutott, hogy Daisy az első mindig. Húgomra pillantottam. -Na Daisy, szerinted milyen lett?
A kishúgom gyémántként ragyogó szemekkel harapott bele a puha édességbe, ami könnyedén olvadt szét szájában.
-Nagyon finom lett -nyökögte ki két falat közt. Bólintottam a többieknek jelezve, hogy most már ők is ehetnek.
-Kár, hogy Tim nincs itt. Bánni fogja, hogy kihagyta ezt a tipikus vacsorát -jegyezte meg anya, miközben egy újabb süti után nyúlt. -Remélem Niall, nem bánod, hogy így alakult az este.
-Dehogyis. Remekül szórakozom. Nem mindenhol pörögnek ennyire az események, mint itt. Köszönöm még egyszer a meghívást.

Manó

 Milliószor ütöttem be Collin számát és mindannyiszor ki is töröltem azt. Tisztán emlékeztem az ő és Shei szavaira is egyaránt. Nem akarták, hogy rájöjjek, hogy rájöjjünk.Kettesben akartak lenni, csendben, nyugalomban. Nekem pedig semmi jogos sem volt ahhoz, hogy tönkretegyem az idilli pillanatukat. Ezért nem hívtam fel őket. Csak reménykedhettem, hogy mihamarabb lecsillapodnak a kedélyek, hátha akkor majd visszajönnek. Szinte magam előtt is titkoltam, de tudtam, ez nem mostanában fog bekövetkezni. bármennyire is szerettük volna mindannyian.
A mobilom halk csipogása ébresztett rá arra, hogy már órák óta a plafont bámultam. Fel sem tűnt egészen idáig. Niall nem volt otthon, mert behívták a stúdióba és megbeszélésre a közelgő túrnék miatt. Egyedül voltam otthon. Próbáltam lefoglalni magam, de képtelen voltam. Egy picit még mindig idegennek éreztem a helyet, amit otthonomnak neveztem.
-Haló? -szóltam bele végül, mikor átvergődtem az ágy túloldalára. A lustaságom a régi volt.
-Szia Kincsem! -anya csilingelő hangjától automatikusan mosolyra húzódott a szám. -Hogy vagy?
-Szia, Anya. Egész jól...Fogjuk rá -erőltetett nevetésben törtem ki. Ismert. Nem kellett látnia ahhoz, hogy tisztába legyen a bennem kavargó érzésekkel. Bár nem tudta, hogy Collin bújtatja a barátnőmet, de azzal tisztában volt, hogy valamit igencsak elhallgatok előle és ez nagyon nem tetszett neki. Elégedetlenségének elég sokszor adott hangot. -Otthon mi a helyzet? -a hely, ahol felnőttem sokkal inkább volt otthonnak tekinthetőnek, mint az, ahol az utóbbi időt töltöttem.
-Épp emiatt hívtalak. Daisy nem érzi jól magát. Haza tudnál jönni vigyázni rá, míg mi dolgozunk?
A húgom sosem volt beteg, ezért azonnal aggódni kezdtem. Olyan erős immunrendszerrel áldotta meg a sors, hogy eddig egész élete során egyetlen egyszer volt lázas, azt is egy nap alatt leküzdötte a szervezete.
-Az orvosok mit mondtak? -kérdeztem a kétségbeeséstől megremegett hangomon.
Anya nevetve sóhajtott fel, ez egy kis nyugodtsággal töltött el. Talán túl gyorsan vonok le következtetést.
-Semmi komoly, csak elkapott valamilyen takonykóros vírust. Nem kell aggódni. Pár forró tea és húsleves után máris jobban lesz.
-Remek -vigyorogtam végre őszintén. -Ha most átmegyek, az úgy jó?
-Minél hamarabb, annál jobb -válaszolta anya szinte már énekelve. A boldogságtól kicsattant volt hangja.
-Azonnal ott vagyok -vágtam rá abban a pillanatban, majd kinyomtam a telefonom s már futottam is le a földszintre.
A másodperc törtrésze alatt készültem el. A bakancsomat és a kabátomat villámgyorsan magamra kapva, már az ajtóban álltam, mikor visszafordultam. Mivel jól ismertem a húgomat, a konyha felé vettem az irányt, és a sütőből egy adag még gőzölgő muffin-t tettem egy dobozba. Túl sok időm volt, ezért reggel sütésbe kezdtem. Istenien néztek ki. Egyet megkóstoltam. Kívül a ropogós réteg fogadott, de belül finom omlós volt. Az ízek ezrével kavarogtak a számban. A megolvadt csokoládé és az apró gyümölcsdarabok tették különlegessé. Rögtön tudtam, hogy Daisy odalesz majd a gyönyörtől. Úgy tizenhat éves korom óta főzök és sütök, Daisy pedig minden egyes alkalommal ott ült a pulton és kíváncsian figyelte minden mozdulatomat. Ő volt az, aki megkóstolt mindent. Csak az ő szavára adtam, ha az arányokról volt szó. Természetesen az elkészült sütiből vagy bármi másból is ő evett először.
Szinte futottam a legközelebbi metróállomásig. Magam sem tudtam, miért vagyok ilyen izgatott, de képtelen voltam lépéseimet lelassítani. Valami mágikus erő magával ragadott. Mások ezt hívják honvágynak.
A leszállás után még újabb tíz percnyi futás várt rám. A tesitanárom büszke lett volna rám, ha látta volna, mennyi idő alatt sprintelem le a távot. Ezért tuti, hogy beírta volna az ötöst.
Az ajtón már lihegve estem be. Daisy, akinek szemmel láthatóan semmi baja sem volt, azonnal a nyakamba vetette magát. Szorosan ölelt, mint aki hetek óta nem látott...Oké, ez igaz is volt. Valóban régen találkoztunk. Átfontam karjaimat aprócska háta mögött. Olyan közel húztam magamhoz, hogy féltem, összetöröm aprócska termetét. Arcát nyakamba fúrta, éreztem, ahogy pár könnycsepp csordul ki szemeiből. Eltoltam magamtól, de csak azért, hogy azokba a hatalmas kék szempárokba nézhessek.
-Hoztam neked valamit -kacsintottam egyet, majd a táskámból előhúztam az íncsiklandozó finomságot rejtő dobozt. Daisy tekintete felragyogott. -Remélem ízleni fog -kivettem egyet és átnyújtottam neki. Nem habozott, fehér fogait belemélyesztette a tésztába. Míg a kishúgommal voltam elfoglalva, anya is odalopózott hozzánk. Magához ölelt úgy, hogy egy anya szokta gyermekét, mikor először látja.
-Hiányoztál -suttogta fülembe. Szavai savként martak szívembe. Elöntött a bűntudat, amiért ennyire elhanyagoltam a családomat.
-Most már itt vagyok -jegyeztem meg egy biztató mosollyal átkötve.
 Anya elengedett és a lépcső felé biccentett. Értetlenül pislogtam rá, de nem árult el semmit. Daisyvel kézen-fogva visszasétált a nappaliba. Félve lépkedtem a lépcsőn. Amikor elértem a szobám ajtaját, megtorpantam. Milliónyi gondolat cikázott fejemben. Fogalmam sem volt róla, hogy mire számítsak.
A hugicám nem beteg, ergo anya valami más miatt hívott ide, amit telefonban nem akart megbeszélni. Mégis mi lehet az? 
Nem haboztam tovább. Egy határozott mozdulattal benyitottam a helyiségbe. A szobám félig üresen állt, de még így is otthonos volt a számomra. Melegség töltött el, mikor átléptem a küszöböt. Az ajtó mellett továbbra is ott voltak a fotók, amiket az évek folyamán készítettem. A legfontosabb, legemlékezetesebb pillanatokat tettem csak ki.
Tekintetem tovább vándorolt. Egészen az ágyamig jutottam, mikor megpillantottam az okot, amiért átjöttem. A szívem olyan hevesen kezdett dobogni, hogy a fülemben hallottam megvadult ritmusát. Arcomon ezerkarátos vigyor jelent meg. Elengedtem a táskám és már futottam is a célszemély felé. A bátyám volt az, teljes életnagyságban ott állt előttem. Már több, mint egy éve nem láttam, s csak ritkán nyílt alkalmam beszélgetni vele. Korábban ő volt a legközelebbi barátom, még akkor is, ha a korkülönbség igencsak jelentő köztünk. Könnycseppek törtek elő szemeimből. Sokkos állapotban voltam. Erre aztán végképp nem számítottam.
-Hogy kerülsz ide? -kérdeztem, mikor már képes voltam összeszedni magam. Továbbra is öleltem. Igyekeztem nem megfojtani a szeretettemmel, de nem bírtam kordában tartani a felszínre kívánkozó érzelmeimet.

-Csak nem gondoltad, hogy kihagyom a húgom szülinapját? Milyen testvér lennék? -vonta fel nevetve egyik szemöldökét. Anno ő tanította nekem is meg, hogyan kell csinálni. Azóta védjegyemmé vált.
-Miért nem szóltál, hogy jössz? -böktem hasba, amitől meghátrált.
-Itt talán nem ismeretes az a szó, hogy meglepetés? -az Amerikában töltött évek során a brit akcentus helyére jellegzetes amerikai költözött, amitől igazi üzletember hatását keltette bennem.
Vállat vontam, majd az ablakba telepedtem.
  Otthon, édes otthon.
A bátyám, akárcsak régen, mögém ült, hátamat izmos mellkasának vetettem, s ujjainkat összekulcsoltuk. Nem volt szükségünk szavakra, hogy tudjuk, mire gondol a másik. Ez valamiféle testvér-telepátia lehetett, de örömmel tapasztaltam, hogy még a távol töltött év során sem kopott el teljesen ez a tudásunk.
-Manó, mi ez az egész Sheila-ügy? -hangja gondoskodásról árulkodott. Felsóhajtottam. Részletesen elmeséltem neki mindent. Nem találtam rá jó okot, hogy miért ne tegyem meg. Megbíztam benne. Talán jobban is, mint bárki másban a világon. Tudtam, ha valaki, akkor ő mellettem fog maradni és nem szúr majd hátba azzal, hogy kikotyogja a titkaimat. A nyelvem megállíthatatlanul adta ki az újabbnál újabb információkat, mígnem mindent át nem adott a bátyámnak, aki figyelmesen hallgatott.
Néma maradt még hosszas percekig az után is, hogy befejeztem. Először arra gondoltam, elaludt, de ennek az esélyét hamar kizártam.
-Nos mit gondolsz? -törtem meg a ránk boruló csendet. A srác izmai megfeszültek, ahogy tüdejéből egy mély sóhajt passzírozott ki.
-Szerintem most csak annyit tehetsz, hogy adsz neki egy kis teret és vársz, hátha meggondolja magát -megpuszilta a fejem tetejét. Megkordult a gyomra, amitől felnevettem.
-Hoztam friss muffin-t. Kérsz? Én sütöttem.
-Még szép. Pláne, ha te készítetted -ugrott fel izgatottan. Már az ajtóban állt, mikor visszafordult. Tekintetét pár másodpercre rám függesztette. -Szeretnék találkozni azzal a fiúval. Hogy is hívják? Niall, ugye? -bólintottam. Rossz érzésem támadt. -Hívd át ma estére! Hadd beszélgessek el vele, pár dologról! -az utolsó mondatot úgy mondta, mintha most akarna egy rögtönzött felvilágosítóórát tartani. Már előre sajnáltam a szöszit. Jól ismertem a bátyámat, így pontosan tisztában voltam azzal, hogy az ő tetszését nehéz elnyerni.
Rázós este lesz...
Ledőltem az ágyamra és ismét a plafont bámultam.

Set fire to the rain

 Némán ültünk egymás mellett Greggel. A pad, amire letelepedtünk kissé hideg volt, de a vastag kabátomnak köszönhetően elviselhetőnek bizonyult. A zuhogó eső keményen kopogott a buszmegálló tetején. Körbenéztem. Ahol pár napja még méteres hó állt, s az emberek nem győzték lapátolni a hirtelen jött áldást, ott most óriási pocsolyák tarkították a kikopott járdát. Az emberekre szegeztem tekintetem. Igazi angolokhoz híven színes, mintás esernyőkkel futkostak fel-alá a szakadó esőben. A ráérősebbek kecses manőverekkel kerülték el a vízfoltokat, míg a gyerekek széles vigyorral ugráltak bele a vízbe, ezzel összefröcskölve a mellettük haladó szüleiket, testvéreiket.  Kiskoromtól fogva mindig átgázoltam a pocsolyákon. Valamiért sosem érdekelt az, hogy beázik a cipőm vagy sem. Mindig patakokban folyt rólam a víz, ahogy beléptem a házunk ajtaján.
 Mindig is szerettem az esőt, főleg a nyárit, mely után a levegő üde és friss. Még itt Londonban is élvezetes lehet egy nyári zivatar után kimenni a házból. Daisyvel rendszerint a Hyde parkba mentünk amint elállt az eső. Akárcsak én, ő is imádott a vizes fűben mezítláb rohangálni. Ha nem akartunk emberek közé menni, akkor a kertet használtuk erre a célra. Előfordult, hogy a nagy szárazság idején, mikor már nagyon nem tudtunk magunkkal mit kezdeni, akkor kivittük a slagot és akörül játszottunk, fogócskáztunk vagy csak egyszerűen lefeküdtünk a puha fűbe és élveztük, ahogy a hideg harmat bőrünket hűti.
Hiányoztak ezek az emlékek. Bűntudatot éreztem amiatt, hogy elhanyagoltam a húgomat, miközben semmit sem tett, ami kiválthatta volna ezt a fajta viselkedést vele szemben. Egyszerűen állandó munkám lett. Megismerték a nevemet. Bármennyire is ragaszkodtam a megszokott életemhez, megváltoztam. Tagadhattam, de az nem változtatott ezen a tényen. Éreztem, muszáj valamit tennem, mert lassan egy fal épül körém és minden szerettem kint reked egy életre.
-Lucy, kérdezhetek valamit? -törte meg a néma melankóliát Greg rekedtes hangja. Felemeltem tekintetem. Bólintottam. -Miért vagy itt?
-Ezt meg hogy érted? -kérdeztem vissza értetlenül. Szemöldököm homlokom közepére szökött kérdése hallatán.
-Miért vagy itt velem? -ezúttal már sokkal határozottabb volt. Hangszínén érezhető volt a fáradtság és a csalódottság, amit nem tudtam mire vélni. Greg érzelmeit sosem volt könnyű leolvasni az arcáról, testtartásáról, hanghordozásáról. Mindig volt a gesztusaiban valami rejtett kis foszlány, ami a kulcsot jelentette, de ezeket ritkán lehetett meglelni. Hiába kerestem, nem találtam semmi olyat, amin elindulhattam volna.
-Tudtommal nem tilos a veled való kommunikálás -jegyeztem meg mosolyogva, de fagyos tekintetétől lefagyott arcomról az aprócska vigyor. Komolyra vettem a figurát.
-A barátaid megvetnek engem. Távol akarnak tőlem tartani.
Felsóhajtottam. Bármennyire is akartam cáfolni, igazat kellett adnom neki. Tényleg megvetették és legtöbbször undorral néztek rá. Valamiért egészen idáig nem gondoltam arra, hogy ez zavarná őt. Nem tűnt olyan srácnak, aki túl sokat ad mások véleményére.
-Nem ismernek annyira, mint én. Ilyen egyszerű.
Megrázta fejét. A távolba révedt.
-Szerintem inkább túl jól ismernek -hangja távolról csengett, mintha nem is ő szólalt volna meg.
Hova tűnt belőle az energia és az önbizalom? 
Felpattantam a helyemről és szembefordultam vele.
-Greg, mégis mi a bajod? Mit akarsz hallani? Nem tudok önbizalom-növelő ódákat zengeni, fogalmam sincs, mit mondhatnék, szóval kérlek segíts! -kétségbeesett voltam. Láttam már korábban is letörtnek és meggyötörtnek, de ilyennek még soha. Ez valami egészen új, mélyről feltörő érzés, amivel egyikünk sem tud mit kezdeni. -Igen, lehet, hogy ők nem csípnek téged, de ez miért is zavar? A barátom vagy éppúgy, ahogy ők is. Nem fogok megszüntetni veled minden kapcsolatot, csak azért mert ők ezt kérik tőlem. Az is tény, hogy hoztál pár rossz döntést. Ártottál nekem, a barátaimnak, magadnak, de ki vagyok én, hogy ítélkezzek feletted? Nekem is voltak rossz napjaim, hónapjaim, sőt éveim is, mikor egyszerűen mindent tönkretettem, akár szándékos volt, akár nem. Őszinte leszek, ez engem már nem érdekel, és tudni akarod, hogy miért? -finoman bólintott. Szemein láttam, hogy csüng a szavaimon. Szivacsként szívja őket magába. -Normál esetben, ha valaki már csak a szájára is veszi a barátaimat, szeretteimet, azt egy életre meggyűlölöm és nem szokásom megenyhülni az ilyenekkel kapcsolatban.
-Akkor miért? -kérdezett közbe.
Felvontam egyik szemöldököm.
-Még mindig nem jöttél rá? Esküszöm nem értem, hogy tudtál mindig egy lépéssel előttem járni -szem-forgatva fújtam ki a levegőt, amit egészen idáig bent tartottam. -Azért, mert most itt vagy. Itt vagy mellettem és segítesz. Pontosan tudom, mennyi kockázatot vállalsz azzal, hogy Londonba jössz. Figyelnek téged, ezt mindketten jól tudjuk, de te mégis vállalod a rizikót, kerül amibe kerül. És mindezt miért?
-Miattad -szólt közbe ismét, immár mosolyogva. -Köszönöm, Lucy.
Vállat vontam.
-Remélem nem mostanában leszel megint depressziós hangulatban, mert megerőltető volt ennyi mindent összeszedni -böktem oldalba.
Dehogy volt az. Minden szavam igaz volt. Már napok óta ott motoszkálnak ezek a gondolatok a fejemben, csak eddig nem mertem...vagyis inkább nem volt kinek elmondanom őket. Niallal vagy Miaval mégsem beszélhettem erről, hiszen mindketten a hátuk közepére sem kívánnák őt. Arról meg nme is beszélve, hogy valószínűleg mindketten többletjelentést tulajdonítanának ezekhez a mondatokhoz még akkor is, ha nincs mögöttük semmi más, csak baráti kötelék. 
Greg csak mosolygott rám angyalian. Szokott féloldalas mosolya láttán azonnal jobb kedvre derültem.
-Apropó -kabátja belső zsebébe nyúlt és egy aprócska, masnival átkötött dobozt vett elő. -Ezt karácsonykor elfelejtettem átadni. Azóta cipelem magammal, keresve a tökéletes pillanatot az átadására.
-És ennek örömére, szakadó esőben, mikor a buszra várunk és teljesen átázott a cipőnk gondoltad úgy, hogy eljött a várva várt perc -vontam le a következtetést erősen szarkasztikusan.
-Ne elégedetlenkedj, mert nem adom oda! -förmedt rám, mire védekezően felemeltem mindkét kezemet.
-Oké, főnök, értettem.

-Szóval, boldog karácsonyt, így utólag is -elém tolta a dobozt. Azonnal a szalag után nyúltam, de finoman a kézfejemre csapott. -Ne! Majd otthon. Azt szeretném, ha otthon nyitnád ki.
-Nem érdekel, most nézem meg -nyújtottam ki rá nyelvemet, akárcsak egy ovis. A húgom tényleg rossz hatással volt a viselkedésemre.
Egy bőrszíjon egy aranyozott, koptatott gitárpengető pihent, 'never give up' felirattal. Azonnal beleszerettem ebbe a nyakláncba. Mindent elmondott rólam. Amint megláttam, könny szökött a szemeimbe, de visszapislogtam őket.
-Ez gyönyörű, köszönöm -hálásan pislogtam rá.
-Nem egy milliárdos gyémántmedál, de azért remélem, tetszik.
-Ismerhetnél már annyira, hogy tudd, nem az ára érdekel -vágtam rá határozottan, kicsit több éllel hangomban, mint szerettem volna. Nem vacakoltam, a nyakamba akasztottam. A szíj elég hosszú volt ahhoz, hogy a csomó kioldása nélkül is könnyedén a nyakamba akaszthassam. A pengetőt a kezembe vettem és úgy bámultam le rá. Úgy éreztem, mintha egy darabom, most került volna a helyére.

Kávézó

-Akkor összegezzünk -kortyolt egy nagyot a még gőzölgő kávéjából Mia, miközben engem bámult. Tartottam magam ahhoz, hogy minden új fejleményről beszámolok neki, akár jó, akár nem a hír, amivel előállok. A beszélgetés egész jól haladt. Csupán csak kevésszer kellett elismételnem magam amiatt, hogy Mia közbevágott. A fiúk korábban ragaszkodtak ahhoz, hogy ők is eljöjjenek, de mivel Niallt kemény munkára fogta a hajcsár menedzsere, és Greggel nem akart kettesben hagyni, így kénytelen voltam egyedül közölni a kiderített infókat. Bár én személy szerint örültem volna, ha nem nekem kellett volna elmagyaráznom a technikai vívmányok működését és azt a procedúrát, melynek végén Greg egy pontos címmel állt elő, de muszáj volt...Sosem értettem az ilyesfajta dolgokhoz, ezért Greg egy súgócetlire leírt mindenféle adatot, amiket felolvastam...vagyis inkább csak próbáltam. A nyelvbotlások és a halandzsa elkerülése végett a cetlit öt percnyi próbálkozás után átadtam barátnőmnek. -Ezek szerint tudjuk, hol van Shei.
-Pontosan -bólintottam. -Yorkban van Collinnal.
-És ezt Greg derítette ki -folytatta összehúzott szemöldökkel. Éreztem, hogy kezdünk eltérni az eredeti témától. A gyanúmat Mia ádáz és méregető tekintete csak fokozta.
-Igen. Beszéltem is vele, de...-egy pillanatra felrémlett Sheila ellenséges hangja, szavai. -Nem ment valami jól.
-Mindezt hajnalban.
-Elég sokáig tartott megszereznünk a címet -jegyeztem meg. A tarkóm égett, olyan volt mint egy kínvallatás. Kávémra függesztettem tekintetem. Mélyet, hosszút kortyoltam a keserű italból. Az egész belsőmet felmelegítette.
-Mármint Gregnek tartott sokáig -vágta rá határozottan. Nem tudtam ellenállni. Muszáj volt felnéznem. Hiba volt. Órási hiba. Ha egy pillantással ölni lehetett volna, akkor mostanra Mia már sorozatgyilkos lenne. Szemeiben tűz égett. Legnagyobb megdöbbenésemre nem a harag volt előtérben, sokkal inkább a féltés. Rögtön megértettem, miért. Nm akarta, hogy megismétlődjön az eltűnésem. Valahányszor Greg feltűnik velem vagy valakivel a közvetlen környezetemben történik valami. -És ha jól vontam le a következtetést, akkor ott is aludt nálatok.
A homlokomra csaptam.
-Mia, ne már! Nem történt semmi -csattantam fel a nevetséges ki-nem-mondott vádak "hallatán". -Niall a barátom, Greg viszont CSAK a barátom. Úgy, mint mondjuk Harry.
-Na! Őt hagyd ki ebből és ne próbálj nekem össze-visszamagyarázni arról, hogy nincs közted és a között a seggfej között valami!
Éreztem, hogy egy nehéz és fárasztó beszélgetés elé nézek. Hálát adtam az égnek, hogy Niall nem engedte el velem Greget. Úgy ez a szitu feltehetően még sokkal kínosabb lett volna. Láttam, ahogy az emberek megbámulnak minket. Néhányan felismertek bennünket. Füleltek, hátha elcsíphetnek egy új, szaftos pletykát.
Már látom Twitteren trendként azt a sok kedves megnyilvánulást. #LucyIsABitch #StayStrongNiall és a többi ehhez hasonló szebbnél szebb kifejezést. Ilyenkor igazán meg tudják csillogtatni a nyelvtudásukat az emberek. Egy apró pletyka is éppen elég ahhoz, hogy beindítsa a szerkezetet. 
Vettem egy mély levegőt. Igyekeztem lenyugtatni az idegeimet. Más sem hiányzott, mint hogy most még egy pánikroham is rám törjön.
Na az lenne ám az igazi címlapsztori. 
-Figyelj! Szeretem Niallt. Jobban, mint az eddigi összes barátomat és tudom, ez nyálasan hangzik, nem is igazán illik hozzám, de kimondom. Mellette az vagyok, aki valójában. Nem érdekli az, hogy milyen családból származom, sem az, hogy híres vagyok. Teljesen hidegen hagyja. Ráadásul épp úgy viszonyul a kapcsolatunkhoz, mint két normál ember -olyan gyorsan és halkan daráltam el szavaimat, hogy attól féltem, időközben megfulladok.
-Én ebben egy percig sem kételkedtem -kortyolt kávéjába. Értetlen pillantásom láttán megforgatta szemeit. Előrébb hajolt hozzám. Alig tíz centire voltunk egymástól. -Szeretitek egymást Niallal ez vitathatatlan tény. Az egyetlen kérdés csak az, hogy Greggel mit éreztek egymást iránt. Tudom, nem közömbös a számodra. Akár bevallod, akár nem, de bejön a rossz-fiús mosolya, az arrogáns stílusa, amin csak a te kedvedért hajlandó változtatni, a napos borostájáról és lányok-szüzességét-elvevő akcentusáról már ne is beszéljünk -ismét szájához emelte a poharat. -Lucy, Niallal jól kiegészítek egymást. Vele lenni párkapcsolatban könnyű...
-Na ezt nem mondanám -szóltam közbe nevetve. Mia felvonta szemöldökét. -Folytasd!
Bólintott.
-Akkor úgy mondom, mostanra könnyűvé vállt, nincs benne annyi dráma. Ellenben akárhányszor Greg a színre lép, a hisztik száma drámain megugrik. Statisztikával kimutatható a változás, ami ezzel a sráccal együtt jár -mély, sokat sejtető sóhaj szakadt ki belőle. Egy pillanatig lehunyta pilláit, majd ismét engem nézett. -Lucy, ezzel csak arra akarok kilyukadni, hogy nem biztos, mindig az a jó, ha nincs egy nyugodt perced sem. Inkább örülj ennek, ahelyett, hogy folyton kockára teszed a párkapcsolatodat!
-Nem teszek kockára semmit.
-De igen. Lehet, nem veszed észre, de pontosan ezt csinálod. Izgi életre vágysz és ezt teljesen megértem, de az élet nem mindig végződik happy enddel, mint a könyvek. Egy regényben a főhősnő végül mindig a helyes döntést hozza meg és azzal éli le élete többi részét, akit az ég is neki teremtett. A valóság viszont nem ez.
-Azt hiszem, ezzel tisztában vagyok, tekintve a családi helyzetemet -szomorú éle volt hangomnak. Eszembe jutott apám és az, hogy már kiskoromtól kezdve csak pusztította a családot. Miatta mindenkivel, legalábbis majdnem mindenkivel megszakadt a kapcsolatunk a rokonságból. Sosem tartottunk családi összejöveteleket és ha olyan kedve volt, akkor elment és elitta az összes pénzünket, miközben ügyfelei nem voltak. Ha éppen nem italokra szórta az anya által nehezen megtermelt pénzt, akkor a nőinek vett belőle drágábbnál drágább ékszereket, telefonokat. Ebben felnőve megtanultam, hogy az élet bizony gyakorta tapossa el az embert, de megedződtem és erősebbé váltam ezek által.
-Tudom, hogy nem szorulsz kioktatásra, de ezt el kellett mondanom. Szeretném, ha távolságtartóbb lennél Greggel. Nem akarom, hogy neked származzon bajod.
-Nem kell féltened. Tudok vigyázni magamra. Greg amúgy sem veszélyes -mosolyogtam rá angyalian.
Csak éppen indulatkezelési problémái vannak, illetve drogot árult, ami miatt a főnökei ki akarják nyírni. Arról meg nem is beszélve, hogy a hűtőjében lefagyasztva tárolja a pénzt és olyan összeköttetései vannak, ami révén mindent tud mindenkiről. Nem is értem, mi bajom eshetne mellette. 
-Remek. Akkor ezt megbeszéltük -Mia elégedetten dőlt hátra a székben. A fekete falon lógó díszes órára pillantott. -A srácok lassan végeznek.
-Mentek ma valahová? -kérdeztem sokkal felszabadultabban tudva, az előző téma lezárva....teljesen lezárva.
-Még nem tudjuk. Lehet, elmegyünk korizni egy kicsit. Ma nincs túl hideg.
Elmosolyodtam. Szinte magam előtt láttam a botladozó Miat és Harryt.
-Mi a múltkor voltunk kint és hihetetlenül gyönyörű kivilágítva. Megéri elmenni.
Egyszerre két kar jelent meg a vállaim két oldalán. Ijedten ugrottam meg és visítottam fel, mint egy malac, akit épp levágnak. Mia szemei kikerekedtek, majd arcán az arrogancia jelei jelentek meg. Ennyi épp elég volt ahhoz, hogy rájöjjek ki a titkos támadóm.
-Sziasztok, remélem nem zavarok -húzott mellénk egy széket Greg. Mia arcára erőltetett egy mosolyszerűséget, amit ha a vadonban lettünk volna, könnyedén vicsorgásnak fogtam volna fel. Ez a srácnak is rögön feltűnhetett, ugyanis a tőle megszokott önelégült vigyorát rögtön hozta. -Akkor ezt nemnek veszem.
-Bizonyára kimaradtál azokon az órákon, mikor a 'nem' szó jelentését magyarázta el a tanár -vont vállat barátnőm. -Vagy várj! Jártál egyáltalán iskolába? Tudod az az a hely, ahol a gyerekeket megtanítják az olyan alapvető dolgokra, mint a számolás, olvasás, írás, arra, hogy kopj-le-a-legjobb-barátnőmről-vagy-esküszöm-beverem-azt-az-önelégült-képedet.
A fiú szemöldökfelhúzással jelezte véleményét.
-Nem emlékszem, hogy lett volna ilyen órám. Bár lehet, hogy ezt csak az olyan minden lében kanál libák kapják, akik nem képesek felfogni, hogy ne üssék bele mindenbe az orrukat.
-Igen? -Mia felpattant az asztaltól. Azonnal kettejük közé léptem.
-Elég volt! Egy kávézóban vagyunk, ne csináljatok jelenetet! -mordultam rájuk. -Mia, szerintem a fiúk már végeztek. És Greg, megkérdeznéd, hogy tudnak-e mogyorós latte-t készíteni? -A srác vállvonogatva állt odébb. Felsóhajtottam és barátnőm felé fordultam. Hangom lecsendesítettem. -Beléd meg mi ütött? Azt hittem, ezt megbeszéltük.
-Sajnálom, de nem bírtam szó nélkül megállni. Te nem látod, hogyan néz rád. Olyan, mint aki menten letépi rólad a ruhát, vagy felfal.
-Mindegy. Remélhetőleg senki sem vette fel. Más sem hiányozna, minthogy még a netre is felkerüljön egy ilyen videó.
-Reméljük -jegyezte meg a mögém lépő Greg, aki kezében egy forró mogyorós latte-t tartott. -Tessék, a kedvenced, épp ahogy szereted.