A mobilom halk csipogása ébresztett rá arra, hogy már órák óta a plafont bámultam. Fel sem tűnt egészen idáig. Niall nem volt otthon, mert behívták a stúdióba és megbeszélésre a közelgő túrnék miatt. Egyedül voltam otthon. Próbáltam lefoglalni magam, de képtelen voltam. Egy picit még mindig idegennek éreztem a helyet, amit otthonomnak neveztem.
-Haló? -szóltam bele végül, mikor átvergődtem az ágy túloldalára. A lustaságom a régi volt.
-Szia Kincsem! -anya csilingelő hangjától automatikusan mosolyra húzódott a szám. -Hogy vagy?
-Szia, Anya. Egész jól...Fogjuk rá -erőltetett nevetésben törtem ki. Ismert. Nem kellett látnia ahhoz, hogy tisztába legyen a bennem kavargó érzésekkel. Bár nem tudta, hogy Collin bújtatja a barátnőmet, de azzal tisztában volt, hogy valamit igencsak elhallgatok előle és ez nagyon nem tetszett neki. Elégedetlenségének elég sokszor adott hangot. -Otthon mi a helyzet? -a hely, ahol felnőttem sokkal inkább volt otthonnak tekinthetőnek, mint az, ahol az utóbbi időt töltöttem.
-Épp emiatt hívtalak. Daisy nem érzi jól magát. Haza tudnál jönni vigyázni rá, míg mi dolgozunk?
A húgom sosem volt beteg, ezért azonnal aggódni kezdtem. Olyan erős immunrendszerrel áldotta meg a sors, hogy eddig egész élete során egyetlen egyszer volt lázas, azt is egy nap alatt leküzdötte a szervezete.
-Az orvosok mit mondtak? -kérdeztem a kétségbeeséstől megremegett hangomon.
Anya nevetve sóhajtott fel, ez egy kis nyugodtsággal töltött el. Talán túl gyorsan vonok le következtetést.
-Semmi komoly, csak elkapott valamilyen takonykóros vírust. Nem kell aggódni. Pár forró tea és húsleves után máris jobban lesz.
-Remek -vigyorogtam végre őszintén. -Ha most átmegyek, az úgy jó?
-Minél hamarabb, annál jobb -válaszolta anya szinte már énekelve. A boldogságtól kicsattant volt hangja.
-Azonnal ott vagyok -vágtam rá abban a pillanatban, majd kinyomtam a telefonom s már futottam is le a földszintre.
A másodperc törtrésze alatt készültem el. A bakancsomat és a kabátomat villámgyorsan magamra kapva, már az ajtóban álltam, mikor visszafordultam. Mivel jól ismertem a húgomat, a konyha felé vettem az irányt, és a sütőből egy adag még gőzölgő muffin-t tettem egy dobozba. Túl sok időm volt, ezért reggel sütésbe kezdtem. Istenien néztek ki. Egyet megkóstoltam. Kívül a ropogós réteg fogadott, de belül finom omlós volt. Az ízek ezrével kavarogtak a számban. A megolvadt csokoládé és az apró gyümölcsdarabok tették különlegessé. Rögtön tudtam, hogy Daisy odalesz majd a gyönyörtől. Úgy tizenhat éves korom óta főzök és sütök, Daisy pedig minden egyes alkalommal ott ült a pulton és kíváncsian figyelte minden mozdulatomat. Ő volt az, aki megkóstolt mindent. Csak az ő szavára adtam, ha az arányokról volt szó. Természetesen az elkészült sütiből vagy bármi másból is ő evett először.
Szinte futottam a legközelebbi metróállomásig. Magam sem tudtam, miért vagyok ilyen izgatott, de képtelen voltam lépéseimet lelassítani. Valami mágikus erő magával ragadott. Mások ezt hívják honvágynak.
A leszállás után még újabb tíz percnyi futás várt rám. A tesitanárom büszke lett volna rám, ha látta volna, mennyi idő alatt sprintelem le a távot. Ezért tuti, hogy beírta volna az ötöst.
Az ajtón már lihegve estem be. Daisy, akinek szemmel láthatóan semmi baja sem volt, azonnal a nyakamba vetette magát. Szorosan ölelt, mint aki hetek óta nem látott...Oké, ez igaz is volt. Valóban régen találkoztunk. Átfontam karjaimat aprócska háta mögött. Olyan közel húztam magamhoz, hogy féltem, összetöröm aprócska termetét. Arcát nyakamba fúrta, éreztem, ahogy pár könnycsepp csordul ki szemeiből. Eltoltam magamtól, de csak azért, hogy azokba a hatalmas kék szempárokba nézhessek.
-Hoztam neked valamit -kacsintottam egyet, majd a táskámból előhúztam az íncsiklandozó finomságot rejtő dobozt. Daisy tekintete felragyogott. -Remélem ízleni fog -kivettem egyet és átnyújtottam neki. Nem habozott, fehér fogait belemélyesztette a tésztába. Míg a kishúgommal voltam elfoglalva, anya is odalopózott hozzánk. Magához ölelt úgy, hogy egy anya szokta gyermekét, mikor először látja.
-Hiányoztál -suttogta fülembe. Szavai savként martak szívembe. Elöntött a bűntudat, amiért ennyire elhanyagoltam a családomat.
-Most már itt vagyok -jegyeztem meg egy biztató mosollyal átkötve.
Anya elengedett és a lépcső felé biccentett. Értetlenül pislogtam rá, de nem árult el semmit. Daisyvel kézen-fogva visszasétált a nappaliba. Félve lépkedtem a lépcsőn. Amikor elértem a szobám ajtaját, megtorpantam. Milliónyi gondolat cikázott fejemben. Fogalmam sem volt róla, hogy mire számítsak.
A hugicám nem beteg, ergo anya valami más miatt hívott ide, amit telefonban nem akart megbeszélni. Mégis mi lehet az?
Nem haboztam tovább. Egy határozott mozdulattal benyitottam a helyiségbe. A szobám félig üresen állt, de még így is otthonos volt a számomra. Melegség töltött el, mikor átléptem a küszöböt. Az ajtó mellett továbbra is ott voltak a fotók, amiket az évek folyamán készítettem. A legfontosabb, legemlékezetesebb pillanatokat tettem csak ki.
Tekintetem tovább vándorolt. Egészen az ágyamig jutottam, mikor megpillantottam az okot, amiért átjöttem. A szívem olyan hevesen kezdett dobogni, hogy a fülemben hallottam megvadult ritmusát. Arcomon ezerkarátos vigyor jelent meg. Elengedtem a táskám és már futottam is a célszemély felé. A bátyám volt az, teljes életnagyságban ott állt előttem. Már több, mint egy éve nem láttam, s csak ritkán nyílt alkalmam beszélgetni vele. Korábban ő volt a legközelebbi barátom, még akkor is, ha a korkülönbség igencsak jelentő köztünk. Könnycseppek törtek elő szemeimből. Sokkos állapotban voltam. Erre aztán végképp nem számítottam.
-Hogy kerülsz ide? -kérdeztem, mikor már képes voltam összeszedni magam. Továbbra is öleltem. Igyekeztem nem megfojtani a szeretettemmel, de nem bírtam kordában tartani a felszínre kívánkozó érzelmeimet.
-Miért nem szóltál, hogy jössz? -böktem hasba, amitől meghátrált.
-Itt talán nem ismeretes az a szó, hogy meglepetés? -az Amerikában töltött évek során a brit akcentus helyére jellegzetes amerikai költözött, amitől igazi üzletember hatását keltette bennem.
Vállat vontam, majd az ablakba telepedtem.
Otthon, édes otthon.
A bátyám, akárcsak régen, mögém ült, hátamat izmos mellkasának vetettem, s ujjainkat összekulcsoltuk. Nem volt szükségünk szavakra, hogy tudjuk, mire gondol a másik. Ez valamiféle testvér-telepátia lehetett, de örömmel tapasztaltam, hogy még a távol töltött év során sem kopott el teljesen ez a tudásunk.
-Manó, mi ez az egész Sheila-ügy? -hangja gondoskodásról árulkodott. Felsóhajtottam. Részletesen elmeséltem neki mindent. Nem találtam rá jó okot, hogy miért ne tegyem meg. Megbíztam benne. Talán jobban is, mint bárki másban a világon. Tudtam, ha valaki, akkor ő mellettem fog maradni és nem szúr majd hátba azzal, hogy kikotyogja a titkaimat. A nyelvem megállíthatatlanul adta ki az újabbnál újabb információkat, mígnem mindent át nem adott a bátyámnak, aki figyelmesen hallgatott.
Néma maradt még hosszas percekig az után is, hogy befejeztem. Először arra gondoltam, elaludt, de ennek az esélyét hamar kizártam.
-Nos mit gondolsz? -törtem meg a ránk boruló csendet. A srác izmai megfeszültek, ahogy tüdejéből egy mély sóhajt passzírozott ki.
-Szerintem most csak annyit tehetsz, hogy adsz neki egy kis teret és vársz, hátha meggondolja magát -megpuszilta a fejem tetejét. Megkordult a gyomra, amitől felnevettem.
-Hoztam friss muffin-t. Kérsz? Én sütöttem.
-Még szép. Pláne, ha te készítetted -ugrott fel izgatottan. Már az ajtóban állt, mikor visszafordult. Tekintetét pár másodpercre rám függesztette. -Szeretnék találkozni azzal a fiúval. Hogy is hívják? Niall, ugye? -bólintottam. Rossz érzésem támadt. -Hívd át ma estére! Hadd beszélgessek el vele, pár dologról! -az utolsó mondatot úgy mondta, mintha most akarna egy rögtönzött felvilágosítóórát tartani. Már előre sajnáltam a szöszit. Jól ismertem a bátyámat, így pontosan tisztában voltam azzal, hogy az ő tetszését nehéz elnyerni.
Rázós este lesz...
Ledőltem az ágyamra és ismét a plafont bámultam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése