-És mégis ki a franc vagy te, hogy megmondd, mit tehetek és mit nem? Nem vagy az anyám, sőt Lucy anyja sem vagy. Csupán egy hirtelen felkapott kis tinibuborék vagy semmi több. Nem értesz semmihez, csak a kamerába vigyorgáshoz és az evéshez. Eléggé szánalmas vagy. Kettőnk közül inkább rád férne egy alapos kivizsgálás! -vágott vissza habozás nélkül Greg. Éles nyelvét most sem türtőztette, még az sem hatotta meg, hogy hajnali három óra volt és a házban sőt az egész környéken jóformán már mindenki nyugovóra tért. -Egyébként meg, Lucy felnőtt nő, szóval képes egymaga is döntéseket hozni és képzeld, éppen ő kérte a segítségemet. Nem emlékszem, hogy téged kérdezett volna. Te egyszerűen csak képtelen vagy leszakadni róla. Olyan vagy, mint egy pióca. A gond csak az, hogy Lucy számára fontos vagy és nem akar megbántani. Ezért nem mondja ezt meg a szemedbe.
-Őszinte lány. Ha valami zavarja, azt elmondja.
-Tényleg? -vonta fel önelégülten szemöldökét Greg. -Azt tudtad, hogy Miamiban találkoztunk Jeremyvel? És azt, hogy mitől fél? Vagy, hogy miért neveztek anno az Xfactorba? Ezekről beszélt veled valaha is?
-Ismerem a trükkjeidet. Mindenkit manipulálsz, megpróbálsz mindent és mindenkit irányítani. Nem törődsz senki mással csak magaddal! Ki kell hogy ábrándítsalak, a mi kapcsolatunk sokkal stabilabb annál, minthogy képes legyél elbizonytalanítani!
-Ha ez így lenne, nem estél volna nekem az első adandó alkalommal, mikor Lucy kitette a lábát a szobából. Te is pontosan tudod, ha választania kellene kettőnk közül, te maradnál egyedül.
Niall hallgatag maradt. Legbelül tudta, hogy Gregnek igaza van...Legalábbis az utolsó mondatig bezáróan. Abban már korántsem volt biztos, hogy kettejük közül az általa annyira gyűlölt és megvetett arrogáns seggfejet választaná. Mindenesetre azt kénytelen volt elismerni, hogy képtelen lennék gyors, egyértelmű választ adni.
-Megjöttem! -kiáltottam széles mosollyal, ahogy beléptem az ajtón. Kezeimben két nagy zacskóban kínai kaják sorakoztak. A nagyvárosok előnye, hogy az ember még hajnalok hajnalán is talál egy nyitva levő árust, akitől pár fontért cserébe friss, meleg ételt szerezhet.
A szobába belépve szinte arcon csapott a két srác között kibontakozott feszültség.
Tudtam, hogy nem kellene egyedül hagynom őket. Jó, hogy egymás torkának nem estek. Esküszöm néha olyanok, mint az óvodások. Képtelenek egy percig megülni a fenekükön csendben, békében. Ha makacssági versenyt rendeznének, ez a kettő elhozná az első díjat, majd a dobogó tetején összevesznének azon, hogy melyikőjük kapja a kupát.
-Sikerült valamit találnotok valamit? -kérdeztem kissé hezitálva. Ugyan jelen voltam, és türtőztették magukat, de szemeikkel még mindig Zeusz villámait szórták. Leültem közéjük, amolyan élő falként. Tekintetem a monitorra szegeztem, miközben megkezdtem az íncsiklandozó finomságok kibontását.
-Még mindig fut a kereső, de pár perc és kész -Greg tekintete rám tévedt. Elmosolyodott. -Nyugi, megtaláljuk. Megígérem.
-Én nem emiatt vagyok ideges, te lökött! -gondoltam magamban.
-Megígérem... -utánozta erős Greg jellegzetes akcentusát Niall az orra alatt. Nem volt túl hangos, csak épp annyira, hogy az utánzott is tökéletesen hallja. Homlokán a bőrt erős ráncokba húzta. Elmosolyodtam.
-Csigavér, srácok! Inkább egyetek! -nyújtottam feléjük a direkt számukra összeállított menüt. Mindkettejüknek a kedvencét hoztam el, nehogy még a kaján is összevesszenek. Niall édes-savanyú csirkét kapott krumplival, míg Greg csípős-mogyorós csirkét tojásos rizzsel. Én maradtam a jól bevált szezámmagos csirkémnél és krumplimnál. Nálam ez volt a top.
Végre beállt a tökéletes csend és béke. Igaz a mondás: egy férfi szívéhez a hasán át vezet az út. Egy finom fogás bárkit képes megnyugtatni, sőt még akár barátságok is születhetnek egy vacsoraasztalnál...Oké, a mi helyzetünkben talán a barátság erős kifejezés volt a kialakult szituációra, de annyit bizton állíthattam, hogy a kedélyek egy kicsit lenyugodtak. A két fiú krumplis zsákként dőlt ki kései vacsora vagy korai reggeli után.
Mindhárman fáradtak voltunk a több órája tartó keresés után. Míg Greg a keresőkódokkal vacakolt, addig a szöszivel átolvastuk az egész blogot. Próbáltuk kielemezni az utóbbi bejegyzéseket, hátha valami nyomra bukkanunk.
A földre borulva hunytam le szemeimet. Még mindig a két srác között voltam, bár Niallhoz közelebb. Fejemet karjára fektettem. A testéből áradó hő lassan kezdett álomba ringatni. Simogatni kezdett, ami csak tovább gyorsította az elalvási folyamatomat. Éreztem, ahogy a fáradtság eluralkodik rajtam és a mélybe ránt.
Egyszerre egy éles, sikoly szerű hang rántott vissza az ébrenlétbe. Ijedten ugrottam fel. Értetlenül és tanácstalanul bámultam a két karikás szemű fiúra. Ők is akkor riadtak fel.
-Megvan az eredmény -állapította meg ásítva Greg. Haja kusza volt, de neki mégis jól állt. Sokkal fiatalabbnak és lazábbnak tűnt tőle. Pillantását rám szegezte. -Lucy, mi van Yorkban?
-Mi? -kérdeztem vissza. Kérdése nem jutott el egészen tudatomig.
-Azt kérdeztem, mi van Yorkban? Egy nyaraló? Egy ismerős? Családtag?
-Ezek szerint Sheila Yorkba ment? -kapcsolódott be a beszélgetésbe a fáradt hangú énekes.
-Igen zsenikém, erre akarok kilyukadni -szem forgatva tűrt bele sötét tincseibe. Szemét ismét rám villantotta. -Szóval?
-Fogalmam sincs -gondolkodni kezdtem. Milliónyi lehetséges válasz futott végig agyamon, de egyik sem felelt meg a feltételeknek.
York...York...Mi a francot keresel ott? Sosem beszéltél arról, hogy bárkid is élne ott. Akkor miért mentél oda? Biztos egy ismerőshöz mentél, akiben megbízol. Olyan valakit kerestél fel, aki fontos a számodra, de senki sem gondolna rá, mert...
-Hát persze! -szóltam csendben. A két fiú azonnal felkapta fejét.
-Mi az? -kérdezte az egyik.
-Mire jöttél rá? -vágott közbe a másik. -Mi van Yorkban?
-Egyetem -feleltem kurtán. Azon nyomban mobilom után kaptam. Nem törődtem vele, hogy hajnali négyhez közeledtünk- Válaszokat akartam, méghozzá azonnal. Épp eleget vártam már és kezdtem megunni az egy helyben ücsörgést.
-Kit hívsz? -kapta el siető tekintetem Niall.
Nem válaszoltam, csak tárcsáztam. Pár pillanat múlva egy álmos, fáradt hang szólalt meg a vonal túl végéről.
-Mi az Lucy? Tudod, hány óra van?
-Ott van Shei? -kérdeztem határozottan. Hangomból eltűnt minden köd, csupán az erő és az eltökéltség maradt. Az elszántság, hogy megtaláljam a barátnőmet.
-Rosszat álmodtál? Még csak négy óra. Mégis miért hívtál fel?
-Válaszolj a kérdésemre, Collin! Ott van Sheila vagy sem?
Mély sóhaj hallatszott az éjszakában. Vártam, már kezdtem azt hinni, letette. Szaggatott lélegzete árulta el jelenlétét.
-Lucy, szerintem feküdj vissza aludni! Biztosan fáradt vagy. Majd holnap visszatérünk erre -felismertem az unokatestvérem jellegzetes menekülési technikáját. Ha valami kínos volt a számára, egyből terelni próbált.
-Collin, ő a legjobb barátnőm. Csak azt szeretném tudni, hogy jól van-e. Kérlek, legalább erre válaszolj! -ellágyultam, de nem tehettem mást. A pillanatnyi erőkitörésem kezdett elszállni ereimből, s a fáradtság ismerős hullámai nyaldosták lelkemet. -Kérlek.
-Nincs miért aggódnod -válasza tömör volt, de megnyugtató. Megkönnyebbülés futott át rajtam. Elmosolyodtam.
-És mikor jön vissza? Mármint a városba?
-Lucy, nem hiszem...-szólt Collin, de ekkor megszakadt a hangja.
-Col! Collin, ott vagy?
-Szia, Lu! -törte meg a várakozással telt csendet egy ismerős kislányos hang.-Sheila -nyögtem ki félig örülve, félig sokkos állapotban.
-Figyelj, nem akarlak elkeseríteni, de hagyj békén! Nem véletlenül léptem le. Az, hogy időközben halottnak hittetek csak még jobban megkönnyítette a dolgomat -szavai savként marták végig belső szerveimet, elsősorban a szívemet. A levegő torkomon akadt, kezeim remegni kezdett. A fiúk aggódva nyúltak a készülék után, de kezemből nem tudták kivenni. Elhúzódtam. -Elegem van a játékokból, az állandó hazugságokból, amelyekkel mindenkit hitegetsz! Erre nekem nincs szükségem. Nem vágyom egy brazil szappanoperára, szóval az lenne a legjobb, ha békén hagynál! Keress más valakit, akit átverhetsz és engem felejts el! Nem megyek vissza a városba többé. Talán egy európai országban kezdek majd új életet, még nem tudom.
-Shei, hiányzol. Nem csak nekem, de mindenkinek. A családodnak, a barátaidnak -minden szóval egyre közelebb kerültem a megfulladáshoz. -Szeretlek, nem akarlak elveszíteni.
-Ha szeretsz, akkor hagyd, hogy jobb életet éljek. Mindenkinek így lesz a legjobb. Nem akarok további mellékszereplő lenni a drámákkal fűszerezett életedben.
-És mi lesz az álmainkkal? A bandával? -reménytelenül próbáltam meggyőzni.
-Ébredj fel! -ripakodott rám. Éles hangja megfagyasztotta a levegőt. -Te is pontosan tudod, hogy nem sikerült volna. Mit áltatod még magad? Annyi feltörekvő banda van, mint nyúlszar a réten. Jobb, ha keresel valami reálisabb álmot!
-Nem. Én nem fogom feladni. Bebizonyítom, hogy tévedsz az álmainkkal és velem kapcsolatban is! -hirtelen újult erő tört ki belőlem.
-Sok sikert, csak aztán nehogy sírás legyen a vége -tette hozzá megfontolt, lassú, de kellően arrogáns hangon. Halk sípolás jelezte, hogy már nem voltunk vonalban.
A két fiú döbbenettől kikerekedett szemekkel bámult rám. Szám keserű mosolyra húztam.
-Nem adom fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése