Néha reménykedtem benne, hogy Miami talán csak egy rossz álom, de minél többször keltem fel az éjszaka folyamán, annál biztosabb voltam abban, hogy bizony a valóság ilyen csúf és nem csupán egy rémálomban vergődök.
Fáradtan, nyúzottan másztam át a fürdőszobába. Tükörbe szinte nem is mertem nézni. Féltem a látványtól. Azonban, nem kerülhettem el, hogy szembesüljek megfakult valómmal. A tükörből két szürke szempár nézett vissza rám. Szemeim alatt méretes fekete karikák húzódtak, hajam izzadt homlokomnak tapadt, néhol tincsekbe ragadt össze.
Egy gyors zuhanyzás, mosakodás, sminkelés és felöltözés után a konyha felé vettem az irányt, de amint megpillantottam Greget, hátraarcot diktáltam lábaimnak. Kisiettem a lakosztályból. Hátra sem tekintettem, úgy léptem be a liftbe.
A hatalmas szállodában ugyan még nem tájékozódtam el egykönnyen, de a nem messze levő Starbucks-ot már a tegnapi nap folyamán felfedeztem. Odasiettem. Kedvencemet kértem, majd lerogytam az egyik fotelbe. Némán néztem a beáramló embereket. Ugyan a nap még nem rég kelt fel, de már így is rengetegen fordultak meg a kissé eldugott kávézóban.
Eleinte fájt, ahogy a nevető párokat és baráti köröket megpillantottam. Londont juttatták az eszembe és azt, mekkora hibát követtem el.
Mikor igent mondtam, jó ötletnek tűnt az út, de mostanra már megbántam. Ugyan, a válaszaimat csak itt kaphatom meg, de már az sem zavarna, ha az az éjjel örökké fekete folt maradna emlékeimben. Inkább lennék otthon a barátaimmal, családommal, Niallal úgy, hogy ne emlékszem, mint itt, emlékekkel, de egyedül. Régebben azt hittem, egy kapcsolat csak mindent elront és összekavar. Az utóbbit még mindig hiszem, de az előbbit már nem. Jelenleg visszasírok mindent, ami oda köt, még a veszekedéseinket is, mert mindezek csak erősítettek a kapcsolatunkon, de fogalmam sincs, hogy az eltűnésem miként befolyásol minket. Egyáltalán létezik még olyan, hogy "mi"? Vagy Niall esetleg máris más lánynak adta át szívét. Ez a gondolat az őrületbe kerget, belülről mardos, mintha egy cápa vert volna tanyát mellkasomban és lakmározna belőlem.
Felsóhajtottam, majd felálltam és útnak indultam. Az egész város új volt a számomra, csupán pár homályos kép lebegett szemeim előtt.Ha már idejöttem, akkor megteszem azt, amiért otthagytam mindent. Nem érdekel, mibe kerül, de meg fogom találni a válaszokat és utána hazamegyek. Akár tetszik Gregnek, akár nem. Az sem fog érdekelni, ha megint előjön a keménykedős énje. Elegem van abból, hogy állandóan én vagyok az, aki védelemre szorul. A francokat! Ideje mindent a helyére tenni. Túl sok mindent értem el már ahhoz, hogy most lemondjak minderről.
Újult erővel siettem ki az utcára. A hatalmas városban fogalmam sem volt, merre induljak el. Csupán pár zavaros képre támaszkodtam. Egy közeli boltban vettem egy térképet, melynek segítségével legalább egészében láthattam a várost. Londonban töltöttem az életem felét, így egész könnyen képes voltam tájékozódni az olyan óriási városokban is, mint Miami.
Első utam a partra vezetett. Greg levelei jutottak az eszembe, melyeket mindig a táskámban tartottam. Ugyan még csak pár darabot olvastam el belőlük, de már így is egész pontos helyszínrajz vázolódott fel előttem. A Miami Beach híres hihetetlen méretéről és a tömegről is, amely minden évben lecsődül az óceánhoz, mégis most szinte üresen kongott. Itt-ott egy-egy kutyát sétáltató pár, esetleg néhány jókedvű, már nem szomjas tinédzser bukkant fel. Greg szerencsére nem mutatkozott, így bátran vágtam neki az útnak.
Hosszában végiggyalogoltam az egész strandot, ami több órámba tellett, de még így sem ugrott be semmi új. Pontosabban, minden újnak bizonyult, amit láttam, mintha még sosem jártam volna itt ezelőtt.
Talán csak egy újabb blöff volt, semmi más.
Fáradtan huppantam le a homokba. Kicsit nyirkos volt ugyan, de nem zavart. Táskámból elővettem a nagy köteg kézzel írott levelet. Körülbelül az egy negyedét olvastam el eddig. Gondoltam, nekiállok a többinek, hátha megtudok valami hasznosat. Az első három levél használhatatlan volt. Az idők során többször is megáztak, így a tinta méretes pacákká folyt össze. Képtelen voltam pontosan kivenni az írást. A negyedik levél viszont meglepetéseket tartogatott. Egy kép pihent a borítékban, illetve egy kis cetli, rajta pár sorral.
"Sosem fogom elfeledni ezt a napot. Remélem, te is annyira jól érezted magad, mint én, és sosem fogod elfelejteni mindazt, ami ma történt."
A sorok olvasása halk kuncogást hozott ki belőlem.
Hát pedig elég rendesen elfelejtettem, hála a drogoknak, amit belém nyomtál.
Gondoltam magamban. A képre szegeztem tekintetem. Nem volt nehéz felismerni az alakokat. Mi ketten voltunk azok. Arcunkról sütött a boldogság, ahogy a víz felé mentünk. Pontosabban, ahogy Greg a víz felé cipelt.
Ugyan tisztán láttam, hogy mi vagyunk azok, mégis csupán két idegent véltem felfedezni a lapon. Semmiféle érzelem nem jelent meg lelkemben. Nem éreztem hirtelen feltörő örömet, sem haragot. Csupán csalódottságot. Azt reméltem, ha találok valamit, akkor majd könnyebb lesz, de tévedtem. Az emlékeim oly mélyre költöztek, hogy pusztán egy fotó képtelen volt előhozni őket.
Újabb sóhaj szakadt ki belőlem. Lassan feltápászkodtam a homokból.
Akkor sem adom fel!
Mondtam magamnak, miközben elindultam visszafelé. Útközben egy kis fényképgép mellett mentem el, ami hirtelen emlékeket hozott a felszínre.
Emlékeztem, ahogy bementünk és mindenféle idióta arccal ott pózolunk, nevetünk.
Akaratlanul is elmosolyodtam. Végre volt valami nyom, ami igazolta, hogy itt jártam és igenis jól éreztem magam Greg társaságában, akármennyire nem akarja ezt a gyomrom a jelenlegi helyzetben bevenni.
Elindultam a szálloda felé, széles vigyorral az arcomon. Már nem zavart semmi. Még a tudat, hogy Greggel vagyok összezárva, sem szeghette a kedvem, ugyanis végre elég lendületet kaptam ahhoz, hogy végigcsináljam az egészet.
Útközben egy gyorskajáldába is beugrottam, ugyanis a nagy "emlékkeresősdi" közepette megfeledkeztem az ebédről, illetve reggelit sem ettem, így 3 óra magaslatában, gyomrom hangosan korogni kezdett.
A helyen déjà vu-m volt. Először fel sem tűnt egy mások számára bizonyára szembetűn dolog...személy: a srác a kiszolgálópult mögött. Folyamatosan engem bámult. Eleinte nem tudtam eldönteni, hogy vajon azért, mert ismeri a zenémet és látott az X factorban, vagy azért, mert látott már itt, Miamiben?!
Mivel nem akarta abbahagyni az egyre látványosabbá váló bámulást, felvettem vele a kesztyűt. Összefontam karjaimat, hátradőltem a székemen és farkasszemet néztem vele. Sosem voltam túl jó benne, általában Shei mindig legyőzött, ahogy Mia is, illetve Jack és Collin színtúgy, most viszont az átlagosnál tovább bírtam. Ő pislantott először. Elmosolyodtam, akárcsak ő. Hátranézett a konyhába, majd a kezéen szorongatott rongyot a pulton hagyva, megindult felém.
Összerezzentem. Beszélni akartam vele, de nem ilyen hirtelen. Féltem attól, hogy vajon mit fog mondani.
Vajon ő ellenség vagy barát? Egyáltalán vannak itt barátaim? Ha igen, miért nem emlékszem rájuk?
Kérdések tucatja keringett fejemben, miközben minden egyes másodperccel egyre közelebb ért hozzám. Fülemben hallottam gyorsuló szívverésemet. Mikor az asztal sarkához ért, szívem egy hatalmasat dobbant. Megijedtem, hogy talán ez lesz az utolsó is, de szerencsémre, nem kaptam ott helyben szívinfarktust.
A fiú mosolyogva telepedett le mellém. Arcán rövid borostát vettem észre. Sötét hajához mélybarna szemek párosultak. Arca aranyos árnyalatokban pompázott. Éles arccsonttal és kissé szögletes állal rendelkezett. Kimondottan férfias kiállása nem csak arcán nyilvánult meg. Vállai szélesek és izmosak voltak. Karjain az izmok, mintha kötelek lettek volna, úgy fonták körbe a csontokat. Körülbelül 190 centiméter magas volt, így nem csodálkoztam, hogy a kelleténél is jobban megijesztett.
Fekete koptatott farmert viselt egy egyszerű fehér pólóval, melyben izmai pontosan kirajzolódtak, mégis fagyott valamit a lányok fantáziájának is.
-Szia, Lucy! -mosolygott rám angyalian. Hangja megjelenésével ellentétben, kedves és barátságos volt. Egyáltalán nem tűnt se sznobnak, se nagyképűnek, pedig ránézésre ez jött le róla.
Ezek szerint ismersz.
-Szia...-köszöntem vissza kínos mosollyal arcomon, mire a srác hangosan felnevetett és leült mellém.
-Ezek szerint igazak a pletykák -jegyezte meg, miközben tüzetesen végignézte arcomat.
-Miféle pletykák? -kérdeztem értetlenül.
-Az emlékeidről. Akik ismernek, alig akarták elhinni, mikor Greg szólt, hogy semmire sem emlékszel az itt töltött napokból.
-Várj! -szóltam erős éllel hangomban. -Mennyi ideig voltam itt?
A fiú egy pillanatig elgondolkodott.
-Körülbelül másfél hétig -felelte végül hezitálva. -Erre sem emlékszel?
Megráztam fejem.
-Én úgy tudtam, csak egy napig voltam itt, nem tovább -tettem hozzá.
A fekete hajú srác felsóhajtott.
-Azt hiszem, lesz mit bepótolnunk.
-Nunk? -kérdeztem vissza értetlenül.
-Neked és nekem. Csak nem gondoltad, hogy hagylak egyedül császkálni az utcákon, miközben semmire sem emlékszel. Itt nem mindenki az, akinek mondja magát, Lucy. Vannak, akik csak ki akarnak használni téged és a hírnevedet. Egyesek nem örülnek annak, hogy visszatértél.
-És honnan tudjam, hogy bízhatok benned? -szegeztem neki kérdésem kisvártatva.
Válla fölött felelt.
-Sehonnan.
Elindult vissza a pult felé. Járása magabiztosságot sugárzott.
-Várj! -kiáltottam utána. Néhányan felkapták fejüket a kis jelenetünk láttán. -Még a nevedet sem tudom.
-Keyon. Keyon Buchanan. -válaszolta kósza vigyorral arcán.
Elmosolyodtam, majd visszaültem a helyemre.
Keyon Buchanan. Ismerős vagy nekem, de nem tudom, bízhatok-e benned...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése