Időnként Greg leállította a motort és hagyta, hadd sodorjanak bennünket a hullámok. Ilyenkor elfeküdtem az egyik padnak nem éppen nevezhető, ülőalkalmatosságon.
Az idő hamar fordult hűvösre. A víz vadul hullámozni kezdett, a sós, óceáni víz gyakran be-becsapott a motorcsónak belsejébe. A srác nem várta meg, míg mindketten beleborulunk a hideg, már-már jeges tengerbe, így a part felé vette az irányt. A csónak szárnyalt a hullámok felett. Hihetetlen érzés volt. A hűvös szél könnyeden belekapott hajamba, időnként még a kabátom alá is beszökött, ami nem bizonyult valami kellemesnek. Lehunytam szemem, hogy az arcomba vágó levegő ne csípje ki szemeimet. Arcom és kezeim hamar fázni kezdtek, de nem törődtem velük. Megfogadtam magamnak, hogy csak a jóra koncentrálok.
Ez egészen jól is ment, mindaddig, míg egy hívás mindent a feje tetejére nem állított. Ijdeten kaptam a készülék után, ami zsebemben foglalt helyet. A gyomrom azonnal kavarogni kezdett, visszatért belé az a szorongató érzés, melyet bűntudatnak neveznek.
-Niall...-jegyeztem meg halkan, szinte én magam sem hallottam, Greg azonban felkapta rá fejét. Kétségbeesetten próbáltam elrejteni a mobilt hátam mögött, akárcsak egy ötéves a dugi csokiját. Nem szólt egy szót sem, ezért úgy döntöttem, halkan felveszem. Tudtam, úgyis meg fogja hallani, de muszáj volt hallanom Niall hangját. -Szia! -sóhajtottam fel.
-Kicsim, te vagy az? Már azt hittem, fel sem veszed. Hol vagy? Jól vagy? Nem esett bajod? Nem történt semmi? A lányok percenként hívogatnak, hogy megkérdezzék, tudok-e valamit rólad -úgy darálta a szavakat, mintha csak egy műsorvezető lenne a kiszavazás előtti pillanatban, mikor még gyorsan, fél perc alatt az összes reklámszöveget elhadarja.
Újabb keserű sóhaj tört elő belőlem.
-Niall, nézd, jól vagyok. Nem történt semmi, csupán választ szeretnék kapni néhány kérdésre. Ennyi az egész -hangom még a vártnál is fáradtabbnak, szárazabbnak tűnt még nekem is.
-Ezért mentél el Greggel? -kérdezett vissza sértetten.
-Figyelj, ezt már megbeszéltük. Nem akarok újabb vitát szülni, valamint biztos vagyok abban, hogy nem ezek miatt hívtál fel.
Ezúttal a szöszi sóhaja következett. Gondterheltnek és aggódónak hallottam.
-Én csak szerettem volna elmondani, hogy s....-kezdett bele, de ekkor Greg kikapta kezemből a mobilt.
-Niall, nem akarok beleszólni, de Lucynek másra sincs szüksége, mint egy kis nyugalomra, békére. És lássuk be, ezeket te nem tudod neki biztosítani. Csupán ártasz neki. Ha azt akarod, hogy mihamarabb visszatérjen Londonba, akkor ne keresd! Ne írj neki! Hagyd élni! És tudod mit? Keress magadnak valaki mást, aki elszórakoztat! -Greg szavai jéghidegek voltak, tele dühvel és indulattal. Megrökönyödve ültem tőle pár méterre. Csak pislogtam, mialatt ő ezeket vágta Niall fejéhez. Szólni akartam, de hangom cserbenhagyott. Nem tudtam, hogy vajon a hideg levegő vagy a kisebb sokkhatás tette-e.
A srác nem várta meg míg a barátom válaszol neki. Kinyomta a telefont, s elém lépett.
-Lucy, azt hittem megegyeztünk, hogy őt magad mögött hagyod.
-Mégis hogyan? Szerves része az életemnek, akár tetszik neked, akár nem. De igazából, nekem tetszik, hogy ő velem van, és rohadtul nem értem, hogy neked ezzel meg mégis mi a franc bajod van -förmedtem rá végül indulatoktól fűtve. Kedvem támadt belelökni a jeges, hullámzó óceánba, de a stressz és a hideg következményeképpen teljesen átfagytam, ezért mozogni sem nagyon bírtam.
Greg arcára kósza mosoly költözött, amitől a gyomrom is felkavarodott.
Komolyan élvezi, ha kitolhat velem? Ez azért már eléggé beteges.
-Mondtam már, hogy imádom mikor ilyen tüzes vagy?
-Mondtam már, hogyha még egyszer ilyen pöcs leszel velem, akkor belelöklek a vízbe? -kérdeztem vissza hangját utánozva.
-Ezt már szeretem -tette hozzá az "utolsó szó jogán". Épp valami velőset készültem rákontrázni, mikor azt vettem észre, hogy a mobilom tőlem pár méterre, a vízbe loccsan. Elméletben, papíron a telefonom vízálló volt, de valami azt súgta, ezt még ő sem bírhatta ki. A sós víz tuti, hogy gallyra vágta az egész belsejét.
Szemeim olyannyira kikerekedtek, hogy majdnem kifordultak helyükről.
-Ezt meg mégis, hogy képzelted? -fakadtam ki a csobbanás helyére mutogatva.
Greget nem igazán foglalkoztatta kiborulásom. Visszafordult a kormányhoz és a kikötőbe irányította a csónakot.
Duzzogva másztam ki a betonra. Hátra sem néztem, hogy követ-e Greg csak rohanni kezdtem egyenesen a szálloda irányába. Összesen kétszer torpantam meg, míg felértem a szobámba. Először akkor, mikor egy hatalmas kereszteződésbe érve, egy pillanatig elvesztettem tájékozódási képességemet, de mivel a hotel olyannyira magas, hogy mindenhonnan észrevehető, ezt a problémát könnyedén leküzdöttem. Itt hátranéztem, de a srác nem jött mögöttem. Fellélegeztem. Kicsit lassabbra, olyan versenyló sebességűre fogtam vissza magam, s úgy folytattam utamat. A következő "akadályt" egy Starbucks kávézó jelentette. Nem tudtam ellenállni az égető vágynak. Lehet, kényszeres a kávéfogyasztásom, de nem tehettem róla. Gyorsan megvettem a kedvencemet, persze nagy kiszerelésben, és örömmel tanúsítottam, hogy az íze itt is pontosan olyan magával ragadó, mint nálunk, otthon Londonban.
Innentől kezdve az utam simán folytatódott. Felcsörtettem a legfelső emeletre, ahol egy már korábban kiválasztott szobába vetettem magam. Az ágy, ami áldozatomul esett kellemesen puha volt, de nem annyira, hogy éjjel belefulladjak. Kecsesen, akár egy víziló, az ölembe kaptam laptopomat. Azonban, mielőtt nekiláttam volna a hosszas, mindent-részletesen-elmagyarázó-bocsánatkérő-levelemnek, szükségem volt egy adag fagyira. Volt egy olyan érzésem, hogy november végén még itt Miamiban is hülyének nézik az embert, ha fagyit majszol unalmában, de ez különösebben nem zavart. A fagyasztóba meglepő módon találtam egy dobozzal. Nem akartam megtippelni, mióta állhatott ott, de azért volt egy sanda gyanúm, hogy nem reggel vette Greg a sarki kisboltban.
Amint kinyitottam a jeges dobozt, szemöldököm a hajam tövébe szökött. A doboz egyik felében ugyan eperfagylalt foglalt helyet, de a másik része tele volt apró zacskókkal, melyekben különféle fehér porok, tabletták és fecskendők pihentek. Tarkómon a szőrszálak az égnek meredtek, karjaimon libabőr jelent meg. Egy nagy levegőt vettem, majd lassan, nyugtatóként, kifújtam. Használt is. Annyit, mint halottnak a csók.
Kezeim remegtek, ahogy eszembe jutott egy-két homályos emlékkép arról az éjszakáról.
Visszasiettem a szobámba, mert hallottam, ahogy a lift megindul lefelé. Gyomrom egy kicsi összeszorult.
Magam elé tettem a gépet, a Starbucks-ot és az eperfagyit, majd bebújtam a takaró alá, hogy ne fázzak. Ugyan, már jobban voltam, a láz még közel sem ment le annyira, hogy ne legyenek hirtelen jött fázási rohamaim.
Mivel tudtam, nincs sok időm, azonnal nekiestem a Twitteremnek. Rengeteg rajongó kérdezte, hova is tűntem el. Némelyek szomorkodtak, míg mások pezsgőt bontottak és ezt örömmel az orrom alá is dörgölték. Nem mintha annyira foglalkoztam volna az utálókkal.
Csak és kizárólag a lányokra és Niallra koncentráltam.
"Sziasztok! Sajnálom, hogy el kellett mennem, de muszáj választ kapnom pár kérdésre. Higgyétek el, ha nem lett volna muszáj, nem jöttem volna el, de jelenleg ez az egyetlen módszer arra, hogy a szeretteimet biztonságban tudjam. Remélem megértitek. Azt, hogy hol vagyok, nem árulhatom el. Bárcsak megoszthatnám ezt az infót is veletek, sőt az egész világgal. Az egyetlen jó dolog ebben az "eltűnésben", hogy így legalább a paparazzók hagynak levegőhöz jutni. Rengeteg dolgot kell átgondolnom, mivel az utóbbi idők eléggé felgyorsultak. Mindegy. Nem panaszkodás céljából írok nektek, hanem azért, hogy megnyugtassalak benneteket. Tudom, valószínűleg, most mindketten berágtatok rám és meg is értem, hogy miért. Én is haragszom saját magamra, jobban, mint ti rám. Ebben biztos vagyok. Visszatérve....Ég a pofám, amiért ilyet kérek tőletek, de kérlek mindkettőtöket, hogy hazudjatok! Nem szeretném, ha ennek az egész Greges ügynek híre menne. Ígérem, olyan hamar megyek haza, amilyen hamar csak tudok. Remélem, egy hét múlva már ismét a stúdióban találkozunk. Sajnálom, hogy így a nyakatokon maradt az új videoklip. Remélem, nem gyűlöltetek meg annyira, hogy ne vegyetek tudomást erről a levélről.
xoxo,
Lucy"
Rákattintottam a küldésre, s alig, hogy elment, Greg toppant be. Szemei haragosak, de sokkal inkább csalódottak voltak, ahogy rám pillantott. Azon nyomban kiszúrta a fagyit. Rámutatott.
-Azt meg honnan szerezted? -kérdezte nyersen. Vállat vontam.
-Útközben vettem -feleltem félve. Nem néztem szemébe, mert féltem, észreveszi, hogy hazudok.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, aztán megint elkomorodott.
-Azt hittem, megegyeztünk.
-Nem értem, mire gondolsz.
A laptopom felé biccentett fejével.
-Twitter? Ennyire nem bírod ki? -hangja éles volt, akár egy frissen készült kard.
-Ők hozzám tartoznak, nem fogok lemondani róluk azért, mert neked nem tetszik -csattantam fel.
-Nekem inkább úgy tűnik, hogy te tartozol hozzájuk és nem ők hozzád -vettette oda szemrehányóan.
-Ezt meg hogy érted? -felvontam egyik szemöldököm, mire mosolyra húzta szája szélét.
-Majd idővel megtudod...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése