Eközben

Sheila és Mia Peter irodájában ültek. A komor hangulatú menedzser nem nézett rájuk, a kezében levő tollal játszott. Igyekezett elterelni figyelmét a körülötte eluralkodott káoszra. Mélyeket szívott a levegőből, de még így sem tudta felgyorsult szívverését ismét normál állapotba hozni. Tenyerén és homlokán megcsillant a veríték, ahogy a decemberi napfény beszökött a poros ablakon.
A lányok némán meredtek maguk elé. Mindketten belesüppedtek gondolataikba. Az üzenetemen agyaltak és azon, vajon mikor vagy egyáltalán valaha visszatérek-e. Legkevésbé karrierjükkel törődtek. Aggódtak miattam, féltettek. Tisztán emlékeztek ,már amennyire tisztán lehetett emlékezni az általam zavarosan elmesélt, Miami-i incidensre.
-Hogy lehetett ennyire felelőtlen? -törte meg a csendet Peter, kinek homlokán kidagadtak az erei, ahogy beszélt. -Most kezdetek el szárnyalni, erre lelép? Egyáltalán hol van? Miért ment el? És miért nem lehet elérni telefonon? Ez már a 21. század, ahol az emberek nem léteznek téglaméretű mobilok nélkül.
A csajok torkából egyszerre szakadt ki egy mély, fájdalmas sóhaj.
-Peter, hidd el, már mindent elárultunk. Ennél többet mi sem tudunk, mert semmit sem említett erről az egészről korábban -mesélte Mia fáradtan. Szemein és hangján látszott, hogy már napok óta nem alszik valami jól. Éjszakánként rendszerint csak forgolódik, még akkor is, mikor Harry ott van mellette, s vigyáz rá.
 A menedzser vett egy nagy levegőt, majd előre dőlt. Mindkét könyökét a feketén csillogó asztallapra támasztotta. Ujjait a tarkója felett összekulcsolta. Onnan, ahonnan a lányok szemlélték, minimum 15 évvel idősebbnek tűnt, mint valójában. Szemei beestek, méretes karikák húzódtak alattuk. Arccsontja erőteljesen kiugrott, gyűrűsujján a jegygyűrűje fel-lecsúszkált.
-A klipet le kell forgatnunk. Az operatőröket már kifizettük, és a határidő is véges. Ami most fontos, hogy nem szabad pánikot keltenünk a rajongók sorai közt. El kell velük hitetnünk, hogy minden a legnagyobb rendben van és, hogy a helyzet urai vagyunk. Ha ezt nem tesszük meg, gyorsabban tűntök el, mint a süllyedő Titanic -Peter egy másodpercig sem kertelt. Profinak számított a szakmában és tudta, ha előadják a sajnálkozást, azzal nem lesznek előrébb. Egyedül a munkára akart összpontosítani. Legalább addig sem kellett rám gondolnia, holott ő is aggódott miattam. Erről lestrapált külseje árulkodott.
-A Titanicot viszont azóta is állandóan felemlegetik és mindenki imádja -jegyezte meg keserű mosollyal arcán Sheila. Peter rávillantotta tekintetét, de vonásai hamar ellágyultak, ahogy a belülről őrlődő lányt meglátta.
-Ebben igazad van, de azért egyenlőre még ne akarjatok elsüllyedni -reagálta le végül nyugodtan.
Barátnőm bólintottak, majd mintha már előre megbeszélték volna, egyszerre álltak fel a székből. Peter értetlenül pislogott.
-Megígértük Lucy anyukájának, hogy beugrunk. Muszáj megnyugtatunk szegényt, mert halálra aggódja magát -válaszolta Mia a fel nem tett kérdésre. Menedzserünk bólintott. Mielőtt mindketten távoztak volna, még utánuk kiabált.
-Holnap a szokott időpontban találkozunk. -Shei és Mia csalódott tekintete találkozott, ahogy Peter ajkát elhagyták a szavak. Mindketten tudták, hogy ő a menedzserük és nem egy családtagjuk, mégis fájt nekik, mikor csak ennyit volt képes mondani. -Ja és lányok, ne feledkezzetek meg a ma esti gáláról, amire ti is hivatalosak vagytok. Ott lesz mindenki, aki számít, szóval ne hagyjátok ki ezt a lehetőséget. Lucy is ezt akarná.
Kiléptek, bezárták maguk mögött az ajtót. Sheila Mia elép lépett.
-Nem is mondtad, hogy beugrunk Georgie-hoz -szökkent hangja két oktávnyival feljebb. Mia megrázta szőkés barna haját, ami már kezdett inkább átcsapni a szőkébe.
-Mert nem is megyünk. Képtelen lennék a szemébe nézni és közölni vele, hogy lényegében semmit sem tudunk a lányáról. Sheila egy pillanatig elbizonytalanodott azzal kapcsolatosan, hogy biztosan el kellene-e hallgatniuk az infókat anya elől, de végül belement. Nem volt benne elég erő ahhoz, hogy még nekik is magyarázkodjon. Csupán remélni tudta, hogy Niall kitalált valamit, amivel lecsillapíthatta Georgie idegeit.
-Akkor most merre? -kérdezte Shei ismét, mikor már kiértek a stúdió épületéből és egy kíváncsiskodó sem akart címlapsztorit írni beszélgetésükből. Mia megtorpant. Válla fölött visszanézett, majd vállat vont.
-Fogalmam sincs.
Shei megállt egy pillanatra, felnézett az égre, majd nagyot sóhajtott. Eszébe jutottak azok az idők, mikor a legnagyobb gondjuk az volt, reggel mivel menjenek suliba és hogy milyen színű legyen a körmük. Hiányolta azokat a perceket. Hirtelen beugrott neki, mennyire gyűlölt engem, mikor először léptem be az osztályterembe. Én voltam az új lány, akit az emberek meg akartak ismerni. Milliószor tervezte, hogy óra közepén "véletlenül" levágja a hajamat. Végül egyszer sem tette meg. Akkoriban nem hitte volna, álmodni sem merte volna, hogy valaha is miattam fog aggódni. Arról nem is beszélve, hogy időközben a legjobb barátnőmmé válik. Ugyan voltak vitáink, nehéz időszakjaink, de mindezen túljutottunk, s akármilyen távol is voltam, ő ugyanolyan közel érzett magához, mint egy héttel ezelőtt. Önkéntelenül is elmosolyodott az emlékek láttán.
Mia addigra már ott állt mellette. Tudta, hogy Sheila éppen időt utaz, ezért nem is zavarta. Csendben megvárta, míg barátnője visszatér az idő és a tér ezen pontjára.
Ő félt a múltban vájkálni. Nem azért, mert rosszban voltunk. Épp ellenkezőleg. Neki azért volt olyan fájdalmas, mert már a kezdetektől kezdve barátnők voltunk, tele örömteli pillanattal és ha belegondolt, mi történhet velem Miamiban Greggel, megrémült. Nem akart elveszíteni.
Shei időközben végzett és Miát kezdte méregetni. A fekete EMO királynőnek sokkal jobb kedve volt, mint korábban. Sikerült erőt gyűjtenie. Barátnője álla alá nyúlt, s kitágult pupilláiba meredt.
-Lucy megkért minket, hogy foglalkozzunk a bandával és ezt is fogjuk tenni. Elmegyünk arra az estélyre. Ha kell, a hátamon foglak bevonszolni magassarkúban, de akkor is ott leszel. Remélem, világosan beszéltem.
Mia nem mert ellenkezni. Sheila hangja erőt árasztott. Másik barátnőm arcára mosoly -igaz csak a gyenge fajtából- költözött.
-Ha az énekes pálya valamilyen oknál fogva mégsem jön össze, még lazán elmehetsz politikusnak ilyen lelkesítő szövegekkel a zsebedben -jegyezte meg egy kacsintással átkötve Mia. Shei halk kacagásban tört ki, majd beültette barátnőjét a kocsiban, aki értetlenül, kíváncsian és egy kicsit félve nézte, ahogy kissé őrült barátnőnk a kormány mögé pattan. -Javíts ki, ha tévedek, de a múltkor nem meghúztak vezetésből?
Sheila kedve nem törött meg Mia kommentárja hallatán sem.
-Igen ez igaz, de azóta Collinnal rengeteget gyakoroltunk. Sokat fejlődtem -ecsetelte ragyogó szemekkel. Igazán büszke volt magára.
-Azt hiszem, én inkább gyalogolok -biccentett a járda felé félve.
-Sosem érnél haza és vissza a gálára időben.
-Akkor majd futok -vágott vissza Mia.
Shei elővette a durcás énjét. Keresztbe fonta karjait mellkasa előtt és úgy bámult barátnőmre, mintha az épp most rugdalt volna meg egy kiskutyát a magassarkújával.
-Kegyetlen vagy! -szólalt meg kemény éllel hangjában. Mia felsóhajtott. El akarta kerülni ezt a hosszas beszélgetést, melynek végén úgyis neki kellene bocsánatot kérnie.
-Sajnálom -mondta "lelkesen", akárcsak egy kisgyerek a gyökérkezelés előtt. Sheinek azonban ennyi is elég volt. Megrázta magát, mintha misem történt volna, majd a gázra lépett. Mia az ülésbe passzírozódott, de megállta megjegyzéstétel nélkül.
Alig 15 percnyi kocsikázás és rendőrkerülgetés után végül eljutottak Miaék házához. Sheila otthonosan mozgott a hatalmas házban. Az élete felét itt, míg a másik felét nálam töltötte. A ház üres volt, ugyanis Mia anyukája még dolgozott az irodában. Könyveléssel foglalkozott egy hatalmas cégnél. Reggeltől mikulásig dolgozik, hogy fenn tudja tartani ezt a hatalmas birtokot. Mia ezért mindig is hálás volt, s most, hogy már ő is állandó jövedelemmel rendelkezik, próbálja levenni édesanyja válláról a terhet.

Felmentek Mia szobájába, ahol fáradtan dőltek le az ágyra. Mindkettejük haja lelógott az ágy széléről.
Ahogy a csend egyre inkább rájuk telepedett, Mia kezdeti jókedve fokozatosan kezdett elpárologni arcáról. Szemeiben ismét megjelentek a kétségek, az aggodalom, a zavartság. Egyfolytában csak agyalt és agyalt. Sheilanak bűntudata támad, ahogy tekintete barátnőjére siklott.
-Ne aggódj miatta. Lucy erős lány. Képes magára vigyázni -kezdett bele halkan, óvatosan. Mia Sheila felé fordította fejét.
-Hogy tudsz ennyire optimista maradni? Honnan tudod ilyen biztosan, hogy semmi baj nem fog történni és visszatér? Mi van akkor, ha többet nem jelentkezik? Ha már nem lesz ott mellettünk a dedikálásokon, a gálákon, a koncerteken, fellépéseken és az interjúkon? Ki fog minket folyton figyelmeztetni arra, hogy igenis minden rajongóval beszélgessünk, ha alkalmunk adódik és, hogy a dalaink rólunk szóljanak? Ki lesz az, aki egy fárasztó este vagy szakítás után másnap megjelenik a kezében egy új dallal? -egy másodpercre elhallgatott. -Ki lesz a legjobb barátnőnk, aki bár sosem beszélt az érzelmeiről túl sokat, de a miénket meghallgatta? Ha Lucy bezárja maga mögött az ajtót, akkor lesz-e még egy olyas valaki, aki újra és újra beleesik ugyanabba a hibába és nekünk mindannyiszor ki kell őt onnan rángatnunk? -hangja, ahogy a kérdések egyre személyesebbé váltak, egyre inkább remegett. Igyekezett elfojtani, de lehetetlenség volt. Elvégre igaz, érző szíve van.
-Lucy az Lucy. Sosem lesz senki, aki pótolni tudja majd, de nem is lesz rá szükség. Vissza fog jönni. Tudom, érzem, ismerem. Tudni akarod, hogy miért? Mert hiszek abban, hogy a barátságunk erősebb annál, mintsem Greg, vagy bárki más képes legyen ennek véget vetni. Lucynek három dolog volt mindig is szent és sérthetetlen: a családja, a barátai és a zene. Mindhárom itt van Londonban. Képtelen ezek nélkül élni, ezért biztos vagyok abban, hogy visszatér a városba. Talán nem ma, nem is holnap, sőt lehet majd egy hónap vagy egy év múlva, de vissza fog jönni...
Egy könnycsepp csordult végig arcomon. Felriadtam. Tisztán láttam magam előtt az álmom minden egyes apró részletét. Kint még sötétség uralkodott, a riasztó halkan pittyegett a lift mellett. Homlokomról patakokban folyt le a víz. Remegő térdekkel álltam fel az ágyamból, s átsétáltam a fürdőbe. Vettem egy hosszas, forró fürdőt, hogy kitisztuljon egy kicsit a fejem. Feleslegesnek bizonyult. Az álmomtól nem tudtam megszabadulni. Gyomrom görcsbe rándult, szívem sajgott. A bűntudat átjárta egész testemet.
Leroskadtam az ablak elé. Olyan magasan voltunk, hogy tisztán láttam a szürke, hullámzó óceánt, ahogy a horizonton már a felkelő nap elkezdte narancs és piros színűre festeni. Felsóhajtottam. Leheletem bepárásította a kristálytiszta üveget. Kezembe vettem a mobilomat...