Gyorsan összegyűrtem és olyan messzire hajítottam magamtól, hogy még csak ne is lássam. Boomer erre azt hitte, hogy játszani szeretnék vele, így visszahozta nekem az addigra már nyálas, gyűrött papirost. Elnevettem magam.
Úgy látszik, ettől nem szabadulok meg egy hamar, gondoltam. Minimum egy órányi szenvedés és földön fetrengés után rájöttem, hogy sokkal egyszerűbb dalt írni, ha a dallammal kezdek. A szöveget elvégre a többiek is hozzá tudják tenni.
Ahogy megpendítettem a húrt, a világ megszűnt körülöttem létezni. Csak én és a zene maradtunk. Az érzéseim lassan átvették az uralmat egész testem felett, de ezúttal nem egy kicsavart, hibáztató dallam született, hanem egy olyan, mely szívem rejtett dalát szólaltatja meg. Eszembe jutott egy régi emlék.
Alig lehettem négy éves és éppen a mamáméknál voltunk. A papám lent szerelte az autót a garázsba, míg Jack, Collin és én játszottunk. Bújócskáztunk. A hatalmas ház ideális volt a játékra, s mivel elég kicsi voltam, könnyen megtaláltam a legjobb búvóhelyeket. Akkor a garázsban húztam meg magam. Ott, ahol a papám szerelt. Bebújtam az egyik nagy szekrénybe, ahol a szerszámokat tartotta. Csak figyeltem az apró résen, ahogy serényen takarítja, javítgatja a járművet, s közben dúdolt egy dallamot. Még sosem hallottam előtte, mégis azonnal mélyen belém ivódott. Akkor, egyetlen egyszer csendült fel ajkáról, soha többet. Nem sokkal később, a papám temetésén, ismét eszembe jutott eme pár akkord, de azóta mélyen szunnyadt bennem. Egészen idáig.
Mialatt pengettem a húrokat, könnyeimmel küszködtem. Az évek során megtanultam leküzdeni az elvesztésével járó fájdalmat, de évről évre egyre nehezebb. Mikor meglátok egy képet, lassan már fel sem ismerem. Arca már nem rajzolódik ki élesen emlékeimben, s emiatt összeszorul a gyomrom. Rémes érzés. Nem akarom elfeledni, hiszen rengeteg dolgot tanultam meg tőle azalatt a négy év alatt, míg láthattam.
Végül több órányi hosszas ébrenlét és komponálás után, a fáradtság eluralkodott rajtam. Szempilláim ólom nehézzé váltak, s lassan lecsukódtak. Elterültem a kották közt, mintha leütöttek volna. Boo mellém kuporodott.
Reggel, már magasan járt a nap, mikor szemeimet kinyitottam. Mély, hosszas ásítással és nyújtózkodással indítottam a napot. A szobám ajtaja tárva-nyitva állt, s az éjjeliszekrényemen egy tálca pihent, rajta narancslével, két tükörtojással és egy levéllel. Nem kellett sokat várni ahhoz, hogy lecsapjak rá. Belekortyoltam a frissen facsart, rostos narancslébe. Íze szétáradt számban. Ugyan kissé savanyúnak bizonyult, de ez tökéletes volt ahhoz, hogy még inkább felélénküljek. A levélért nyúltam.
"Lucy, még aludtál reggel, mikor benéztem. Anyukád mondta, hogy az este nem sokat pihentél, így nem akartalak felébreszteni. Niallnál is jártam, ő mondta, hogy valószínűleg itt leszel, mivel tegnap nem mentél hozzá vissza...Mi történt? Megint veszekedtetek? Ezúttal mi volt a kiváltó ok? Ha találkozunk mindenképpen meséld el, mert neked is jobb lesz és én is megnyugszom egy kicsit, hogy nem megint szakítottatok. Visszatérve, Peter reggel hívott és szólt, hogy a délelőtti forgatást áttették három órára. A stúdió előtt, a parkolóban találkozunk. A busz ott fog bennünket várni. Ó! Még valami. Arra kért, szóljak, ha lehet, a saját gitárodat is hozd el és ha van valami kabalád, akkor az is mindenképp veled érkezzen. Gőzöm sincs, hogy minek, de kell. Szóval, röviden ennyi lenne. Csak, hogy jól megjegyezd: háromkor a parkolóban a gitárod és a kabalád társaságában! Ha ezt elolvastad, azért csörgess meg, hogy tudjam, értesültél mindenről. Puszi: M."
Elmosolyodtam Mia levele és üzenete láttán. A 21. században, ahol már a telefon, email, facebook és a twitter az uralkodó, még mindig ezekhez hasonló, papírra írott üzenetekkel bombázzuk egymást. Nem is ő lenne, ha nem így csinálta volna. Tudja, én akár napokig is kibírom mindezek nélkül, pláne ha egy jó könyvet találtam vagy éppen nagyban alkotok. Valószínűleg ezúttal az utóbbi miatt érkeztek eme kedves sorok.
Rápillantottam a falamon csüngő órára.
11:50. Ezek szerint a reggelim már inkább számít ebédnek, mintsem annak, aminek anya szánta.
Szokott tempómhoz képest lassan falatoztam a két tojást, közben Niallon járt az eszem. Akárhonnan is néztem, úgy éreztem, kellően túldramatizáltam a történteket. Persze, még mindig nem esett jól a gondolat, miszerint megkérdőjelezi a szavamat csak azért, mert valaki a telefonban az ellenkezőjét állította. Be kellett látnom, hogy ez nem véletlen. Az eddigi életem során mindig körbevettek a titkok, elfedések. Mindig is ezek mögé bújtam, mert így megmenekülhettem az emberek sajnálkozó tekintetétől vagy éppen az állegyüttérzésüktől. Ettől a kettőtől mindig felment a vércukrom.
Mobilom után nyúltam. Ahogy feloldottam észrevettem a rengeteg hangüzenetet, nem fogadott hívást, valamint SMS-t. Legtöbbjük a szöszitől érkezett, bár akadt köztük Gregtől és Blaketől származók is.
Szívemet, lelkemet megnyugvás töltötte el. Mégis, mikor arra került a sor, hogy megnyissak egy üzenetet, lehallgassak valamit a hangpostámról, esetleg visszahívjam, meghátráltam. Telefonomat visszadobtam az ágyra, s inkább berohantam a fürdőbe. Egy gyors zuhanyt vettem, majd magamra kaptam pár kényelmes, meleg holmit.
Lefutottam a földszintre, ahol magamra kaptam kabátomat, bokacsizmámat, s Boomer pórázát is leakasztottam a fogasról. Túlméretezett ölebem majd kiugrott a bőréből, ahogy rácsatoltam a szíjat. Azonnal loholni kezdtünk, amint kiléptünk a küszöbön. Nem törődtünk a néha elénk vágó fotósokkal, egyenesen a parkba siettünk. Boomer kiválóan tudta az utat, így hagytam, hadd vigye a lendület. Úgyis rám fért már egy kis testmozgás. Szinte betanult módon a szokott helyünkre vezetett. Az elmúlt időkben nem igen volt alkalmam elvinni őt egy hosszabb sétára, de ezt most bepótoltuk. A park egy olyan szegletében telepedtem le, ami szinte már a törzshelyemmé vált. Niallal is mindig oda bújtunk el, mivel a fák és a bokrok tökéletesen takarják, de ugyanakkor mi is hibátlanul látunk ki hatalmas terület többi részére.
Boomert elengedtem, így szabadon futkározhatott kedvére. Hátra dőltem. A falevelek lágyan csikizték nyakamat, mialatt én az eget bámultam. Már nem volt olyan szép tiszta, mint korábban. Szürkés, majdhogynem feketés színben pompázott felettem. Lehunytam szemeimet, de ez nem tartott sokáig. Alig pár másodperc múlva halk léptek neszére riadtam fel. Kíváncsian a zaj irányába fordultam. Csupán egy pár haladt el tőlem pár méternyire. Nem tudtam eldönteni, csalódott voltam vagy megkönnyebbült.Csak feküdtem ott. Vártam. Vártam, hogy Boo kifussa magát. Vártam, hogy teljenek az órák, s végre kapjak egy olyan feladatot, mely leköti kusza gondolataimat. Azonban az idő csak nem akart gyorsabban haladni. Dúdolni kezdtem. Csak halkan, magamnak. A dúdolgatáshoz hamar csatlakozott aprócska basszus, melyet a lábammal való dobolással értem el.
-Szép dallam -törte meg az általam generált dalt egy férfi hang.
Ijedten pattantam fel helyemről. Arcomba vér szökött, ahogy a srácra pillantottam. A fiú arcán elégedett mosoly ült. Szemeiben mégis kételyek csillantak meg. Felsóhajtott, akárcsak én.
-Lucy, nézd, én...-kezdett bele, de hangja elcsuklott. Megráztam fejem. Már túl voltam azon, hogy magyarázatot kérjek mindenkitől, aki a szemembe vág egy rossz tulajdonságomat vagy csak egyszerűen másképp gondolkodik, mint én.
Boomer egy szempillantás alatt ott termett. Védelmezően mellém állt. Füleit helyezte, izmai megfeszültek. Amolyan "ha-hozzáérsz-a-gazdámhoz-széttéplek" testtartást vett fel, ami igencsak meglepett mindkettőnket.
-Úgy látom, nem örül neked -mutattam le hűséges kutyámra.
-Na és te? Te is így viszonyulsz hozzám? -szegezte nekem kérdését azon nyomban.
Gyomrom összeszorult. Torkomban gombócok keletkeztek, holott azt hittem, azokat otthon felejtettem. Tenyerem izzadni kezdett, míg arcom lángba borult. Az ereimben lüktető vér dobhártyámat sértette.
-Én...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése