Könnyes szemekkel néztem a városokat madártávlatból. Mindig is imádtam repülni, utazni, most mégis rémes érzés kerülgetett. Gondolataim folyamatosan a lányok és Niall körül jártak. Akárhányszor visszagondoltam a veszekedésünkre, majd a legvégső reakciójára -mikor beszálltam a taxiba ,szemei könnyesek voltak, tele bűntudattal- egy könnycsepp csordult végig arcomon.
Greg szomorúan felsóhajtott mellettem.
-Lucy, hidd el, ennek így kellett lennie. Jobb lesz neked nélküle, London nélkül. Az a város csak a vesztedet okozza -törte meg a csendet, mely kettőnkre borult.
Még csak felé sem fordultam. Belefáradtam az állandó vitatkozásba. kemény szócsatákba.
-Lehet, de attól még elviselhetetlenül fáj és ezen a te "lelkesítő beszéded" sem tud segíteni -vágtam fejéhez, majd felálltam.
-Hova mész?
-Nem mindegy az neked? Nem fogok kiugrani, ne aggódj! -sziszegtem fogaim közül. Szavaim szárazak és megvetőek voltak. Felsóhajtott, majd átengedett.
Elindultam a mosdók felé, azonban félúton megpillantottam egy üres sort. Megkérdeztem a légiutas-kísérőktől, hogy oda lehet-e ülni, mire azt válaszolták, hogy természetesen, így nem zavartattam magam. Gyorsan letelepedtem. Azon nyomban felszabadultabbnak éreztem magam, mivel Greg már nem lihegett folyamatosan a nyakamban.
Az út hátralevő részében megpróbáltam egy kicsit pihenni, de pár percenként fel.felriadtam a rémálmaim miatt. A homlokom még mindig forró volt, de jelen esetben, ez volt a legkisebb bajom. Mikor szólt az egyik stewardess, hogy megkezdjük a leszállást, egyik felem örült, míg a másik sikított volna. Ez a kettősség az őrületbe kergetett.
A landolás zökkenőmentesen történt. Mire észbe kaptunk, már a hosszú pályán lassítottunk. Egy sóhaj szakadt ki belőlem, majd visszavettem korábban levetett cipőmet és elindultam a kijárat felé. Út közben valaki elkapta kezem. Először megijedtem, majd gyorsan kapcsoltam, hogy csak Greg az. Idegesen rántottam ki szorításából karomat. Felsóhajtott, majd némán követett, míg átvettük a csomagjainkat.
-Gyere, az autó erre van -mondta szelíden. Utánam nyúlt, de félúton leeresztette kezét.
Némán sétáltunk egymás mellett, mígnem egy kocsiig értünk. Udvarias módon kinyitotta nekem az ajtót, amitől talán azt várta, hogy majd hasra esem. Furcsa volt az angol kocsik után, egy amerikaiba beülni. Minden fordítva volt. Olyan rendellenesnek tűnt. Ugyan néha feltűnt egy-egy turista autója London utcáin, de korábban el sem tudtam képzelni, milyen fordítva, másik kézzel sebességet váltani, vagy az út másik oldalán közlekedni.
Gregnek természetes volt autója felszereltsége. Ő meg sem lepődött a tükrözött elrendezésen, velem ellentétben.
-Hogy bírsz ilyen gyorsan átállni erre a vezetésre? -kérdeztem, mikor már hosszas percek óta hasítottuk az utat néma csendben. Greg felnevetett.
-Hidd el, sokkal jobb így vezetni, mint ahogy Angliában megszokhattad -felelte, igaz nem teljesen a kérdésemre vonatkozott válasza, de úgy döntöttem, nem kötök bele. Sokkal jobban lekötött a napfényes város nyüzsgése. -Szeretnéd kipróbálni? -kérdezte kis hezitálás után.
Azonnal felkaptam fejem, de önmegtartóztatás és bűntudat miatt megráztam a fejem, holott szívesen leteszteltem volna a fekete sportkocsit.
Greg felsóhajtott.
-Egész úton ilyen fanyarú leszel vagy esetleg esélyt adsz önmagadnak arra, hogy jól érezd magad?
-Nem is... -kezdtem bele, de mikor megpillantottam beesett, karikás, vörösre sírt, betagadt szemeimet, hangom elhagyott.
-Szeretném megmutatni neked a várost -terelte el a témát, mikor meglátta, hogy szemeimet piszkálom. Tekintetem rászegeztem. -Van pár igazán klassz hely itt városban, amit biztosan imádnál -rám kacsintott, s elmosolyodott. Akaratlanul is egy vigyor szökött arcomra. -Na! Ezt akartam látni -kiáltott fel boldogan.
Kuncogni kezdtem.
-Itt, Miamiban, az időjárás sokkal melegebb, mint Londonban, ezért remélem, hoztál magaddal vékonyabb ruhadarabokat is.
Bólintottam. Kezdtem feloldódni, bár a bűntudat minden második másodpercben lelkemet mardosta. Egy szálloda előtt álltunk meg pár perccel később. Hallottam az óceán hullámzását. Greg kikapta kezemből a csomagokat és felvitte őket a lépcsőn. Bent, a hallban régi ismerősként fogadták a srácot, akárcsak engem. A portás tudta a nevemet, sőt még meg is ölelt és örült, hogy viszont láthatott, pedig meg mertem volna rá esküdni, hogy most találkoztam vele először.
Szóval te is egy olyas valaki vagy, aki törlődött az emlékezetemből. Király. Vajon hány ember emlékszik még arra az éjszakára?
Greg a lift legfelső gombját nyomta meg. A szálloda olyan hatalmas volt, hogy a feljutás több percet vett igénybe. Ujjaim bizseregni kezdtek, mikor az ajtó széttárult. Greg intett, hogy menjek nyugodtan előre. Az állam szabályosan leesett. Még sosem jártam tetőtéri lakosztályban ezelőtt...Legalábbis úgy, hogy emlékeznék rá.
-Ez hihetetlen -ámuldoztam, miközben körbefutottam az egész lakást. A teraszról egyenesen az óceánra láthattam rá.
Pár zavaros emlékkép villant meg szemem előtt. Egy naplementét és egy szempárt láttam. Amint megfordultam, tudtam, hogy Greg szemei szerepeltek az emlékek közt.
Remélem itt választ kapok a kérdéseimre.
Felsóhajtottam, majd leültem fekete bőrkanapéra. Greg a bőröndömet az egyik, míg a sajátját a másik szobába cipelte. Örömmel nyugtáztam, hogy van vendégszobája.
Nem élvezhettem sokáig, ugyanis Greg kézen ragadott és minden szó nélkül berángatott a liftbe. Mikor kérdezni akartam tőle, pillantásával hallgatásra bírt. Arcán fülig ért a vigyor.
Egyenesen a kikötőbe vezetett. Végig fogta kezemet, nehogy elkószáljak a nagy tömegben. Az utat néma csendben tettük meg, ami frusztrált egy kicsit, de képtelen voltam megszólalni.
Rövidesen egy motorcsónaknál álltunk meg. Beleugrott. Nyújtotta kezét, hogy besegítsen, amit el is fogadtam. Óvatosan beugrottam mellé, azonban megbotlottam, s mellkasának ütköztem. Zavartan pillantottam fel rá. Szempillái alól nézett le rám. Ilyen közelségből szemei egész igézőknek tűntek.
Eltoltam magamtól. Emlékeztetnem kellett magam arra, hogy ő Greg, aki mindig mindenkit manipulál.
A csónak először erős rántással indult el, de hamar visszanyertem az egyensúlyom, s megszoktam, ahogy a vízen hasítunk.
-Szeretnék valamit mutatni, csak kapaszkodj! -nézett vissza válla felett. Elmosolyodtam.
Nem akartam leülni, ezért úgy döntöttem, benne keresek támaszt. Megragadtam az ingét, miközben ő egyre gyorsabb tempót diktált. Visszatekintettem a városra. Több kilométernyire távolodtunk el a parttól.
-Greg, hová megyünk? -kérdeztem kis izgalommal hangomban.
-Majd meglátod -kacsintott rám.
Kérdezősködni akartam, de tudtam, úgy sem mondja el, ezért inkább hagytam. Lassan elengedtem, karjaimat széttártam. Isteni, megnyugtató érzés volt, ahogy a szél belekap hajamba, kedvenc pulcsimba, s ahogy az arcomat simogatja. Mintha minden egyes gondolatot kifújt volna fejemből. Egyszerűen csak élveztem a pillanatot, s nem agyaltam Londonon. Ellazultam. Kiáltani támadt kedvem, de ezúttal nem fogtam vissza magam. A szél és a motorcsónak hangja elég hangos volt ahhoz, hogy elnyomják sikolyaimat, kiáltásaimat. Minden feszültség távozott belőlem.
.gif)
-Hol vagyunk? -kérdeztem tőle izgatottan.
Leült a csónak szélére, lábát a kissé hideg vízbe lógatta. Követtem példáját.
-Régebben mindig ide jártam ki, ha el akartam feledkezni az otthoni gondokról -válaszolta, miközben az eget bámulta. -Mindjárt megláthatod, hogy miért -tette hozzá. Értetlenül pislogtam rá. Felült és a vízre mutatott.
Alig pár másodperc múlva egy csapat delfin bukkant fel az óceán mélyéről. Szám elé kaptam kezem. Széles mosollyal néztem őket, ahogy előbukkannak, majd ismét eltűnnek a sűrű habok között.
-Még sosem láttál élőben delfint? -kérdezte hitetlenkedve Greg.
-Látni már láttam...üvegfal mögül, de nem így -ámulattal bámultam továbbra is a tengeri emlősöket.
Greg elnevette magát.
-Azt hiszem, sok dolgot kell még megmutatnom neked. Miami igazán különleges hely. Jobb, ha felkészülsz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése