Hirtelen Niall toppant be, kezében a mobilommal. Gyomrom azon nyomban összerándult. Szemeim kikerekedtek, ahogy néztem, hogyan olvassa üzeneteimet. Pontosan tudtam, mit tanulmányoz ilyen serényen.
-Niall, meg tudom magyarázni -kezdtem bele, miközben felültem. Aggódva felpillantott rám, majd vissza a kezében szorongatott készülékre. Szemeit ugyan csak egy másodpercre láthattam, de még így is tisztán kivehető volt a bennük felgyülemlett feszültség, aggodalom, csalódottság. Rémesen éreztem magam. Mintha csak gyomron rúgtak volna, vagy levágták volna az egyik lábamat. Ajkamba haraptam, miközben ujjaimat tördelve figyeltem reakcióját.
Hosszas percekig csönd uralkodott felettünk. Hallani lehetett mindkettőnk zaklatott, felgyorsult szívverését. Úgy éreztem, ez a kínos csend sosem fog már véget érni. Fejemben milliónyi gondolat szabadult el. Éreztem, hogy nem csak a láz, hanem a pánik is kezd ismét eluralkodni rajtam. Minden egyes porcikám azt kiabálta, hogy mondjak valamit, magyarázzam meg! Mégis, mikor szóra nyitottam számat, hangom cserben hagyott. Volt egy próbálkozásom, de csupán valamiféle morgásra emlékeztető hang jött ki torkomon.
Végül Niall sóhaja megváltást hozott. Tekintetem egészen addig nem emeltem fel, míg ő meg nem tette helyettem. Leguggolt elém, majd állam alá nyúlva megcsókolt. Értetlenül álltam hozzá, de nem ellenkeztem. Viszonoztam édes, mámoros csókját. Mikor elváltunk egymástól, tanácstalanul pislogtam kikerekedett szemekkel, mire csak egy mosoly volt a válasz.
-Miért nem szóltál? -ugyan mosoly ült arcán, mégis csalódottnak tűnt. Ismét elfogott a bűntudat.
Képtelen voltam választ adni kérdésére. Tényleg, fogalmam sem volt, miért nem árultam el neki. Vagyis...Sejtettem. Tudtam, ha elárulom, megpróbál majd lebeszélni, ugyanakkor semmit sem tehet ellene, csupán megnehezítené az egészet.
Felsóhajtottam.
-Niall, Greg nem fog leállni -törtem meg a ránk nehezedő csendet. Hangom halk volt és erőtlen. Csodáltam még azt is, hogy egyáltalán feltűnt neki, hogy beszélek. -Fogalmam sincs, hogyan állíthatnám le anélkül, hogy másokat is veszélybe sodornék. Ez már több, mint egy iskolai csíny, amiben betekertük a tanár kocsiját WC-papírral.
A srác csendben hallgatott, majd szorosan magához ölelt.
-Kicsim, azért vagyunk együtt, hogy segítsük a másikat -suttogta kicsit kioktató hangon fülembe. Elmosolyodtam. Eltolt magától, de csak azért, hogy szemembe nézhessen. -Történjék bármi, én melletted leszek és nem fogom hagyni, hogy Greg közénk álljon. Ha kell én magam leszek Daisy mellett a biztonsági őr, de nem hagyom, hogy elvigyen magával -határozottsága erőt adott nekem is. Bólintottam, majd megpusziltam arcát.
-Köszönöm, de ezt a háborút nekem kell megvívnom. Már így is túl sokáig néztem ölbe tett kézzel azt, ahogy az események alakulnak várva arra, hogy majd valamikor maguktól megoldódnak, de erre hiába várok. Ha azt akarom, hogy történjen valamiféle változás, akkor ideje lesz végre odatennem magam ahelyett, hogy folyton arra várok, valaki más találja ki helyettem a megoldást.
-De ekkora terhet nem vehetsz a válladra! -makacskodott. Szemeiben tűz égett és félelem. Félt, hogy elveszít. Az én pillantásaim is ugyanezt árulták el számára.
-Niall, erről nem nyitok vitát -határozottságommal még magamat is megleptem. Két kezem közé fogtam hatalmas kézfejét. Finoman cirógatni kezdtem. -Mint már mondtam, ez az én ügyem, amit nekem kell helyrehozni. Miattam indult el és én kevertem bele mindenkit, beleértve téged is -felsóhajtottam.
-Lucy, nézd, ez nem olyasmi, amivel egyedül is megbirkózhatsz -erősködött továbbra is, de én csak megráztam a fejem. -Nem akarom, hogy itt mártírkodj, miközben mi is segíthetnénk.
-Itt most nem erről van szó! -csattantam fel erényesen, még a kanapéról is felugrottam a nagy lendületben, ami miatt meg is szédültem. A lázam még mindig nem akart csillapodni. Testem ugyan lángokban állt, de fejem tiszta maradt mindvégig. Sőt, ha lehetséges még élesebbek lettek a körülöttem zajló események, mint eddig.
Amint elvesztettem egyensúlyom, Niall ijedten kapott utánam, hogy segítsen visszanyerni. Nem ellenkeztem. Biztonságot nyújtó karjai közt egy kicsivel jobban éreztem magam. A hidegrázások csillapodtak, akárcsak megvadult szívverésem is.
-Féltelek és nem szeretnélek elveszíteni. Annyit küzdöttünk már. Nem akarom megint az elejéről kezdeni -mondta bánatosan. Láttam szemein a megtörtséget és a félelmet. Szíve mélyén rettegett attól, hogy talán Greg iránt is érzek valamit, holott tudta, őt szeretem és nem Greget. Mégis, akárhányszor rám pillantott ott fészkelődött tekintetében az a rengeteg kétely, mely kapcsolatunkat övezte. Ugyan bíztunk egymásban, de hamar elbizonytalanodtunk a rengeteg szakításunk és egymásra találásunk miatt. Mindketten tudtuk, ez az utolsó esélye kettőnknek. Ha ezt is eljátsszuk, soha többé nem leszünk képesek akárcsak egy szót is váltani egymással vagy egy légtérben tartózkodni. Gyomrom, akárhányszor csak erre gondoltam, görcsbe rándult. Minden porcikám rettegett ettől a felvetéstől. Bármennyire is furának tűnt, de képtelen voltam elképzelni az életemet Niall nélkül. Akárhányszor szakítottunk, a kapcsolat kettőnk közt sosem szűnt meg. A háttérből folyamatosan figyeltük a másikat, akár tudott róla a másik fél, akár nem.
Niall végig fürkészte tekintetem. Valamiféle válaszra, megnyugtatásra vagy legalább egy reakcióra várt, de arcom rezzenéstelen maradt. Szívem azonban összeszorult. Ismét elértem a mély pontot. Üvölteni akartam és csapkodni. Be akartam húzni egyet Gregnek, amiért ezt teszi velem, de mégsem léptem egy tapodtat sem.
-Niall, szeretlek és nem fogsz elveszíteni. Nem hagyom, hogy ő mindent tönkre tegyen, de úgy érzem, el kell mennem -végül sikerült kinyögnöm pár mondatot, de bárcsak ne tettem volna meg. A szöszi arca sötétségbe borult. Ezúttal nem a lázam miatt vesztettem el egyensúlyom, hanem Niall ellenséges, szinte eltaszító pillantásai láttán. -Meg akarom tudni, hogy mi történt azon az estén. Több pszichológusnál jártam, de egyik sem tudott mit mondani csak annyit, talán visszatérnek, valamint, hogy az eredeti helyszín segíthet az emlékeim visszanyerésében -egy sóhaj szakadt ki belőlem Niall páncélja láttán. Az előbbi melegség, ahogy bőréhez értem, hirtelen fagyossá vált. Elhátrált tőlem. Pofán csapásként ért gesztusa. -Niall, meg kell értened. Nem bírom ezt tovább. Greg egyszer kedves, máskor pedig egy elmebeteg, aki mindenkit megfenyeget, aki körülöttem él. Nem esek még egyszer ugyanabba a hibába! Ki fogom deríteni, hogy kicsoda is ő és, hogy mi történt, s ha ezzel végeztem, többet nem kell attól rettegnem, hogy kinek, mit mond, mivel szúr hátba. -Niall továbbra sem válaszolt. Hallgatása tőrként hatolt szívembe. Próbáltam tartani magam, de sokkal instabilabbnak éreztem magam, mint eddig bármikor. -Kérlek, legalább mondj valamit! -kérlelő pillantásaimnak hűvös fogattatásban volt részük. Mélyen szemembe nézett. El akartam kapni tekintetem, de álltam kemény pillantásait.
-Már korábban eldöntötted igaz? -szegezte nekem kérdését hirtelen. Oké, talán jobb lett volna, ha csöndben marad. -Egy percig sem gondolkodtál azon, hogy nem mész el vele, ugye?
-Niall, nem tehetem.... -mentegetőztem, de félbe szakított.
-Ugyan már! Ne gyere ezzel a nem tehetek mást dumával! Igenis tehetsz, csak nem akarsz. Ez az egész ügy nevetségesen kezd elhatalmasodni feletted. Annyi lett volna a dolgod, hogy odaállsz Greg elé és megmondod neki azt, hogy azzal tenne neked szívességet, ha eltűnne az életedből, de erre nem voltál képes, mert élvezted, hogy ott legyeskedik körülötted.
Az egész világ forogni kezdett velem, de tartottam magam. Nem hagyhattam, hogy a láz és a fájdalom eluralkodjon testem és lelkem felett.
-Komolyan azt hiszed, hogy nem próbáltam? Szerinted ilyen vagyok? -kérdeztem vissza idegesen. -Hát, cseszd meg! Úgy dumálsz, hogy közben fogalmad sincs arról, hányszor próbáltam már leállítani, de mint a mellékelt ábra mutatja, nem sikerült. Persze lehet ujjal mutogatni és köpködni rám, de tudod mit? Nem érdekel. Vagyis...Csak az nem érdekelt, ha más mondja és nem te. Így már egészen másképp fest a dolog -megacéloztam hangomat, hogy ne kezdjen el még jobban remegni. -Amúgy ha már itt tartunk, mi van azzal, amit alig egy fél órával ezelőtt mondtál? "Azért vagyunk együtt, hogy segítsük egymást. Mindig együtt leszünk, nem hagyom, hogy közénk álljon bárki is." Ezekkel mi van? Belement a hajzselé a szemedbe és azért látsz most mindent másképp vagy ezek csupán az általános csajozós dumáid voltak? -Niall válaszolni akart, de bele fojtottam a szót. -Tudod mit? Ne is válaszolj! Azt hiszem, már így is épp eleget beszéltünk a témáról.
Nem vártam meg reakcióját. Felsiettem az emeletre. Egy bőröndbe beleszórtam a legfontosabb dolgaimat. Az éjjeliszekrényemről leesett egy kép kettőnkről. Ekkor telt be a pohár. Könnycseppjeim szaporán vágtattak végig arcomon. Felkaptam a képet és már emeltem a karom, hogy a falhoz vágom, de félúton megálltam. A fal helyett a táskámba dobtam. Előtte még végigsimítottam rajta az ujjamat. Akaratlanul is elmosolyodtam.
A srác az ajtó előtt toporgott, de mivel kulcsra zártam, képtelen volt bejutni. Kivettem a képet és még egyszer alaposan végignéztem. A földön ültem, miközben Niall az ajtót verte.
Eszembe jutott a nap, mikor a fotó készült. Még nyár volt, a kapcsolatunk elején egy közös kirándulás során csináltuk. Korábban Niall ajtaját díszítette, majd egy keretbe tette és az éjjeliszekrényemre tette. Akárhányszor csak rápillantottam mindig eszembe jutott, hogy akkoriban mennyivel könnyebb volt minden, s mindig elmosolyodok ezerwattos mosolyunk láttán.
A bőröndömre néztem. Ruháim gyűrötten, rendezetlenül hevertek benne, de ez egy cseppet sem zavart. A táska olyan volt, mint a lelkem. Gyorsan beraktam a kézitáskámba a közös fotót kerettel együtt, majd amilyen gyorsan csak tudtam, kiviharzottam a szobából. Egész jól haladtam, azonban az előszobában Niall az ajtóba állt, valamint elkapott a rosszullét. Igyekeztem megkapaszkodni valamiben, de nem találtam semmi használhatót. Ijedten ugrott elém, azonban én kitértem, s kihasználva az alkalmat kiszöktem a bejáraton.
Könnyeim fátylán át alig láttam, de hamar feltűnt a taxi, amiben Greg ült. Kisírt szemekkel ültem be mellé. A ház felé bámultam, ahol Niall állt. Szemeiben még ilyen távolságról is megláttam a bűntudatot. Mintha szívem erre az egy jelre várt volna. Nyúltam a kilincs után, de Greg addigra már belülről bezáratta az ajtókat.
-Engedj ki! -sziszegtem. Ütni kezdtem az ablakot, amennyire csak tudtam. Niall azonnal rohanni kezdett felénk.
-Engedd el! -jött a kemény válasz. Arrébb húzott az ablaktól, majd mire kimászhattam volna szorításából, már késő volt. A taxi hangosan felbődült, s elhagytuk a házat.-Gyűlöllek! -kiáltottam rá, de ő csak megvonta a vállát. A láz, a kimerültség és az idegesség együttesen minden erőmet elszívták. Szemeim lassan lecsukódtak. Mire ismét magamhoz tértem már megkezdődött a felszállás. Csupán ekkor tudatosult bennem, hogy mekkora hibát is követtem el. Tudtam, ezzel í húzással elvágtam magam. A lányok, Jack, Collin, Peter, de még Blake sem fog megbocsájtani nekem ezért. Mégis a legjobban az fájt, mikor rádöbbentem, most csuktam be azt az ajtót, mely egy olyan folyosóra vezet, aminek a végén Niall várt rám.
-Jó reggelt napsugaram! -vigyorgott rám Greg.
-Ha megtennéd, hogy most helyben felfordulsz és nem szólsz hozzám, azt megköszönném! -agresszívan reagáltam, de egy csepp bűntudatot sem éreztem. Kinéztem az ablakon. Láttam London jellegzetes sziluettjét, az ismerős épületeket, a London Eye-t, a stúdiót, de még azt is pontosan tudtam, Niall háza merre volt. Egy könnycsepp szaladt végig arcomon. -Sajnálom srácok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése