Némán ültünk egymás mellett Greggel. A pad, amire letelepedtünk kissé hideg volt, de a vastag kabátomnak köszönhetően elviselhetőnek bizonyult. A zuhogó eső keményen kopogott a buszmegálló tetején. Körbenéztem. Ahol pár napja még méteres hó állt, s az emberek nem győzték lapátolni a hirtelen jött áldást, ott most óriási pocsolyák tarkították a kikopott járdát. Az emberekre szegeztem tekintetem. Igazi angolokhoz híven színes, mintás esernyőkkel futkostak fel-alá a szakadó esőben. A ráérősebbek kecses manőverekkel kerülték el a vízfoltokat, míg a gyerekek széles vigyorral ugráltak bele a vízbe, ezzel összefröcskölve a mellettük haladó szüleiket, testvéreiket. Kiskoromtól fogva mindig átgázoltam a pocsolyákon. Valamiért sosem érdekelt az, hogy beázik a cipőm vagy sem. Mindig patakokban folyt rólam a víz, ahogy beléptem a házunk ajtaján.Mindig is szerettem az esőt, főleg a nyárit, mely után a levegő üde és friss. Még itt Londonban is élvezetes lehet egy nyári zivatar után kimenni a házból. Daisyvel rendszerint a Hyde parkba mentünk amint elállt az eső. Akárcsak én, ő is imádott a vizes fűben mezítláb rohangálni. Ha nem akartunk emberek közé menni, akkor a kertet használtuk erre a célra. Előfordult, hogy a nagy szárazság idején, mikor már nagyon nem tudtunk magunkkal mit kezdeni, akkor kivittük a slagot és akörül játszottunk, fogócskáztunk vagy csak egyszerűen lefeküdtünk a puha fűbe és élveztük, ahogy a hideg harmat bőrünket hűti.
Hiányoztak ezek az emlékek. Bűntudatot éreztem amiatt, hogy elhanyagoltam a húgomat, miközben semmit sem tett, ami kiválthatta volna ezt a fajta viselkedést vele szemben. Egyszerűen állandó munkám lett. Megismerték a nevemet. Bármennyire is ragaszkodtam a megszokott életemhez, megváltoztam. Tagadhattam, de az nem változtatott ezen a tényen. Éreztem, muszáj valamit tennem, mert lassan egy fal épül körém és minden szerettem kint reked egy életre.
-Lucy, kérdezhetek valamit? -törte meg a néma melankóliát Greg rekedtes hangja. Felemeltem tekintetem. Bólintottam. -Miért vagy itt?
-Ezt meg hogy érted? -kérdeztem vissza értetlenül. Szemöldököm homlokom közepére szökött kérdése hallatán.
-Miért vagy itt velem? -ezúttal már sokkal határozottabb volt. Hangszínén érezhető volt a fáradtság és a csalódottság, amit nem tudtam mire vélni. Greg érzelmeit sosem volt könnyű leolvasni az arcáról, testtartásáról, hanghordozásáról. Mindig volt a gesztusaiban valami rejtett kis foszlány, ami a kulcsot jelentette, de ezeket ritkán lehetett meglelni. Hiába kerestem, nem találtam semmi olyat, amin elindulhattam volna.
-Tudtommal nem tilos a veled való kommunikálás -jegyeztem meg mosolyogva, de fagyos tekintetétől lefagyott arcomról az aprócska vigyor. Komolyra vettem a figurát.
-A barátaid megvetnek engem. Távol akarnak tőlem tartani.
Felsóhajtottam. Bármennyire is akartam cáfolni, igazat kellett adnom neki. Tényleg megvetették és legtöbbször undorral néztek rá. Valamiért egészen idáig nem gondoltam arra, hogy ez zavarná őt. Nem tűnt olyan srácnak, aki túl sokat ad mások véleményére.
-Nem ismernek annyira, mint én. Ilyen egyszerű.
Megrázta fejét. A távolba révedt.
-Szerintem inkább túl jól ismernek -hangja távolról csengett, mintha nem is ő szólalt volna meg.
Hova tűnt belőle az energia és az önbizalom?
Felpattantam a helyemről és szembefordultam vele.
-Greg, mégis mi a bajod? Mit akarsz hallani? Nem tudok önbizalom-növelő ódákat zengeni, fogalmam sincs, mit mondhatnék, szóval kérlek segíts! -kétségbeesett voltam. Láttam már korábban is letörtnek és meggyötörtnek, de ilyennek még soha. Ez valami egészen új, mélyről feltörő érzés, amivel egyikünk sem tud mit kezdeni. -Igen, lehet, hogy ők nem csípnek téged, de ez miért is zavar? A barátom vagy éppúgy, ahogy ők is. Nem fogok megszüntetni veled minden kapcsolatot, csak azért mert ők ezt kérik tőlem. Az is tény, hogy hoztál pár rossz döntést. Ártottál nekem, a barátaimnak, magadnak, de ki vagyok én, hogy ítélkezzek feletted? Nekem is voltak rossz napjaim, hónapjaim, sőt éveim is, mikor egyszerűen mindent tönkretettem, akár szándékos volt, akár nem. Őszinte leszek, ez engem már nem érdekel, és tudni akarod, hogy miért? -finoman bólintott. Szemein láttam, hogy csüng a szavaimon. Szivacsként szívja őket magába. -Normál esetben, ha valaki már csak a szájára is veszi a barátaimat, szeretteimet, azt egy életre meggyűlölöm és nem szokásom megenyhülni az ilyenekkel kapcsolatban.
-Akkor miért? -kérdezett közbe.
Felvontam egyik szemöldököm.
-Még mindig nem jöttél rá? Esküszöm nem értem, hogy tudtál mindig egy lépéssel előttem járni -szem-forgatva fújtam ki a levegőt, amit egészen idáig bent tartottam. -Azért, mert most itt vagy. Itt vagy mellettem és segítesz. Pontosan tudom, mennyi kockázatot vállalsz azzal, hogy Londonba jössz. Figyelnek téged, ezt mindketten jól tudjuk, de te mégis vállalod a rizikót, kerül amibe kerül. És mindezt miért?
-Miattad -szólt közbe ismét, immár mosolyogva. -Köszönöm, Lucy.
Vállat vontam.
-Remélem nem mostanában leszel megint depressziós hangulatban, mert megerőltető volt ennyi mindent összeszedni -böktem oldalba.
Dehogy volt az. Minden szavam igaz volt. Már napok óta ott motoszkálnak ezek a gondolatok a fejemben, csak eddig nem mertem...vagyis inkább nem volt kinek elmondanom őket. Niallal vagy Miaval mégsem beszélhettem erről, hiszen mindketten a hátuk közepére sem kívánnák őt. Arról meg nme is beszélve, hogy valószínűleg mindketten többletjelentést tulajdonítanának ezekhez a mondatokhoz még akkor is, ha nincs mögöttük semmi más, csak baráti kötelék.
Greg csak mosolygott rám angyalian. Szokott féloldalas mosolya láttán azonnal jobb kedvre derültem.
-Apropó -kabátja belső zsebébe nyúlt és egy aprócska, masnival átkötött dobozt vett elő. -Ezt karácsonykor elfelejtettem átadni. Azóta cipelem magammal, keresve a tökéletes pillanatot az átadására.
-És ennek örömére, szakadó esőben, mikor a buszra várunk és teljesen átázott a cipőnk gondoltad úgy, hogy eljött a várva várt perc -vontam le a következtetést erősen szarkasztikusan.
-Ne elégedetlenkedj, mert nem adom oda! -förmedt rám, mire védekezően felemeltem mindkét kezemet.
-Oké, főnök, értettem.
-Nem érdekel, most nézem meg -nyújtottam ki rá nyelvemet, akárcsak egy ovis. A húgom tényleg rossz hatással volt a viselkedésemre.
Egy bőrszíjon egy aranyozott, koptatott gitárpengető pihent, 'never give up' felirattal. Azonnal beleszerettem ebbe a nyakláncba. Mindent elmondott rólam. Amint megláttam, könny szökött a szemeimbe, de visszapislogtam őket.
-Ez gyönyörű, köszönöm -hálásan pislogtam rá.
-Nem egy milliárdos gyémántmedál, de azért remélem, tetszik.
-Ismerhetnél már annyira, hogy tudd, nem az ára érdekel -vágtam rá határozottan, kicsit több éllel hangomban, mint szerettem volna. Nem vacakoltam, a nyakamba akasztottam. A szíj elég hosszú volt ahhoz, hogy a csomó kioldása nélkül is könnyedén a nyakamba akaszthassam. A pengetőt a kezembe vettem és úgy bámultam le rá. Úgy éreztem, mintha egy darabom, most került volna a helyére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése