-Hé! Vegyél vissza a hangodból! -förmedt a srácra Niall, aki anyaoroszlán módjára próbált óvni Gregtől.
-Úgy látszik nem igazán ismered Lucyt -köpte vissza válaszát. Megvetéssel és lesajnálással nézett a szőke énekesre, akit láthatóan nem érintett érzékenyen előző megjegyzése. -Egy, vele csak így lehet megértetni valamit -felém pillantott. -Ne sértődj meg! -mosolya láttán vállat vontam. -Kettő, ha annyira zavarná, akkor képes lenne megvédeni magát, vagy akár szó nélkül tökön is rúghatna. De nem teszi meg. Szóval jobb lenne, ha az okoskodás helyett, inkább most az egyszer használnád azt a csökött kis agyadat, amit eddig csupán arra használtál, hogy kiválaszd, mit egyél aznap, és beszélnél a barátnőddel! -az utolsó szót úgy ejtette ki, mintha belülről égetné száját. Fintorgott, orrnyergét is felhúzta, szája furcsa grimaszba torzult.
Niall szemei kikerekedtek, tekintetét elfordította a másik fiúról. Éreztem, hogy gyomrom fájdalmas görcsbe ugrik. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, mivel vethetnék végre véget a kettejük közt állandósulni látszó feszültségnek. Mély, hosszú sóhaj szakadt ki belőlem, mire mindketten rám szegezték merev tekintetüket. Zavartan túrtam a hajamba. Láttam rajtuk, várják, hogy kifejtsem az iménti jelenethez kötött érzelmeimet, de én néma maradtam. Fáradtan roskadtam az ágyamra. Kezemben egy kotta pihent. Észre sem vettem, mikor kaptam ujjaim közé, de cakkos széle arról árulkodott, hogy már egy jó ideje kínzom a szerencsétlen lapot.
Hosszú, nyomasztó csend telepedett ránk. Vállaimat vasmacskaként húzta a fáradtság, előregörnyedtem, de testem megtartása még így is fáradtságos munkának tűnt. Hátradőlve a plafonon végigfutó apró repedésekből kirajzolódó mintát figyeltem. Egy emlékkép lebegett szemeim előtt.
Már több éve történt, nem sokkal azután, hogy ideköltöztünk. Akkoriban még a bátyám is velünk élt. A házat rémes állapotban tudtuk csak megvenni, Így is épp elég teher nehezedett a költségek miatt anyukám vállára. Még kislányok voltunk, csak Shei és Mia álltak velem szóba az iskolában. Mindenki kinevetett az erős északi akcentusom miatt, ők viszont érdekesnek találták. Mikor átjöttek hozzánk, épp a szobámat festettük. Anya és a bátyám lelkes, kitartó munkával igyekeztek mihamarabb kicsinosítani a lepukkadt ingatlant. Ugyan lényegében csak megnehezítettük a munkát, de mind a hárman beálltunk segíteni. Szorgosan, hang nélkül...oké teli torokból énekelve mázoltuk a falat. Meglehetősen ügyetlen festőknek számítottunk és a felét egymásra pazaroltuk, de remekül szórakoztunk. A mennyezet már akkoriban is repedezett volt. A bátyám a nyakába vett és úgy festettem. A lányok mindeközben lent fagyiztak anyával. Mivel hamar meguntuk a festést, mi is csatlakoztunk hozzájuk. A mennyezet azóta sem lett teljesen kifestve. Bár az évek során többször is újra lettek kenve a falak, a plafont mindig kihagytuk. Valahányszor felnézek és meglátom azt az egy méter átmérőjű kört, amit vastagon bekentem, előjön ez az emlék is.
-Szerintetek mit kellene tennem? -kérdem végül a hosszúra nyúló csend megtörése végett. Mivel nem kapok választ, felülök. A padlón elterülve meglátom a két srácot. Mindkettejükön eluralkodott a fáradtság. Nem csodáltam. Féloldalas mosoly telepedett arcomra.
Legalább ők nyugodtan tudnak aludni.
Átsétáltam a vendég szobába és két takaróval a kezemben tértem vissza. Nem volt szívem felébreszteni őket, mert tartottam tőle, megint egymásnak ugranának. Óvatosan rájuk terítettem a puha paplant. Mindketten alvó angyalok látszatát keltették. Áradt belőlük a nyugodtság, amit az utóbbi időben egyikőjük szemében sem láttam. Igaz, Greggel karácsony óta nem találkoztam.
Gondolatok és érzések egész hada kavargott bennem, ahogy ott ültem törökülésben a két alvó fiú között. Az ablakon beszűrődő gyenge fényben megcsillant Niall aranyló haja, valamint Greg kissé hanyag, napos borostája, ami karakteressé teszi arcát. Csak pár év van köztük, mégis akkor úgy tűnt, mintha Niall egy kisfiú lenne. Greg kisöccse. Bár meg kell hagyni, egyáltalán nem hasonlítottak egymásra se kinézetre, de jellemben még annyira sem. Niall kerülte a konfliktusokat, míg Greg maga volt a zűrzavar első szülött gyermeke. Akármerre jár, a botrány is szorosan a nyomában lohol. Átok vagy áldás? Ki tudja.
A szöszit megállítják az utcán, tudják a nevét, riporterek és paparazzók figyelik minden mozdulatát, várva az alkalmas pillanatra, hogy lecsaphassanak egy következő sikersztorira, botrányra. Az amerikai díler ezzel szemben kerüli a feltűnést, ez egykori szakmájára visszavezetve érthető. Ő az a tipikus rossz-fiú akitől minden apa tiltja a lányát és a ház közelébe is csak úgy engedi, hogy puskával riogatja a kiszemelt srácot. Mellettem azonban nem volt egy apa, aki vadorzó módjára elűzze az efféle férfiakat, így Greg az életem részévé vált. Tagadhattam volna, de feleslegesnek találtam. Egyeseknek sikerül kitörölni bizonyos embereket az életükből, de én erre képtelen vagyok. Túl sok emlék és érzelem köt minden barátomhoz...Igen, Greg a baráti körömet bővítette még akkor is, ha ilyesmit sosem mondtunk a másiknak. Nem volt rá szükség. Ha kellettünk egymásnak, ott voltunk a megfelelő pillanatban. Sajnos vagy nem sajnos, a balszerencse is lépten-nyomon velünk tartott. Korábban gyűlöltem, de ahogy egyre jobban megismertem a valós személyiségét rájöttem, nem is olyan nagy szörnyeteg. Csak az a kisebb fajta. Amolyan zöld plüss szörny, akitől az ágyad mellett álló macid megvéd.
Azon kaptam magam, hogy mosolyogva bámulom, miközben puha hajához érek. Villámgyorsan elkaptam ujjaimat. A bűntudat keserű fájdalma rám tört. Tekintetem most a másik fiúra fordítom. A barátomra.
Fiatalabbnak és gyámoltalanabbnak látszott Greghez képest. De tudtam, a látszat csal. Ha a helyzet úgy hozná, gond nélkül keveredne verekedésbe a másik sráccal. Még csak indokokon sem kell túl sokat agyalnia. De nem tette, sőt nem is fogja megtenni, mert tudja, azzal nekem is fájdalmat okozna. Pontosan tisztában volt azzal a ténnyel, hogyha a sors választás elé állítana, a döntés súlya alatt összeroskadnék. Ők képezték a két karomat és lábamat. Ha őket elveszíteném az olyan lenne, mintha végtagjaimtól fosztanának meg. Ugyan képes lennék tovább folytatni az életemet, de már nem úgy mint azelőtt. Semmi sem lenne többé olyan, mint régen. És ezt képtelen lennék elfogadni.
Érzem, hogy a fáradtságot már én sem fogom tudni sokáig figyelmen kívül fagyni. Utolsó erőmmel még visszafúrtam magam a takarók tengere közé és álomra hajtottam fejem.
-Ne ébreszd fel! -halk suttogást hallottam nem messze tőlem. Erős kényszert éreztem, hogy kinyissam szemeimet, de türtőztettem magam. -Fel ne ébredjen! -szólt ismét egy hang. Gregre tippeltem volna, de nem mertem volna fogadni rá.
-Vigyázz rá! Hozom a tollakat! -nem tudtam mi sokkolt jobban. Az, hogy Niall kedvesen beszélt Greghez, vagy az, hogy éppen összefirkálni készül az arcomat. Legszívesebben most azonnal rájuk vetettem volna magam egy párnával a kezemben és addig püföltem volna mindkettejüket, míg bocsánatkérően egy vödör fagyival vissza nem térnek. De egy aprócska hang a fejemben azt mondta, hogy még maradjak az ágyban. Talán a kimerültségem egyik alteregója állt be szónoknak.
Pár pillanat múlva már éreztem is, ahogy a meleg filc hozzáér a bőrömhöz. Csikizett és tüsszentenem kellett tőle, mégis tűrtem. Hogy miért? Mert legalább ezzel is közelebb kerül egymáshoz a két srác. Talán egy ilyen húzással levezetik azt az adag energiát is, amit a másik kifilézésére szántak eredetileg. Ezzel csak mindenki nyerhet...kivétel az arcom. Szinte láttam magam előtt a bőrgyógyászom és kozmetikusom arcát, mikor elárulom neki a kiütéseim okát. Biztosan teljesen odalesz a gyönyörtől. Ha tőlem nem is, de tőle van okuk tartaniuk a srácoknak.
-Tejszínhabot is hoztál? -kérdezte csendesen Greg. A szöszi válaszul csak megrázta a teli flakont.
Na persze. Ezért vettem, hogy a kezembe nyomva majd az egész az arcomra kerüljön. Igazán eredeti hangulatotokba vagytok srácok. Mintha egy régi amerikai filmbe csöppentünk volna, amit épp egy tábor kellős közepén forgattak.
Igyekeztem nem túl feltűnően forgolódni egy kicsit, hogy kezeimet a lehető leginkább elrejtsem, de már késő volt. A hideg hab pillanatokon belül a tenyeremben volt. Greg mentolos leheletét éreztem arcomon. Valamivel, feltehetően egy tollal piszkálni kezdte az orromat.
Egy gyors mozdulattal, amolyan bosszúként felültem és mindkét fiúnak az arcába kentem a tejszínhabot.
-Jó étvágyat! -kiáltottam nevetve. Nem gondoltam végig cselekedeteimet. A két srác összenézett és gonosz vigyoruk elárulta szándékaikat. Sikítva ugrottam ki az ágyból. Rohanni kezdtem. Végig a házon, mihamarabb egy biztonságos helyre akartam eljutni. A fürdő épp ideális menedéknek számított...volna...Ha eljutottam volna odáig, de alig, hogy kiértem a folyosóra, Greg erős karjai fonódtak körém. Kapálóztam, rúgtam, csíptem, haraptam. Niall is megjelent. Ő a lábaimat fogta erősen.
A fürdő felé vittek. Amint beléptünk megpillantottam a kádat színültig töltve. Erős gyanúm volt, hogy nem meleg vizes fürdőt készítettek a számomra. De ezen még agyalni sem tudtam. Mire gondolataim végére értem, már bőröm a jeges vízhez ért. Felsikítottam, amivel tiszta, szívből jövő nevetést váltottam ki támadóimból. Én is csatlakoztam hozzájuk annak ellenére, hogy lábujjaimat már nem éreztem. Gyanítottam, hogy levágásra van szükségük.
-Ugye tudjátok, hogy most nagyon gyűlöllek benneteket? -másztam ki a kádból ázottan, mint egy macska, akit kiraktak az esőbe. Óvatosan lépdeltem, nehogy elcsússzak. Szerencsémre sötét, vastag pulcsit húztam fel éjjelre, így elkerültem a vizes-póló beütést.
-Reméltük, hogy ezt fogod mondani -kacsintott rám Niall.
-Ne lágy morcos, ez csak víz -bökött oldalba Greg. Megragadtam karját és a vízbe löktem. A kádban jókora hullámok csaptak fel. Niall nevetve előre hajolt. Vele is ugyanazt tettem, mint legújabb barátjával.
-Na milyen a víz? -vontam fel egyik szemöldököm vacogó foguk láttán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése