A jegyek...

Remegett mindenem, ezért inkább a földön maradtam, mert éreztem, képtelen lennék két másodpercnél tovább talpon maradni. Hófehér arcomon megcsillant a betűző későőszi napsugár. Szemeim összeszűkültek, ahogy az előttem álló srácra bámultam. Próbáltam megfejteni az arcán uralkodó érzéseket, de képtelen voltam. Ajkaimat szóra nyitottam, de egy hang sem hagyta el őket. Torkom összeszorult, homlokomon hideg veríték jelent meg, miközben Greg még mindig ugyanolyan baljóslatú tekintettel figyelt. Szívem olyan hevesen és hangosan dobogott mellkasomban, hogy minden egyéb zaj megszűnt körülöttem. Greg mondott pár szót, de nem tudtam kivenni őket.
Önelégült mosollyal elém lépett, hogy felsegítsen a földről, de elrántottam előle a kezem.
-Legkevésbé a te segítségedre szorulok! -sziszegtem rá fogaim közül. Szemeim vérben forogtak.
 Tett egy lépést hátra, majd hirtelen mozdulattal megragadta a derekamat, s mire észbe kaphattam volna, már ott álltam vele szemben, alig pár centire tőle. A gyors helyzetváltoztatás és a magas vérnyomásom miatt megszédültem, amit ő is azonnal észrevett. Próbált megtartani, de ellöktem magamtól. A bejáratnak támaszkodtam. -Ne érj hozzám! -figyelmeztettem megint, miközben elvesztett egyensúlyomat keresgéltem.
-Lucy, segíteni szeretnék -tett egy óvatos lépést felém.
Mivel már így is az ajtónak támaszkodtam, nem tudtam hátrálni, s ő ezt ki is használta. Egész közel araszolt hozzám. Két kezét, a fejem mellett két oldalt támasztotta meg. Mint egy kalitkába zárt tehetetlen, törött szárnyú galamb. Pontosan így éreztem magam. Nem tudtam szabadulni. Sem Greg, sem a lábaim nem adtak erre lehetőséget. Még mindig félig fekete színben pompázott körülöttem minden. Az egyetlen élesen kivehető dolog Greg szeme volt alig 5 centire tőlem. Számon át egyenletlenül kezdtem venni a levegőt. Ez neki azonnal feltűnt. Zavartan pillantott le össze-visszaemelkedő mellkasomra, majd mélyen szemeimbe nézett.
-Te félsz tőlem -törte meg a csendet csalódott hangon. Nagyot nyeltem. El akartam kapni tekintetemet, de nem bírtam. Valami erősen odaláncolt. -Miért? Miért rettegsz tőlem ennyire? -hangja ezúttal már sokkal inkább ideges volt, mintsem csalódott. A düh másodpercek alatt lett úrrá egész arcán. -Válaszolj! -immár kiabálta.
-A húgom testi épségét fenyegetted. Mégis mit gondoltál? -arrogáns válaszom hallatán kicsit feloldódott megfeszült arca. Felsóhajtott.
-Nem fogom bántani. Ezt te is nagyon jól tudod.
-Hogy hihetnék neked? Hogy bízzak meg benned? Minden egyes szavad hazugság! -csattantam fel. Ezúttal az irányítás az én kezemben volt...Röpke egytized másodpercig.
-Úgy hiszed? Kettőnk közül te vagy az, aki folyamatosan hazudik és nem én. Még magadnak is hazudsz és nem mered mindezt beismerni -hangja úgy érintettek, mint egy gyomorszájon rúgás. Hirtelen megint elvesztettem magam alól a talajt. Éreztem, hogy lábaim feladják, s összecsuklanak. Greg ijedten kapott el. Karjaival körbefonta derekamat. -Lucy, jól érzed magad? Ettél ma már valamit? -tekintete azonnal megváltozott. Agressziója helyére aggodalom költözött. Válaszolni próbáltam, de egy hangot sem bírtam kinyögni. Zihálva vettem levegőt. Greg a homlokomra helyezte tenyerét. -Tűz forró vagy. Azonnal le kell pihenned! -alig, hogy kimondta, már emelt is volna fel, de kifordultam szorításából.
-Megmondtam. Nem kell sem az aggodalmad, sem a szánalmad! Más sem csinálsz, csak tönkreteszed az életemet. Azt hiszed, tétlenül fogom hagyni, hogy még a húgomat is felírtad a listádra? -elbotorkáltam a legközelebbi falhoz, s megtámaszkodtam. Lesütöttem szemeimet. A feltörő könnycseppek marni kezdték mindkét szememet, de nem hagytam őket előbuggyanni. Tartottam magam. Tartanom kellett magam. -Azt hittem, hogy más lettél. Hittem abban, hogy végre a valódi éneddel beszélgetek, de úgy látom tévedtem. Csupán egy újabb csel volt, amivel összezavarhattál. Gratulálok, sikerült! -jegyeztem meg keserűen. Nem csak testem, de lelkem is fáradt volt. Gyűlöltem Greget, amiért Daisyt is belekeverte, de magamat még jobban, amiért hagytam! Tétlenül néztem végig, ahogy körém fonja hálóját. Mikor figyelmeztetni próbáltak, mindenkit elhessegettem, mert naiv voltam. Akkor, ott, minden megmaradt jóhiszeműségem és naivitásom elpárolgott belőlem. Nem maradt semmi más, csupán a reális gondolatok. Utólag minden tisztábbnak tűnt...A francokat! Még sokkal zavarosabbá váltak ezáltal a történtek. A fejemben dúló képek és emlékek hosszas sora szürke függönyt húzott látásom elé.
Greg egy tapodtat sem mozdult. Néhányszor felszakadt belőle egy-egy nagyobb sóhaj, de csendben nézte végig, ahogy belülről emésztem magam, miközben a láz is nyaldosta testemet.
-Nem hazudtam. Ami akkor történt, valós volt. Minden egyes szó, minden egyes gesztus igaz volt. Nem akarok neked ártani, de néha muszáj blöffölnöm azért, hogy végre tovább láss, mint az orrod -végül aztán halkan kezdett bele. Egy ideig figyelmen kívül hagytam, de hamar felemeltem tekintetemet. -Mikor megtudtam, hogy megint vele vagy, ideges lettem. Tenni akartam valamit, hogy távol tartsalak tőle. Valami olyasmit, ami miatt biztosan nem mész majd a közelébe....
-Ezért úgy döntöttél, hogy a húgom épsége lesz a tét? -fakadtam ki.
-Tudom, helytelen -válaszolta védekezően.
-Helytelen? Megvesztél? Az helytelen, ha valaki eldobja a szemetet az utcán, vagy a nemdohányzós vagonban rágyújt, esetleg ha megvicceli azt a tanárt, amelyik rossz jegyet adott neki, de nem az, hogy megfenyegetsz és zsarolni kezdesz! Ez törvénytelen és erkölcstelen.
-Pontosan tudom. Hidd el, ha visszamehetnék az időbe, akkor nem hívtalak volna fel.
-Ha én visszamehetnék az időbe, soha a büdös életben nem mentem volna el Miamiba. Akkor ez az egész nem lenne most a nyakamban -vágtam fejéhez szárazon.
Ekkor hirtelen megint történt valami. Elpattant egy vékonyka szál, ami Greget a józan gondolkodáshoz kötötte. Pillantása elborult. Szorosan elém állt. Mellkasa mellkasomnak feszült. Éreztem teste melegét, s leheletét arcomon, nyakamon. Ijedten rezzentem össze hirtelen hangulatváltozása és közelsége miatt.
-Lucy, nem foglak se téged, se a húgodat bántani egészen addig, míg azt teszed, amit mondok. Nem szeretek fenyegetőzni, de nem hagysz más lehetőséget nekem, így kénytelen leszek bekeményíteni. Próbáltalak szép szóval rábírni a dolgokra, de neked mindig makacskodnod kellett. Most viseld a következményét!
-Mi a francra készülsz? -kérdeztem félve.
Elmosolygott, majd ellépett tőlem. Mélyen a zsebébe nyúlt, s két jegyet húzott elő belőle. Szemeim kikerekedtek, szemöldököm egészen a hajtövemig szökött. Alig kaptam levegőt, a világ ismét forogni kezdett velem, de ezúttal nem hagytam magam elgyengülni, megtörni. Erősen megkapaszkodtam, így állva tudtam maradni.
Előttem termett, így testemet egy furcsa érzés rázta meg. Egyik kezével végigsimította arcomat. Érintése nyomán égett a bőröm. Mélyen szemébe néztem. Láttam bennük a bizonytalanságot még akkor is, ha csak egy pillanatra is. Remegtem.
-Ha meg akarsz mindenkit menteni, akkor el kell velem jönnöd Miamiba. Oda, ahol minden kezdődött. Ott teszünk pontot ennek az egésznek a végére. Persze csak abban az esetben, ha visszajönnek az emlékeid...
-És mi van ha nem? -szóltam közbe félve a választól.
-Addig maradunk, míg eszedbe nem jut minden -felelte ismerős önelégült mosollyal. Elengedett. -Holnap reggel a reptéren találkozunk. Ne szólj senkinek! Ha mégis megteszed...-felsóhajtott. -Nos, ne akard megtudni. A részleteket üzenetben továbbítom -tette hozzá kisvártatva. Mire válaszolni tudtam volna, már ki is lépett az ajtón.
Lábaim megadták magukat. Ernyedten nyúltam el a földön. Zihálva kaptam levegő után. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne kapjak agyvérzést vagy szívrohamot, de alig maradt bennem erő. Megcsörrent zsebemben a mobilom. Egy üzenet érkezett.
"Merre vagy? Már mindenki téged vár! Siess, különben én iszom meg a kávédat! xx: M." 
Elmosolyodtam. Levert a víz, mire sikerült felkelnem a földről. Nagy nehezen kimentem az utcára, ahol leintettem az első felém jövő taxit. Zsákként dőltem be a kocsiba. A stúdióhoz érve, mintha a Mount Everest-tel szemben álltam volna. Felmásztam a csúszós lépcsőfokokon. Labilis egyensúlyomnak köszönhetően minden második lépcsőn megbotlottam.
A lift mindezek után felüdülésnek bizonyult. Nehezen léptem be a stúdió ajtaján. A többiek már mind ölbe tett kézzel vártak rám. Kaptam pár szúrós pillantást, de amint meglátták verítékes arcomat és vöröslő szemeimet, minden haragjuk elszállt. A lányok kétségbeesetten ugrottak elém. Leültettek egy székre. Kérdezgették, hogy jól vagyok-e, mire én csak bólogattam. Minél hamarabb túl akartam lenni az egészen, így nem avattam be őket a történtekbe. Hagytam, hadd vegyenek kezelésbe a sminkesek és fodrászok. Legalább addig nyugtom volt. Fejem hasogatott, egész testem lángolt, ugyanakkor vacogtam. Térdeim és kezeim még mindig remegtek. Lehunytam a szemem, s magam előtt láttam a két jegyet.
Nem mehetek el. Nem akarok elmenni vele. De ha nem teszem meg...Nem. Nem hagyhatom cserben a többieket. Ha kell ott fojtom magam vízbe, de nem engedem, hogy még egy barátom, rokonom, ismerősöm sérüljön meg miattam. Soha többé! 
A forgatás gyorsabban telt, mint ahogy azt valaha is gondoltam volna. Igaz, teljes képszakadást éltem át alatta. Semmire sem emlékeztem abból, amit mondtak, vagy amit én magam csináltam. Testem és agyam külön utakon jártak. Csakis Miamira és Gregre szűkültek le gondolataim, miközben testem követte a már előzőleg betanult tánclépéseket. Néha hibáztam, de ezen senki nem lepődött meg. Ugyan egyikük sem mondta ki nyíltan, de láttam rajtuk, hogy tudják mennyire roncs vagyok.

Legalábbis elképzelésük lehetett, de ez meg sem közelítette a valóságot. A teljes igazságról még nekem sem volt tiszta képem, csupán akkor, mikor elindultam hazafelé. Mia felajánlotta, hogy hazavisz, de ezúttal nem éltem a lehetőséggel. Szükségem volt egy kis magányra, így egyedül vágtam neki az útnak. Alig telt el pár perc, mikor a csepegő eső heves zuhéba csapott át. Egy fedett buszmegállóba húzódtam. Ekkor tört el a mécses. Lábaimat felhúztam, s úgy robbant ki belőlem a zokogás. Képtelen voltam tovább elviselni a bennem felgyülemlett feszültséget. Ki akartam törni. El akartam menekülni a gondjaim elől, de tudtam, lehetetlenség olyan messze és olyan gyorsan futni, hogy ne találjanak meg és ne érjenek utol. Gondolataimat elködösítették az emlékek. Próbáltam kiszűrni, melyik volt igaz és melyik csak egy újabb színjáték, de hiába. Megtörtem, s ez ellen nem tehettem már semmit. Csupán az idő képes befoltozni a szívemen tátongó óriási, vérző sebet.
Teljesen elvesztettem időérzékemet. Órákon keresztül ültem ott. Végül sikerült annyira összeszednem magam, hogy legalább egy taxiba beszálljak. Mikor beültem, még a címet sem bírtam megmondani. A magas láz és a fájdalom teljesen megbénított. Aztán nagy nehezen kinyökögtem az úti célt, s hazajutottam. Otthonomnak ezúttal Niall házát tekintettem. Tudtam, hiba volt idejönnöm, de úgy éreztem, ez a egyetlen hely, ahova mehetnék jelen esetben. Már a kapuban megpillantott Niall. Azon nyomban kirohant elém. Szorosan magához ölelt.
-Lucy, veled meg mi....-nem fejezte be kérdését, mert megérezte tűzforró bőrömet. Felkapott az ölébe. Arcomat nyakába fúrtam, majd átadtam magam a sötétségnek. Biztonságban éreztem magam, de tudtam, holnap reggel el kell hagynom ezt a megnyugtató közeget.
Már ha lesz olyan, hogy holnap...