-Nem értem, miért vagy úgy kiakadva. Nem kértem, hogy kísérj el, csupán szóltam előre, mert lusta voltam kitalálni egy frappáns hazugságot, amit be is vennél -vágtam vissza erős éllel hangomban. Greg torkából mély sóhaj szakadt fel. Amolyan "ez a hülye liba már megint nem tud a seggén megülni"-féle.
-Azt hittem, ezen már túljutottunk, mikor megbeszéltük, hogy nem lenne túl bölcs dolog megint összefutni Jeremyvel.
-Nem. Ezt csak te állítottad, én pedig bólogattam, hogy mihamarabb végezzünk a fejmosással. Te sosem csináltál ilyet matekon vagy fizikán, mikor gőzöd sem volt arról, hogy mit karattyol a tanár tőled két méterre? -meglepetten néztem rajta végig, mikor tenyerével homlokához csapott, s rázni kezdte a fejét. -Amúgy meg mit vagy úgy oda? Mint már mondtam, nem kértem a segítségedet. Képes vagyok egyedül is beszélni vele, anélkül, hogy ott lihegnél a nyakamban -tettem hozzá határozottan.
A férfi egy újabb csésze kávét készült leönteni torkán, azonban keze félúton megállt. Egy pillanatig bámulta a kesernyés löttyöt, majd visszatette a pultra, s nekitámaszkodott a konyhaszekrényeknek.
-Komolyan nem érted, miért nem tetszik nekem ez a terv?
-Örülnék, ha felvilágosítanál, mert nem. Nem jutott el az agyamig.
-Lucy, fontos vagy nekem. Sokkal fontosabb, mint ahogy azt te gondolod...
-Ezt már hallottam egy párszor, de nekem nem így tűnik. Akárhányszor csak olyat teszek, ami nem fekszik neked, ezt vágod a fejemhez. A levegőbe beszélsz, de a lényeget nem vagy hajlandó elárulni -szóltam közbe minden gondolkodás nélkül. A idők során megtapasztaltam azt, hogy nem érdemes várni, míg Greg befejezi mondandóját, ugyanis akkor biztosan lyukat beszél az ember hasába.
Újabb hosszan kitartó sóhaj hagyta el Greg ajkait.
-Nincs kedvem veled veszekedni. Egyszer majd talán belátod, hogy amit mondtam, az mind igaz volt. Egy percig sem hazudtam neked -hihetetlenül fáradtnak tűnt, ami teljesen lehetetlenségnek számított annyi kávé után. Csak ekkor tűntek fel a karikák szemei alatt, csapzott haja, megnövekedett borostája. Két nap telt el azóta, hogy rám nyitott, mikor felhívtam Niallt. Ugyan nem szólt egy szót sem, de pontosan tudta, miben mesterkedek. Hálás voltam azért, hogy nem kobozta el újonnan szervált mobilomat, s nem tiltott el az internettől sem, igaz, az instagram még mindig tiltottnak számított. A szöszivel azóta nem beszéltem, ugyanis minden pénz lement a kártyámról és nem volt még időm arra, hogy rátöltsek valamennyit.
-Mégis, hogyan higgyek neked? Állandóan kijátszod az érzéseimet, tőrbe csalsz, átversz. Ezek után még mindig azt állítod, hogy őszinte voltál velem a kezdetektől kezdve? Még azt sem tudom biztosan, hol ismertelek meg, ugyanis arról is minimum háromféle változatot meséltél el. Melyiknek higgyek?
-Felajánlottam, hogy segítek neked abban, hogy ismét emlékezz a történtekre, cserébe, hogy legalább egy kis időre lezárod a londoni életedet. Én betartottam, amit ígértem, na és te? -hirtelen felindulásból kikerekedett vádlása szíven ütött.
-Nekem Londonban van az életem. Ott nőttem fel, ott van a családom, a barátaim, a barátom. Az álmom ott kezdett el kibontakozni és nem érted, miért nem tudom csak úgy mindezt hátrahagyni? Azt kéred tőlem, hogy mindent amit eddig elértem dobjam el magamtól, csak mert neked nem tetszik? -szemöldököm olyan magasra szökött, hogy már-már a hajtövemet súrolta.
Greg hangos nevetésben tört ki. Tanácstalanul, összeráncolt szemöldökökkel bámultam egyenesen szemébe.
-Tudod, mikor így beszélsz, eszembe juttatod azt a lányt, akit anno megismertem, akivel annyit beszélgettem, lazultam -arcán egy árny futott át. Bár mosolya megmaradt, szemei elkomorodtak. -Talán te nem emlékszel arra, hogy akkor mit kértél tőlem, de én mai napig tisztán emlékszem minden szavadra, ami elhagyta ajkaidat. Azt mondtad, ha tehetnéd, új életet kezdenél. Legszívesebben magad mögött hagynál mindent és mindenkit, és olyan messze futnál, hogy sose találhassanak meg. Megkértél arra, ha a jövőben bármikor is lehetőséged nyílna arra, hogy eltűnj, akkor segítsek neked ebben.
A felismerés jéghideg fuvallatként futott végig gerincem mentén. Pár rövid emlékkép jelent meg előttem, valamint az egyik levél, melyet Greg írt korábban. Mikor először olvastam a gyűrött papírra firkantott sorokat, nem állt össze. Képtelen voltam rájönni, mire vonatkoznak a hasonlatok, mire célozhat annyiszor.
-Hiszek neked -törtem meg a feszültté váló csendet. A srác mintha meglepődött volna. -Elhiszem, hogy nem akarsz ártani nekem, mert ismerlek már annyira, hogy tudjam, ha el akarnál tüntetni, már nem lennék szem előtt -fejeztem be egy kósza mosollyal arcomon. Greg szája szélén is hasonló, kissé fanyar mosoly jelent meg.
-Fura lány vagy, ugye tudod? -nevette el magát kínjában. Vállat vontam.
-Nem ismersz eléggé, ha azt hiszed, eddig ezt nem tudtam magamról -böktem oldalba, majd mielőtt megihatta volna az újabb csésze koffeint, felkaptam a pultról, s felhajtottam. Kissé sértődötten lépett el mellőlem. -Szóval, akkor mehetek vagy tovább folytatjuk ezt a huzavonát, aminek tán sosem lesz vége?
-Hiába mondom azt, hogy hülyeséget csinálsz, úgy sem tudlak lebeszélni.
-Igen, valahogy így működik ez. Te elmondod, én meghallgatom, majd mintha mi sem történt volna, megyek oda, ahová akartam.
Nem kellett többször utasításba adnia a tervet. Mire észbe kapott, már ott álltam előtte teljes harci...vagyis utcai díszben. Izgatott voltam, bár legbelül éreztem, hogy ezt az érzést nem ártana elnyomnom magamban. Bár ebben nem voltam egészen biztos, de Greg lesajnáló pillantásai ezt sugallták.
-Mehetünk? -kérdeztem az ajtóban toporogva. A fiú mellém lépett, kezével maga elé mutatott udvariasan.
-Csak a hölgy után -kacsintott ismét rám. Mosolyogva léptem be a liftbe. -Biztosan készen állsz erre? -kérdezte idegesen Greg. Vicces volt őt zavarban látni. A kabátja ujjával játszott, akárcsak egy kisgyerek. Szinte magam előtt láttam, ahogy az aprócska Greg elvörösödve, a kabátjával játszva kéri el az egyik fiús kislánytól a kedvenc kisautóját az oviban. Egyszerre nyújtott vicces és zavarba ejtő látványt is.
-Igen. Azt hiszem, készen állok. Annyi ideje próbálok már rájönni arra, hogy mi történt azalatt, míg itt voltam. És mivel te nem vagy hajlandó elárulni, mert azzal megsértenénk a játékszabályaidat, kénytelen vagyok más segítséghez fordulni -feleltem mosolyogva, de arcomon viharfelhők jelentek meg, amint egy kicsit elmélyedtem a témában.
Jeremy. Az, akiben mindvégig megbíztam, kiderül, hogy egy szélhámos. Minden amit mondott, csupán hazugság volt. De miért? Mi értelme volt mindennek? Rám van írva, hogy "Verjétek át!" vagy mi a szösz? Mindenki késztetést érez arra, hogy belém rúgjon? Fogalmam sincs, hogy hihetek egyáltalán bárkinek is ebben a városban. Már kezdek nagyon paranoiás lenni, de nem bízom azokban, akikre nem emlékszem, de papíron a barátaim közé lettek sorolva. Komolyan, legközelebb magánynyomozót fogadok. Egy csomó időt és energiát, no meg veszekedést spórolhattam volna meg akkor, ha esetleg felbérelek egy profit. Hogy én mekkora marha vagyok! Ez eddig miért nem jutott eszembe? Minden normális ember agyában megfordul egy ilyen gondolat, csupán az enyémben nem?
-Lucy, jól vagy? -aggódva simogatta meg arcomat Greg. Összeszorult torokkal bólintottam egyet. Számban a vér ízét éreztem. Alsó ajkamból szivárgott a sós folyadék. Azonnal letöröltem. -Minden rendben? -kérdezte aggódva ismét. Magamra erőltettem egy tőlem kitelhető mosolyt.
-Persze, csak elmerengtem -mondtam kurtán.
-Hát nem is jártam a földön gondolataimban. -gondoltam, de ahelyett, hogy kimondtam volna, inkább csak egy vállrándítással elintéztem a dolgot. Amúgy sem maradt többre időm, ugyanis a lift ajtaja lassan kezdett kinyílni.
A paparazzók falkában özönlöttek az ajtóhoz, ahol megszeppenve álltam a kellően dühös Greg mellett. Ledermedtem.
Hogy kerültek ezek ide? Honnan tudták meg, hogy itt vagyok? Ki árulta el? Egyáltalán miért érdeklem őket ennyire?
Gyomrom görcsbe rándult, ahogy a feltételezhető válaszok átsiklottak agyamon. Egyik lehetséges árulónak Gregre gondoltam, de mikor megpillantottam döbbent, egyben dühös, csalódott arckifejezését, azon nyomban rájöttem, nem ő áll emögött az egész mögött.
A srác szemei vérben forogtak, ahogy tekintete végigpásztázott a tömegen. Mintha keresett volna valakit. Pillantása egy az oszlopnak támaszkodó, számomra homályosan kivehető alakon állapodott meg.
-Keyon -sziszegte halkan, hogy csak én halljam meg. Keyon, aki vagy megérezte, vagy csupán büszkeségből, ránk nézett. Tekintetében ott virított az elégedettség, a büszkeség, mintha valami csodás műremeket hozott volna látra.
Na ja. Inkább nevezném csodálatosan eltúlzott pletykának. Valamiért úgy érezem, ez pár óra múlva már neten lesz.
Greg megelégelte a vakuk villanását, így megragadta a csuklómat, s kirángatott a szállodából, ahonnan egyenesen a kocsijához siettünk. Még bennem volt az angol rutin, a másik oldalra akartam beszállni, de hamar leküzdöttem ezt a befásult reflexet.
-Ez meg mi a franc volt? -kérdeztem végül, mikor már elég távol kerültünk a vakuk fényétől, s látásom ismételten kitisztult.
-Ez Miami. Itt elég gyorsan terjednek a hírek. A helyi bandák szeretik fitogtatni a befolyásukat. Próbálják lejáratni a másik bandát. Ez is egy ilyen "gesztus" volt. Ezzel figyelmeztettek, hogy rajta vagyunk a térképükön. Kihívtak minket egy meccsre. Ha sikeresen helytállunk, válaszokat kapsz... -elhalkult.
-Ha pedig nem, akkor ez örökké rejtély marad -fejeztem be helyette a mondatot.
-És nem csak ez, de az is, hogy mit kerestünk itt és hova tűntünk -tette hozzá fagyosan Greg.
Összerezzentem szavai hallatán, de képes voltam mindezt leküzdeni.
-Akkor nem veszítünk, ilyen egyszerű.
A fiú elvigyorodott.
-Bírom ezt a fajta optimizmust -mondta félig komolyan csengő hangon. -Akkor irány a mozi? -tette fel a kérdést kis késlekedés után.
-Meg sem állunk, míg oda nem érünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése