Megjöttem

 Minden tekintet rám szegeződött. Éreztem, hogy meghűl bennem a lélek. Legszívesebben elmenekültem volna. A jelenlevőkből vegyes érzelmeket váltottam ki. Néhányan, akiket még sosem láttam ezelőtt összesúgtak, szemükből megvetés sütött. Peter döbbenten meredt rám, mint egy szellemre. Őszintén, úgy is éreztem magam. Kellemetlen volt. A bőröm égett, szívembe fájdalom nyilallt, akárhányszor átsiklott pillantásom a többieken. Mia és Sheila a döbbenettől lefagyott. Bár mindketten meglepődtek, szemeikben egészen más érzelmek tükröződtek. Mia arca, gesztusai és méretes sóhaja megkönnyebbülésről árulkodott, míg Shei tekintete égett a dühtől, haragtól. Láttam rajta, hogy legszívesebben jól a képembe tiporna a csizmájával. Ajkamba haraptam.
-Sajnálom -nyögtem ki hosszas, zavart szünet után. Páran csak ekkor figyeltek fel, de őket nem igazán érdekelte a kibontakozó háború és vihar. Mia arca felengedett, azonban S még inkább dühbe gurult. -Sajnálom, hogy elmentem minden szó nélkül. Nem így terveztem -a sírás keserű ízét éreztem számban, s a könnycseppek már szemeimet marták, de elnyomtam. Azzal, hogy elbőgöm magam, még nem lesz megoldva a helyzet. Nem azt akartam, hogy megsajnáljanak, hanem hogy megértsenek. Tudatni akartam velük, miért tettem, és hogy miért nem szóltam. De mindehhez az kellett, hogy erős tudjak maradni még akkor is, mikor belül már tajtékoztam. Mindig is gyűlöltem a veszekedéseket, pláne ha a barátnőim, szeretteim álltak a másik oldalon. Ebben nőttem fel és ezért iszonyodtam tőle ennyire. A szüleim kiskorom óta állandóan egymásnak estek. Anya többször is majdnem kórházba került. Akkor, mikor kimondták a válást megfogadtam magamnak pár dolgot. Először is, nem fogom engedni, hogy anyával még egyszer valaki ezt tegye. Másodszor, sosem lesz olyan barátom, aki valaha is kezet emelt rám. Végül, hogy senkinek sem hagyom, hogy bántsa a szeretteimet, a családomat és barátaimat. Akkoriban nem gondoltam arra, hogy majd pont én leszek az, aki a legnagyobb fájdalmat okozza majd nekik. -Szeretném elmondani nektek, hogy miért tűntem el, de nem itt -néztem végig a tömegen. Túl sokan voltunk ahhoz, hogy itt mindenki előtt tálaljak ki.
-Ugyan miért nem? Őket ugyanúgy cserben hagytad, ahogy velünk tetted -szólalt meg éles hangon Shei. Szavai arcon csapásként értek Gyomrom összerándult, vettem egy mély levegőt, hátha az segít kitisztítani a fejemet. Nem vált be.
-Shei, tudom, hogy most dühös vagy, de legalább hagyd, hogy megmagyarázzam!
-Ugyan mit akarsz ezen megmagyarázni? Leléptél, itt hagytál minket minden szó nélkül, egy klip felvétele közben. Eléggé nyilvánvalóak a dolgok -sziszegte ingerülten, szinte már kiabált velem.
-Shei! -mordult rá Mia. -Azért ez túlzás. Inkább örülj, hogy megint itt van. Nem lehetne továbblépni? -értetlenkedett M. Elém sétált, megölelt. Érintése melegséget csent szívembe még akkor is, ha tudtam, Sheilatól erre a gesztusra még jó sokáig kell várnom.
-Nem érdekelnek a kifogások. Akárhányszor valami nem tetszik neked, előállsz egy újabbal és újabbal. Össze-vissza kamuzol nekünk arról, hogy merre vagy, mit csinálsz, kivel találkozol. Ez annyira nem is zavarna, de folyton arról papolsz, hogy őszintének kell lennünk egymással. Hol van ebben az összhang? -csattant fel S. Mia szóra nyitotta száját, de megráztam fejem.
-Ezt nekem kell rendbe hoznom -súgtam felé. Nem ellenkezett. Bólintott, s odébb állt, átengedte nekem a terepet. -Igazad van. Egy kamukirálynő vagyok. Nem tagadom egy percig sem, de ugyanakkor a legjobb barátnőd is vagyok. És most így szeretnék veled beszélni. El akarom mondani a titkaimat, hogy mi történt, mire jöttem rá. Az igazat -folytattam nyugodt hangnemben, miközben majd felrobbantam az idegtől.
-És mi van, ha engem már nem érdekel az "igazságod"?
-Akkor csak remélni tudom, hogy meggondolod magad -feleltem. Hangom megremegett, bár próbáltam megacélozni. Az egész stúdió ránk fókuszált. Mindig is szerettem, ha az emberek figyelnek rám, de ilyesfajta undorral fűszerezett pillantásokra sosem vágytam. Ólomsúlyként nehezedtek rám. -Shei, én tényleg sajnálom, de nem mondhattam el...
-Ugyan miért nem? -kérdezett vissza. -Folyton ezzel hitegetsz mindenkit. "Jaj, nem mondhattam el." A lószart! Ugyanúgy elmondhattad volna, mint a többi korábbi titkodat, nem adtam volna tovább és ezt te is pontosan tudod. Vagyis, ezek szerint nem. Fogadni merek, hogy Mianak mindent elmondtál ezzel kapcsolatban, és ő ezért nem akadt ki.
-Mi van? -vonta fel szemöldökeit Mia. -Engem hagyj ki ebből! Nem azért nem hisztizek, mert tudtam róla, hanem mert bízom benne annyira, hogy tudjam, megvolt a jó oka rá, amiért elment és nem szólt. Elég régóta ismerem Lucyt ahhoz, hogy ezt biztosan állítsam. Amúgy meg, két hétről volt összesen szó. Nagy ügy. Nem fél évre menekült el, és nem egy magánnyomozó hozta vissza, hanem magától jött el ide hozzánk, hogy személyesen, első kézből -felém fordult-, legalábbis ajánlom, hogy első kézből -bólintottam, szemét ismét Sheire szegezte-, jött el ide bocsánatot kérni. Húzhatjuk, halaszthatjuk és nyúzhatjuk a témát, de mi értelme van? A dolgok állásán már nem változtat -egy csepp indulatosság sem volt megfigyelhető hanglejtésén. Mindvégig ténylegesen beszélt, mint aki nem is igazán a szituáció résztvevője, csupán egy külső megfigyelője, esetleg narrátora.
-Lehet, hogy te így érzel, de nekem már elegem van ebből a kétszínűségből! -fordította tekinteté ismét rám fekete barátnőm. A kétszínűség hallatán ledermedtem. Teljesen letaglózott, hogy ilyennek gondolt.
-Szerinted tényleg kétszínű volnék? Ilyennek látsz? -csalódottan, fáradtan tettem fel neki a kérdéseket. Shei felsóhajtott.

-Korábban nem hittelek annak. Úgy gondoltam, egy őszinte lány vagy, akiben meg lehet bízni, de úgy látom a hírnév és a csillogás elvette az eszedet. Az, aki egykoron voltál, meghalt. Lehet, hogy visszajöttél, de az én szememben nem vagy más, csak egy szélhámos, aki magára vette Lucy arcát. Lehet, úgy hiszed, hisztizek, de nem. Ez egészen idáig gyűlt és gyűlt bennem, de most kitört. Nem vagyok benne biztos, hogy még egyszer képes lennék megbízni benned. Sőt, egész biztosan nem, de nem is szeretnék -minden egyes szavával, mintha kést szúrtak volna a szívembe. Olyan jeges és hideg volt a tekintete, mint még soha. Belülről összeharaptam ajkaimat, így igyekeztem összekaparni megmaradt erőmet, de hiába. Ezt már nem bírtam tovább. Egy könnycsepp csordult végig arcom mentén. Mia a vállamra tette kezét, de megráztam a fejem. Tudtam, ezzel csak még jobban felbosszantanánk Sheit. Nem akartam, hogy Mia fejéhez is ilyeneket vágjon.
-Megértelek -jegyeztem meg elcsukló hangon. Szédültem, hányinger kerülgetett. Peterre siklott tekintetem. Arcára döbbenet és sajnálat ült ki. -Sajnálom.
Nem vártam meg, míg tőle is megkapom a letolásom. Kirohantam az ajtón, de a lift helyett a lépcsők felé siettem. A magassarkúmban minden második lépcsőfokon elestem, mire leértem a toronyház tetejéből, végtagjaimból vér szivárgott. Ujjaimmal oly erővel markoltam a korlátot, hogy mindegyik kifehéredett, szoros görcsbe rándult. A könnycseppek széles folyóként léptek ki szemeimből. A sötét, a sírás fátyla, illetve a városra telepedett szmog és köd nem segített a tájékozódásban. Minden egybefüggő fehéres foltnak látszott. Rohantam, amennyire csak bírtam. Mivel nem láttam, nem volt konkrét célom, azonban a végére mégis csak a törzshelyemen kötöttem ki. A Hyde parkban itt-ott boldog, nevetgélő párokat pillantottam meg, s az óriási műjégpályán tömötten koriztak, botladoztak a londoniak.
Egy padon foglaltam helyet egy fa árnyékában. Ugyan a fa hideg volt, de ez egyáltalán nem zavart. Kezeim remegtek az idegességtől, stressztől. Fejemben folyamatosan Sheila csalódottsággal megtelt mondatait hallottam. Hiába hallottam a karácsonyi muzsikát, képtelen voltam elcsitítani barátnőm hangját.
Tényleg ezt gondolja rólam? Ennyire meggyűlölt? Igaza van. Megérdemeltem, hogy ezt hozzám vágja. Állandóan becsaptam őket. Mindig valami vagy valaki mögé bújtam és mentségeket hoztam fel holott, vállalnom kellett volna a következményeket. Persze most, utólag okos az ember. Rá tud mutatni, hogy hol szúrta el. Csupán akkor erre nem jön rá. Mikor abban a szituációban van valaki, egész másképpen gondolkodik. Ami akkor jó döntésnek tűnik, később megbánáshoz vezethet, de ugyanez igaz fordítva. Hazudtam nekik, de okom volt rá. Ha nem tettem volna, veszélybe sodortam volna őket. És ez nem kifogás. Alison a tökéletes példa erre. Egyszer nem tartottam be a játékszabályokat és egy szerettem meg is sérült. Másokat nem tehettem ki ugyanennek a kockázatnak. Ha ezért dühös, akkor legyen, de nem bántam meg. Idővel majd lenyugszik, és ez a történet is elül, azonban ha akkor valami baja esett volna, azt sosem bocsátottam volna meg magamnak. 
Felálltam a padról. Lassú léptekkel, immár kitisztult fejjel elindultam haza. Az út sokkal több időt vett igénybe, mint először gondoltam. Mire eljutottam Niall házához, csontig fagytam. Amint beléptem, Niall már ott is állt előttem. Láthatóan aggódott miattam.
-Na hogy ment? -kérdezte izgatott mosollyal arcán. Megráztam fejem.
-Azt leszámítva, hogy Shei szemében közellenség és kétszínű szörny vagyok, egész jól -feleltem ironikusan. A barátom minden szó nélkül magához ölelt. Pont erre volt most szükségem. Erős karjai közt gyomrom lassan felengedett, szívemet sem mardosta már annyira a bűntudat.
-Azért te jól vagy?
-Persze, csak fogalmam sincs, hogyan lesz ezután. Sheila a legjobb barátnőm és nem akarom elveszíteni. Bár úgy látszik, már késő. Ez az ajtó bezárult.
-Hogy mi? -tolt el magától, de csak azért, hogy szemembe nézhessen. Államnál fogva emelte fel tekintetem. -Lucy, elég ebből! Harcolj, küzdj! Igaz, most dühös, de még nem kell feladni. Nem te szoktad azt mondani, hogy sose adjuk fel? -bólintottam. -Akkor? Mi ez a letargikus állapot? Ha nem akarod elveszíteni, akkor harcolj érte! Küzdj és emlékeztesd minden jóra, ami összeköt benneteket!
-Mintha ez olyan könnyű lenne -szóltam közbe.
-Ezt egy percig sem állítottam -puszilta meg a homlokom.
-Honnan tudsz te ennyi mindent erről?
-Onnan, hogy velünk is ugyan ez volt -válaszolta tömören, aprócska mosollyal.
-Veletek is? Mármint a bandában? -értetlenül kérdeztem vissza, mire Niall megrázta a fejét.
-Nem. Veled és velem. Dühös voltál rám, de nézz ránk, a kitartásom kifizetődő volt. Nem adtam fel és most mindazok után, amiket együtt átéltünk, már megint együtt vagyunk. Ha te is annyira kitartóan küzdesz, hogy megmentsd a barátságotokat, mint ahogy én tettem, biztosan célba érsz. Csak hinned kell benne! -utolsó mondata után magához húzott, megcsókolt. Csókja lágy volt és forró. Egész testem beleremegett...