Álmatlanság

Mivel egész este esett a hó, a fánk pedig időközben elfogyott, kénytelenek voltunk kabátban és zokniban aludni. Kifejezetten kényelmetlen viselet volt...Legalábbis a számomra. Niall egész éjjel forgolódott, félig kitúrt az ágyból.
Sóhajtva álltam fel. Magamra kaptam a papucsomat és lebaktattam az öreg falépcsőn. Mindig is utáltam a csigalépcsőket, pláne ha még nyikorogtak is. Hátborzongató volt. Lent egy lámpa haloványan pislákolt. Kiara ült mellette, kezében egy mappával és egy tollal. Nem vett észre, meghúzódtam a fal és a lépcső találkozásában.
Épp egy dalon dolgozott. Még sosem hallottam énekelni. Mielőtt mi is neveztünk volna az Xfactorba, nem követtem nyomon a műsort, így a srácokról is csak akkor szereztem tudomást, mikor a What makes you beautiful című számuk megjelent.
Ahogy kibontakozott a dal lelke, libabőrössé váltam.
Ez a lány jó. Nagyon jó. 
Egy sóhaj tört elő belőle.
-Lucy, tudom, hogy ott kuksolsz már egy ideje. Nyugodtan előjöhetsz -szólt vidáman, mégis kicsit dühösen. Előmásztam rejtekhelyemről.
-Oké, lebuktam. Mikor vettél észre?
-Nem vagy valami jó lopakodó, ezt jobb ha tudod.
-A francba, pedig minden álmom az volt, hogy sikeres betörő legyek -sóhajtottam fel színpadiasan.
-Ami nem megy, azt ne erőltesd! -kacsintott rám.
-Még szerencse, hogy az éneklés mellett nincs szükségem másodállásra -leültem vele szemben. Hátamat a falnak vetettem.
-Szerencsés vagy.
-Ezt meg mire érted? -kérdőn pillantottam rá. Sosem tartottam magam annak. Kiabálásban éltem már kiskorom óta. Gondjaink voltak a lakhatással, ide-oda költöztünk, mert kilakoltattak bennünket. Három dolog miatt tartottam magam mégis szerencsésnek. A barátaim mindig mellettem voltak, Niall szeretett és amiért esélyünk nyílt bizonyítani az Xfactorban. De mindezekre hamar árnyékot vetett Miami.
-A karriered, a barátaid, Niall -válaszolt tömören, élesen. Hangjából harag tükröződött. Védekező mechanizmusom életre kelt, de elnyomtam magamban. Nem akartam vitába szállni vele, mer tudtam, azzal csak tovább rontanék a helyzeten.
-Nagyon szép az a dal, amit írtál. Tetszik a szövege és a dallama is fülbemászó -témaváltásom meglepte.
Elmosolyodott, de ezúttal őszintén.
-Köszönöm. Nem gondoltam volna, hogy... -elhallgatott.
-Nem gondoltad volna, hogy tetszik? -bólintott. -De miért?
Rövid szünet állt be köztünk. Éreztem, hogy a levegő megtelik feszültséggel és kíváncsisággal. Arckifejezése láttán nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet volt belekérdezni. Tenyerem izzadni kezdett, mintha csak a fizikafelelés előtt álltam volna. Nem. Ez rosszabb volt a fizikánál...még a mateknál is. Tehetetlennek és sebezhetőnek éreztem magam.
-Ha nem akarod elmondani, megértem -próbálkoztam, de addigra már Kiara is elszánta magát. Megrázta fejét.
-Nem. Ezt ideje megbeszélnem veled. Már régen el kellett volna mondanom.
Pánik futott végig rajtam gerincem mentén. Most már biztos voltam benne, hogy ez egy rémes ötlet volt. Maradtam volna a szobámban.
-Velem? -vontam össze szemöldökeimet. A lány nem felelt, csak némán bólintott. Nagyot nyeltem. Gombóc növekedett a torkomban. -Oké -erőltettem egy mosolyt arcomra. -Akkor beszélgessünk.
Kiara mély levegőt vett.
-Tudod, mikor az Xfactorban voltam, elég sokan szóltak be és küldtek bántó üzenetet. Próbáltam nem törődni velük, de nem tudtam elfelejteni azokat a szavakat. Tehetségtelennek és kövérnek neveztek -kezdett bele. Maga elé meredt, kezeit összekulcsolta. Nem értettem, hogy hova szeretne kilyukadni, de bólogattam. -A műsor alatt ismerkedtem meg a srácokkal. Ők voltak azok, akik nem hagyták, hogy szomorúan üljek egyedül a szobámban magamba roskadva. Ők segítettek felülkerekednem a kritikákon. Miattuk nem adtam fel -kezdtem sejteni, hogy hova fogunk eljutni a végére. -Niall ott volt mellettem. Ő volt számomra a védőháló. Ha bármi baj történt, megvédett. Rengeteg időt töltöttünk együtt -csodálattal beszélt a barátomról, ami miatt megint kesernyés ízt éreztem a számban. Féltékeny voltam, még akkor is, ha ezt még magamnak is letagadtam. Hirtelen keserűség futott át Kiara arcán. Szemei megteltek könnyel, de visszapislogta őket. -Egészen addig fenn is maradt a kapcsolatunk, míg te a képbe nem jöttél -szavai mellbevágó élménnyel gazdagítottak. -Hiába kerestem, lassan elfelejtett. Csupán veled foglalkozott. Csak téged látott. Az állandó játszma, ami kettőtök közt játszódott, felbosszantott. Legszívesebben megtéptelek volna, amiért kihasználtad őt.
-De én nem...
-Hadd fejezzem be! -dörrent rám. Bólintottam. -Nem kedveltelek. Még egy oldalt is csináltam. Amolyan AntiLuall oldalt -elmosolyodott. -Tudom, gyerekes vagyok, de nem tehettem mást. Megbántott és csalódott voltam. Muszáj volt találnom egy bűnbakot, akit okolhattam.
Megráztam fejem.
-Nem hibáztatlak azért, mert ellenem voltál. A helyedben valószínűleg én is így reagáltam volna. Legalábbis, azt hiszem. Ha jobban belegondolok, tuti -elnevettem magam.
-Akkor nem vagy dühös, amiért én is itt vagyok?
-Őszintén? -kérdésemtől összerezzent. -Egyáltalán nem. Örülök, ha Niall örül. Ilyen egyszerű az egész. Amúgy  meg, emlékszem, mikor Niallnak volt egy másik barátnője -szemeim előtt Alison képe jelent meg azon a fotón, melyet Greg küldött, mikor kórházban feküdt. A bűntudat keserű íze öntötte el számat. -Teljesen megértelek. Mikor az ember féltékeny, hülye dolgokra képes és felesleges dolgokon borul ki. Ilyenek vagyunk. Legalábbis én ilyen vagyok, de a jelek szerint ebben azért egy kicsit hasonlítunk.
Elmosolyodott.
-Örülök, hogy Niall boldog melletted -rám kacsintott. -De azt jobb, ha tudod, hogyha összetöröd a szívét, akkor a magassarkúmmal közelebbi kapcsolatot fogsz teremteni -komor, vérengző pillantásától megrémültem. Vonásaiból látszott, hogy komolyan gondol minden egyes szót. Számára ez nem játék volt. Egy nagyot nyeltem.
-Tudod ezt általában az apukák szokták a lányuk barátjának mondani.
-Igen, ezzel tisztában vagyok, de gondoltam jobb, ha mielőbb tisztázzuk a dolgokat. Így legalább elkerülhetjük a félreértéseket.
-Persze, így sokkal jobb -mosolyogtam rá zavartan, erőltetetten.
Hosszú csend vert léket kettőnk közé. Úgy éreztem, a beszélgetés kezd átcsapni egy nem túl megnyerő irányba. Egy kivégzésre repültem gondolatban.
-Azt hiszem, visszamegyek aludni. Holnap karácsony és amint látom, reggel jó sok havat kell ellapátolnunk, ha ki akarunk jutni -folytattam. Kiara bólintott.
-Menj csak, én még maradok egy kicsit -jegyzeteire siklott pillantása. -Nem árt még egy kicsit csiszolnom ezeken a sorokon.
-Ahogy jónak látod, bár szerintem már tökéletes a dal. Ha tovább babrálsz vele, a végén még nagyon csöpögőssé válik -kacsintottam rá, ő pedig bólintva fogadta a javaslatot.
Nem mondott semmi, visszafordult a papirosokhoz. Felmentem az emeletre, ezúttal sikerült valamivel halkabban közlekednem, mint először. Mostanra inkább egy esetlen víziló kecsességével trappoltam, mintsem egy terhes elefántéval. Egész fejlődőképes is tudok lenni.
Alig, hogy beléptem az ajtón, a mobilom kijelzője felgyulladt. Értetlenül nyúltam a készülék után.
Vajon ki kereshet ilyen...-órámra pillantottam -korán?
-Szia, Greg -sóhajtottam a telefonba, amint fülemhez emeltem. Gyors léptekkel siettem ki a szobából, nehogy a békésen alvó Niall felébredjen.
-Jó reggelt! -csengett boldog hangja.
-Nem akarlak kiábrándítani, de hajnali négy óra van itt. Kicsit korai az idő a csevegésre.
-Akkor miért vetted fel?
-Azért, mert nem tudtam aludni és láttam, hogy egy hibbant keres -vágtam rá azonnal. Greg felnevetett. Ismerős kacaja miatt kirázott a hideg.
-Akkor ne járjon a szád, hisz fent voltál.
-Oké, erről nem fogok vitát nyitni. Inkább bökd ki végre, hogy mire véljem ezt a megtisztelő csevejt? -szem-forgatva telepedtem le a ház egyik eldugott szegletében.
-Gondoltam, meglátogatlak.
Szemeim kikerekedtek, azon nyomban felpattantam az ülő pozíciómból.
-Mi? Meglátogatsz? -kérdeztem vissza idegesen. Bírtam Greget, de semmi szükségem nem volt arra, hogy az éppen leülepedő vizet újra felkavarja. Tudtam, ha ismét megjelenik, Sheila kibukik, akárcsak Niall. Most megbocsájtottak, de nem játszhatom el megint a bizalmukat.
-Igen, épp a repülőtéren vagyok. Megvettem a jegyeket. Holnap estére megérkezem Angliába.
A pánik egyre magasodó hullámként tőrt rám. Gyomrom kavarogni kezdett.
-Greg, az, hogy elmentem veled Miamiba még nem zárult le a többiek szemében. Ha ismét megjelensz az életemben, akkor megint kockára kell tennem mindent.
A srác szomorúan sóhajtott fel.
-Lucy, már az én életem is Londonban van. Végre van egy tisztes állásom, életcélom és ezeket nem fogom eldobni csak azért, mert félsz attól, hogy egy kis izgalmat csempészek a meglehetősen unalmas és szürke életedbe -hallottam, ahogy elvigyorodik.
-És mi van... -nem tudtam, hogy kérdezzem. -Mi van velük? A terjesztőkkel? Ha letelepedsz nem teszed ki magad újabb veszélyeknek?
-Túl sokáig bujdostam. Meguntam. Normális életre vágyom, le akarom zárni a múltamat.
Egyszerre tört fel belőlünk a sóhaj. Bármennyire is mondogatta az agyam, hogy tartsam magam távol tőle, valamiért képtelen voltam erre. Szerettem vele beszélgetni. Talán megbolondultam, de a közelében élőbbnek éreztem magam. Azért akartam magamtól távol tartani, mert fogalmam sem volt arról, mit érzek iránta. Tudtam, nem közömbös számomra, de abba is biztos voltam, hogy amit érzek, az nem szerelem. Niallba szerelmes voltam, tőle viszont inkább féltem.
-Greg, én nem vagyok otthon. Az ünnepeke máshol töltöm.
-Én sem mondtam, hogy Londonban látogatlak meg.
Szívem a torkomba szökött, gyomrom kavarogni kezdett.
-Te tudod, hol vagyok? -szegeztem neki kérdésem zaklatottan, de a vonal megszakadt, csupán a sípolás maradt utána...