-Elnézést, megkezdjük a leszállást, kérem csatolja be az övét! -a lágy hang hallatán egy pillanatra elfeledtem, hol is vagyok éppen. Hogy felejthettem el ezt a fontos dolgot? Épp úton voltam Londonba. égre a hátam mögött hagytam Miami-t és minden vele járó feszültségforrást. Illetve majdnem mindet. Egy kivétel ugyan még akadt. Greg. Az, hogy megnyílt előttem, rengeteg mindent megváltoztatott fejemben. Kicsit másképpen szemléltem a történteket. Mindent próbáltam figyelembe venni, a régebben elkövetett hibákat, lépéseket igyekeztem letisztázni agyamban.
Eredetileg úgy gondoltam, majd a repülőn agyalok ki mindent, beleértve a fedősztorikat, illetve azt, hogy a valóságot miképpen fogom előadni majd a többieknek anélkül, hogy bárkinek is túlzottan felszökjön a vérnyomása. A leginkább a lányokkal való beszélgetéstől tartottam. Rettegtem, gyomrom görcsbe rándult, akárhányszor csak eszembe jutott.
-Hölgyem, kérem kösse be magát! -szólalt meg mögülem egy újabb stewardess. Bólintottam, s gyorsan teljesítettem az utasításait.
Alig, hogy övem csattanással akadt bele a csat fogaiba, a gép ereszkedni is kezdett. A nap már gyengén tűzött be a gép ablakain. London ismerős sziluettje lengett szemeim előtt, miközben a repülő kissé rázkódva, de földre ért. Egészen eddig, nem éreztem gyomorgörcsöt, azonban amint a gép kereke hozzáért a betonhoz, gyomrom parancsszerűen összerándult. Ujjaim kiremegtek, de ezeket próbáltam kordában tartani.
A leszállást követően a csomagjaim felkutatásába kezdtem. Nem számítottam profi utazónak, így a csorda szellemet követve, mentem arra, amerre mindenki más. Mondván, a poggyászuk azért nekik is kellhet, nem?
Az egy kupacba csődülők, a tömeg, valamint az a hatalmas fejetlenség, mely a futószalag mellett uralkodott, igencsak megnehezítette a dolgomat. Majdnem elvesztettem a bőröndömet, mert nem ismertem fel. Olyan kis egyszerű, fekete...Semmivel sem tűnt ki a többi közül.
A kijárat felé indulva valami megragadta figyelmemet. Pontosabban valaki. Egy tizenéves kislány szaladt el előttem, kezében méretes fényképezőgéppel, pólóján a Mrs. Horan felirattal. Kipirult arca és sikítozásba átcsapó lelkesedése kíváncsisággal töltött el. Követtem, s egy egész nagy tömeghez vezetett.
Próbáltam átfurakodni magam, mintha az olyan könnyű dolog lenne.
A tömegen való átfurakodás olimpiai sport lehetne. Körülbelül annyi energia kell hozzá, mint egy maraton lefutásához...Vagy az is lehet, én puhultam el egy kissé az elmúlt időkben.
A vaskos emberfalon átérve, azonnal nevetésben törtem ki, amire mindenki felkapta a fejét. Kikerekedett szemekkel meredtek rám, mintha szellem lennék. Néhányan bosszúsan fordultak össze, s láthatóan rólam kezdtek sugdolózásba.
Tőlem körülbelül egy méterre Niall aludt édesdeden egy méretes bőröndben. Láthatóan nem zavartatta magát. A tömeg, a vakuk és a nyakába lihegő rajongók sem szegték kedvét a kiadós alvástól.
Mellé guggoltam, páran önelégülten felsóhajtottak mellettem, mögöttem. A fényképezők folyamatosan kattogtak. Legszívesebben egy függönyt húztam volna közénk és a önjelölt paparazzók közé.
Ujjaimmal finoman végigsimítottam arcát. Elmosolyodtam.
Még itt is képes aludni. De egyáltalán mit keres itt? A menedzsere minden bizonnyal kicsinálná, ha kiderülne, hogy ellógja a felvételt.
Egy gyors pillantást vetettem a bőröndre nyomott beszállási kódra, célállomásra.
Miami.
Szívem olyan hevesen kezdett dübörögni mellkasomban, hogy attól tartottam, mindenki más meghallja körülöttem. Gyomromban a régóta nyugvó pillangók, angolkeringőbe fogtak, ajkamba haraptam.
-Niall! Niall, ébresztő! -suttogtam fülébe. -Én vagyok az, Lucy. Hazajöttem és nem is megyek el többé -tettem hozzá kis szünetet tartva.
A szöszi Csipkerózsikának, mint valamiféle végszó hallatán, felpattantak szemei és hatalmas, előtörő lendülettel ugrott ki a bőröndből. Haja csapzott volt, pólója gyűrött, arca egyik felén a karja okozta pirosas csík virított, de egyik sem zavart. Úgy éreztem magam, mint aki évtizedekkel ezelőtt ment el, holott alig volt több mint két hét. Niall nem vesztegette az időt. Derekam köré fonta egyik karját, másikkal pedig hajamba túrt, mialatt forró ajkát ajkamnak feszítette. Nyelve könnyedén csúszott át szájüregembe és kezdett felfedezőtúrába. Csókjának megvolt a tőle megszokott, kissé epres íze. Hogy mi tette, nem tudtam, de éreztem, olyan intenzíven, mint ezelőtt még soha.
Szemeim lecsukódtak, testem ellazult. Úgy éreztem, lebegek, méghozzá igencsak magasan. Ajkaim égtek, akárcsak bőröm, ahol Niall hozzám ért. Körülöttünk a gépek gyorsabban kattogtak, mint egy gépfegyver a támadás közepén.
-Ezek szerint nem haragszol -szólaltam meg lihegve két csók között. Niall arcán széles mosoly jelent meg.
-Hazajöttél, nem? Nekem csak ez számít, semmi más -feleletét egy újabb heves csókcsatával kötötte át.
Kezdtem már zavarban lenni a rengeteg kíváncsi tekintet miatt, így kiszakítottam magam a csókból. Bár ajkam, lelkem, szívem sóvárgott a folytatásért, tudtam, ezt nem egy repülőtéren kellene lerendeznünk, pláne nem egy csapat rajongó előtt.
Arra a lányra néztem, aki segített megtalálni a szöszit. Arra számítottam, hogy majd vérben forgó szemekkel küld rám rontást, de ehelyett mosolygott és rám kacsintott. Elnevettem magam.
Niall szorosan karolt, míg elhagytuk a repülőteret. A főkapunál fotósok hosszú sora várakozott ránk, akárcsak egy csapat kiéhezett cápa. Összerezzentem, aminek nem csak a paparazzók bámulásából adódott, hanem a hideg miatt is. Lényegesen hűvösebb volt itthon, mint ott, Miamiban. A frissen hullott hó még ropogott bokacsizmám alatt. Arcom körül párafelhők keletkeztek.
Korán sötétedett, ezért a városban a világításokat már hamar felkapcsolták. Amerre csak néztem, a karácsony megjelent. A kirakatokban karácsonyfák, izzók és persze akciós plakátok foglaltak helyet. A tereken megjelentek a fabódék, melyek a legfinomabb forrócsokikat árulják a világon, s az óriási lámpafüzérek, melyek átszelték az egész utcát.
-Mióta elmentél, egy pár dolog megváltozott -törte meg a csendet Niall. Kezemet egyszer sem engedte el, mióta meglátott. Talán félt attól, ha megteszi, ismét eltűnök a szeme elől.
-Imádom a karácsonyi hangulatot. Mindenki mosolyog, kirakatokat bámul, forrócsokit iszik, no meg finomabbnál finomabb sütiket -jegyeztem meg nevetve. Hiába beszéltem a kajáról, a szőke hajú énekes arca komorrá változott. Hirtelen úgy éreztem, az összes jeges levegő beáramlott a kocsiba, holott ment a fűtés.
-Kicsim, amit akkor mondtam, nem gondoltam komolyan. Nem tudom...
-Ne! -szakítottam félbe abban a pillanatban, hogy feleszméltem. -Nem kell bocsánatot kérned. Én tűntem el minden magyarázat nélkül és nem te. Kettőnk közül én tartozom bocsánatkéréssel.
-De amiket a fejedhez vágtam...-elhallgatott. Fájt felidéznie az emléket, akárcsak nekem. Bármennyire is elnyomtam magamban, azok a szavak mélyen érintettek.
-Egy olyan helyzetbe hoztalak, melyre nem voltál felkészülve. Nem hibáztatlak, amiért kimondtad azt, amit gondolsz...
-De én nem...
-Semmi gond. Igazad volt. Sok mindenre ráébresztettél kettőnkkel, valamint az egész életemmel kapcsolatban. Abban a szituációban csak azt csodálom, hogy nem pofoztál meg. Igaz, azt valószínűleg azért nem nyelném le ilyen könnyedén -nevettem fel. Feszült homloka láttán felsóhajtottam. -Figyelj, kezdjünk egy új fejezetet. Ami történt, megtörtént. Bánkódhatunk, sajnálkozhatunk, veszekedhetünk, de ezek közül egyik sem változtatja meg azt, ami már a múltunkat képzi, szóval szerintem hagyjuk is azokat a dolgokat. Élvezzük inkább a jelent! -kacsintottam rá.
Kezemet szájához emelte, s egy csókot lehelt rá.
-Úgy látom ezalatt az idő alatt, te is változtál -mondta mosolyogva.
-Talán csak kezdek felnőni -vágtam vissza.
-Felnőni? Ugyan minek akarsz te felnőni? A felnőttek állandóan idegeskednek, veszekednek, elválnak. Én egyiket sem részesítem előnyben -a kocsi motorja hirtelen leállt. Egészen eddig fel sem tűnt, merre tartunk. Kikukucskáltam a párás ablakon. A stúdió hatalmas, égbe törő üvegablakait pillantottam meg. -A lányok még bent vannak. Szerintem velük beszélj először.
Megrezzentem. Gyomrom felkavarodott, ujjaim megremegtek. Arcom színben illett a téli tájhoz.
-Mit mondjak nekik? -kérdeztem szorongva, tanácstalanul.
Niall egy szemembe lógó tincset tűrt el arcomból, majd megcsókolt.
-Mondd el nekik az igazat! Meg fogják érteni, hidd el nekem! -szólalt meg végül. Szavai erőt adtak.
Hirtelen előtörő lendülettel ugrottam ki a kocsiól és vágódtam el a lefagyott járdán. A srác ijedten kapott felém, de én gyorsan felpattantam.
-Jól vagyok, jól vagyok -intettem neki megnyugtatóan.
Mély sóhaj szakadt ki belőlem, mikor az épület felé szegeztem tekintetem.
Gyerünk, Lucy! Meg tudod csinálni! A legjobb barátnőid, csak nem fognak meglincselni. Remélhetőleg...Talán...Oké, kezdek félni...Inkább hagyjuk ezt, majd holnap beszélek velük személyesen...vagy felhívom őket.
Kétségbeesetten fordultam meg, de addigra Niall kocsija már eltűnt.
Haha. Értem a poént. Igazán vicces vagy, Niall. Én is szeretlek.
A vacogásom még a félelmem fölé is tudott kerekedni. Lábaim megindultak, s lassan beléptem a hatalmas előcsarnokba. Régi ismerősként közlekedtem. A liftben szóló megnyugtató zene segített, hogy egy kicsit ellazuljak a nyilvános kivégzésem előtt.
259. Megálltam. Hosszasan bámultam az ajtót, hátha valamit megtudok tőle. Talán a lányok idegi állapotára voltam kíváncsi, vagy egyenesen a gondolataikra. Megragadtam a kilincset, s betoppantam.
Szívem a torkomban dübörgött, lábaim kocsonyaként remegtek. Minden szem rám szegeződött. Mia és Sheila szája szó szerint tátva maradt, de azért Peter arca is díjat érdemelt volna.
-Sziasztok, megjöttem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése