-Majd rögtönözök -feleltem, s kipattantam a kocsiból. Elindultam a hátsóbejárat felé, a sikátorba, de Greg elkapott és visszarántott.
-Lucy, nem rohanhatsz csak úgy be válaszokat követelve -szemeiben vágy lángolt, valamint volt bennük valami, amit képtelen voltam megfejteni. Nem tagadom, felkeltette az érdeklődésemet. Sötét árnyék futott át arcán, ahogy a sikátorra szegezte tekintetét. -Jeremy nem kispályás és ezt neked is tudnod kell.
Felsóhajtottam, majd óvatosan kiszabadítottam karomat szorításából.
-Greg, díjazom, amiért így aggódsz miattam, de nem kell. Úgy érezem, most már képes vagyok a kezembe venni az irányítást. Szeretnék végre a saját lábamon megállni, anélkül, hogy valaki a kezemet fogná. Talán igazad van. Lehet, hogy nem válik be a tervem, de sosem tudhatom meg, ha nem hagyod, hogy úgy intézzem a dolgokat, ahogy én szerettem volna -egy mosollyal próbáltam csitítani felborzolt kedélyét.
Nem vártam meg, míg bármit is reagálni. Befutottam a sikátor, szűk kis ösvényére és eltűntem a hátsó bejáraton Greg szeme elől. A terem most is, mint mikor először jártam itt, teljes sötétségbe burkolózott. A talpam alatt hallottam, ahogy az üres zacskók zörögnek, illetve a üvegszilánkok még kisebb darabokra törnek. A borzongás jeges fuvallata végigfutott hátamon, le egészen a gerincem mentén. Tudtam, össze kell szednem magam, ha el akarok bármit is érni az üggyel kapcsolatban.
Amúgy meg, mit keresek itt? Greg miért nem hajlandó elárulni, hogy mi történt míg itt voltam? Ha annyira félt, legalább ennyit megtehetne.
Az egész helyet csupán egy alig pislákoló gyertya világította meg. Zseblámpa és mobil hiánya miatt kénytelen voltam azzal körbenézni, hátha találok valakit. Felkaptam a földről a már megolvadt tetejű viasztömböt. Amint kezembe kaptam, a forró viasz ujjaimra ömlött. Éles, égető fájdalom nyílalt belém. Hangosan felszisszentem, mire tőlem pár méterre, mintha valaki megmozdult volna.
A gyertya halovány fénye csupán egy méterre engedett látnom, így a lábfejemen kívül nem láttam túl sok mindent. A földön ugyan itt-ott még hevertek üvegdarabok és elhasznált fecskendők, de már sokkal tisztább volt minden, mint mikor legutóbb itt jártam. Igaz, lehet, hogy csak a rossz látásviszonyok tévesztettek meg.
Hirtelen egy kéz landolt a vállamon. Felsikítottam, s azon nyomban megpördültem, a gyertyát pedig fenyegetően magam elé tartottam, mintha az bármitől is megvédhetne. Arra a kis gyertyára úgy tekintettem, mint a plüssmackóra az ágyam mellett, megvéd mindentől és mindenkitől.
Két kék szempár meredt rám. Összerezzentem, ahogy Jeremyvel összekapcsoltuk tekintetünket. Bármennyire is próbáltam elfojtani a londoni emlékeket, mégis felszínre törtek. Kiabálni, csapkodni tudtam volna dühömben.
Elfújta a halovány lángot, majd megragadva a csuklómat, átkalauzolt a sötét épületen. Bőre éppen olyan puha és forró volt, mint amilyenre emlékeztem. Mélyen bennem éltek azok a pillanatok, órák, napok, hetek, mikor együtt ültünk ki a titkos helyünkre és onnan bámultuk a lenyugvó napot, valamint azt, hogy a város fényei miképpen gyulladnak fel. Emlékeztem, milyen érzés volt, mikor felültem mögé a motorra, s a szél könnyeden belekapott kócos hajamba. Olyan volt, mintha szárnyaltunk volna. Mikor mögötte ültem, testem testéhez simult, képes voltam megfeledkezni minden gondról. Egyszerűen csak boldog voltam. Ugyan meg nem bántam, amiért egy pár lettünk, de most legszívesebben kimaradtam volna savval az emlékeket, hogy ne fájjon annyira.
Szerettem, és ezt akármennyire is akarom, nem tudom elfeledni.
-Miért jöttél ide? -törte meg a csendet kérdésével. Hangja furcsán rekedtes volt. Azt a benyomást keltette bennem, mintha nem rég borult volna ki. Az én hangom is így szokott csengeni, mikor elfojtani igyekszem a feltörő könnycseppeket.
Nem. Az kizárt. Jeremy előttem tuti, hogy nem sírna.
-Válaszokért -feleltem kurtán, erős éllel hangomban. A srác megtorpant. Válla felett hátranézett, bár arcából nem sok mindent láttam. Egyedül kíváncsian megcsillanó kék íriszét tudtam kivenni a sötétségben.
-Mit akarsz tudni? -ismét tovább húzott. Egy hatalmas ajtóhoz értünk, mely alól fénycsíkok szöktek be. Végre egészében is magam előtt láthattam a srácot. Haja csapzott volt, láthatóan napok óta nem fésülte meg, csupán néha bele-beletúrt. Fekete farmert és egy pulcsit viselt. A ruhadarabok ismerősek voltak. Londonban többször is láttam rajta, mialatt együtt voltunk.
-Az igazságot. Azt szeretném, ha őszintén válaszolnál a kérdéseimre -tettem hozzá. Óriási gombóc lüktetett a torkomban, ajkaim kiszáradtak, bőröm hevesen égett, ahol még mindig fogta. Elvigyorodott. Hófehér fogai kiragyogtak ajkai alól.
-Én azt hittem, mindenre magadtól akarsz rájönni.
-Én is. Egészen addig míg meg nem láttalak téged. Egy másodperc alatt mindent összekavartál. Már fogalmam sincs, hogy mi az igazság és mi a kitaláció. Kezdem azt hinni, hogy bolond vagyok és azért nem látom át a történteket -hadartam el olyan gyorsan, ahogy csak bírtam. Amint befejeztem, levegő után kaptam. Jeremy feszülten hallgatta mondókámat. Arcáról az előző széles vigyor lekókadt. Az a kedves srác, akit eddig ismertem, meghalt a szemeim előtt. Helyében csupán egy összehúzott szemű, rémisztő alak állt, akiből sütött a kegyetlenség. Megtántorodtam, de karjával visszarántott. Mellkasának ütköztem. Remegve vettem levegőt. Ez neki is feltűnt. Vonásai megkeményedtek, izmai megfeszültek, majd eltolt magától.
-Látom, még mindig nem érted -szólalt meg végül halkan, az ajtó felé bámulva. Tanácstalanul pislogtam rá. -Itt nem rólad vagy szó. Téged már rég elfelejtett mindenki. Sőt, nem is igazán jegyeztek meg. A szemükben csupán Greg egyik kismacskája voltál, esetleg a tesztalanya semmi több...
-De kiknek a szemében? Jeremy, legalább erre válaszolj! -vágtam szavába meggondolatlanul.
-A terjesztőkéjében -hangja száraz volt. Tényként közölte, mindenféle érzelemtől mentesen. Szemöldökeim felszöktek a homlokom közepére.
-Terjesztők? -kérdeztem vissza. Hangom távolról, mintha egy fal mögül csengett volna vissza. Reménykedtem benne, hogy csak rosszul hallottam, azonban Jeremy sóhaja sok mindent elárult.
Olyan fejet vághattam, mint Patrick, sőt úgy is éreztem magam. Minden elhomályosult körülöttem. Két dologban voltam egyedül biztos: a nevemben és hogy lány vagyok. Ezeket egyszerűen csak nem mertem megkérdőjelezni, mert akkor biztosan, hogy pszichiátriára kerültem volna.
-Szóval, akkor ezek a 'Terjesztők' küldték ránk a fotósokat. Greget akarják, én pedig csak egy piszok vagyok a körmük alatt, igaz? -ésszerűen igyekeztem az információkat összerakni. Jeremy bólintott, majd kinyitotta az ajtót és a fény beáramlott. Az utcát, ahová kiléptünk, előtte még sosem láttam, vagyis nem emlékeztem rá. Egészen addig fekete folt is maradt, míg meg nem pillantottam Jeremy kocsiját. Tisztán élt emlékeimben ez a járgány. Anno ezzel mentünk el egy hatalmas házba, hogy ott folytassuk a bulit. Újabb képek ugrottak be, amint éppen Jeremyvel, Keyonnal, Greggel és egy ismeretlen sráccal, illetve annak barátnőjével beszélgetek. Tekintetemet Jeremyre fordítottam, aki mindvégig reakcióimat figyelte.
-Kezdenek visszajönni a képek, nem igaz?
Bólintottam.
-Csak még egy dologra válaszolj, kérlek! -néztem mélyen ég kék szemeibe, melyekben régen olyan könnyedén elvesztem. Akkoriban úgy gondoltam, nagyon hasonlít Niall szemeihez, s talán ezért vonzódtam hozzá annyira, de mostanra már egész más színben pompázott. Lehet, csak a körülmények tették, de én másnak láttam. Egy új ember állt előttem, aki tele volt rejtélyekkel, titkokkal, hazugságokkal, de mindezek ellenére, vagy éppen miattuk, felkeltette a bennem szunnyadó kíváncsiságot.
-Már így is sokat mondtam, de hadd halljam -túrt bele csapzott, kócos hajába. Egy kis fehér felhőcske jelent meg szájánál, ahogy kifújta a levegőt.
-Ami otthon történt, csupán egy újabb hazugság volt? Csak Greget akartad felhúzni, vagy számodra is jelentéssel bírtak a történések? -azelőtt kérdeztem, mielőtt eszem közbe szólhatott volna. Amint ajkam kinyílt, azt kívántam, bárcsak csendben maradtam volna.
-Lucy, nézd, ami Londonban történt, ott is maradt. Nem mondom, hogy nem élveztem, de én másképpen viszonyultam hozzád -arcom láttán ismét mély sóhaj szakadt ki belőle. -Jó volt a barátodnak lenni, de a pasidnak már nem annyira, de ezt te is tudod. Mialatt mi "együtt voltunk" csak és kizárólag Niallra voltál képes gondolni, és ez nem is baj, így nekem sincsen bűntudatom -egy aprócska mosoly jelent meg szája sarkában. -Amúgy meg miért kérdezed? Tudtommal te és Niall egy pár vagytok.
Bólintottam, megmosolyogtam utolsó szavait.
-Igen, együtt vagyunk és semmi pénzért nem változtatnék mindezen. Csupán tudni szerettem volna, hogy mennyi volt igaz mindabból, amit akkoriban mondtál. Csak tisztán akartam látni. Érdekelt, hogy mikor felmentünk arra a bizonyos hegyre, ahonnan a várost szemléltük, őszinte voltál-e velem. Hogy az, akit akkor megismertem, a valódi éned-e.
-Ezt neked kell eldöntened, nem nekem -jegyezte meg, majd elindult a kocsija felé. -Lucy, egy jó tanács, menj vissza Londonba. Miami nem a te városod és Greg mellett nem vagy biztonságban. Ezek a tagok nem viccelnek, mikor fenyegetést küldenek. A figyelmeztetést megkaptátok, legközelebb már nem fogják visszafogni magukat -figyelmeztetett fagyosan, immár komor tekintettel, mialatt beült az autójába.
Nem várta meg, míg válaszolok, vagy egyszerűen csak reagálok. A gázra taposott, s eltűnt a következő sarkon.
Hazamegyek. Az emlékeim hiánya mindaddig nem zavart, míg Greg meg nem jelent az életemben. Nem fogok kockáztatni miattuk. Londonban már elértem valamit, s csak azért, hogy lábtörlő lehessek, mialatt eltiporják Greget, nem áldozom fel mindazt. Nem akarok senkit sem cserben hagyni, de azzal, hogy itt vagyok, Gregen kívül mindenkit elárulok. Legfőképpen a legjobb barátnőimet. Nem érdemlik meg, hogy ezt tegyem velük, ahogy anya sem, hogy csak úgy eltűnjek minden szó nélkül. Visszatérek Londonba, amilyen gyorsan csak lehetséges. Az az otthonom és nem Miami...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése