-Annyira hiányoztál. -szorosan magamhoz öleltem. Azt akartam, hogy örökké így maradjunk. Sose szerettem volna elengedni.
-Te is Kicsim. -felelte két csók között. Eddig azt hittem, a kapcsolatunk maxon volt mielőtt elment, de most már tudom, hogy most ért el odáig. Újabb könnycseppek csordultak végig az arcomon. David hátrébb lépett és letörölte őket.
-Egyébként milyen volt a tábor? Láttál minket a TV-ben? -szegeztem neki kérdéseimet. Szegényt teljesen letámadtam és még csak most jött haza. Nem tehetek róla annyira régen ment már el. Annyi mindent kell neki elmondanom.
-Nyugi, mindjárt elmondok mindent csak üljünk le! -felelte. Leültem, de nem ült mellém. Odamentem hozzá, de nem igazán örült annak, hogy beleülök az ölébe. Mi baja van? Régen mindig beleültetett az ölébe, most-meg grimaszol? Mi történt vele két hónap alatt? Miket gondolok itt össze-vissza? Biztos csak fáradt. Hosszú volt az út.
-Minden rendben? Olyan furcsa vagy. -aggódva vizslattam tekintetét, de mindig elnézett. Valami komoly dolog van a dologban. -David, kérlek mondd el, hogy mi történt. -pattantam ki az öléből és megfogtam a kezét.
-Ne aggodalmaskodj már annyit. Jól vagyok, csak egy kicsit elfáradtam. Ennyi az egész. Már megint mindent túlreagálsz! -vágta oda flegmán.
-Két hónapja nem láttalak és elhúzódsz előlem. Szerinted ez milyen érzés? -idegesen a hajamba túrtam és leültem a fotelbe. David felállt és odasétált elém.
-Lucy, szeretlek. Sajnálom, hogy így érzel, de az én gyomromban még mindig pillangók táncolnak, mikor a szemedbe nézek. -közelebb hajolt és megcsókolt. -Mindennél jobban szeretlek! -folytatta a két csók között. Újra a fellegekben éreztem magam. Olyan volt, mintha csak szálltunk volna. David felemelt és felvitt a szobámba. Az elmúlt két és fél év alatt már megtanulta az utat. Jobban ismeri a házunkat, mint én magam. Letett az ágyamra és mellém dőlt. Lefeküdtem mellé és beletúrtam a selymes hajába. Éreztem, hogy van egy kis zselé is a haján, de nem volt zavaró. Nem ragadt bele a kezem. Vicces lett volna. Elmosolyodtam és megpusziltam az orrát. Szorosan magához húzott, majd megcsókolt. A karjai közt biztonságban és hónapok óta először éreztem magam nyugodtnak. Az egész testemet átjárta ez a fajta nyugodtság. Folyamatosan az arcomat simogatta. Nem tudom mennyi ideig feküdtünk így egymással szembe, de teljesen elbeszélgettük az időt. Épp csend uralkodott a szobába, mikor anya benyitott. Villámgyorsan kipattantam az ágyból és a nyakába ugrottam. Annyira hiányzott már. Sajnos Londontól egy kicsit messze dolgozik és csak esténként ér haza. Az elmúlt hónapokban nem sokszor találkoztunk, mert ő dolgozott, én pedig a lányokkal megállás nélkül próbáltam. Jó ez egy kicsit talán túlzás, de azért sokat próbáltunk. Esténként pedig szórakozni jártunk. Valahogy nekünk is ki kell kapcsolódnunk. Elmosolyodtam és adtam anyának két hatalmas puszit az arcára. Viszonzásképp pedig kb. 40-et kaptam. Ennyire hiányoztam volna? Régebben mindig azt hittem, csak azért mondja, hogy hiányzom, mert elég hülyén jönne ki, ha nem ezt mondaná. A könnyeiből most már tudom, tényleg így is gondolja. Annyira hiányzott az ahogy átölel, ahogy esténként betakar, még ha megsülök a takaró alatt akkor is, a reggelenkénti köszöntése, a hajnalig tartó beszélgetéseink a fiúkról és a kedvenc sorozatunkról, ahogy kilesi a titkaimat, miközben a naplómat írom. Minden ami a világ legjobb anyukájává teszi. Olyan boldog vagyok, hogy újra átölelhetem. Imádtam az X-faktorházat, de mégiscsak igaz a mondás: "Mindenhol jó, de legjobb otthon." Letöröltem anya könnyeit és megpusziltam a homlokát. Utálja ha ezt csinálom, mert ilyenkor veszi észre, hogy egy fejjel magasabb vagyok. Most viszont nevetve megcsikizett. Észrevette, hogy David is a szobában van. Imádja ezt a srácot. Mindig az orrom alá dörgöli, hogy jobb ha vigyázok, mert valaki még lecsapja a kezemről. Ki van zárva! Szálanként tépném ki annak a libának a haját, aki tönkretenné a szerelmünket. Nem vagyok féltékeny típus...na jó talán egy kicsit. Már megint elkalandoztam és most fogalmam sincs, hogy min nevetnek annyira és, hogy miért bámulnak rám. Bólogass és nevess, mintha tudnád miről van szó. Visszaültem az ágyamra és vártam, hogy anya elengedje a barátom. Szegénykéből kiszorítja anya az életerőt is. Jó talán azt nem, de az biztos, hogy holnap tökéletesen lehet majd látni anya karja nyomát. Az én drága anyucim össze-vissza puszilgatja és simogatja Davidet, akinek szemmel láthatóan nagyon tetszik a helyzet.
-Gyertek! Kész a vacsora! -kiáltott fel anya és az étkező felé kezdte húzni a barátomat. David gyorsan megragadta a kezem és lerántott az ágyról. Csoda, hogy nem estem orra. Lerohantunk a csigalépcsőn és gyorsan leültünk az asztalhoz. Anya már tálalta is az ételt. Nem hiszem el, hogy most akar még minket megtömni. Már 11 óra van. Mindegy jobb lesz, ha megeszem, mert különben sosem lehetünk kettesbe Daviddel. Rekord idő alatt ettük meg mind a ketten a "vacsorát" és gyorsan felrohantunk az ágyra. Végre kettesben. Egész eddig erre vártunk. Egyébként most, hogy így jobban belegondolok, anya miért ilyen későn jött haza? Hmmm biztos valami pasi van a dologban. Az én kis anyucim bepasizott és nekem nem szólt. Már megint elkalandoztak a gondolataim. David ott állt előttem és tudom, hogy valamit kérdezett, de fogalmam sincs, hogy mit.
-Tessék? -kérdeztem vissza és közelebb léptem hozzá.
-Gyere ide! -kitárta a karjait én pedig belevetettem magam. Kicsit nagyobb lendülettel érkeztem és sikeresen mind a ketten beledőltünk az ágyba. Nevetésben törtünk ki és megcsókoltuk egymást. Ismét a fellegekben éreztem magam. Ásítottam egyet majd a mellkasára hajtottam a fejem. Hallottam a szívverését. -Fáradt vagy, Kicsim? -hatalmas barna szemeivel mélyen a szemembe nézett. Olyan, mint egy kis őzike. Jó ez gonosz volt, mert az őz lány, ő pedig fiú...jobb esetben. Jó nem gonoszkodom. Bólintottam.
-Egy picit igen. Nem baj? -megpusziltam az arcát. Megrázta a fejét, így adva tudtomra, hogy nem bánja. A fejemet továbbra is a mellkasán tartottam, ő pedig az arcomat kezdte simogatni.
-Jó éjszakát! -adott egy utolsó jó éjt csókot, majd mind a ketten álomba szenderedtünk.
*Reggel*
Mikor felkeltem arra számítottam, hogy David karjai közt ébredek. Sajnos ez nem így történt. Felültem az ágyon, körbenéztem, de David cuccai addigra már eltűntek a szobámból. Lefutottam a lépcsőn és a nappali felé vettem az irányt, ahol tegnap a kulcsait hagyta. A kulcsok eltűntek, de helyükön egy papírcetli hevert. Mikor elolvastam, a szemeimből előtörtek a könnyek és a földre rogytam. David elment és nem is akar visszatérni. De mi történt? Miért ment el csak úgy? És ha ezt már előre eltervezte, miért jött át az este? Próbáltam letörölni könnyeimet, de hiába. Újra és újra előtörtek és nem tudtam ellene mit tenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése