A találkozás

-Lányok, kapkodjátok már magatok! Mindjárt kezdődik a próba! -kiabáltam be a lányok hálójába. Az életünk fenekestül felfordult, mióta elhatároztuk, hogy indulunk az ország egyik legnagyobb tehetségkutató műsorába. Az X-faktorba. Össze-vissza rohangálunk egész nap. Próba, fotózás, próba majd dedikálás. Még enni sincs időnk. Nem csoda, hogy a lányok ilyen nehezen akarnak kikelni az ágyból. A mai nap viszont más. Ma derül ki, hogy kik jutnak be a döntőbe. Rengeteget dolgoztunk és remélem, hogy bent maradunk. Ha ez megtörténne, minden álmunk valóra válna. -Lányok, keljetek már fel! Ha nem keltek fel most azonnal, Simon meg fog minket nyúzni! -nem kellett nekik többet szólnom. Imádjuk Simont. Olyan nekünk, mintha az apukánk lenne. Vigyáz ránk és olykor még a bajból is ő húz ki minket. Rengeteget köszönhetünk neki. Meglátta bennünk azt, amit senki más azelőtt. Ha az első közös próbánkra gondolok, ,mai napig könnyes lesz a szemem. Pont mint most.
-Lucy, mehetünk? -Sheila állt előttem teljes pompában. Egy picit elkalandoztam és észre sem vettem, hogy itt vannak. Mindegy. Elnevettem magam és biccentettem egyet. A csajoknak több sem kellett. Belém karoltak és a próbaterem felé vettük az irányt. Már kiértünk az utcára, mikor rájöttünk, hogy az ajtót meg nyitva hagytuk. Mia gyorsan visszarohant és bezárta. A mai nap kész bolondok napja. A főkapu előtt álltunk és vártuk visszatértét, mikor egy kisebb csapat rajongó támadott meg minket. Nem túlzok! Szabályosan ránk vetették magukat. Ijesztő. A lányokkal összenéztünk, mert tudtuk, hogy már így is elkéstünk és ha most még neki állunk fotózkodni, soha sem érünk oda a próbára. Viszont ők a rajongóink és nem hagyhattuk csak úgy itt őket. Mind a hárman egyszerre sóhajtottunk fel. Remélem Simon meg fogja érteni a késésünk okát. Átöleltük a rajongókat és mosolyogtunk, míg ők kellő mennyiségű képet csinálnak rólunk. Mire mindenkinek dedikáltam a papírokat, a kezem izomlázas lett. Ez sem jöhetett volna jobbkor. Gitározni ettől még tudok...remélem. Újra összenéztünk a lányokkal és futásnak eredtünk. Mikor beértünk a terembe Simon és az énektanár már ott volt. Ránéztem az órámra és rájöttem, hogy majdnem egy órát késtünk.
-Simon, tudjuk, hogy dühös vagy, de a rajongók... -próbált mentegetőzni Mia, de hiába. Simon hajthatatlan volt.
-Lányok, nem érdekelnek a kifogások. Próbátok volt, de ti nem jöttetek. Tudjátok mit jelent ez? -lesütöttük a tekintetünket. Simon a szemével bármelyikőnket megríkatta. -Honnan tudnátok?! Ma van az elődöntő. Innen már csak egy ugrás az álmotok, nem kéne most elszúrni. -odasétált elénk és átölelt minket. -Tudom, hogy mennyire fontosak a rajongók, de most az a legfontosabb, hogy a legjobb formátokat hozzátok este. Értve? -elmosolyodtunk és szorosan átöleltük. Azt hiszem most már értitek, miért imádjuk annyira. Ha hülyeséget csinálunk megszid, de túllép rajta és átölel minket. Mindig ezt csinálja. -Gitárt a kézbe és nyomás próbálni! -utasított minket és leült a székére. A próba nagyon jó hangulatban telt. Folyton nevettünk. Simon egy csomó viccet mesélt. Persze olyanokat is, amiket már mindenki kívülről tudott, mert annyiszor elmesélte már. De ez nem baj. Aranyköpés lett és szerencsét hoz. A főpróbát a színpadon tartottuk. Már rengetegszer álltunk rajta, de most valahogy mégis más volt. Nem tudom ezt elmagyarázni. Olyan, mint a 18. születésnap. Már sok volt eddig és még több lesz ezután, de most már felnőttnek számít az ember és egy kicsit más. Ennél jobb példát nem tudok. Bocsesz. A főpróba után elmentünk együtt kajálni. Természetesen Simon is velünk jött. A stúdiótól nem messze van egy isteni kínai büfé. Minden adás előtt odamegyünk enni. Ez is a szokásunkká vált. Mikor belépünk, már rendelnünk se kell, mert tudják, ki mit eszik. Imádom ezt a helyet! Sajnos nem élvezhettük sokáig az itteni nyugalmat, mert mennünk kellett készülődni.
*Pár órával később*
Egy utolsó próbát még tartottunk, majd kezdődött az élő adás. A szívem hevesen dobogott a mellkasomban. Azt hittem, menten kiszakad a helyéről. Az izgulás eluralkodott rajtam. Simon és a lányok próbáltak nyugtatgatni, de nem sok sikerrel. Mi következtünk. A szívem hatalmasat dobbant és a lábaim remegni kezdtek. Ilyen még sosem volt azelőtt. Mikor kiléptem a színpadra és megláttam a sikítozó tömeget, minden idegességem eltűnt. Biztonságban éreztem magam. Olyan volt, mintha mindig is ide tartoztam volna. Ránéztem Simonra és elmosolyodtam. Beálltunk a helyünkre, majd elkezdtük. Semmire sem emlékszem. Az egész olyan gyorsan történt. Az egyetlen dolog amit biztosan tudtam az volt, hogy boldog vagyok. Élveztem azt, hogy a színpadon állhatok és énekelhetek. A közönség állva tapsolt minket. A fellegekben jártam. A többi mentor nagyon jó véleménnyel volt rólunk, Simon pedig odaszaladt hozzánk és megölelgetett minket.
-Szép volt csajok! -a fülünkbe súgta. Elégedetten mentünk vissza a többi versenyzőhöz. Mikor beértünk, megtapsoltak és megöleltek minket. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Nincs gyűlölködés vagy csalás. Mindenki magát adja. Mi voltunk az utolsók. Minden műsorban van egy sztárvendég, de most senki sem tudta, hogy ki lesz. Az ajtó nyitódott és mindenki felkapta a fejét. Öt titokzatos idegen lépett be a pihenőbe. Ők voltak azok, a One Direction. Szóval Simonnak mégis sikerült beszerveznie őket. Egyik próba után poénból megemlítettük, hogy milyen jó lenne, ha ők jönnének el és lám itt vannak. Jövünk Simonnak eggyel.
-Sziasztok! -integetett az öt bolond srác. Nem haboztak. Azonnal levetették magukat a kanapéra, ahol ültem. Sikerült letúrniuk.
-Nem zavarok? -mérgesen néztem rájuk, de nem bírtam sokáig. Elnevettem magam, ők pedig visszahúztak maguk közé.
-Hogy hívnak? -szegezte nekem Zayn a kérdését.
-Lucy-nak. -feleltem és elmosolyodtam. Hirtelen valaki hátulról megfogta a vállam és hátradöntött. Niall volt az. Belefektetett az ölébe. Ez most komoly? Próbáltam kiszabadulni, de nem engedett. -Niall, nekem ez nem kényelmes. Nem ülhetnék inkább újra fel? -bociszemekkel néztem rá hátha megenyhül.
-Nem! Itt maradsz! -vágta rá határozottan. Mi van ezzel a sráccal? Súlyos szeretethiány vagy mi a fene?
-Srácok, gyertek ti jöttök! -szólt be az egyik szervező. Megmenekültem. Niall kénytelen volt elengedni.
-Majd innen folytatjuk. -rám kacsintott és kisétált az ajtón a szöszi. Folytatjuk? Ugyan mit? Értetlenül álltam ehhez az egészhez. Amint kiléptek a srácok, minden lány körém csoportosult. Kérdezősködni kezdtek.
-Mi volt ez?
-Ti most jártok?
-Ismered?
-Milyen az illata? -ezt természetesen Mia kérdezte. Esküszöm ő valami kutya lehetett előző életében. Állandóan megszagol mindenkit. Nagyot sóhajtottam, majd próbáltam választ adni az előbbi kérdésekre.
-Nem tudom, hogy mi volt. Nem, nem járunk, sőt nem is ismerem. -Mia-ra néztem. -Jó az illata. Nagyon finom. -éreztem, hogy az arcom lángba borul, ezért inkább elfordítottam a fejem. Pár perccel később a srácok visszatértek. Niall jött utoljára, egy lánnyal az oldalán. Van barátnője? Akkor mi volt ez az egész?  Odajöttek hozzám.
-Lucy, had mutassam be az unokatestvéremet, Emma-t. -az unokatesója? Azt hittem a csaja. Most, hogy jobban megnézem őket, tényleg hasonlítanak.
-Szia. Örülök, hogy megismerhetlek. A nevem Lucy Alesha Pearl, de csak hívj Lucy-nak. -rámosolyogtam. Kedves lánynak tűnik.
-Mindenki jöjjön! Most jön az eredményhirdetés. -szólt be ismét az előbbi szervező. Mia és Sheila megfogták a kezem és kimentünk a színpadra. A szívem ismét hevesebben dobogott a kelleténél. Simon ott állt mellettünk és Sheila kezét szorította. Kimondták az első továbbjutó nevét, majd a másodikét is. Ott álltunk fent egy másik lánnyal. Az ujjainkat kereszteztük és imádkoztunk, hogy tovább jussunk. Mikor meghallottuk a következő továbbjutót, a szemeinkbe könny gyűlt, de ezek nem öröm könnyek voltak. Vége volt. Számunkra legalábbis vége. Sírtunk, de ugyanakkor nevettünk is. Összeölelkeztünk és megnéztük a rólunk összeállított videót. Itt törött el a mécses. Mind a hárman sírni kezdtünk, de ezek már örömkönnyek voltak. Boldogak voltunk, mert legalább idáig eljutottunk. Az 1D-s srácok is feljöttek hozzánk és gratuláltak. Megöleltek és vigasztaltak minket.
-Nem lenne kedvetek eljönni velünk kajálni? -reménykedve nézett ránk vagyis rám Niall. Sheila azonnal rávágta, hogy igen. Esélyem sem volt tiltakozni. Egy baráti kajálásban nincsen semmi rossz. Gyorsan átvettünk egy kényelmesebb ruhát és már mehettünk is. Az utunk egyenesen egy Nandos-ba vezetett. Hallottam, hogy ez Niall kedvenc kajáldája, de nem gondoltam, hogy idehoz minket. A telefonom megcsörrent. Felvettem és egy ismerős hang szólt bele.
-Szia Kicsim, nemsokára Londonba érek. Nálatok találkozunk, rendben? -a barátom volt az. Az arcomra kiült a lányok által jól ismert szerelmes mosolyom.
-Rendben. Várlak. Szeretlek! -válaszoltam, majd kinyomtam a telefont. Niall-ra néztem, akinek az előbbi vidámság teljesen eltűnt az arcáról. Nem értem, mi van vele. -Héj Niall, minden rendben? -Niall csak bólintott és egy kicsit feljebb húzta a szája szélét. Ez nem volt meggyőző. -Remélem megbocsájtotok, de nekem mennem kell. -megpusziltam és megöleltem mindenkit. Kisiettem az étteremből, de valaki elkapta a karom. Megfordultam. Niall volt az.
-Találkozunk még? -a szemén látszott, hogy kétségbe van esve. Bólintottam és szorosan átöleltem. -Megadod a számod? Csak, hogy meg tudjuk beszélni. -beletúrt a hajába.
-Persze. -a táskámból elővettem egy cetlit és ráírtam. -Tessék. Remélem hamarosan találkozunk. -mosolyogtam rá és átnyújtottam a papírdarabot. Fogtam egy taxit és elsiettem.