Szorult helyzet

Ennél nagyobb szívás már komolyan nem történhetett volna. Nem elég, hogy beszorulok, de még Greget is el kell tűrnöm magam mellett. Nem vagyok egészen biztos abban, hogy képes leszek megállni, hogy meg ne fojtsam vagy tépjem. De most komolyan, Fortuna ennyire utál? Nem áll szándékomban egy önsajnáltató monológot előadni, de már rohadtul unom ezt a helyzetet. Nem szokásom sajnáltatni magam...Na jó, de igen. Be kell ismernem, előszeretettel sajnáltatom magam, de általában szarkasztikus módon. Nem igazán szoktam komolyan gondolni a dolgot. Inkább viccelődöm a saját nyomoromon, meg azon, mennyire ellenem dolgozik az ég. Most tényleg,már csak egy villámokat szóró esőfelhő hiányzik a fejem felől és akkor már teljesen készen is leszek. 
Greg a feszült csendet dalolászással törte meg. Hangja mély volt. Olyan, amilyen hangtól minden lányt kiráz a hideg, de persze jó értelemben. Velem is ez történt. Nem tudtam, miért, de hangja egy kicsit segített megnyugodni, ellazulni, sőt még a gondolkodásban is nagy löketett jelentett. Mikor a srácnak ez feltűnt, mosolyogva húzódott közelebb hozzám.
-Attól még, hogy jelenleg nem ordítok veled, még nem jelenti azt, hogy egyből puszipajtásak lettünk -fegyelmeztettem, miközben próbáltam tartani a köztünk lévő távolságot, ami a férfinak igencsak nem tetszett, s gondolatának hangot is adott.
-Miért nem tudsz egy kicsit ellazulni és nem gondolni a következményekre?
Hangulatgyilkos! 
-Tudod, nem úgy mint egyeseknek, nekem vannak céljaim, álmaim, melyeket el szeretnék érni, azonban ahhoz, hogy ez megtörténjen, muszáj bizony áldozatokat hoznom -hangom száraz és nyugodt maradt.
-Megéri? Megéri lemondani az életről azért, hogy megszerezz valamit?
-Úgy beszélsz, mintha éppen most akarnám eldobni az életemet -szálltam vele vitába.
-Miért nem? -vágott vissza vigyorogva.
-Nem! -ellenkeztem továbbra is. -Amúgy meg mit érdekel az téged, hogy mit csinálok?
-Még mindig nem érted? -idegesen lépett elém. -Akármilyen nehéz is elhinni, én csak neked akarok jót és nem akarom, hogy bármi bajod essen.
-Igen, jól kezdted a mondatot, nehéz elhinni pláne, hogy minden második percben megcáfolod magad.
-Mégis mit akarsz, mit tegyek? Hogyan tudnálak meggyőzni?
-Esetleg nem kellene folyamatosan fenyegetned. Nem kéne úgy tenned, mintha te lennél Isten, aki mindent irányít. Amúgy meg honnan tudsz ennyi mindent rólam? Ki árulja el, mit csinálok, mit fogok tenni? Lehetséges ez egyáltalán?
Greg elmosolyodott, majd közelebb lépett hozzám. Mélyen szemembe nézett.
-Lucy, meg szeretnélek védeni, de ehhez szabályokat kellett létrehoznom -válaszolta kis szünet után.
-Ennek így semmi értelme -értetlenül meredtem rá.
-Attól még, hogy te nem látod a mögöttes tartalmat, az még lehet, hogy ott van.
-Részegen egy filozófussá változol? -mosolyodtam el.
-Mindenki másképp kezeli, én így.
Felsóhajtottam. Nem akartam tovább veszekedni. Tudtam, ilyenekről inkább nem érdemes vitát nyitni, mert úgyis csak még jobban összezavarodtam volna.
Egy újabb sóhajjal kísérve ültem le a padlóra. Hátamat a falnak támasztottam, s fejemet is hátrahajtottam. A sötétben egy kis ajtót vettem észre a mennyezeten. Greg a szemközti falnak dőlve támaszkodott. Hosszú csend állt be köztünk. Egyikünk sem tudta, mit mondjon. A némaságot csupán néhányszor pár sóhaj törte meg.
-Szerinted mikor jutunk ki? -kérdeztem végül minimum 10 percnyi csend után. Ugyan csak 10 perc telhetett el, mégis olyan volt, mintha egy örökkévalóság lett volna.
-Már mennél vissza a szépfiúdhoz, nem igaz? -csattant fel.
-Már megint mi bajod van?
-Csak az, hogy nem vagy képes fél percig sem élvezni az életet anélkül, hogy ne gondolj arra a felfuvalkodott kis hólyagra, aki nem tesz mást, csak megszabja, hogy mit tegyél. Mikor veszed már észre, hogy nem ő a neked való ember? Csak addig kellesz neki, míg azt teszed amit akar. Míg a szavaid az ő gondolatát sugározzák. Mikor jössz rá? Mi kell még ahhoz, hogy észrevedd?
Egy könnycsepp csordult végig arcomon. Ajkamba haraptam.

-Talán azt hiszed, hogy mindent tudsz, holott semmivel sem vagy tisztában. Fogalmad sincs arról, hogy kicsoda Niall vagy ki vagyok én. Egyedül azt szajkózod, kinek kellene lennem. Egy álmot, egy emléket kergetsz. Az egyetlen, akinek fel kellene nyitnia a szemét, az te vagy, hogy végre észrevedd, mi változott! Nem minden olyan rémes, mint ahogyan azt te leírod. Nem fogok ódákat zengeni Niallról vagy a szerelmünkről. Mint mindenkinek, neki is és nekem is vannak hibáim, de elfogadjuk és támogatjuk egymást. Belőled ez hiányzik. Senkit sem vagy képes elfogadni, csak azokat, akik megfelelnek egy bizonyos elvárásnak. Vizsgázni is kell, ha valaki esetleg a barátnőd akar lenni? Nem áll szándékomban kioktatni, mert ugyan fáj beismernem, de kettőnk közül te vagy a ravaszabb, s félek, ami elhagyja számat, ellenem is fordulhat. Azt kérdezted, mit kellene tenned, hogy ne így beszéljek veled. Akkor hirtelen nem igazán tudtam a választ, de most már rájöttem. Adj okot arra, hogy megbízzak benned! Ha már ennyit megteszel, nem ellenségként fogok rád tekinteni, hanem úgy, mint egy ismerősre. Egy olyasvalakire, aki segíthet, hogy rájöjjek, mi történt Miamiban. Ahelyett, hogy áskálódsz és nyomozol, inkább segíts.
Greg nem felelt. A sötétben közel került hozzám. Karjait körém fonta, majd magához ölelt.
-Meg fogok tenni mindent azért, hogy egy nap majd úgy tekints rám ismét, mint akkor.
Nem akartam se veszekedni, se letörni szárnyait, holott tudtam, úgy már soha többé nem fogok érezni. Jelenleg csak egy srác iránt éreztem olyat és az Niall volt.
-Kérdezhetek valamit? -pillantottam fel sötétbe burkolózó szemeibe. Bólintott, majd megvillantotta hófehér fogait. -Más már régen feladta volna, te miért nem teszed?
-Te miért nem adod fel az álmaidat? -kérdezett vissza.
Elkaptam tekintetem, majd eltoltam magamtól. Hirtelen szükségem lett a távolságra.
Az álma...Nem. Az ki van csukva! Biztosan csak félreértettem. Na de ezt? Ezt hogy lehet félreérteni? Mindegy! Nem szabad rajta agyalni! Úgy csak még nehezebbé és komplikáltabbá válnának a dolgok. Így is eléggé belevesztem a rengeteg szálba. 
-Már jó lenne, ha észrevennének minket. Kezdek klausztrofóbiássá válni -szólaltam meg a kínos csend után.
Greg arca hirtelen felderült. Mintha egy nyári napsugár könnyed játékba kezdett volna szemeiben.
-Nekem azt hiszem, van egy ötletem.
Mosolya arcomra hasonló gesztust varázsolt.
-Hallgatlak.
-Kimászunk -felelte röviden, tömören.
Szemeim kikerekedtek. Hirtelen köpni-nyelni sem tudtam.
-Megvesztél? Szerintem eltévedtél. Ez nem egy Bruce Willis film forgatása.
-Most miért? -nevetett fel. -Jó buli lesz. Kimászunk az aknába, majd a legközelebbi ajtón át a folyosóra kerülünk. Ilyen egyszerű. Ebbe nincsen semmi rizikó. Nincs mitől félned.
-Valahogy ez nem tudott meggyőzni -harcoltam az álláspontomért.
-Ne csináld már! -elém lépett. Két kezét vállaimra tette. -Hunyd le a szemed!
-Mi?
-Csak hunyd le! -erősködött. Felsóhajtottam, majd követtem utasítását. -Most pedig képzelj el egy helyet, ahol csak te és a zene vagytok. Nyugodt vagy, nincs okod az idegeskedésre. Azt tehetsz, amit csak akarsz.
-Hmm..Tetszik ez a hely -jegyeztem meg.
-Most felejts el egy pillanatra minden gondodat!
Felsóhajtotta, s sóhajommal minden baj, bú, stressz távozott testemből. Nem hittem volna, de mégis hatásosnak bizonyult ez a rögtönzött terápia. Az egyetlen zavaró tényező, Greg alkohol áztatta lehelete volt. Lassan felnyitottam szemeimet. A fiú mosolyogva állt nem messze tőlem.
-Köszönöm.
-Ez volt a legkevesebb. És most, hogy végre ellazultál, gyere és szökjünk meg! -rám kacsintott, majd gyorsan kinyitotta a lift tetejét. Izmos karjaival hamar felhúzta magát a tetőre. -Biztonságos! -kiabált be a felvonóba. Odasiettem hozzá. Kezét nyújtotta, hogy segítsen a feljutásba. Egyik kezemet erős tenyerébe fektettem, míg másik kezemmel megkapaszkodtam a lift tetejében és felnyomtam magam. -Látod? Nem is olyan vészes. -fordult felém vigyorogva, amint felértem én is.
Igaza volt. Egyáltalán nem volt félelmetes. Sokkal inkább neveztem volna izgalmasnak, mintsem megfélemlítőnek. Felettünk az akna felvonója lógott több méter magasan. Alig két méterre, tőlünk jobbra, pedig az ideális szint ajtaja húzódott. A srác arra biccentett. Óvatosan álltunk fel mindketten. Greg végig mellettem maradt, nehogy véletlenül meginogjak.
A falhoz léptünk, azonban a lift újra mozgásba lendült, s az áram is visszatért. Egyensúlyérzékem szerencsére nem hagyott cserben. Egy kicsit ugyan megremegtem, de biztos lábakon álltam. Gyorsan visszaugrottunk a felvonó belsejébe, majd már nyílt is az ajtó, ahol Mia és Shei aggódva vártak ránk...jobban mondva, rám, ugyanis amint meglátták a mellettem álló srácot, elfehéredtek. Mindkettejük szemében düh tűnt fel. Elmosolyodtam, majd megöleltem őket. Mielőtt kiléptem volna, visszafordultam Greghez.
-Köszönök mindent. Vagyis, inkább csak a történtek második felét. Ha nem lettél volna, valószínűleg már totálisan kiborultam volna -szavaimat egy kacsintással zártam le, majd követtem a lányokat a stúdióba.
Talán Greg mégsem olyan ördögi figura, mint azt gondoltam. Lehetséges, hogy még ő is képes érezni...Majd meglátjuk...

Lift

Niallnak még az este folyamán el kellett mennie, ami miatt hidegen, magányosan indult a reggelem. Az előző este még mindig keserédes érzéseket váltott ki belőlem. Egyik felem örült, míg a ,másik az idegességtől, a stressztől majd felrobbant. Egyszerre öleltem volna magamhoz Niallt, ugyanakkor fojtottam volna meg Greget. Minél többet agyaltam, annál kevesebbet tudtam. Még mindig furcsának, sőt megdöbbentőnek tartottam Greg hangulatváltozásait. Az egyik pillanatban félt, míg a másikban máris úgy tesz, mintha egy csótány lennék, akit el kell taposnia kötelezően, különben ellepném a házát.
Megpróbáltam nem agyalni rajta. Tovább akartam lépni és csak a jelenemre, a lányokra és persze a szöszire koncentrálni. Mielőtt elindultam volna a stúdióba felkaptam azt a füzetet, amiben a számokat Niallal közösen fejeztük be. Eszembe jutottak azok a pillanatok, mikor a földön ülve gitározgattunk, énekeltünk, egyéb dolgokat csináltunk. Meg persze az, hogy mennyit tanácskoztunk a címükön. Az írás gyors volt és tele volt érzelmekkel, azonban kitalálni egy elfogadható címet, maga volt a pokol. Persze ennek ellenére egy hihetetlen napot zártunk akkor. Olyan élményekkel gazdagodtunk, melyeket sosem fogunk elfeledni, pláne ha ezek a dalok felkerülnek az új albumunkra. Ha ez megtörténik sose törődhet ki az emlékezetünkből. Nem mintha akartam volna.
Miután kezembe fogtam a füzetet és befejeztem a múltba merengésemet, lefutottam a konyhába, ahol már az egész család, sőt az egész csapat várt. Egyedül Harry és Mia nem jelent meg, de rajtuk kívül mindenki megjelent. A kanapén terpeszkedett Collin, akin Shei ült önelégült vigyorral arcán. Szó szerint ült a srác mellkasán, aki szemmel láthatóan nagyon élvezte a helyzetet. Eddig is tudtam, hogy nem teljesen normálisak az unokatesóim, de csak ebben a pillanatban tudatosult bennem teljes mértékben. Míg az egyik élvezte, ahogy a barátnőm kiéli rajta mindenféle szadista hajlamát, addig Jack, akárcsak egy mókus folyamatosan hordta ki a kaját a hűtőből. Anya és Tim csak bámultak rá kikerekedett szemekkel, akárcsak én. Daisy meg persze a szoba közepén ült és épp játszott a kedvenc babájával.
-Öhm...-nyögtem ki végül pár percnyi sokkos állapot után.
-Lucy! -ugrott fel Sheila Col mellkasáról, aki egy kicsit felnyögött és felsóhajtott.
  Tuti, hogy percek óta most kapott először rendesen levegőt. Az én barátnőm. Tudja, hogy kell szadistaként viselkedni...Rajtam is tesztelte annak idején a technikáit. Azóta is félek mindenkitől, aki hátulról jön felém. Túl sokszor markolt már a bordáim közé ahhoz, hogy megtanuljam a leckét és ne kockáztassak többet. Jobb félni, mint megijedni! Na ez Shei esetében úgy szól: Fuss, csak fuss! 
-Mit ártott neked? -mutattam a kanapén látványosan haldokló srácra.
Barátnőm vállat vont.
-Azt mondta, elbír, szóval teszteltem egy kicsit -vigyorgott rám.
-Újabb remek érvelést hallhattunk Sheila Haily Morgentől -oldalba böktem, majd magamhoz öleltem, azonban óvatlan voltam. Nem bírta magát türtőztetni, azonnal megcsikizett, ami az ő esetében a borda közé befúrást jelenti. Sikítva ugrottam egy hatalmasat, ami következtében megcsúsztam a frissen felmosott járólapon és fenékre vágódtam. Mindenki nevetésben tört ki, akárcsak én. -Már megint jól kezdődik ez a nap -jegyeztem meg alig hallhatóan.
Kishúgom volt az egyetlen, aki aggódott értem. Odarohant hozzám, majd a nyakamba borult. Egy puszit nyomott arcomra.
-Jól vagy? -pislogott rám aggódva hatalmas szempillái mögül. Elmosolyodtam, s bólintottam.
-Minden rendben -lassan felálltam, valamint felhúztam magammal kishúgomat is. Sheire pillantottam. -Indulhatunk?
A lány éppen barátjával csókolózott, így tudtam, egyhamar nem fogok választ kapni. Jackre néztem, aki továbbra is erősen dolgozott a hűtő teljes kipakolásán. Szóra nyitottam számat, de végül eszembe jutott, hogy valószínűleg nem akarnám tudni, mire kell neki ennyi kaja. Szemeimmel anyát és Timet kerestem, de hiába. Idő közben őket még a föld is elnyelte. Egy cetli maradt mögöttük, miszerint elmentek dolgozni.
Ismét barátnőm tekintetét kutattam, de őt még mindig barátja nyelve foglalta le. A pulthoz léptem, ahonnan elvettem egy kocsikulcsot. Ugyan a jogsim még nem volt meg, de már elég sokat vezettem és ez a pár kilométer már nem számított semmit. Városon belül a rendőrök nem állítanak meg senkit, csak ha nagyon szabálytalanul közlekedik, ugyanis ha megtennék, a forgalom fél óra helyett 5 perc alatt beállna egész napra. Jack elé léptem.
-Kérlek kísérd el az oviba! -biccentettem játszadozó kishúgom felé. Unokatesóm bólintott, majd megölelt. Daisytől egy nagy öleléssel, puszival no meg persze a titkos kézfogásunkkal köszöntem el. -Sziasztok! Shei, majd bent találkozunk, ne késs el! -mondtam, de nem érdekelte őket túlságosan.
Beültem a kocsiba, majd azonnal hajtani kezdtem. Alig, hogy kiértem az útra, már pirosat is kaptam. Felsóhajtva dőltem hátra az ülésben. Feltekertem egy kissé a rádiót. Épp egy Demi Lovato dal ment, hangosan énekelni kezdtem. Egyszerre a belső visszapillantóban egy arc csillant meg. Ijedten fordultam hátra. Greg épp azon dolgozott, hogy a hátsó ülésről előre másszon. Arcunk alig pár centire volt egymástól. Orcámat azonnal vörösség fogta el, de nem azért, mert éreztem iránta valamit, hanem mert annyira dühössé váltam. Azonnal visszalöktem a hátsó ülésre.
-Mi a francot keresel te itt? -szegeztem neki ingerülten kérdésemet. A lámpa zöldre váltott, azonban én nem vettem észre, ezért hátulról dudálni kezdtek, s ekkor kapcsoltam. A gázra tapostam, ami ugyancsak segített visszajuttatni az illetéktelen behatolót a hátsó ülésre.
Greg hátul nevetni kezdett, majd ugyancsak előre dőlt.
-Ne légy ilyen harapós, már így korán reggel! -simogatta meg arcomat. -Egyébként én is örülök, hogy látlak és nagyon is jól vagyok, kösz a kérdést.

-Greg, nincs se időm, se kedvem, de legfőképpen energiám ahhoz, hogy itt az agyamra menjél, szóval gyorsan nyökögd ki, mit is akarsz, különben esküszöm a következő kanyarban kiváglak az autóból, mint macskát szarni! -förmedtem rá erényesen, de nem volt rá túl nagy hatással. Csak annyit értem el, hogy még jobban nevetett, vigyorgott.
-Nem értem, miért vagy mindig ennyire feszült. Talán jót tenne neked egy kis vodka. Az bizonyára segítene ellazulni -nem meglepő mód felém nyújtott egy üveg piát.
-Nem zavar, hogy vezetek? -ripakodtam rá.
-Ja, jogsi nélkül. Akkor már nem mindegy, hogy részeg vagy-e vagy sem?
-Jól mondod: NEM! Én köszi, de még élni szeretnék -vágtam vissza.
-Én felajánlottam -jegyezte meg bánatosan. Majdnem megesett rajta a szívem..Ja nem mégsem.
-Díjaznám, ha végre közölnéd velem, mire véljem ezt a hatalmas megtiszteltetést, hogy részegen egy üveg vodka társaságában épp az unokatesóm kocsijának hátsó ülésén fetrengesz?
-Hiányoztál! -válaszolta azonnal, s az üveget a magasba emelte.
-Képzelem -forgattam szemeimet egy sóhajjal átkötve. -Te is nekem.
-Tényleg? -csillant fel a srác szemeiben a remény aprócska sugara.
-Igen, akárcsak a pestis.
-Hogy neked milyen jó humorod van. Lehet inkább standupcomedy-snek kellett volna elmenned.
-Neked pedig alkoholistának. Az már így is nagyon jól megy.
-Jó mindegy. Ezt most hagyjuk -csitított. -Mit csinálsz ma?
-Távol tartalak magamtól, a családomtól, a barátaimtól és az életemtől -válaszoltam csuklóból.
-Ha-ha-ha! Kíváncsi vagy, én mit fogok csinálni? -húzogatni kezdte szemöldökét. -Képzeld, kaptam egy új, remek állást az egyik stúdiónál és pont ma kezdek. Azt hiszem gyakran fogjuk egymást ott látni. Ha jól tudom, ti is éppen ott veszítek fel az új albumotokat.
-Hogy te mekkora egy rohadék vagy, azért az már szótárba illik! -gyorsan kerestem egy parkolót a stúdió előtt, s leparkoltam.
-Ezt szereted te annyira bennem -ecsetelte miközben kimászott a kocsiból.
-Ezt melyik pizsamádban álmodtad?
-Általában meztelenül alszom, nem emlékszel?
-Ugye tudod, hogyha rád nézek vagy meghallom a hangodat, felfordul a gyomrom -tettem hozzá.
-Én viszont, ha rád gondolok, akkor az ágyamban látlak, meglehetősen alul öltözötten.
Elegem volt a vitatkozásból, meg abból, hogy igazából csak folyton egymáshoz vágunk mindenféle sértést, de haszna nem igen van. Csak még jobban bátorítjuk a másikat. Nem akartam tovább foglalkozni vele. Ki akartam zárni. Elindultam a bejárat felé, ő pedig szorgosan futott utánam. Igazából járását nem igazán lehetett futásnak nevezni. Olyan szinten volt részeg, hogy már azt is csodáltam, nem négykézláb mászik a földön. Mire a bejárathoz, az őrhöz ért, már nagyjából egyenesbe hozta magát. Nem vártam meg. A liftbe siettem, azonban az utolsó pillanatban, mikor már majdnem összezárult az ajtó, odatette kezét, így az ajtó ismét kinyílt, ő pedig egy kecsesnek nem nevezhető mozdulattal belibbent a lift belsejébe.
-Miért nem tudsz már végre leszállni rólam? A múltkor még Niall is beverte a képed, mikor tanulsz már belőle? -törtem meg a feszült csendet.
-Mert bármennyire is tagadod, van köztünk valami. Valami különleges. Olyas valami, amit sosem tapasztaltál, éreztél ezelőtt...-nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis valami megzavart bennünket. A lift megremegett. -Beszorultunk.
-Klassz! Ennél rosszabb már nem lehet. -Alig, hogy kimondtam, elment az áram a lift belsejében. -Ilyen már komolyan nincs.
-Nem tanítottak meg arra, hogy ne kiabáld el a dolgokat?
-Sok minden kimaradt, például az is, hogyan tüntessek el egy seggfejet az életemből -felsóhajtottam, majd leültem a földre, a sarokba.
Nem hiszem el, hogy itt kell lennem azzal a sráccal, akit minimum egy kilométeres körzetben kellene elkerülnöm. Ilyen az én szerencsém...

Döntések

Ezúttal másképp láttam a dolgokat, mint eddig. Vagyis nem is másképp, sokkal inkább tisztábban. Ahelyett, hogy megint egy összetört, szétesett lány látszatát keltettem volna, inkább összekaptam magam, s reálisan szemléltem a történteket. Megpróbáltam körültekintően tüzetesen végigmérni az esetet. Ezúttal valóban körbe akartam járni az egészet, nem csupán egy oldalról megközelíteni a problémát. Valami olyasmit kerestem, mely egészen eddig ott bujkált a sorok közt arra várva, mikor veszem éppen észre. Egy aprócska mozzanat, gesztus esetleg egy jel. Bármi megfelelt célomnak, ha az alkalmas volt az elindulásra. Elegem volt abból, hogy átgázolnak rajtam, miközben ez ellen semmit sem teszek. Végre a kezembe akartam venni sorsomat, de nem úgy, mint eddig. Ezúttal valóban tenni is akartam a dolgok érdekében, nem csupán külsősként szemlélni, hogyan peregnek mellettem az események.
"Véletlenek nincsenek, sorsunkat döntéseink irányítják." Anya mindig ezt mondta, bármi is történt. Ez volt a legjobb tanácsa, valamint legkeményebb megrovása is egyben. Néha ugyan másképp fejezte ki magát, de az évek során az esetek túlnyomó részében ezt az egy mondatot dörgölte orrom alá, reménykedve, hogy ez majd segít nekem a döntés meghozásában. Be kell vallanom, nem igazán volt rám túl sok hatással eme mondat. Legtöbbször csak legyintettem és inkább Shiehez vagy Miahoz fordultam. Azonban mostanra kezdem érteni, mit is akart anya ezzel mondani. Nem feltétlen szó szerint értette. Talán átvitt értelemben. Bárhogy is hangzott szájából, emlékeimbe így véste be magát. Talán most végre eljutottam odáig, hogy ennyi elég ahhoz, hogy túljussak ezen is. Csak meg kell találnom a megfelelő nyomot az induláshoz. 
Nem akartam tovább a parkban körözni. Míg a hideg levelek közt gázoltam, teljesen átfagytam, csizmám is átázott. Amint hazaértem, levetettem magam a kanapéra. Anya épp a fotelben ült és olvasott. Tekintetét átfagyott arcomra szegezte.
-Lucy, jól vagy? Történt valami? -aggódva szelte át kettőnk közt húzódó űrt. -Sápadtnak látszol. Nem sírtál véletlenül? -mindkét kezét homlokomra, illetve arcomra helyezte. -Olyan hideg a bőröd. Nem vagy beteg?
Aggodalma olykor több erőmet szívta el, mint esetleg egy betegség vagy jelen esetben a Greg ügy. Felsóhajtottam, miközben magamhoz öleltem.
-Jól vagyok. Nem, nem vagyok beteg, csak azért vagyok ilyen hideg, mert ugyebár ősz vége felé járunk, s ilyenkor már bizony a levegő is lehűl -mosolyogtam rá nyugtatólag. Ugyan kétségbeesettsége egy kicsit felengedni látszott, de még így is aggódó szemei pásztázták arcomat, tekintetemet.
-Most, hogy biológiai értelemben letisztáztuk, hogy jól vagy, áttérhetnénk a szellemi egészségedre? Látom rajtad, hogy valami történt. Kérlek, mondd el! Segíteni szeretnék. Rémesen érzem magam, hogy látom, mint emészted magad, s tudom, talán segítségedre lehetnék.
Újabb baljóslatú sóhaj szakadt fel belőlem. Ajkamba haraptam, miközben egyik kezemmel hajamba túrtam.
-Nem szeretnélek belekeverni. Már így is túl sokan folytak bele -jegyeztem meg zavartan.
-Nem érdekel, eddig kik szereztek erről tudomást. Az anyád vagyok, ha valakinek, akkor nekem elmondhatod, mi bánt -szált velem vitába.
Azt hiszem, már tudom, kitől örököltem makacsságomat. Bár ne lenne anya is épp annyira akaratos, mint én. Minden sokkal egyszerűbb lenne. Könnyen el tudnám terelni erről a témáról, azonban mivel a fejébe vette, hogy ő márpedig igenis segíteni fog, még egy atombomba sem téríthetné el eme céljától. 
-Biztosan tudni akarod? -vontam fel mindkét szemöldököm. Anya csak elmosolyodott, s megsimogatta kipirosodott orcámat.
Nem tétováztam tovább. Beavattam. Elvégre, igaza volt. Ha már a saját anyámban sem bízok meg, ki másban bízhatnék? Anya végig csendesen hallgatta mondókámat. Az utóbbi időkben már annyiszor kellett kitálalnom, hogy nem okozott gondot visszatekinteni a múltba. Mindent tüzetesen, pontosan, körültekintően meséltem el. Próbáltam minél több információt kiadni, valamint arra is figyeltem, hogy ezek az infók pontosak legyenek. Csak a tényekről beszéltem. Az érzéseimet egyszer sem említettem meg, holott lehet, hogy velük könnyebben ki lehetett volna következtetni az ok-okozati párokat.
Mire a végéhez értem, anya arca szinte hófehérré vált. Csak bámult mereven előre. Még pislogni sem pislogott. Párszor meglegyintettem egyik kezem szemei előtt, illetve óvatosan meg is löktem, ám ezekre nem igen reagált, sőt semennyire. Tovább bámulta az asztalon gyülekező porszemeket.
Apropó, ideje lenne letakarítanom a gitárokat, mert már biztosan centinyi vastag a rájuk rakódott porréteg. 
Anya végül, aztán megmoccant. Mélyen szemembe nézett. Ábrázata gondterheltnek, letargikusnak tűnt. Azonnal megbántam, hogy elárultam neki féltett titkaimat.
-És ma? Ma mi történt miután elvittétek Daisyt? Miért Niall hozta haza? Összevesztetek? -nem várt tovább, kérdéseit azonnal nekem szegezte. Be kell vallanom, kicsit hirtelenjébe értek faggató feltevései. Ajkamba haraptam. Fogalmam sem volt, hogy magyarázzam el, ugyanis még magam sem tudtam, mi is történt valójában.
-Újra előhozta azt, hogy ő csak nekem akar jót, majd hirtelen egy emlék villant szemeim elé -nagyot nyeltem. Torkom kaparni kezdett, tenyereim izzadtak. Alsó ajkamat szorgosan harapdáltam, még a vér is kicsordult belőle.
-Miféle emlék?
-Egy olyan, mely Miamiból maradt fent -kis szünetet kellett tartanom, mert anélkül nem bírtam elmondani. -A rövidke jelenet során Greggel csókolóztam.
Lelkemet egyszerre kétféle érzelem öntötte el. Egyik oldalról az emlékből áradó tömény élvezet, borzongás, míg a másik oldalról, már csak a gondolattól is bűntudatom lett, mintha megcsaltam volna Niallt.
Anya nagyot sóhajtott.
-Talán furcsán fog hangzani, de muszáj megkérdeznem szereted Niallt? -kérdése valóban furcsán hangzott.
-Igen! -vágtam rá gondolkodás nélkül. -Még senki mellett sem éreztem azt, amit mellette. Ő megért, véd, kiáll mellettem, szeret, ölel, elfogad. Ugyan néha vannak veszekedéseink, vitáink, már többször mentünk külön, mégis mindig egymásra találunk, s ez nem lehet véletlen. Ha nem szeretnénk egymást, már feladtuk volna réges-rég.
-És nem csak megszokásból vagytok még mindig együtt? Azért, mert egyikőtök se mer új kapcsolatot nyitni?
Heves fejrázásba kezdtem.
-Anya, mindkettőnknek volt másik kapcsolata a szakítás alatt, mégis újra egy párt alkotunk. Nem foglak győzködni arról, ami érzek. Szeretem őt. Ha másban nem is, de ebben száz százalékig biztos vagyok -érveztem tovább. Anya felnevetett.
-Olyanok vagytok, mint egy öreg házaspár.
-Azért ott még nem tartunk. Még nem jártunk a nyugdíjasklubba bingózni -tettem hozzá nevetve.
-Szerencse. Először mi megyünk Timmel. Ti majd csak utánunk jöhettek -széles vigyorral kacsintott rám. -Szeretnék még egy dolgot kérdezni, s utána békén hagylak.
-Hallgatlak.
- A kérdésem lehet, még bizarrabb lesz, mint az előbb, és ha lehet ne csuklóból válaszolj rá. Próbáld először végiggondolni, majd utána megadni a választ. Nincs helyes vagy helytelen. A te döntésed -folytatta.
-Kezdesz megijeszteni -vágtam közbe.
-Nem volt szándékos.
-Oké, ne húzd az időt! Kíváncsivá tettél -sürgettem nevetve.
Anya felsóhajtott, és közben bólintott.
-Szereted Greget? -nyögte ki végül pár másodpercnyi szünetet iktatva be elé.
-Mi? -először azt hittem, rosszul hallok, de nem. Anya bólintott, ismét. -Hogy kérdezhetsz ilyet? Ki nem állhatom. Ott teszi tönkre az életemet, ahol csak tudja. Mindig alám ás. Megpróbálja szétcseszni a kapcsolataimat. Mindig azon munkálkodik, hogy nekem fájjon. Nem akar mást, csak ártani.
-Ezt eszed vagy szíved mondatja veled? -vágott közbe anya eme kérdésével.
-Ezt meg hogy érted?
-Tényleg azt hiszed, hogy pokollá akarja változtatni az életedet?
Lesütöttem szemeimet. Csak ekkor tudatosult bennem, mire is célozgat ily nyilvánvaló módon. Megráztam fejemet.
-Fogalmam sincs, mire gondoljak. Az egyik pillanatban még a megtestesült gonoszt vélem felfedezni két vörösen izzó szemében, aztán eltelik egy pillanat, óra, nap, hét vagy akár egy hónap is, s minden megváltozik, a feje tetejére borul. Mialatt olvastam a leveleket komolyan úgy hittem, ez a valóság, s minden más csak álca. Azt a férfit közel engedtem volna magamhoz. Tőle nem rettegtem volna, nem menekültem volna előle. De minden kedves szó után háromszor annyi sértés, fenyegetés, zsarolás érkezik. Olyan, mintha ez a két személy teljesen más lenne, nem egy ember. A fény és a sötétség harca dúl benne, aminek eredménye rajtam csattan. Hol az egyik hol a másik fél nyeri meg a csatákat, de fogalmam sincs, melyikük fogja a döntő győzelmet aratni.
Halk léptek zaja törte meg rövid monológomat. Ki más, ha nem szőke barátom toppant volna meg hátam mögött. Szemeim kikerekedtek, akárcsak övéi. Szívembe éles fájdalom hasított. Mintha valaki erősen rámarkolt volna.
-Szereted őt? -törte meg a feszült csendet.
Először a földre, majd szemébe néztem. Láttam rajta a bizonytalanságot, a féltést, a haragot, a bosszúvágyat. Tisztán kivehető volt, hogy legszívesebben most azonnal eltörte volna a másik srác orrát, esetleg még az enyémet is...Na jó azért azt csak nem....Remélem.
Pár lépéssel pillanatok alatt szeltem át a kettőnk közt létrejött távolságot. Tudtam, ha gyorsan nem cselekszek, nemcsak testünk, de lelkünk közt is egyre nagyobb, egyre mélyebben tátongó űr fog létrejönni.
Lábujjhegyre ágaskodtam. Kezeimmel hajába túrtam, míg ajkamat ő puha, selymes ajkára tapasztottam. Niall nem ellenkezett. Nem tolt, lökött el magától, holott efféle viszonzást vártam volna tőle. Persze, ez a felállás sem volt ellenemre.
-Niall, szeretlek, jobban, mint azt bárki el tudná képzelni. Tiszta szívemből úgy, ahogy még senki mást. Tudom, félreérthető volt az amit Gregről...
-Ssss! -Niall ujját számra helyezte. -Nem érdekel. Nem számít az a seggfej. Az a fő, hogy itt vagy velem és nem vele -magához ölelt. Fejem mellkasának feszült. Hallottam szívdobogását, mely azonnal megnyugtatott. -Amúgy meg kihallgattam az egész beszélgetéseteket, amiért bocsánatot kérek, de így legalább már én is mindennel tisztába vagyok.
-Te kis... -böktem oldalba nevetve. -Ezek szerint hiszel nekem? -felpillantottam hatalmas kék szemeibe. A srác mosolyogva bólintott.
-Lucy, én mindig is hittem neked, még akkor is, mikor nem tűnt úgy -válasza titokzatosan csengett fülemben. Felvontam egyik szemöldököm jelezve, nem igazán értem, mit is akar ezzel mondani. Az ír csak legyintett, én pedig nem erőltettem a dolgot.

 Niall minden előzőleges figyelmeztetés nélkül felkapott a hátára, majd felfutott velem egyenesen a szobámba. Az ágyon egy tálcán két bögre várt minket, az egyikben tea, míg a másikban kávé gőzölgött. Azonnal tudtam, hogy az enyém a kávé. Nem is cécóztam rávetettem magam, persze előtte köszönésképpen megcsókoltam a szöszit, aki büszkén vigyorgott mellettem.
Miután lefeküdtem az ágyra, Niall betett egy filmet, valami vígjátékfélét. Amint ő is lefeküdt mellém, hozzábújtam. szorosan magához ölelt. Fejem szokásomhoz híven mellkasán pihentettem. Nyugodt voltam, s egy pillanatra elfeledtem azt, hogy Greg valószínűleg most is a bosszút forralja vérző orra miatt, amit az én macsó ír manóm okozott neki...

Páros(n.r.)

Sziasztok!
Hirtelen egy új ötletem támadt. Mit szólnátok, ha egy versenyt rendeznék arról, hogy ki a kedvenc párosotok a blogban. Egy szavazást indítok holnap, melyben kiválaszthatjátok a szívetekhez legközelebb álló párt. Nem csak a mostani, hanem a múltbéli szerelmesek is versenyeznek. Amelyik pár nyer, azzal egy különálló, történettől is lehet eltérő történetet hozok. :)
Mivel hiányoltátok a többi szerelmest, ezért ezt a megoldást találtam ki. Na mit szóltok? Benne vagytok? A szavazás holnap indul :)
xoxo,
Luca

Vicc?

Mindig kellemetlen egy nem várt ismerős felbukkanása, de ez esetben, a történtek akár egy könyvbe is bekerülhettek volna vagy legalább egy top tízes mércén az első ötben benne lett volna.
Ugyan az ebéd viszonylag nyugodtan, megaláztatás és kicikizés mentesen...fogjuk rá mentesen telt, miután a srácok és a csajok leléptek, minden a feje tetejére állt. Niallnak és Harrynek a stúdióba kellett mennie, míg Jack és Shei Collin egyetemi papírjait gyűjtötték össze, miközben Miat az apja zaklatta, így neki is távoznia kellett. Így a meghívottak helyett, csak egy hívatlan vendéggel gazdagodtunk.
Anya egész jól kijött Greggel. Kifejezetten sokat nevetett a srác poénjain, amik be kell ismerni, tényleg jók voltak. Tim persze végig szem előtt tartotta anya újdonsült barátját, ugyanis ő nem igazán szimpatizált a fiúval. Meg is értem. Ki örülne annak, ha a feleségével valaki az orra előtt flörtölgetne? Így szerencsére legalább Tim a én pártomat fogta nem úgy, mint húgom és édesanyám. Mindketten abban a hitben éltek, hogy Greg, vagyis George, ahogy ők ismerik, jó fiú, egy igazi lovag. Fogalmuk sem volt, mekkorát tévednek. Ők nem tudták, hogy ő nem a mesékben szereplő szőke herceg, hanem bizony ő a csúf, ragyás boszorkány...varázsló aki tönkretesz mindet, ezzel keserítve meg a hercegnő életét. Ám a történetek mindig happy enddel végződnek. Minden mesében a jó nyer és a rossz elnyeri méltó büntetését, majd a pár boldogan él, míg meg nem hal.
De ez itt nem egy kinyitott mesekönyv vagy egy fantáziavilág, esetleg egy sorozat. Ez a kőkemény valóság, ahol a jó nem mindig győz és van, hogy a gonoszak bizony eltüntetik, összetörik a hercegnőt, aki hiába vár a szőke hercegre, csak egy csúf mérges kígyó csavarodik nyaka köré, s ringatja mély, öröklétű álomba.
Na de hagyjuk a fantáziálást a kislányoknak és térjünk vissza a valóságba!
Miután mindenki lelépett, Daisy bevetette a kölyökkutyaszemes trükköt, melynek segítségével, sikerült elkéretőznie anyától, így már könnyedén indulhattunk is a parkba, ha egy zavaró tényező, bizonyos Greg nem szegte volna utunkat. Miután anya és a kishúgom szívébe is sikeresen belopta magát, kénytelen voltam beletörődni abba a ténybe, miszerint nem élvezhetem hugicám társaságát anélkül, hogy ő nem lihegne ott a nyakamba.
Örömét nem rejtette véka alá, sőt amint kiléptünk a házból, máris késztetést érzett arra, hogy hangját hallassa.
-Daisy, köszönöm, hogy meghívtál! Nagyon boldog vagyok emiatt. Átformáltad az egész unalmas napomat egy remek, pörgős nappá!
Én pedig mindjárt az arcodat formálom át, ha nem fogod be! 
Greg szemei rám szegeződtek. Valószínűleg feltűnt neki, hogy nem igazán repesek az örömtől, ezért visszafogta magát, majd rám mosolygott. Egy bájos műmosollyal viszonoztam gesztusát. Igaz, vigyorom inkább volt vicsorgásnak nevezhető, mintsem elragadó nőies megnyilvánulásnak. Azonban, mivel ez Daisynek nem tűnt fel, én sem zavartattam magam.
A srác, míg a parkig el nem értünk, csöndben ballagott húgom bal oldalán, sőt még meg is fogták egymás kezét. Ugyan tőlem minimum egy méterre állt, mégis úgy éreztem, mintha a nyakamba lihegne, lehelete pedig a fülemet csikizte volna. Furcsa, eddig ismeretlen érzés rázta meg egész lényemet. Egy felvillanó kép látványa, emléke teljesen letaglózott.
Greget és magamat láttam lelki szemeim előtt. Mintha külső szemlélő lettem volna egy emlékemben. Láttam, éreztem ahogy a srác megcsókolja nyakamat, majd egész közelről mély szemeibe meredtem.
Alig tartott az egész egy másodpercig, mégis elindított bennem valamit, amit tudtam, nem kellett volna. Kíváncsiságom kezdett eluralkodni rajtam, valamint a nyakam égni kezdett, pont ott, ahol az emlékbeli csók elcsattant.
Torkom kiszáradt, tenyerem izzadni kezdett, még lábaim s kezeim is remegtek. Olyan voltam, mint egy rajongó, aki meglátta imádott, ezidáig csak poszteren csodált idolját. Egyedül a szívemet sújtó, tépő érzés volt más. Fájdalmas és keserű gondolatok gyűltek körém. Egyre kevésbé tudtam mi történt Miamiban, ki Greg és egyáltalán én ki vagyok. Rettegtem a többi emléktől. Féltem, mikor jut eszembe esetleg még több ilyen vagy még rosszabb darabka a múltból.
A legközelebbi padra lerogytam. Daisy féltően bújt oda hozzám, ám egy üde mosollyal sikerült megnyugtatnom.
-Menj csak, játssz egy kicsit! -rákacsintottam, mitől azonnal jobb kedvre derült. Bólintott egyet, majd a játszótér felé kezdett rohanni, ahol már várték régi játszópajtásai. Greg sem vesztegette az idő. Mihelyst kishúgom hallótávolságon kívül került, valamint mindenki ismét a maga dolgával kezdett foglalkozni, mellém ült. -Mi van? -kérdeztem tőle lekezelő hangon. Karjaimat keresztbe fontam mellkasom előtt.
-Jól vagy? Nincs lázad? Teljesen levert téged a víz -tenyerét homlokomra próbálta tapasztani, de egy mozdulattal ellöktem onnan.
-Törődj a magad dolgával! Egyébként meg mit keresel itt? Mit akarsz? Miért nem vagy képes végre békén hagyni?
-Még mindig itt tartasz? -forgatta szemeit. Felsóhajtott. Ujjaival óvatosan egy elszabadult tincset fülem mögé tűrt. Mélyen szemembe bámult. Tekintetünk összeforrt. Nagyot nyeltem. -Vigyázni szeretnék rád.
Ellöktem magamtól. Tudtam, ez a helyes, mégis valamiért olyan furcsa volt.
-Ha vigyázni akarnál rám, nem sodornál folyton kínos, veszélyes helyzetekbe!
-Te teszed ezt magaddal és nem én -vont vállat mosolyogva.
-Tényleg? Nem is tudom, ki mondta el a Miamiban történteket a sajtónak.
-Én csak azt akarom, hogy végre ráébredj, ki is vagy valójában -felsóhajtott. -Te nem vagy közéjük való. Ők nem szeretnek olyannak, amilyen vagy. Próbálnak a képükre formálni. Míg mellettük vagy nem lehetsz önmagad. Csak addig érdekled őket, míg azt teszed, amit mondanak. Amint elkezdesz gondolkodni, már el is löknek, és átgázolnak rajtad. Még egy könnycseppet sem fognak hullatni sírodra, mert addigra már rég elfeledkeztek rólad. Szemükben csak egy porszem vagy. Észre sem veszik, ha már nem vagy ott, mert fél percükbe telik betöltetni a helyedet egy másik kiszemelt alannyal. Hitegetnek, de miért? Azt gondolják, ők megválthatják a világot pár szép mosollyal, jó számmal. Nekik nem te kellesz. Nem a lelkedre van szükségük, csupán egy tucatterméket akarnak eladni. Nem a szívedet, a lelkedet nézik, hanem azt, mennyit kereshetnek rajtad -Greg idegesen hajába túrt. Szavaitól torkom összeszorult. Könnycseppek kezdték szúrni szemeimet arra várva, mikor törhetnek ki. Azonban erős maradtam. -Én ezektől akarlak megvédeni. Nem akarom, hogy eláruld önmagadat. Nem szeretném, ha majd húsz év múlva visszatekintesz azt néznéd, hol rontottad el, mit tehettél volna és akkor mi lett volna.
-Elég! -ripakodtam rá. -Nem ismersz. Nem ismered a barátaimat, a családomat, de még a munkámat vagy az álmaimat sem. Fogalmad sincs, mik a terveim és, hogy ezekért mennyi mindent áldoztam.
-Pontosan erről beszélek: az áldozatokról.
-Hallgass! -vágtam közbe. -Ez az én életem, az én döntéseim. Ne próbálj meg úgy tenni, mintha ismernél, holott összesen egyszer találkoztam veled anélkül, hogy az ebédem ne kívánkozott volna fel, akárhányszor csak megszólaltál. Azt állítod, mindent tudsz rólam. Úgy hiszed, csupán te ismered a valós oldalam. Komolyan gondolod, hogy rajtad kívül mindenki más hülye és csak te látsz át az álcámon? Nem nagyképű duma ez egy kicsit? Egyedül Miamiban, mikor teljesen be voltam lőve, amit hozzátennék neked köszönhetek, láttám, de máris a szakértőmnek hiszed magad. Egy percig sem gondoltál rám. Ha megtetted volna, nem ártottál volna nekem annyit. Akkor Alisonnak nem kellett volna kórházba kerülnie, akkor David nem vert volna meg, ahogy Jeremy és Niall harcára sem került volna sor. Mindenkit ellenem hangoltál és az ujjaid köré csavartál, s ezek után még azt próbálod nekem bemesélni, hogy ez mind az én érdekemben történt? Hülyének nézel te engem? Azért ennyire nem vagyok ostoba, kösz a kérdést!
Greg nem válaszolt, csupán szorosan magához ölelt. Karjait mellkasom köré fonta úgy, hogy ne tudjak kiszabadulni szorításából. Még levegőt is alig kaptam.
-Én csak segíteni akarok -suttogta titokzatosan fülembe.
Újra elfogott az az érzés, mint mikor felvillant az elmék. Nyakam égni kezdett, ahogy kifújta tüdejéből a levegőt. Torkom kiszáradt. Szólni, sőt pislogni sem bírtam, nemhogy ellökni magamtól.
Valahogy mégis megtettem. Jobban szólva nem is én tettem meg. Két erős kéz szorult kettőnk közé, majd tépett szét minket. Greg a lendülettől leesett a padról, míg én a végének csapódtam. Hátamba éles fájdalom nyilat, de meg sem közelítette azt az érzést, ami akkor fogott el, mikor megmentőmre siklott pillantásom. Niall állt a pad túloldalán döbbent ábrázattal arcán. Kézfejét ökölbe szorította, erei kidagadtak, vonásai megkeményedtek. Mereven, ijesztően bámult a földön fekvő srácra, aki próbált felkelni, mire Niall azonnal könnyített dolgán.
Pólójánál fogva kapta fel a levelek közül Greget. Addig emelte míg lábai éppen csak érintették a talajt.
-Idefigyelj, Greg, hagyd Lucyt békén, különben velem gyűlik meg a bajod! -fenyegette meg a barátom.
A férfi azonban elmosolyodott.
-Én csak segítek rajta.
-Tényleg? Azzal segítenél a legtöbbet, ha elhúznál és vissza sem néznél többet! -vágott vissza Niall.
-Tudod, a probléma nem én vagyok, hanem te! -A szöszit letaglózták zaklatóm szavai. -Ha te nem lennél a közelébe, sokkal könnyebb lenne az élete. Nem kellene folyamatosan megjátszania magát. Végre önmaga lehetne. Ó! Várjunk csak! Azt ne mondd, hogy te ezt eddig nem vetted észre? Ejnye! Miféle barát vagy te? Odafigyelsz-e egyáltalán a barátnődre, vagy csupán egy trófea a polcodon? Még te állítod, tudod mi a jó neki? Nem mondom, van bőr a pofádon.
Niallban elpattant valami. Ökle hangosan csattant Greg arcához, aki a földre esett, alig pár centire tőlem. Orrából vér szivárgott.
-Most pedig húzz el innen, még mielőtt egy újabbat bemosok neked! -Greg nem habozott. Felpattant a földről, majd futva távozott. Niall azonnal odasietett hozzám. Szorosan magához húzott. Fejemet mellkasára hajtottam. Hallottam, éreztem heves szívdobogását mellkasában. -Jól vagy? -aggódva fürkészte tekintetemet, azonban én igyekeztem kerülni a szemkontaktust. Bólintottam. -Gyere, hazaviszlek! -a szöszi finoman kézen fogott. Ujjainkat összefontuk, azonban én megtorpantam.
-Inkább vidd haza csak Daisyt. Én még maradok egy kicsit. Muszáj kiszellőztetnem a fejem. Ugye megérted?
Niall bólintott, majd elment megkeresni kishúgomat, miközben én az egyik fa tövébe, pontosabban annak a fának a tövéhez telepedtem, ahol annak idején Niallal piknikeztünk. Eszembe jutottak a régi szép emlékek. Akartan-akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy az őszi faleveleket figyeltem a fűben. Lehunytam szemeimet.
Most meg mihez kezdjek? Hogyan szabaduljak meg tőle?

Barátok=Család

A feszültség és az indulatosság szinte már tapinthatóvá vált az asztal körül, miközben épp a desszertet majszolta mindenki. Egyik oldalamon Niall, míg jobbról pedig Mia ült mellettem. Magamon éreztem barátnőim ideges, értetlen, aggódó tekintetét. A mellettem helyet foglaló szöszi mondhatni nyugodtan viselkedett. Igaz, épp ettünk, úgyhogy lehet csak a süti miatt volt képes megőrizni hidegvérét. Bármi is volt az oka, meglepődtem. Valamiért arra számítottam, hogy majd őt sokkal jobban meglepi ez az egész helyzet. Ehelyett inkább élvezte, ahogy az omlós, krémes desszert lágyan szétolvad szájában. Ugyan örültem annak, hogy nem kezd el jelenetet rendezni, mégis valamiért dühített. Talán azért, mert abban reménykedtem, talán az idők során rájött arra, mi is történt akkor, ki is igazából George, vagyis Greg.
Ha jobban belegondolok, ki van zárva, hogy azóta jobb belátásra tudtam volna bírni. Minden bizonnyal még mindig az ő szava a névadó az enyémmel szemben és be kell vallanom, ez fáj. Nem értem, hogyan volt képes ennyire kivetni rá hálóját. Hogy csinálja? Akárkivel elegyedik beszélgetésbe, mindenki az ő pártját kezdi fogni, függetlenül attól, tud-e a történtekről. 
-Ez a sütemény valami isteni! -törte meg a nyomasztó csendet Greg. Szavait egyenesen anyához intézte, aki egy mosollyal fogadta a dicséretet. -Még sosem ettem ilyen finomat. Ha szépen nézek, kölcsön tudnád adni nekem a receptet? -szemeit rám villantotta. Ijedtemben majdnem lefordultam a székről. -A barátnőm épp most kezdett el sütiket gyakorolni, mert cukrásznak készül és jól jönne a számára egy pár házi recept.
Oké, kijelentése mondhatni lesokkolt.
Barátnője? Mi a franc? Neki? Barátnője? Oké, azt beismerem tényleg jóképű, de valahogy fura belegondolni abba, hogy valaki képes elviselni ezt a fajta jellemet. Én tuti kiakadnék, ha a barátom hobbiból tönkretenne idegileg pár lányt. Bár igaz, mindenkinek más az ízlése. Mindenesetre nem lennék a csaj helyében. Valószínűleg azért előtte ezt az oldalát rejtve hagyja, vagy ellenkezőleg, a lány is ugyanúgy benne van az ügyekben. Bármi is a valóság, nem változtat azon a tényen, hogy FURCSA! 
-Tényleg? És hogy hívják a barátnődet? Nem is meséltél róla -mélyen Greg szemébe néztem. Pillantásunk összeforrt. Farkasszemet néztünk egymással.
-Lucy.
-Igen? -értetlenül ráncoltam homlokom válasza hallatán.
-Félre értettél. A barátnőm neve is Lucy. Akárcsak a tiéd -nevetve jegyezte meg.
Niall egyenesen rám szegezte tekintetét. Szemeiben kétségeket véltem felfedezni. Tudtam, nem helyes amit teszek, de muszáj volt belemennem a játékba, különben sosem lesz vége. Az asztal alatt a szöszi finoman megsimogatta combomat. Ujjai, tenyere nyomán bőröm égni kezdett. Ez a bizsergető, perzselő érzés végigfutott gerincem mentén, egészen a nyakamig, majd vissza a kiindulási pontba. Elmosolyodtam. Széles vállára hajtottam fejem. Közben természetesen a velem szemben ülő "vendéget" stíröltem. Látszott rajta, legszívesebben széttépett volna minket egymástól.
Megvagy! Közel sem vagy olyan titokzatos, mint ahogy azt te gondolod. 
Hirtelen hideg érzés öntötte el jobb lábamat. Tekintetem combomra siklott. Mia pohara a földön hevert, míg tartalma rajtam pihent. Szemeim kikerekedtek, mégsem törődtem annyira a dologgal. Visszanéztem Gregre, de addigra már teljesen összeszedte, megacélozta magát, így minden korábbi érzelem nyom nélkül eltűnt arcáról.
-Lucy, sajnálom! -pattant fel aggódva Mia. Csak ekkor kapcsoltam. Szándékosan tette, vagyis beszélni akar velem, de úgy, hogy az a többieknek ne szúrjon szemet. Vagyis jelen esetben valószínűleg Gregnek nem akarta a figyelmét felkelteni.

Én is felálltam. Szalvétámmal kezdtem törölgetni magam.
-Semmi gond. Előfordul az ilyesmi -mosolyogtam rá.
-Hagyd, hadd segítsek! -Sheire meredt, aki tovább falatozott, mintha mi sem történt volna. -Shei!
-Hmm? -fordult felénk egy nagy szelettel szájában. -Mi az?
-Előbb nyeld le, mert félő, hogy megfulladsz! -szóltam rá egy kacsintással egybekötve.
Mindenki felnevetett, kivétel persze az örökké komoly vendégünket, aki úgy ült helyén, mint aki karót nyelt.
Hmm...Nem is olyan rossz ötlet. Na jó! Nincs vérontás. Még csak szerda van. Ilyenkor nem szokás. Majd vasárnap. 

-Szóval, miről is maradtam le? -kérdezte Sheila miután sikeresen leküzdötte azt a szelet desszertet. Mia szem forgatva mutatott rá nadrágomra. -És ehhez miért is kellek? -vonta fel értetlenül mindkét szemöldökét.
Mert Mia beszélni akar velünk, te nagyon okos, de ezt mégsem mondhatja így az egész asztal előtt. 
-Mert te vagy a foltok szakértője, tudod -Mia erőteljesen a lépcső felé biccentett.
-Azt akarod, hogy masszírozzam meg a válladat?
E kérdés hallatán kényszeresen homlokomra csaptam, akárcsak a csapat egyik fele, míg a többiek értetlenül bámulták Sheilat, akinek ekkor esett le, miről is van igazából szó, azonban mi már nem vártuk meg, hogy még egy okos hozzászólást benyögjön, inkább felkaroltam és felrángattam a fürdőbe.
Mia elővigyázatosságból ráfordította a zárat, amitől egy kicsit meg is ijedtem.
-Lucy, ez a folt tényleg nagyon csúnya, bár nem tudom, én ezen hogyan segíthetnék -méregette lábamat Shei. Azonnal fejbe vágtam.

-Nem érdekel a folt, majd kimossa mosógéppel! -förmedt rá Mia.
Barátnőm védekezőn felemelte kezeit, s közben hátrálni kezdett.
-Oké-oké. Csöndben vagyok.
Mia idegesen felsóhajtott. Szinte hallottam szíve gyors, megvadult ütemét. Ajkamba haraptam, ahogy leülte velem szembe a kád szélére.
-Lucy, mi a franc folyik közted és aközött a srác közt? Egyáltalán ki ez a tag és mit keres itt? -nem habozott. Azon nyomban belekezdett kérdéseibe. Ugyan számítottam rájuk, mégis fogalmam sem volt, mit válaszoljak. Az igazat mondjam vagy titkolózzak ismét. Elegem volt már a titkokból és hazugságokból. 
Ha a legjobb barátnőimben sem bízok meg, hogy várom azt el, hogy ők viszont teljes bizalommal forduljanak felém?
Felsóhajtottam.
-Ő Greg. -adtam rövid, tömör, egyenes választ. Ezzel az egy kijelentéssel majdnem mindent elárultam az ügyről, anélkül, hogy túl sokat mondtam volna.
Mindkettejüknek kikerekedtek szemeik. Moccanni sem bírtak, nemhogy megszólalni, kérdezni.
-Várjunk! Az a "Greg"? -kétségbeesetten kérdezte Sheila. Bólintottam.
-Rajta kívül nem ismerek másikat -feleltem.- Vagyis, de egyről tudok, de ő a postás és már évek óta ismerem.
-De honnan tudja, hogy itt laksz? -szólalt meg végül Mia is. Vállat vontam.
-Onnan, ahonnan a többi infót is szerzi rólam. Fogalmam sincs. Még csak találgatni sem tudok.
Sóhajtva ültem le a lányok mellé, mert időközben Shei is helyet foglalt Mia mellett.
-És mihez fogunk kezdeni? -fordult felém S.
-Fogunk? -vontam fel egyik szemöldököm. Bólintott, ahogy másik barátnőm is.
-Csak nem hitted, hagyjuk, hogy egyedül mássz ki ebből? -vette át a szót Mia.
Zavartan vigyorogtam, vakartam tarkómat.
-Igazság szerint, nem akartalak belekeverni titeket is. Greg nem teljesen normális. Alison miatta szenvedett el szép kis sérüléseket és nem bírnám ki, ha veletek vagy bárki mással hasonló történne. Ez az én ügyem. Nekem kell megoldanom.
-Igen, jól mondod: a te ügyed -helyeselt Shei. -De te a mi barátnőnk, sőt nővérünk vagy. Egy család vagyunk és megvédjük egymást. Még akkor is, ha egy pszichopata fenyegeti egyikünket.
Elnevettem magam.
-Nem vagytok teljesen normálisak, úgy érzem. -jelentettem ki széles vigyorral arcomon.
-Ezt eddig is tudtuk -vágta rá Sheila.
-Nem vitatkozom -jegyeztem meg.
Mia felrántott mindkettőnket a kád széléről, kihúzott minket a fürdőből, majd a lépcső előtt megálltunk.
-Ideje lesz megoldanunk ezt a Greg ügyet, mert kezd elegem lenni belőle. És félő, hogy annyira behálózza Niallt, hogy a végén őt fogja megkérni és nem téged -mondta sóhajjal átkötve Mia.
-Na várjál! Azért az esküvőmet még ne kezd el megtervezni! Addig még sok víz folyik le a Temzén. Jelen helyzetben nem vagyok biztos semmiben, csak abban az egyben, hogy Greg mihamarabb eltűnik az életemből, annál hamarabb állhat fel ismét a rend és a béke. Már hiányoznak a láblógatós esték, mikor nem kellett amiatt aggódnom, vajon kit uszít ellenem vagy épp milyen pletykákat terjeszt el a magazinokban. Szeretnék ismét a zenére, rátok, a családomra és persze Niallra koncentrálni.
Mindketten megöleltek.
-Ne aggódj! Megoldjuk, ígérem! -Mia vállát vállamra hajtotta, miközben e szavakat suttogta fülembe. Sheila helyeslőn bólogatott. Szemeik ragyogtak az izgatottságtól és a vágytól, hogy végre eltüntessük a nemkívánatos személyt életünkből.
Csak járjunk sikerrel anélkül, hogy még egy emberhez orvost kelljen hívni...

Helló

Nevetgélve, kéz a kézben ugráltunk le az étkezőbe, ahol már mindenki ránk várt. Szó szerint mindenki. Míg én csak arra számítottam, hogy majd ott lesz anya, Daisy és Tim, addig ott volt Jack, Collin és persze Shei és Mia is, valamint Harry is beugrott. Kész hadsereg sorakozott az asztalnál.
Amint megláttam őket, sikítozva borultam két legjobb barátnőm nyakába, de után természetesen üdvözöltem Jacket, Collint és még Hazzt is. Kishúgom arcán láttam, mennyire boldog. Pláne azért, mert a mai napot kihagyhatta és egy teljes délutánt tölthetett el a mi kis seregünkkel, akikre az ajtó előtt valószínűleg fotósok egész hada leselkedik.
Mindannyian szépen, csendben fogyasztottuk el az ebédet...Ja nem! Az egy másik alkalom volt. Ezúttal, szokásunkhoz híven, hangosan, viccelődve, nevetve, egymást piszkálva ebédeltünk meg. Szerencsére, anya nem volt olyan kötött, így ő is belement ebbe az egészbe. Ugyanúgy piszkált minket, ahogy mi is egymást, sőt volt hogy erősebb szavakat vágott hozzánk. Persze, mi sem hagytuk magunkat. Az elején még hagytuk, de utána már mi is visszavágtunk.
Hirtelen megcsörrent a telefonom. Felpattantam helyemről.
-Bocsánat, de ezt fel kell vennem. Addig folytassátok nélkülem! -kacsintottam rájuk nevetve.
Mielőtt elléptem volna az asztaltól, Niall kézen fogott és magához rántott. Ajkát ajkamra tapasztotta, lelkem szárnyalt. Mindenki hangosan tapsolni és ó-zni.
-Azért csak óvatosan, egy kiskorú is van köreinkben! -figyelmeztetett Mai, miközben erőteljesen Daisy felé biccentett.
Elhúzódtam Nialltól, de mire elengedett, addigra már a mobilom is abbahagyta a csörgést.
-Látod? Tudtam, hogy ráér. Majd visszahív -húzott vissza a barátom. Felsóhajtottam, majd engedtem neki, végül leültem a helyemre, pontosabban arra a helyre, amiről Niall azt gondolta, a helyem. Vagyis, az ölébe.
Mire leültem és kényelmesen elhelyezkedtem, addigra újra megcsörrent a telefonom. Azonnal felugrottam. Niall ugyanazt csinálta, mint az előbb. Magához húzott, majd meg akart csókolni, de eltoltam magamtól.
-Ezt már az előbb eljátszottuk. -jegyeztem meg nevetve. Kihátráltam az étkezőből, majd felmentem a szobámból, utána pedig az ablakomba ültem. -Haló? -vettem fel boldogan, de amint meghallottam az ismerős hangot, mosolyom az arcomra fagyott.
-Szia Lucy. Csak nem hiányoztam?
-Mit akarsz, Greg? Vagy hívjalak George-nak? -kérdeztem vissza. Idegesen felpattantam az ablakból, de rövidesen vissza is ültem előző helyemre. -Greg, elegem van a kis játékaidból!
-Miféle játékok? Én csak segítek emlékezni.
-Emlékezni? Mégis mire? Arra, hogy Miamiban bedrogoztattál? Köszi, de arra nem lennék kíváncsi -fakadtam ki idegesen.
-Ó! Ne legyél már ilyen dühös! Én csak téged tartalak szem előtt. Csak azt szeretném, hogy boldog legyél -győzködött, de hiába.
-Ide figyelj! Ha engem tartanál szem előtt vagy egyáltalán érdekelne, hogy velem mi van, már réges-régen békén hagytál volna és nem zaklatnál ilyen dolgokkal!
-Legalább hallgass meg! -hangneme megváltozott. Már nem sugárzott erőt, sokkal inkább egy elesett, kétségbeesett kisfiúcskára emlékeztetett hangszíne, mintsem arra a férfiéra, aki már hónapok óta tart sakkban.
-Nem! Most te hallgass meg! Befejeztem a játszmáidat. Nem akarok tovább a bábod lenni, akit ide-oda ráncigálsz, miközben felégetsz körülöttem mindent. Tele van a hócipőm azzal, hogy folyton titkolózok a családom, a barátaim és a barátom előtt. Nekem ebből elég. Már így is túl sokáig húzódott el ez az ügy. Nem tudom tovább folytatni. Tudom, ki vagy. Egy telefonomba kerül és már a rendőrök az új otthonodba, a börtönbe is visznek. És ha ezt nem akarod, akkor ideje lenne leállnod, mert ha nem teszed meg, megígérem, sokáig fogod a rácsokat bámulni. Ezúttal én diktálom a szabályokat, és te pedig követed őket!
Greg elnevette magát.
-Tényleg azt hiszed, ilyen egyszerűen elintézhetsz? -hangja újra a régi, ismerős módon csengett. -A játéknak akkor van vége, mikor én azt mondom, és nem akkor, mikor egy bábú lázadozik. Emlékszel még mi történt Alisonnal? Túl sok barátod van ahhoz, hogy mindegyikre figyelni tudj!
-Nem félek már tőled! Megvédem őket, kerüljön bármibe -vettem fel a kesztyűt. Ha egy dolgot megtanultam Greggel kapcsolatban, akkor az az volt, hogy ha behódolsz, eltapos. És elegem volt már abból, hogy én vagyok a lábtörlője.
-Csak nehogy csalódnod kelljen, megint.
-Össze ne pisild magad a nagy féltésed közepette!
-Látom, kezdesz ideges lenni. -mondta. A háttérben kocsik zajára lettem figyelmes. Eddig nem tűnt fel, de mintha éppen az utcán sétált volna. Pár pillanatig hallgattam, majd ismét ő törte meg a csendet. -Amúgy mi a helyzet veled és a szőke lovagoddal? Újra együtt vagytok?
-Ahhoz neked semmi közöd! -sziszegtem fogaim közül.
-Te az én játékszerem vagy, és nem szeretem, ha osztoznom kell a kedvenc babjaimon másokkal. Pláne nem egy ilyen paprikajancsival, mint ő.
-Engem szidhatsz, fenyegethetsz, de ha még egyszer a szádra veszed őt, vagy bárki mást a köreimből, biztos lehetsz abban, hogy a magassarkúmmal foglak a földbe tiporni!
-Már megint ez a fenyegetőzés. Te ezt élvezed? -szinte magam előtt láttam a srác arcát, ahogy szemeit forgatva áll előttem. Legszívesebben átnyúltam volna a mobilon és jó erősen bemostam volna neki egyet.
-Ha rólad van szó, akkor igen, élvezem.
-Azért ne légy így elszállva magadtól, mert minél magasabbra teszed magad, annál nagyobbat tudsz pofára esni. Túl szép ahhoz az arcod. Nem akarom, hogy összeroncsold.
-Ó! Nem kell féltened. Az egyetlen, akinek az arca károkat fog szenvedni az a tiéd lesz, mikor behúzok neked egyet -vágtam vissza keményen.
Hallottam, hogy Greg már nagyon siet. Gyorsan, lihegve kapott levegő után. Próbáltam figyelni, de nem hagyta.
-Ejnye! Nem illik hallgatózni! -mondta nevetve. -Amúgy is nem sokára megtudod, hova sietek ilyen nagyon, de előtte szerintem ideje lenne visszamenned ebédelni. A többiek már bizonyára várnak rád. Meg a hideg étel sem hangzik valami csábítóan, nem igaz?
-Mire akarsz kilyukadni? -kíváncsian, mégis félve kérdeztem vissza.
Greg furcsa alak. Ha a fejébe vesz valamit, akkor végig csinálja, kerüljön az bármibe. És jelen esetben, fogalmam sincs arról, mégis mit tervezhet, de van egy olyan érzésem, hogy nagyot fog mutatványa szólni. 

-Majd mindent a maga idejében. Szia Lucy! Öröm volt hallani a hangodat. -amint kimondta, le is tette.
Kipillantottam az ablakon. Meghűlt ereimben a vér. Torkom elszorult, szívem szinte megállt. Az ősellenségem éppen a házunk felé igyekezett. Már csak alig pár méternyire volt kapunktól.
Nem késlekedtem. Futásnak eredtem. Egyenesen a bejárati ajtóhoz rohantam, de már elkéstem. Mire a lépcső tetejére értem, megszólalt a csengő, anya pedig mosolyogva nyitotta ki az ajtót, ami mögött Greg állt önelégült vigyorral arcán.
Rám pillantott, mitől arca komor ábrázatot öltött. Belépett az ajtón, én pedig megfagytam. Éreztem, ahogy meghűl körülöttem a levegő. Mindenki értetlenül, tanácstalanul nézte új vendégünket, majd engem, akinek színe hófehérré változott.
-Elnézést a zavarásért. Nem tudtam, hogy így összegyűlt a család. Ha fogalmam lett volna róla, nem jövök -zavartan pislogott anyára, aki azonnal bedőlt a színjátéknak.
-Ugyan kérlek! Fáradj beljebb! -lépett el a srác útjából. -Éppen ebédezünk. Volna kedved csatlakozni? -mutatott az asztal felé.
-Köszönöm a meghívást, de igazán nem szeretném megzavarni ezt a családi összejövetelt -mentegetőzött Greg.
Persze. Igazán nem akarod megzavarni, csupán tönkretenni. 
-Egyáltalán nem zavarsz -anya kézen ragadta, s behúzta a házba.
-Igazán röstellem! Még be sem mutatkoztam. A nevem George -jellegzetes mosollyal nyújtott kezet anyának, aki viszonozta. Mikor elengedte anya kezét, rám siklott tekintete. -Szia Lucy! Remélem nem bánod, hogy beugrottam egy kicsit.
Arcomra erőltettem egy műmosolyt, csak azért, nehogy anya is gyanút fogjon. Niall értetlenül pislogott felém.
Hát persze! Már el is felejtettem. Nial pontosan tudja, kicsoda ő. Vagyis, kérdéses. Mikor legutóbb elárultam neki, nem igazán fogta a pártomat, sőt szakított is velem. Akkor ennek a görénynek hitt, most vajon felnyílik a szeme és rájön, ki is ez a szarkavaró, vagy tovább hagyja, hogy rángassák egy dróton, ahogy sokan másik? Bármi is következzen, nem fogom hagyni, hogy Greg tönkretegye az életemet. Ideje a saját lábamra állnom és nem folyamatosan mások segítségére várnom. 
-Örülök, hogy elfogadtad a meghívásom. Már kezdtem aggódni, hogy talán el sem jössz...

Rombolás&Alkotás

Nincs is annál felemelőbb érzés, mikor nem csak a szerelmed, de még a húgod mellett is ébredhetsz. Jelen esetben azonban a reggeli kelés nem is volt annyira elragadó, lenyűgöző élmény. A feledhetetlen jelző illett a szituációra, de nem éppen a jó értelmében.
Mikor kinyitottam szemeimet, gyorsan rá kellett jönnöm, hogy mindenki keresztbe fekszik rajtam, se a karjaimat, se lábaimat nem éreztem többé. Míg húgom kisajátította mindkét kezemet, addig Niall a lábaimat kobozta el.
Csak vártam és vártam. Gondoltam, egyszer majd csak felkelnek. Elvégre Daisynek oviba kellett volna mennie. A hangsúly a kellett volnán volt, ugyanis anya elintézte, hogy ezt a napot itthon tölthesse, így együtt lehetett az egész család.
Óvatosan, finom mozdulatokkal próbáltam ébresztgetni, majd leszedni magamról a két csorgónyálú szerelmemet. Daisy könnyű súlya nem jelentett túl sok problémát, ellenben Niall, aki keresztbe elfoglalta a testem 90%-t, már komoly kihívást jelentett.
Először a lábaitól próbáltam megszabadulni, majd kezei következtek, de mindig mire édes arcához értem, újra felmászott, húgomról nem is beszélve. Egy ördögi körben voltam...Pontosabban alatta. Mivel hugicámat sikerült leszednem magamról anélkül, hogy kis koala módjára visszamásszon, kicsit kinyújtottam a karom és teljes erővel Niall eltávolítását terveztem. Húztam, vontam, taszigáltam, lökődtem, böködtem, simogattam, harapdáltam, fújtam, csikiztem, de mind felesleges időfecsérlésnek bizonyult. Úgy aludt, hogy még egy atombomba is felrobbanthatott volna mellette, ő azt is nyugodt szívvel aludta volna át.
Tudtam, nem sok mindent tehetek az ügy érdekében, de nem adtam fel. Ezúttal másfelől közelítettem meg a problémát. Ahelyett, hogy mozdulatokkal, gesztusokkal vesztegetném feleslegesen az időt, eszembe jutott, hogy mikor nála voltam, akkor az éneklésre, beszédre hamar felébredt, sőt azonnal.
Először dúdolni kezdtem, majd egyre hangosabban és hangosabban folytattam, míg végül ajkaim elváltak egymástól, s éneklésbe fogtam. Daisy mocorogni kezdett. Hozzám bújt, egyik kezét átvetette mellkasom felett, míg másik karján apró fejét pihentette.
Mivel a szöszi is rajtam feküdt, éreztem ahogy szívverése pillanatról pillanatra gyorsul, míg nem hirtelen, minden előzetes jel nélkül, felpattant. Azt hittem, ott helybe szívrohamot kapok, annyira megijedtem. S csak, hogy az izgalmakat fokozza, no meg persze megmutassa a húgomnak, mit nem szabad csinálni, felkapott az ölébe és velem együtt kezdett ugrálni az ágyon, ími már egy elég régi darab volt.
Már mikor olyan gyors lendülettel állt fel, akkor éreztem, valami gond lesz. Gyanúm hamar beigazolódott. Alig pár apró szökkenés után, az ágy egy hatalmasat reccsent, s mind a hárman a matraccal együtt csúsztunk, zuhantunk a földre. A szöszi csaknem elejtett, de még időben megfogott, mielőtt egy búbot is növesztettem volna fejemre. Még arra is figyelt, hogy ne csak az én kezemet, de Daisy csuklóját is elkapja, így ő sem ütötte meg magát.
Ajkaink csaknem összeértek egymással. Kishúgom, aki még nem igazán látott minket együtt, kikerekedett szemekkel figyelte az eseményeket.
Mélyen Niall vízkék szemeibe néztem. Éreztem, hogy lassan elveszek bennük, és megszűnik körülöttem a világ. Mikor azok a kristálytiszta szemek rám bámultak, egy teljesen más világba kerültem. Egy olyan helyre, ahol csak mi ketten vagyunk, ahol nincsenek fotósok, paparazzók, se mások, például Greg, akik ártani akarnának nekünk. Magunk vagyunk, azt teszünk, amit csak szeretnénk, anélkül, hogy bárki is véleményezné tetteinket. Egy ideális világ a számunkra. A gond csak az, hogy az a hely csak a képzeletem szüleménye, semmi több. Ugyanúgy nem létezik, ahogy a mikulás, a törpök, a vérfarkasok, a fogtündér vagy a húsvéti nyuszi.
Az ajtó kivágódott, így én is visszatértem a valóvilágba, ahol épp egy leszakadt ágy közepén álltam a barátommal és a kishúgommal.
Anya aggódva futott oda hozzánk, nyomában Timmel.
-Kötszer? Orvos? Esetleg a mentőt hívjam egyből? -rohamozott meg kétségbeesett kérdéseivel.
Mind hangosan felnevettünk. Felkaptam Daisyt az ölembe, majd kiléptem a törött ágykeretből. Niall végig fogta a kezem, nehogy elessek, de erre nem igen volt szükségem.
-Mindannyian jól vagyunk, egyedül az ágyamra férne rá egy elég erős kezelés, bár nem hiszem, hogy van olyan mesteri orvos, aki képes lenne még ő visszahozni az életbe. Szerintem ideje lesz eltemetni, és egy újnak életet adni -szélesen anyára mosolyogtam, hátha belemegy a rögtönzött vásárlásba.
-Vehetünk újat, de nem ma.
Képtelen voltam megállni. Újra felnevettem, akárcsak a többiek. Valószínűleg ők nem azon nevettek, amin én, hanem sokkal inkább az én kacajom volt számukra szórakoztató. Nem csodálom. Egyszer felvették, ahogy nevetek, és akárkinek megmutattuk, mind hozzáadódtak a legfurább, legviccesebb nevetések listához.
Anya egy könnyed mozdulattal vette át tőlem Daisyt, majd rövidesen magunkra is hagytak. Niall arcára kacér, pajzán vigyor ült ki.
-Most szakadt le miattad az ágyam, remélem nem akarsz még több kárt okozni -böktem oldalba nevetve.
Karjait körém fonta. Tekintetünk összeforrt, szívverésünk egyenletes tempót diktált. Ajkát enyémre tapasztotta. Míg nyelvem szájában, addig kezem hajában kalandozott. Teljesen összetúrtam fürtjeit heves csókcsatánk során. Az ölébe ugrottam, majd hátrálni kezdtünk. Lassan próbáltunk ráfeküdni az ágyra, de mire kapcsoltunk, s rájöttünk, épp az előbb szakadt le, már késő volt. A lyukba estünk mindketten. A szöszi azonnal aggódva nyúlt utánam, de nem engedtem neki, hogy felsegítsen. Kényelmes volt a félig földön fekvő matracon pihenni.
-Lazíts! Én jól vagyok -kacsintottam rá, mire megfeszült vonásai ellágyultak, és egy sóhaj tört elő torkából.
A matracom alól egy kis füzet kandikált ki. Éppen csak a sarka kilátszott, de ez Niallnak bőven elég volt. Kíváncsian szemezgetett vele.
-Az ott micsoda? -mutatott a füzetre, de mire odanézhettem volna, már kezében tartotta. Azon nyomban kapcsoltam. Megpróbáltam kikapni mancsai közül, de nem adta könnyen. -Csak nem a naplódra találtam?
-Nem. A naplómat a büdös életben sem találnád meg, úgyhogy azzal ne is próbálkozz! -vágtam rá határozottan.
-Akkor? Mire ez a nagy titkolózás?
Felsóhajtottam.
-Abban vannak a dalaim. Vagyis a dal foszlányaim.
Niall szemei felragyogtak. Ha egy rajzfilmben lettünk volna, ebben a pillanatban gyulladt volna fel feje fölött a villanykörte.
-Ha foszlányok, akkor segíthetnék befejezni -javasolta lelkesen, miközben véletlenszerűen felcsapta a könyvjelzőnél.
Sebezhetővé vált, én pedig ki is használtam a kínálkozó lehetőséget. Gyors mozdulattal megszereztem tőle a füzetet.
-Nem fogom megmutatni a kifacsart rímeimet. Addig legalábbis biztosan nem, míg egy normális dalt össze nem hozok.
-De csak segíteni szeretnék -elővette ellenállhatatlan kölyökkutyaszemeit, amitől azonnal megesett rajta a szívem.

-De csak akkor, ha nem röhögsz ki, amiért ilyen suta dalokat írok, fars rímekkel -kötöttem ki egy sóhajjal kísérve. Az ír fiú hevesen bólogatott, jelezve, felfogta a feltételeket. -Míg felöltözöm, olvasd át. Ha találsz olyat, amit érdemes folytatni, tegyél be egy kis darab papírt!
Tovább bólogatott, én pedig eltűntem a fürdőszobába. Alig vett pár percet igénybe átöltözésem. Mikor újra megpillantottam, már nagyban jegyzetelt, jelölgetett.
Mosolyogva lépdeltem oda hozzá. Magához húzott, majd az ölébe ültetett.
-Szerintem ezt mindenképpen be kellene fejezned. Remek a ritmusa, a szövegéről nem is beszélve. Eddig tényleg nagyszerűen alakult, de ez a rész nem tetszik. Itt szerintem lapos lett, mintha történt volna valami -mutatott az egyik versszakra. Szorgosan bólogattam. Niall már rengeteg dalt írt, így ha valaki tanácsa számít, akkor az övé, no meg Ed Sheerané, de ő most nem volt kéznél. -Kicsim, itt mi történt? Az egész olyan fagyos és szomorú lett ettől a ponttól kezdve.

Ajkamba haraptam.
-Ezt a dalt a buszban kezdtem el írni, mikor elindultunk a koncertre. Az elején még minden oké volt, majd itt -ugyanoda mutattam, mint ahova ő -, na itt szakítottál velem, majd bejött Blake és Greg is, így az egész hangulat kuka lett.
Niall egy pillanatig hallgatott. Láttam rajta, fogalma sincs, mit mondjon. Lelkesítenie kellene vagy csak megölelnie, esetleg csókoljon meg? Még én magam sem tudtam, melyiknek örülnék, s melyiktől buknék ki.
A szöszi végül döntött.
-Kicsim, én sajnálom. Tudom, hogy rengeteg mindenen mentél keresztül, és szörnyen érezem magam amit, hogy nem lehettem melletted, de mindennek megvolt a maga oka, amit nem árulhatok egyenlőre el. Szeretlek, és többé nem hagyom, hogy bárki is kettőnk közé álljon, történjék bármi is. Mindig melletted leszek -ő egy új opciót választott: az őszinteséget. Talán ez volt a lehető legjobb választás, sőt egészen biztos. Nem szóltam semmit, csak szorosan átöleltem, majd megcsókoltam. -Na, akkor befejezzük ezt a dalt? Nagyszerűen mutatna az albumotokon. -váltott témát egy másodperc alatt.
Az elkövetkezendő órákat kettesben töltöttük. Anya néha benézett, de csak azért, hogy egy kis ételt, italt hozzon nekünk. Annyira belemelegedtünk a munkába, hogy észre sem vettük, milyen gyorsan szalad az idő. Csak akkor eszméltünk fel, mikor Daisy rohant át a szobán, hogy szóljon, ebédezünk. Előtte mintha csak öt perccel kezdtük volna el a munkát. Remekül haladtunk. Nem csak befejeztük azt az egy számot, de még egy újat is írtunk közösen, amit többször el is próbáltunk. Igaz, volt pár apróbb nézeteltérés a rímekkel kapcsolatban, de ezeket hamar megoldottuk. Akárcsak a hangszerekhez köthető problémákat is. Igaz, azok egy kicsit nagyobb fejtörést okoztak, de nem volt olyan gond, amit nem tudtunk volna áthidalni. A következő kérdőjel a dal címe volt. Megírni könnyen ment, de címet kreálni hozzá, kész kínszenvedés volt. Vért izzadtunk, mire egy használhatót sikerült kitalálnunk. Természetesen ezután jött a másik dal, ami ugyanúgy egy ütős, emlékezetes címre várt....

Első a család

Lassan nyitottam ki az ajtót. Már éppen nyugovóra tért a nap is, így a fotósok sem zargattak minket. Niall mögöttem izgatottan várakozott, míg én kitárom előttünk az utat. Ahogy megnyikkant az ajtó, Boomer hangos ugatással rohant felénk. Azonnal megismert és a nyakamba is ugrott, akárcsak Scooby-Doo Bozontnak. Niall hangosan felnevetett mögöttem, amivel fel is keltette Boo figyelmét, így már nem az én ölembe vágyódott, hanem az ír srácéba. A kutyám helyét, gyorsan átvette Daisy, a húgom. Mióta elmentünk, most először látom, szoríthatom magamhoz. Kimondhatatlanul hiányzott. A nélküle eltöltött idő egy örökkévalóságnak tűnt. Mindig is közel álltunk egymáshoz, de most még szorosabbá vált kapcsolatunk. Aprócska kezeit nyakam felett kulcsolta össze. Egy pillanatra sem eresztett el. Hevesen zokogni kezdett. Ölembe emeltem és csitítgatni kezdte, akárcsak kiskorában tettem. Apró, rugózó mozdulatokkal igyekeztem megnyugtatni, de minél inkább próbálkoztam, annál inkább pityergett. Anya is odajött, akárcsak Tim, anya új férje. Igaz, több hónapja házasodtak össze, mégis nekem még mindig újnak számított kapcsolatuk. De természetesen nem elleneztem bimbózó románcukat, sőt kifejezetten örültem nekik. Mikor együtt voltak, anya folyamatosan mosolygott, nevetgélt, viccelődött. Olyan volt, mint régen.
-Nagyon hiányoztatok. -szólaltam meg végül, mikor már Daisy nem szorongatott annyira, így levegőhöz is juthattam.
Miután kishúgom elengedett, Niallt vette célba. Akárcsak egy rokont, régi barátot, őt is szorosan megölelgette, megpuszilgatta. Az ő szemében a srác már ugyanúgy családtagnak számított, mint Tim, Collin vagy Jack. Nem tett különbséget. Tudta, sejtette, hogy mellette boldog vagyok, és ez neki elég volt.
-Nekünk is nagyon hiányoztál. Jó újra itthon látni. -mondta anya egy öleléssel kísérve. Amint elváltunk, már érkezett is Tim.
-Örülök, hogy végre itthon vagy, Lucy. -jegyezte meg, miközben megsimogatta hátamat.
Ugyan nagyon kedveltem Timet, egy kicsit még furán éreztem magam, ha megölelt, vagy megsimogatott, pláne ha a kettőt egyszerre teszi. Szimpatikus, nem volt vele semmi bajom. Egyszerűen nem ismertem eléggé ahhoz, hogy őszintén megbízzak benne. Nem hiszem, hogy bárkit is meg tudnék annyira ismerni, hogy teljesen biztos legyek szava hitelességében. Talán csak egy kis időre volt szükségem.
Daisy lépett ismét elém, miközben Niall-lal összefontuk ujjainkat. Anya végig minket nézett. Elmosolyodott, majd a konyha felé indult.

-Bizonyára éhesek vagytok. Melegítek nektek egy kis vacsorát -ecsetelte csillogó szemekkel.
-Köszönjük -kiabáltam utána, majd leguggoltam hugicámmal szembe. -Daisy, hoztam neked valamit. Remélem tetszeni fog. Niall segített kiválasztani, meg persze a lányok -mélyen táskámba nyúltam. Egy kis dobozt húztam elő, ami mintás csomagolópapírral fedtem be. A kislány szemei felragyogtak. Minden kisgyerek szereti, ha ajándékot kap és ez alól ő sem volt kivétel. Széles vigyorral és boldogan fénylő szemekkel tépte fel a papírt, majd a doboz tetejét is könnyedén leszedte.
Amint meglátta a nyakláncot, rajta a medállal, felnevetett, majd a nyakamba vetette magát. Láttam rajta, hogy tényleg tetszik neki ez a kis meglepetés.
Ugyan még fiatal, de imádja az ékszereket. Régebben rengeteg nyakláncom tűnt el nyomtalanul, majd került elő az ő játékai közt. Persze, a kedvenceimet sosem piszkálta. Mindig csak azokat vitte el, amikről tudta, úgy sem hordom őket, így nyugodtan játszhat velük. Ha elmentünk egy étterembe vagy moziba, előtte mindig elkérte az egyiket, amin egy kis köves rókafej lógott. Az volt a kedvence.
-Régebben mindig az én nyakláncaimat hordtad, ezért úgy gondoltam, elég nagy vagy ahhoz, hogy legyen egy sajátod, ami csak és kizárólag a tiéd. Mivel ezüstből van, nyugodtan tudsz benne fürdeni, de elég nagy ahhoz a lánca, hogy egyszerűen ki bújhatsz belőle, ha gondolod -meséltem neki mosolyogva.
-Köszönöm szépen. Te vagy a legjobb tesó a földön! -hevesen puszilgatni kezdett, majd Niallnak is adott egy párat. -Neked is köszönöm.
-Ez a nővéred érdeme nem az enyém. Én csak a port fogtam mellette -jegyezte meg nevetve a szöszi. Daisy és én is felnevettünk.
-Szeretnéd felvenni? -kérdeztem tőle reménykedve. Kishúgom gyors bólogatásba kezdett. Óvatosan kiszedtem a vékony láncot párnás dobozából, és már a nyakába is tettem. -Kész is vagy. Menj és mutasd meg anyuéknak! -mutattam a konyha felé.
Daisy felpattant, megsimogatta Boomert és már rohant is anyához. Még hallottam, ahogy izgatottan dicsekedik új szerzeményével, de anya válaszát már nem értettem, mert Niall törte meg a csendet.
-Nagyon hiányoztál már nekik.
Felsóhajtottam, felé fordultam.
-Olyan rossz itt hagyni őket. Főleg Daisyt. Te is láthattad, mennyire kötődik az emberekhez. Mióta megszületett, mindent együtt csináltunk. Én tanítottam meg korizni, biciklizni, úszni, zongorázni. Ő pedig cserébe megmutatta, hogy kell megnyílni mások előtt, hogyan bízzak meg az emberekben, miképp teremtsek kapcsolatokat.
-Mostanra már elég profi szinten űzöd a dolgot. -bökött meg nevetve. Megráztam a fejem.
-Még korántsem -lassan felálltam a földről. Kézen fogtam Niallt és a terasz felé vezettem, ahol aztán leültünk a hintaágyra. -Tudod, ha ő és a lányok nem lennének, valószínűleg most nem ülnék itt veled.
A srác összevonta szemöldökeit. Tanácstalanul meredt rám.
-Mire célzol?
-Arra, hogy nélkülük már feladtam volna, sőt bele sem vágtam volna ebbe az egészbe. A suliban mindenki beszólt nekünk, mert szerintük rémesen énekeltünk, de egyik nap, mikor Daisyért mentünk az oviba a csajokkal, pár osztálytársunk odajött, hogy belénk kössön. Természetünknél fogva kiálltunk magunkért, épp úgy, ahogy Daisy is tette. Odaállt a többiek elé és elmondta, mit gondol. Még mindig tisztán emlékszem szavaira: "Attól, hogy ti bénák vagytok, még nem kell leszólni másokat. Egyikőtökbe sincs annyi akarat, mint bennük, és ha ezt nem értitek meg, akkor mind buta záptojásagyúak vagytok!" Ha Daisy nagyon nem bír valakit, akkor azt szokta záptojásagyú titulussal megilletni -elkuncogtam magam Niall arca láttán. Kezdtem azt hinni, komolyan ő is megijedt a húgomtól. -A többiek csak pislogtak nagyokat. Köpni-nyelni sem tudtak, ezért inkább gyorsan eliszkoltak. Fura, de ezek után már egyik sem kötekedett velünk. Sosem hittem volna, hogy egy négyéves fog kiállni értem, de megtörtént.
Niall mellkasára hajtottam fejemet, ő pedig finoman simogatni kezdett. Együtt néztük az éjjeli eget. Gyönyörű volt. Ugyan kint az erdőben jobban látszódtak a csillagok, mégis így is lélegzetelállítóak voltak.
-Igazán kemény húgod van. Hasonlít rád. -felpillantottam rá. Hatalmas kék szemei engem fürkésztek. A késő őszi levegő hamar lehűlt, így hamar fázni kezdtem, amit Niall azonnal észre is vett. -Gyere, menjünk be! Anyukád már bizonyára kikészítette nekünk a vacsorát. -megpuszilt, majd kéz a kézben besétáltunk.
Alig, hogy leültünk az asztalhoz, Daisy már meg is rohamozott kérdéseivel.
-Lucy, aludhatok melletted ma este? Holnap elmegyünk együtt valahova? Mondjuk a parkba vagy le a Temze partjára? Olyan régen jártunk már ott. Elkísérsz majd az oviba és értem jössz? Ugye? Kérlek. Légyszi! Kérlek! Könyörgök! -bevetette a régi, jól bevált kölyökkutyaszemes trükköt, amit minden gyerek legalább egy tucatszor elsüt egy hét alatt. Felsóhajtottam, majd megsimogattam feje tetejét.
-A válaszom igen. Elkísérlek, elhozlak, elmehetünk bárhova és ma aludhatsz is mellettem. -Kishúgom arca felderült. -De van egy feltételem. Mire megvacsorázom, addigra te már megfürödsz, megmosod a fogad és készen állsz a lefekvésre, értve? Már így is elég késő van. Már rég ágyban lenne a helyed.
Daisy bólogatott. Azon nyomban felfutott az emeletre és hozzá látott a dolgoknak, amiket mondtam neki.
Niall nevetve figyelte az eseményeket. Aggódva fordultam felé.
-Ugye nem baj, hogy ott alszik mellettünk?
A szöszi megrázta fejét.
-Hogy lenne baj? Tudom, milyen fontosak vagytok egymásnak. Azért annyira nem vagyok önző, hogy meghívatom magam, majd még azt sem engedem, hogy a húgoddal tölts egy kis időt.
-Mondtam már, hogy ezt nagyon imádom benned?
Megrázta fejét.
-Nem, de szívesen végighallgatom, mit szeretsz még bennem -válaszolta kacér vigyorral.
-Majd legközelebb. Amúgy ismersz, tudod, hogy nem adom ki minden titkomat -vágtam rá.
Ahogy befejeztük az evést, Niall felkapott a hátára és felfutott velem az emeletre. Minden olyan volt, mint régen. Mikor még nem voltak problémáink, mikor csak önmagunkat adtuk. Imádtam, hiányoltam ezt az érzést. Azt hiszem, az emberek ezt hívják szerelemnek. Mikor valaki mellett azt teheted, amit szíved diktál, miközben eszed sem ellenkezik. Oké, az eszem még időnként behúzta a kéziféket, de az esetek többségében, engedett a csábításnak, az érzelmeknek.
Niall egyenesen a szobába vitt, ahol aztán heves csókcsatába kezdtünk. Az ágyra dőltünk. Szívverésem felgyorsult, az adrenalin szétáradt testemben. A srác elkezdte felhúzni a pólómat, akárcsak én az övét, de ekkor halk léptek törték meg a folyosó csendjét.
-Daisy! -eszméltem fel hirtelen. Zavartan ültem fel az ágyon. Arcomat azonnal elöntötte a pír, ahogy Niall arcát is. Mindketten hajunkba túrtunk, így leplezve csapzott frizuránkat. Alig pár másodperccel később Daisy lépett be a szobába, kezében régi nyuszijával, amivel mindig aludt. Az évek során kissé elrongyolódott a játékszer, amit még én varrtam neki születése előtt. Azóta minden este azzal a plüssel szenderedett mély álomba. Nélküle képtelen aludni. Egyszer pénteken otthagyta az oviban, utána egész hétvégén alig bírt aludni. Kénytelenek voltunk felhívni az igazgatót és engedélyt kérni, hogy elhozhassuk.
Besiettem a fürdőbe, hogy átöltözzek. Egy fehér hálóinget vettem fel, ami hasonlított az ő hófehér hálóruhájához. Miután elkészültem, Niall foglalta el a fürdőt, hogy ő is át tudjon öltözni. Nem bonyolította túl a dolgot. Alsógatyában tért vissza.
  Ezért a mutatványért érdemes volt bemenni a fürdőszobába.  

Mire visszatért, mi ketten a húgommal már az ágyban feküdtünk. Niall óvatosan mászott be mellém. Egy puszit nyomott először Daisy, majd az én homlokomra, végül számra is. Mintha tíz évet ugrottunk volna a jövőbe és épp a kislányunkkal feküdnénk le.
-Jó éjszakát! -vigyorgott ránk kishúgom, majd lehunyta szemeit, s alig egy perc alatt mély álomba szenderült.
Követtem mintáját. Becsuktam mindkét szemeimet. A kimerültség és álmosság erős hullámai azonnal elnyeltek.
-Jó éjszakát! -nyökögtem ki még utolsó erőmmel.
-Jó éjszakát, Kicsim! Álmodj szépeket! -Niall még egy utolsó puszit adott, majd az átható sötétség körbefont....

Last time

Valamivel több, mint egy hét telt el azóta, hogy Niall-lal ismét egy pár lettünk. A sajtó még mindig nem tudott rólunk, ami a m esetünkben kivételes, mert egyikünk sem titkolózott valami túl jól. Mégis rejtve tudtuk tartani ismét fellángoló románcunkat. Megkönnyebbülés volt, hogy nem folyton a fotósok elől menekülni, mert annyira nem törődnek velem.
Az ágyamon feküdve szemléltem a fotókat, amik készültek rólunk. Minden koncert előtt készítettek rólunk egy csoportképet, amit utána mindig odaadtak. Az összeset feltettük Twitterre, így bárki megnézhette vagy letölthette őket.
Eljött az a nap, amit egyikünk sem gondolt, hogy ilyen hamar eljön. Az utolsó koncert. Két és fél hónap telt el azóta, hogy felszálltunk a buszra és útnak indultunk. Azóta bejártuk Angliát, Skóciát és Írországot. Olyan helyeket láttunk, amikről álmodni sem mertünk. Sose hittük, hogy egy nap a színpadon állva fogunk szerepelni. Az egész olyan hihetetlen. Mintha csak tegnap lett volna az, hogy az X factorba jelentkeztünk volna. Még emlékszem Simon szavaira, homlokráncolására és nevetésére. Minden egyes gesztusára, amit mellettünk csinált. Arra, hogy még ő is megkönnyezte, mikor kiestünk, vagy mikor párbaj elé kerültünk. Végig mellettünk állt, sőt még azóta is igazgatja utunkat. Ha ő nem lett volna, mi sem lennénk itt. A válogatón a többiek ki akartak minket szórni, de ő kiállt mellettünk. Ő volt az egyetlen, akinek tetszett, amit csináltunk. Mindenki más azt mond

ta, hogy "túl sok, túl szétszórt, egy lánybandának nem ilyennek kell lennie".  De ő nem. Felkarolt bennünket, mikor mindenki más ellenünk fordult. Mikor szétestünk, összerakott bennünket. Vele képesek voltunk a csodára. Elértük, hogy mindenki állva tapsoljon meg minket. Beleértve a zsűrit is. Sírva álltunk a színpadon, mikor ezt láttuk. Persze, utána leszidtak mindannyiunkat, mert újra kellett a sminket csinálni, de ez érdekelt bennünket a legkevésbé. Akkor valami olyan történt, amit nem lehet szavakba foglalni. Éreztük az emberek szeretetét, azt, hogy tényleg tetszik nekik amit csinálunk. Akkor jöttünk igazán rá, hogy nekünk ezt kell csinálnunk, mert ez az ami boldoggá tesz minket. Nem azért zokogtunk, mert szomorúak voltunk, hanem azért, mert nem hittünk a saját szemünknek. És most, hogy közeledik az esti, zárókoncert, ugyanazt érzem, mint akkor. Pezseg a vérem, szívem torkomban dobog, majd kiszakad mellkasom zárt kalitkájából. Kezem, lábam reszket, izzad a tenyerem. Egyszerűen izgulok. Újra kiüt rajtam a lámpaláz, amit így is épp elég sokáig tartott legyőznöm. Simon mindig idegeskedett is miatta. Folyton attól tartott, hogy majd a színpad kellős közepén blokkolok le. Szerencsére, azért ezt sikerült elkerülnöm. 

Niall huppant be mellém az ágyba. Mivel nem akart nagy feltűnést, a mi turnébuszunkkal utazott. 

-Mit csinálsz? -kérdezte egy puszival kísérve. Felmutattam neki a képeket. 

-Csak ezeket nézegettem. Eszembe juttatták az X factoros időket, mikor még megmondták, mit tegyünk, hogy mozogjunk a színpadon. 

Niall magához ölelt. 

-Nem kell nektek tanács. Tudjátok ti magatoktól is, mit kell tenni. A színpadra születtetek. 

Elmosolyodtam. 

-Komolyan így gondolod? -visszakérdeztem. Szavai nagyon jól estek. Önbizalommal töltöttek el. Éreztem, ahogy az energia szétáramlik testemben. Niall szélesen elvigyorodott. Előkapta ezerkarátos molyosát, majd megcsókolt. 

-Lucy, ha valakik, akkor ti azért jöttetek a világra, hogy jókedvet közvetítsetek. Nektek az a feladatotok, hogy felmenjetek oda és egy isteni bulit csapjatok. Olyat, amilyet a világ még nem látott. Ma lesz a befejezőkoncertetek, szóval a mainak felejthetetlennek kell lennie!

Kipattant és kirántott magával. Értetlenül pislogtam rá, majd pár perc elteltével rájöttem, hogy megállt a busz, és azért ilyen izgatott. Összefontuk ujjainkat. A srác magához húzott. Elmélyedtem ég kék szemeiben. Ajka ajkamhoz ért, szemem automatikusan lecsukódott. Gyomromban a pillangók vadul szárnyalni kezdtek, miközben Niall nyelve feltérképezte számat.  

Valaki megköszörülte mögöttünk a torkát. Mia állt ott keresztbe font karral. 

-Nem akarlak megzavarni titeket, de eléggé elfoglaltátok az utat -mutogatott előre nevetve. 

A szöszi érdekes megoldást választott. Ahelyett, hogy szimplán arrébb álltunk volna, ő felkapott, majd bedőlt velem az egyik ágyba. Természetesen, én ezt az egészet egy gyönyörű sikítással átkötöttem, akár a karácsonyi ajándékokat szokás szalaggal. 

-Aztán nem akarok még keresztanya lenni. -szólt oda még Mia, miközben elsétált mellettünk. 

Niall óvatosan támaszkodott felettem. Arcomban éreztem mentolos leheletét. Arcomba azonnal vér szökött. Tudtam, hogy mostanra már egy rák elbújhat mellettem, annyira elpirultam. Testem reszketni kezdett. Az ír manó értetlenül, aggódva vonta össze szemöldökeit. 

-Jól vagy? -mért végig alaposan, majd hosszan időzött ajkaimon és szemeimen. 

Bólintottam, de hang nem jött ki a torkomon. 

A fiú óvatosan felsegített. Kézen fogva indultunk meg az ajtó felé, mikor rájöttünk, fotósok is lehetnek odakint, ami nem túl szerencsés, elvégre mi nem vagyunk együtt....Legalábbis a közönség szerint. 

-A koncert után -nyökögtem ki. Niall nem ellenkezett. Előre engedett. Megvárta, míg az őrök bekísérnek, majd ő is leszállt a buszról. 

Nem volt időm megvárni, ugyanis azonnal tereltek be ruhapróbára, sminkelésre, meg persze a fodrászokat is már odarendelték. A stylistok ezúttal is kiélték minden kreativitásukat rajtunk. A ruhánk ezúttal elég szexik és minik lettek, ami fura így ősz közepe tájékán. Az ember inkább valami kényelmes, meleg cuccban lenne szívesen, ehelyett rövidnadrág és kellően kivágott fölsőt kaptunk. 

Mielőtt a fodrászok nekünk estek volna, kaptunk 15 percet, ami alatt azt csinálhattunk, amit akartunk, de az aréna területén. Gyors szavazás után úgy döntöttünk, körbenézünk. Mivel a koncert egy óra múlva kezdődött, az emberek már szép számmal kezdtek beszivárogni. A VIP jegyesek már a helyükön ültek, míg egyesek fotókkal örökítették meg a pillanatot. A stadion hatalmas volt. Mindenhol reflektorok és kivetítők sorakoztak. 

-Nem tudom, ti hogyan vagytok vele, de én nem hittem volna, hogy idáig eljutunk. -jegyeztem meg alig hallhatóan.  A csajok bólintottak. 

-Én sem gondoltam. Reméltem, de mindig kételkedtem -vette át a szót Mia. 

-Én tudtam, hogy lesz saját koncertünk -vágott közbe egy vállvonással Shei. Mind nevetésben törtünk ki. 

A semmiből Peter bukkant fel mögöttünk. Ijedtünkben felsikoltottunk.

-Lányok, ideje lesz menni -biccentett az öltözők felé. Mind egyszerre sóhajtottunk fel, majd felálltunk és berohantunk. 

A szokásoshoz képest, elég hamar végeztünk. Röpke fél óra alatt elkészítették a frizuránkat, igaz most nem mosták meg, mert az a tegnapi koncert előtt megtörtént. Mikor végeztünk, azonnal rohantunk a mikrofonokért. Már mind nagyon-nagyon izgultunk. A szívem torkomban dobogott, kezeim remegtek. Alig bírtam megtartani a mikrofont. Majdnem elejtettem. Mielőtt kiléptünk volna, összekaroltunk. 

-Rengeteg minden történt, de együtt vagyunk és együtt is fogunk maradni. Ez az utolsó buli, tegyük oda magunkat! Mutassuk meg a világnak, milyen is egy igazán pörgős, energikus koncert! -mondtam, miközben középre tettem egyik kezem. A lányok rápakolták mancsukat. 

-3,2,1, The Dreamers! -kiáltottuk egyszerre, majd a színpad felé siettünk, de Peter megállított bennünket. 

-Lányok, csak szeretném elmondani, hogy mennyire büszke vagyok rátok. Ezalatt az idő alatt már tényleg a saját lányaimmá váltatok -mesélte meghatódottan. 

Mind a nyakába borultunk. Ő lett a mi kis pórapukánk. Vigyázott ránk, támogatott minket, akárcsak Simon. 

-Ugye tudod, hogy ezek után még ugyanúgy velünk kell maradnod? -vonta fel egyik szemöldökét Shei. Peter nevetve bólintott, majd megtörölte könnyes szemeit. Intett, hogy menjünk. Nem vacakoltunk, kiviharzottunk a színpadra. 

Amint kitettük a lábunkat, és láthatóvá váltunk, a közönség hangos sikollyal fogadott bennünket. 

-Jó estét! Reméljük készen álltok. -köszöntöttem a rajongókat. Mindenki még hangosabban sikított fel. -Nem hallom. Készen álltok? -mikrofonomat a sorok felé mutattam. 

-Igeeeeeen! -jött egyértelmű válasz egy kis sikollyal fűszerezve. 

-Ezt akartuk hallani. -tette hozzá Mia. 

A jól bevált módszer helyett, az utolsó koncerten egy teljesen más válogatás csendült fel. Ezúttal nem az eddig előadott dalokat énekeltük el, hanem a kedvenceinket, valamint a nyár legnagyobb slágereit. Természetesen a listából a saját dalunk sem maradt ki. Erős késztetést éreztem, hogy az albumról is felénekeljek pár számot, de tudtam, megtépnének érte, így ezt az ötletet hamar elvetettem. 

A koncert hihetetlenül gyorsan telt. Mintha csak egy perc lett volna, pedig már egy órája énekeltünk. Az első sorban ott állt szélül Harry, Collin, sőt még Niall is. Persze, ő próbálta magát meghúzni. Nem akart feltűnő lenni, de ez olyan, mintha egy oroszlánt kérnél arra, legyen vegetáriánus. Egyszerűen képtelenség, ezért hamar feladta. Inkább jól érezte magát. Velünk együtt énekelt, akárcsak a többi rajongó. 

Mikor eljött az utolsó dal, már a könnyeimmel küszködtem. Utoljára az első dalunkat játszottuk el. Mármint a legelsőt, amit még évekkel ezelőtt írtunk. Egy pörgős, bulizós dal, de még senki sem hallotta rajtunk kívül. Olyannyira titkos volt, hogy a garázsban is csak a fűnyíró hallhatta, más nem. 

A szövegén akkoriban rengeteget dolgoztunk, de megérte. Nem csak a ritmusa, üteme egyedi, de van mondanivalója. 

Amint belekezdtünk a gyors részbe, milliónyi kis konfetti szóródott szét az aréna egész területén. Mindenki kapott belőle bőséggel. Mi pedig ott álltunk a színpad közepén a konfettiesőben, miközben egy már rég elfeledett, poros dalt énekeltünk. Mikor véget ért, egy könnycsepp száguldott végig arcomon, miközben szélesen vigyorogtam. Megfogtuk egymás kezét és meghajoltunk. 

-Köszönjük mindenkinek a támogatást...-kezdtem. 

-Nélkületek ez nem valósulhatott volna meg! -vette át a szót Mia. 

-Ti vagytok a legjobb rajongók a világon! -végül Sheila szólalt fel. 

-Reméljük továbbra is mellettünk maradtok és persze azt is, hogy ma este jól szórakoztatok! -kiáltottam fel, mire heves sikítozás volt a válasz. -Ezt igennek veszem. -tettem hozzá nevetve. 

Még egyszer meghajoltunk, majd kinyitották mögöttünk a színpadba beépített csapóajtót. Hátradőltünk és lezuhantunk a lyukba, ahol vastag szivacsok fogták fel az esést. 

Niall azonnal magához ölelt, majd megcsókolt...