"Véletlenek nincsenek, sorsunkat döntéseink irányítják." Anya mindig ezt mondta, bármi is történt. Ez volt a legjobb tanácsa, valamint legkeményebb megrovása is egyben. Néha ugyan másképp fejezte ki magát, de az évek során az esetek túlnyomó részében ezt az egy mondatot dörgölte orrom alá, reménykedve, hogy ez majd segít nekem a döntés meghozásában. Be kell vallanom, nem igazán volt rám túl sok hatással eme mondat. Legtöbbször csak legyintettem és inkább Shiehez vagy Miahoz fordultam. Azonban mostanra kezdem érteni, mit is akart anya ezzel mondani. Nem feltétlen szó szerint értette. Talán átvitt értelemben. Bárhogy is hangzott szájából, emlékeimbe így véste be magát. Talán most végre eljutottam odáig, hogy ennyi elég ahhoz, hogy túljussak ezen is. Csak meg kell találnom a megfelelő nyomot az induláshoz.
Nem akartam tovább a parkban körözni. Míg a hideg levelek közt gázoltam, teljesen átfagytam, csizmám is átázott. Amint hazaértem, levetettem magam a kanapéra. Anya épp a fotelben ült és olvasott. Tekintetét átfagyott arcomra szegezte.
-Lucy, jól vagy? Történt valami? -aggódva szelte át kettőnk közt húzódó űrt. -Sápadtnak látszol. Nem sírtál véletlenül? -mindkét kezét homlokomra, illetve arcomra helyezte. -Olyan hideg a bőröd. Nem vagy beteg?
Aggodalma olykor több erőmet szívta el, mint esetleg egy betegség vagy jelen esetben a Greg ügy. Felsóhajtottam, miközben magamhoz öleltem.
-Jól vagyok. Nem, nem vagyok beteg, csak azért vagyok ilyen hideg, mert ugyebár ősz vége felé járunk, s ilyenkor már bizony a levegő is lehűl -mosolyogtam rá nyugtatólag. Ugyan kétségbeesettsége egy kicsit felengedni látszott, de még így is aggódó szemei pásztázták arcomat, tekintetemet.
-Most, hogy biológiai értelemben letisztáztuk, hogy jól vagy, áttérhetnénk a szellemi egészségedre? Látom rajtad, hogy valami történt. Kérlek, mondd el! Segíteni szeretnék. Rémesen érzem magam, hogy látom, mint emészted magad, s tudom, talán segítségedre lehetnék.
Újabb baljóslatú sóhaj szakadt fel belőlem. Ajkamba haraptam, miközben egyik kezemmel hajamba túrtam.
-Nem szeretnélek belekeverni. Már így is túl sokan folytak bele -jegyeztem meg zavartan.
-Nem érdekel, eddig kik szereztek erről tudomást. Az anyád vagyok, ha valakinek, akkor nekem elmondhatod, mi bánt -szált velem vitába.
Azt hiszem, már tudom, kitől örököltem makacsságomat. Bár ne lenne anya is épp annyira akaratos, mint én. Minden sokkal egyszerűbb lenne. Könnyen el tudnám terelni erről a témáról, azonban mivel a fejébe vette, hogy ő márpedig igenis segíteni fog, még egy atombomba sem téríthetné el eme céljától.
-Biztosan tudni akarod? -vontam fel mindkét szemöldököm. Anya csak elmosolyodott, s megsimogatta kipirosodott orcámat.
Nem tétováztam tovább. Beavattam. Elvégre, igaza volt. Ha már a saját anyámban sem bízok meg, ki másban bízhatnék? Anya végig csendesen hallgatta mondókámat. Az utóbbi időkben már annyiszor kellett kitálalnom, hogy nem okozott gondot visszatekinteni a múltba. Mindent tüzetesen, pontosan, körültekintően meséltem el. Próbáltam minél több információt kiadni, valamint arra is figyeltem, hogy ezek az infók pontosak legyenek. Csak a tényekről beszéltem. Az érzéseimet egyszer sem említettem meg, holott lehet, hogy velük könnyebben ki lehetett volna következtetni az ok-okozati párokat.
Mire a végéhez értem, anya arca szinte hófehérré vált. Csak bámult mereven előre. Még pislogni sem pislogott. Párszor meglegyintettem egyik kezem szemei előtt, illetve óvatosan meg is löktem, ám ezekre nem igen reagált, sőt semennyire. Tovább bámulta az asztalon gyülekező porszemeket.
Apropó, ideje lenne letakarítanom a gitárokat, mert már biztosan centinyi vastag a rájuk rakódott porréteg.
Anya végül, aztán megmoccant. Mélyen szemembe nézett. Ábrázata gondterheltnek, letargikusnak tűnt. Azonnal megbántam, hogy elárultam neki féltett titkaimat.
-És ma? Ma mi történt miután elvittétek Daisyt? Miért Niall hozta haza? Összevesztetek? -nem várt tovább, kérdéseit azonnal nekem szegezte. Be kell vallanom, kicsit hirtelenjébe értek faggató feltevései. Ajkamba haraptam. Fogalmam sem volt, hogy magyarázzam el, ugyanis még magam sem tudtam, mi is történt valójában.
-Újra előhozta azt, hogy ő csak nekem akar jót, majd hirtelen egy emlék villant szemeim elé -nagyot nyeltem. Torkom kaparni kezdett, tenyereim izzadtak. Alsó ajkamat szorgosan harapdáltam, még a vér is kicsordult belőle.
-Miféle emlék?
-Egy olyan, mely Miamiból maradt fent -kis szünetet kellett tartanom, mert anélkül nem bírtam elmondani. -A rövidke jelenet során Greggel csókolóztam.
Lelkemet egyszerre kétféle érzelem öntötte el. Egyik oldalról az emlékből áradó tömény élvezet, borzongás, míg a másik oldalról, már csak a gondolattól is bűntudatom lett, mintha megcsaltam volna Niallt.
Anya nagyot sóhajtott.
-Talán furcsán fog hangzani, de muszáj megkérdeznem szereted Niallt? -kérdése valóban furcsán hangzott.
-Igen! -vágtam rá gondolkodás nélkül. -Még senki mellett sem éreztem azt, amit mellette. Ő megért, véd, kiáll mellettem, szeret, ölel, elfogad. Ugyan néha vannak veszekedéseink, vitáink, már többször mentünk külön, mégis mindig egymásra találunk, s ez nem lehet véletlen. Ha nem szeretnénk egymást, már feladtuk volna réges-rég.
-És nem csak megszokásból vagytok még mindig együtt? Azért, mert egyikőtök se mer új kapcsolatot nyitni?
Heves fejrázásba kezdtem.
-Anya, mindkettőnknek volt másik kapcsolata a szakítás alatt, mégis újra egy párt alkotunk. Nem foglak győzködni arról, ami érzek. Szeretem őt. Ha másban nem is, de ebben száz százalékig biztos vagyok -érveztem tovább. Anya felnevetett.
-Olyanok vagytok, mint egy öreg házaspár.
-Azért ott még nem tartunk. Még nem jártunk a nyugdíjasklubba bingózni -tettem hozzá nevetve.
-Szerencse. Először mi megyünk Timmel. Ti majd csak utánunk jöhettek -széles vigyorral kacsintott rám. -Szeretnék még egy dolgot kérdezni, s utána békén hagylak.
-Hallgatlak.
- A kérdésem lehet, még bizarrabb lesz, mint az előbb, és ha lehet ne csuklóból válaszolj rá. Próbáld először végiggondolni, majd utána megadni a választ. Nincs helyes vagy helytelen. A te döntésed -folytatta.
-Kezdesz megijeszteni -vágtam közbe.
-Nem volt szándékos.
-Oké, ne húzd az időt! Kíváncsivá tettél -sürgettem nevetve.
Anya felsóhajtott, és közben bólintott.
-Szereted Greget? -nyögte ki végül pár másodpercnyi szünetet iktatva be elé.
-Mi? -először azt hittem, rosszul hallok, de nem. Anya bólintott, ismét. -Hogy kérdezhetsz ilyet? Ki nem állhatom. Ott teszi tönkre az életemet, ahol csak tudja. Mindig alám ás. Megpróbálja szétcseszni a kapcsolataimat. Mindig azon munkálkodik, hogy nekem fájjon. Nem akar mást, csak ártani.
-Ezt eszed vagy szíved mondatja veled? -vágott közbe anya eme kérdésével.
-Ezt meg hogy érted?
-Tényleg azt hiszed, hogy pokollá akarja változtatni az életedet?
Lesütöttem szemeimet. Csak ekkor tudatosult bennem, mire is célozgat ily nyilvánvaló módon. Megráztam fejemet.
-Fogalmam sincs, mire gondoljak. Az egyik pillanatban még a megtestesült gonoszt vélem felfedezni két vörösen izzó szemében, aztán eltelik egy pillanat, óra, nap, hét vagy akár egy hónap is, s minden megváltozik, a feje tetejére borul. Mialatt olvastam a leveleket komolyan úgy hittem, ez a valóság, s minden más csak álca. Azt a férfit közel engedtem volna magamhoz. Tőle nem rettegtem volna, nem menekültem volna előle. De minden kedves szó után háromszor annyi sértés, fenyegetés, zsarolás érkezik. Olyan, mintha ez a két személy teljesen más lenne, nem egy ember. A fény és a sötétség harca dúl benne, aminek eredménye rajtam csattan. Hol az egyik hol a másik fél nyeri meg a csatákat, de fogalmam sincs, melyikük fogja a döntő győzelmet aratni.
Halk léptek zaja törte meg rövid monológomat. Ki más, ha nem szőke barátom toppant volna meg hátam mögött. Szemeim kikerekedtek, akárcsak övéi. Szívembe éles fájdalom hasított. Mintha valaki erősen rámarkolt volna.
-Szereted őt? -törte meg a feszült csendet.
Először a földre, majd szemébe néztem. Láttam rajta a bizonytalanságot, a féltést, a haragot, a bosszúvágyat. Tisztán kivehető volt, hogy legszívesebben most azonnal eltörte volna a másik srác orrát, esetleg még az enyémet is...Na jó azért azt csak nem....Remélem.
Pár lépéssel pillanatok alatt szeltem át a kettőnk közt létrejött távolságot. Tudtam, ha gyorsan nem cselekszek, nemcsak testünk, de lelkünk közt is egyre nagyobb, egyre mélyebben tátongó űr fog létrejönni.
Lábujjhegyre ágaskodtam. Kezeimmel hajába túrtam, míg ajkamat ő puha, selymes ajkára tapasztottam. Niall nem ellenkezett. Nem tolt, lökött el magától, holott efféle viszonzást vártam volna tőle. Persze, ez a felállás sem volt ellenemre.
-Niall, szeretlek, jobban, mint azt bárki el tudná képzelni. Tiszta szívemből úgy, ahogy még senki mást. Tudom, félreérthető volt az amit Gregről...
-Ssss! -Niall ujját számra helyezte. -Nem érdekel. Nem számít az a seggfej. Az a fő, hogy itt vagy velem és nem vele -magához ölelt. Fejem mellkasának feszült. Hallottam szívdobogását, mely azonnal megnyugtatott. -Amúgy meg kihallgattam az egész beszélgetéseteket, amiért bocsánatot kérek, de így legalább már én is mindennel tisztába vagyok.
-Te kis... -böktem oldalba nevetve. -Ezek szerint hiszel nekem? -felpillantottam hatalmas kék szemeibe. A srác mosolyogva bólintott.
-Lucy, én mindig is hittem neked, még akkor is, mikor nem tűnt úgy -válasza titokzatosan csengett fülemben. Felvontam egyik szemöldököm jelezve, nem igazán értem, mit is akar ezzel mondani. Az ír csak legyintett, én pedig nem erőltettem a dolgot.
Miután lefeküdtem az ágyra, Niall betett egy filmet, valami vígjátékfélét. Amint ő is lefeküdt mellém, hozzábújtam. szorosan magához ölelt. Fejem szokásomhoz híven mellkasán pihentettem. Nyugodt voltam, s egy pillanatra elfeledtem azt, hogy Greg valószínűleg most is a bosszút forralja vérző orra miatt, amit az én macsó ír manóm okozott neki...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése