Válaszok és hírek (n.r.)

Sziasztok!
Először is szeretnék bocsánatot kérni, amiért az utóbbi időben nem jelentkeztem, ennek több oka is volt. Elsősorban a suli, illetve a családi ügyek miatt nem maradt időm a blogra. Minden nap 4:30-5:00-kor érek haza és a tanulással elég sok időm elmegy, így sem plusz energiám, se ötletem, se időm nem marad az írásra.
Sajnálom, de egy időre a blogot kénytelen vagyok beszüntetni. Fogalmam sincs, mikor kezdem el újra, de az biztos, hogy nem örökre fejeztem be az esténkénti gépelést. ;)
Szeretném megköszönni mindazoknak, akik rendszeresen olvasták a kibontakozó történetet. Remélem, nem okoztam nektek csalódást. Ha időm engedi, igyekszek majd új részeket hozni, de egyenlőre nem ígérek semmit. Remélem, megértitek. Köszönöm mindenkinek, hogy több mint egy évig mögöttem álltatok, biztattatok. A blog révén másztam ki a depresszióból, ti voltatok a pszichológusaim és ezért hálás vagyok.
Ha bármi kérdésetek lenne a bloggal vagy bármi mással kapcsolatban a Twitteremen vagy itt, a blogon elértek. Twitter: @Lucy_Hungary
Ha írtok, biztosan válaszolok. :)
xoxo,
Luca

HB!

 A nap reggeli, gyengéd sugarai cirógatták az arcomat. Fárad voltam és kialvatlan, mégis a reggeli napsugarak látványa erőt adott ahhoz, hogy kimásszak az ágyból. Igaz, úgy néztem ki, mint egy jól megtermett zombi. A hajam csapzott volt és az esti zuhanyzás kihagyásából kifolyólag még a szagom is tökéletesen illett az új alteregómhoz. El sem tudtam képzelni, Niall hogy bírhatta ki mellettem az éjszakát. Megfordult a fejemben, hogy talán ez az oka annak, hogy kivételesen ő kelt fel hamarabb és nem én. A biztonság kedvéért kikukucskáltam a függöny mögül. Az autója a feljárón állt, mint mindig.
Ahogy az kilincsért nyúltam, ínycsiklandó illatok csapták meg az orromat. A fokhagymás tükörtojás illata keveredett a virágok könnyed aromájával. Izgatottan szaladtam le a földszintre. Niall épp a konyhában sürgölődött. A nagy odafigyelésben észre sem vette, hogy már én is a helyszínen vagyok. Tekintetem az étkezőasztalra vándorolt. Igazi villásreggeli tárult a szemem elé. Külön kis kupacokban ezernyi étel sorakozott. Egy tálban mindenféle gyümölcs volt felvágva, míg egy másik tálon a palacsinták álltak egymás hegyén-hátán. Narancslé és valamiféle koktél is került az étkezőre. Már csak a látványtól is összefutott a nyál a számban.
Óvatosan a szőke barátom mögé lopakodtam. Olyannyira lekötötte figyelmét a főzés, hogy egészen addig észrevétlen maradtam, mígnem hátulról meg nem öleltem. Ijedtében megugrott, majd elnevette magát.
-Ezek szerint felkeltél -tett egy halk megjegyzést, majd megfordult és magához ölelt.
-Ilyen remek illatok közepette nehéz nem felébredni.
-Szerettem volna elkészülni, mire felébredsz.
-Ó! -szakadt ki belőlem a megdöbbenéstől. -Nem akarlak zavarni. Csináld csak nyugodtan -hátrébb léptem, de visszahúzott magához. -Vagy talán segítsek? -vontam fel játékosan szemöldökeimet, egy kósza mosollyal. A fiúból ismét nevetés tört fel.
-Nem. Ma nem csinálhatsz semmit! -Értetlenül meredtem rá. Fogalmam sem volt, mire gondol. -Ugye csak viccelsz?! Szerintem te vagy a Földön az egyetlen ember, aki képes elfelejteni a saját születésnapját.
-Ja! Szóval amiatt van ez a nagy felfordulás -körbenéztem, s mostanra már tisztán láttam az apró jeleket. A narancssárga rózsákat egy vázában a nappaliban, a bonbont a pulton valamint a kedvenc gyümölcseim is érthető módon az asztalon várnak rám.
Niall aggódva mélyedt szemeimben mikor pillantásom ismét ráemeltem.
-Talán nem tetszik valami? -a kétségbeesés kiérződött hangjából. Megráztam a fejem.
-Dehogyis. Minden csodás, csak nem kellett volna ennyit dolgoznod mindezen. Ez is csak egy olyan nap, mint a többi.
Niall hevesen kezdte rázni a fejét.
-Tévedsz! Ez egy különleges nap és ezt be is fogom neked bizonyítani! -rám kacsintott, amolyan naiv-kislány-nekem-van-igazam módon. Felsóhajtottam, s hagytam hogy az leültessen egy székre. A kezembe nyomott egy koktélt. Amint megkóstoltam, ellazultam. Azonnal tudtam, ez egy erősen alkoholos ital, de egy cseppet sem bántam, elvégre amúgy sincsen jogsim.
A széken fordítva ültem, államat a háttámla tetejére támasztottam, s úgy figyeltem, ahogy a szöszi minden tőle telhetőt megtesz, hogy a tükörtojás rendesen megsüljön és ne szakadjon ki a sárgája. Vicces látványt nyújtott, ahogy jobbra-balra lépegetve, szinte koreografáltan süti a tojást. Mikor a segítségére indultam, visszazavart a helyemre. Úgy éreztem magam, mint egy kölyökkutya, akinek épp most tanítják a maradj parancsszót.
Végül, pár perc elteltével, mikor már az utolsó tojás is a tányéron várakozott, végre hozzáláthattunk az evésnek...illetve csak hozzáláthattunk volna, ha Niall kétszemélyes reggelit tervezett volna. Mikor már majdnem a nyelvemhez ért a friss eper, csengettek. Egy kész csapat lépett be az ajtón. Rögtön leesett, hogy miért csinált Niall ennyi ételt. Haspók volt, de feltűnhetett volna, hogy ennyi ételt még ő sem képes megenni.
A sort Mia vezette, aki kéz a kézben jött Harryvel, majd őket követte az én kis családom, anya, Daisy, Jason és persze Tim, sőt még Jack is mosolyogva lépett elő Boomerrel együtt. Szemeim elkerekedtek, mikor megláttam, hogy a sort Greg zárja. Szívem kihagyott egy ütemet a hirtelen beállt sokktól. Tátott szájjal bámultam a belépőket. Egy pillanat erejéig arra gondoltam, lehet meghülyültem és már képzelődök is, de mikor Niall és Greg lepacsizott, minden ilyesfajta feltételezésem a kukában landolt.
Mindenki mosolygott és nevetett, mikor rám nézett. Hát persze. A frizurámmal show-műsort vezethettem volna, a túlméretezett póló és rövidnadrág összeállításommal pedig egy divathéten szereplő modell benyomását keltettem. Legszívesebben elástam volna magam, de hiúságomnál csak az éhségem volt nagyobb.
-Jó reggelt! -mosolyogtam rá végül a vendégseregre. Daisy az ölembe ült, miközben Boo igyekezett valami finomságot lelopni az asztalról.
-Szia, Lucy, remélem nem bánod, hogy beugrottunk -vigyorgott Harry, s barátnőjéről lesegítette a kabátot. Megráztam a fejem.
-Igazából örülök, így legalább nem nekem kell majd elmosogatnom.
-Szóval itt a vendég mosogat? -lépett oda hozzám Greg. Arcán a szokásos önelégült mosoly terpeszkedett. Válaszul csak vállat vontam és bekaptam egy epret. Közelebb hajolt hozzám. Suttogni kezdett. -Tudom, a többiek majd csak később fogják átadni az ajándékukat, de én szeretném most -rám kacsintott. Izgatott lettem. Greg volt az, aki talán a legjobban ismert, még akkor is, ha legtöbbször meg akarjuk egymást ölni. Zakója belső zsebéből egy csomag rágót vett elő. -Boldog születésnapot!
Felvontam mindkét szemöldököm.
-Jaj, de édes vagy. Az a baj, hogy ezt nem fogadhatom el. Tudod arra tanítottak, hogy rászorulóktól ne fogadjak el semmit, mert nekik nagyobb szükségük van rá. Úgyhogy, szerintem tartsd meg, a csajaid bizonyára örülni fognak neki, ha mentol íze elnyomja az egód rémes aromáját.
-Pedig én azt hittem, neked bejön és ezért váltottál te is erre a stílusra.
Meglöktem, mert már túl sok ideje volt közel hozzám, semmi kedvem nem volt a drámához vagy a pletykákhoz. Eltökéltem, nem adok senkinek sem indítékot a spekulációkhoz, pláne nem Niallnak vagy Mianak.
-Halálosan éhes vagyok -nyögött fel Mia mellettem. -Nekiállunk enni, vagy megvárjuk míg minden kihűl? -körbenézett a seregen, de mikor senki nem válaszolt, akkor váll vonva nekiállt reggelizni. Nem hazudtolta meg magát. Tornádó módjára csapott le minden tálra.
Niallra mosolyogtam, majd tekintetem végigsiklott az egész vendégkörön. Minden szerettem itt volt, leszámítva kettőt. Sheilat és Collint. Hiányuk pengeként mart szívembe. Örültem, amiért mindenki más jelen volt, de pont emiatt volt egyszerre olyan keserű érzés is.
Próbáltam elterelni a gondolataimat. Igyekeztem becsatlakozni a beszélgetésekbe, de gondolataim közül képtelen voltam kiverni kettejüket. Minden második mondat kapcsán újra és újra eszembe jutottak. Egy bögre forró kávéért nyúltam, hátha az segít feledni. A bánatra legjobb orvosság a kávé és az alkohol, de mivel reggel volt, így az előbbinél maradtam.
-Kicsim, jól vagy? Alig szólaltál eddig meg -hajolt hozzám közelebb Niall. Haja az arcomat csiklandozta. Magamra erőltettem egy mosolyt. Nem akartam elrontani a kedvét, így inkább előhúztam egy vigyorgó maszkot. Ez könnyebb volt, mint a valóságról beszélni.
-Minden rendben, csak egy kicsit fáj a fejem, de semmi komoly, ne aggódj! -közelebb csúsztam és megpusziltam, mire széles vigyor költözött arcára. Legbelül fellélegeztem, hogy még mindig ilyen könnyedén képes voltam meggyőzni.
Greg mindvégig minket figyelt. Látszott rajta, ő nem veszi be a mosolyomat még akkor sem, mikor nevetgélni kezdtem Harry egyik viccén. Utáltam, amiért ilyen könnyedén képes volt átlátni rajtam és utáltam magamat is, amiért képtelen voltam Niallal őszintén beszélni, miközben ez a legkevesebb, amit megérdemel. A bűntudat és a hiány egyszerre mardosta lelkemet. Az önsajnálat már az ajtóban toporgott és csak arra várt, hogy mikor veheti át felettem az irányítást. Eltökéltem, nem hagyom neki, azonban ez nem ilyen egyszerű dolog.
A hosszas reggelizés után a csapat átvonult a nappaliba, ahol a távirányítóért ment a véres küzdelem. Mindenki mást akart nézni, hallgatni. Egyedül maradtam a konyhában a rengeteg edénnyel. Gyorsan nekiláttam, hogy a mosogatóba hordom őket, ne csúfítsák tovább az asztalt. Niall próbált lebeszélni, de ehhez ragaszkodtam. Arra kértem, a nappaliban biztosítsa a helyzetet, mert aggódtam, hogy Mia, Harry és Jason esetleg egymás torkának esik.
A kezemben halmokban álltam a tányérok, mikor egy újabb pár izmos kar jelent meg mellettem. Felpillantottam. Greg állt mellettem és segített. Halvány mosolyra húzta ajkam. A mosogatónál elkapta a csuklómat és szembe fordított magával.
-Lucy, mi a bajod?
-Nem értem, miről beszélsz -ingerülten rántottam ki kezem szorításából. Régebben ronda nyomokat és foltokat hagyott ereje a csuklóimon, most azonban lágyan fogott, mintha egy törékeny tárgyat tartana ujjai között.
-Meddig fogsz még itt színészkedni? Mindketten tudjuk, hogy Niall bedől ennek, sőt lehet, mindenki ebben a házban, de én nem. Látom rajtad, hogy valamin nagyon zakatol az agyad és tudni szeretném, hogy min.
-Ugyan, miért kellene neked mindig mindenről tudnod? -keresztbe fontam karjaimat, egyik szemöldököm felhúztam, hátam a pultnak vetettem.
-Megint itt tartunk? -kérdezett vissza nevetve.
-Igen, mert érdekel. Mindenről tudni akarsz, de te egy rohadt kérdésre sem vagy hajlandó válaszolni.
-Aggódom érted és fontos vagy a számomra. Most örülsz? Kimondtam, válaszolnál most már te is az én kérdésemre.
Felsóhajtottam. Igyekeztem lenyugtatni magamat, ami szinte lehetetlen volt a testemben szétáramló adrenalin miatt.
-Sheila és Collin. Ők járnak a fejemben. Egyszerűen képtelen vagyok másra gondolni. Hiányoznak, aggódom értük és ha belegondolok, hogy most mindketten gyűlölnek, akkor úgy érzem, szíven szúrtak.
Greg végigsimította az arcomat. Féloldalas mosoly költözött arcára.
-Nem gyűlölnek.
-Honnan tudod?
-Legyen annyi elég, hogy tudom -rám kacsintott, amitől elmosolyodtam. A kezdetek óta körüllengi Greget a titokzatosság, amit mostanra már megszoktam. Talán ez volt az oka annak, hogy bármit is mondott, megnyugodtam.
Csengettek. Mindketten felkaptuk a fejünket. Daisy, Boomerrel a nyomában rohant ajtót nyitni. Alig érte fel a kilincset, de azért sikerült ajtót nyitnia.
A szívem elfelejtette, hogyan is kell dobogni...

Mint a gimiben

Ujjainkat összefonva feküdtünk egymás mellett az ágyon. Fejemet Niall mellkasára fektettem. Egyenletes szívverése altatódalként csengett a fülemben. Állát a fejem búbjára támasztotta.
-Olyan, mintha visszamentünk volna az időben -suttogta, szinte csak magának. Felpillantottam rá. Szempillái alól a gyenge éjszakai fényben megcsillantak ragyogó kék szemei.
-Hogy érted?
Elmosolyodott.
-Úgy érzem, mintha megint a gimiben lennénk, mintha titokban beszöktem volna az ablakodon azután, hogy az anyukád és a vérszomjas bátyád elaludt. Holott, pontosan tudják, hogy itt vagyok és valószínűleg nem feltételezik, hogy ennyi ruha van rajtam -elnevette magát, mire én oldalba böktem.
-Perverz vagy, jobb ha tudod -egy csókot leheltem puha, kívánatos ajkaira. Felvonta szemöldökeit.
-Kiszólt a gödörből a lyuk.
-Vigyázz, mit mondasz, mert a vérszomjas bátyám két szobával arrébb van. Ha nem figyelsz a szádra, a végén még jól fenékbe billent -fenyegetőztem foltokban előtörő nevetéssel.
-Úgysem uszítanád rám.
-Tudod, volt egyszer egy srác, aki szemétkedett velem a suliban, de Jason beszélt vele.
-És mi történt vele? -kérdezett közbe, mialatt szemöldökei egészen a haja vonaláig szöktek.
Vállat vontam.
-Nem tudni. Azóta sem látták.
A szöszi egy nagyot nyelt, majd hangos nevetés lett úrrá rajta.
-Én sosem bántanálak meg -szorosabban ölelt magához. Közelsége megnyugvással töltött el. A testéből áradó hő elfedett minden kételyt, ami bennem lakozott. Mégis, szavaimból nem ez következett.
-Sokan mondták már ezt.
Niall hirtelen ült fel. Azonnal tudtam, tönkretettem a meghitt pillanatot.
Gratulálok, Lucy. Így kell odavágni egy párkapcsolatot. Miért nem tudok legalább egyszer lakatot tenni a számra? Olyan nehéz lenne gondolkodni, mielőtt megszólalok? Egy idióta vagyok. Már egy diploma is kijárhatna a kapcsolat-tönkretételi-teljesítményem miatt. Mindenkit elmarok magamtól. Kezdve Sheilaval, folytatva Niallal. 
-Niall, én nem úgy... -mentegetőzni kezdtem, amit kapcsoltam és túlléptem az önsajnálati szinten.
Megrázta a fejét, majd tekintetét ismét felém fordította.
-Megértelek. Átérzem, hogy milyen nehéz ez most neked. Elvesztetted a legjobb barátnődet, de tudnod kell, engem sosem fogsz. Történjék bármi, melletted maradok. Ezt már sokszor elmondtam. Közhely, minden pár ezzel hitegeti a másikat, de én őszintén így gondolom. Sok mindenen keresztülmentünk és kitartóan dolgoztál azért, hogy elmarj magadtól, de kitartottam melletted. Elég makacs vagyok ahhoz, hogy két kézzel küzdjek azért, akit szeretek -szavaiból átható erő áradt. Legbelül éreztem. Mélyen magamban. Sokszor elmondta már korábban, de csak ritkán figyeltem az ilyesféle ígéretekre. Most azonban a lelkem elhitte, sőt bízott abban, amit Niall mondott. Úgy csüngtem mondatain, mint egy kisgyerek a karácsonyfára-lógatott szaloncukron. Egy könnycsepp is a szemembe szökött. Mire vissza tudtam volna pislogni, addigra már utat tört magának. Igazi kis törtető.
Niall apró, de szívhez szóló mosollyal törölte le a nedvességet orcámról. Közelebb hajolt. Remegő szempillái megigéztek. Egy másik világba kerültem. Egy pillanaton belül már éreztem, ahogy forróság önti el az egész testemet az ajkaimtól kiindulva. Tűz gyulladt bennem, s megperzselve mindent tombolt lényemben. Elfeküdtünk az ágyon. A lágy csók egyre hevesebbé vált. Niall egyik keze a hajamban turkált, míg baljával már a pólóm alá nyúlt. Szaporábban kapkodtunk levegő után. Nem bírtuk kontrollálni magunkat. A vágy eluralkodott rajtunk. Igyekeztem leszedni Niallról a pólót anélkül, hogy akár egy pillanatra is el kellene válnia ajkainknak. Ez bonyolult feladatnak ígérkezett. Lehetetlen volt kivitelezni. Megvadult ragadozóként téptem le róla a textilt, arra azért vigyázva, nehogy kárt tegyek benne. Időközben ő is kivette a részét a munkából, ugyanis melltartóban térdeltem előtte. De nem sokáig. Hátradöntött, felettem fekvőtámaszpózban feküdve fonódott össze ismét a csókcsatánk. Forró szájával puszilgatni kezdte a nyakamat, ami miatt halk nyögések szöktek ki torkomból. A hangulat elérte a tetőpontját, tudtam, innen már nincs visszaút. Niall csókjai tovább terjedtek az egész testemre, leértek egészen a köldökömig. Felnézett rám. Szemeiből elégedettség és vágy tükröződött. Az álla alá nyúltam és visszahúztam magamhoz. Ismét eggyé olvadtunk. Mint egy kirakós két darabkája, eltérünk egymástól, mégis tökéletesen összeillünk.
Mialatt csókolóztunk egy eddig nem figyelt zajra lettem figyelmes. Méghozzá arra, hogy a régi, rozoga ágyam nyekereg, de nem is akármennyire. Olyan hangokat ad ki magából, mintha két rozmár kufircolna. Hirtelen megdermedtem. A felismerés jeges fürdőként ért. Letoltam magamról Niallt, s amilyen gyorsan csak tudtam, felültem. A rémület és a nevetés egyszerre tört rám. A szöszi kikerekedett szemekkel szemlélt. Nem értette, mi történt alig egy másodperc leforgása alatt.
-Valami rosszat tettem? Nem jól csókoltam? Megharaptalak? Vagy mi? -kérdezte aggódva. Ilyenkor mindig hadart, és mivel most még levegőért is kapkodott, akcentusa még érthetetlenebbé tette beszédét.
Megráztam a fejem, hajamba túrtam.
-Az ágy nyekereg, a bátyám és anyukám a szomszédban, a húgom pedig felettünk és Boomer az ajtót kaparja. Szerintem le kellene állnunk -feleltem nevetve.
-Megmondtam. Mintha csak a gimiben lennénk -felsóhajtott.
-Nem baj? -ijedten néztem rá, mire megrázta a fejét.
-Sosem kérnék tőled olyat, amit nem akarsz. Megértem. Nincs ezzel semmi gond -megpuszilt. -Azért remélem nem akarsz most hajnalban kidobni az ablakon.
-Megfordult a fejemben, de aztán arra jutottam, hogy vékony a takaróm és ezért valószínűleg fáznék este, ha nem lenne mellettem valaki. -rákacsintottam, mire visszahúzott maga mellé az ágyba. Karját fejem alá tette, akárcsak egy párnát. Közel simultam hozzá. Ahol bőrünk összeért, melegséget éreztem. Még néha előtört belőlem az előző körből megmaradt adrenalin, de ezeket a hullámokat sikerült elfojtanom. A kimerítő testmozgás és az egész napos fennlét valamint a napok óta tartó álmatlanság után, most végre békében szenderültem mély álomba.
Niall lágy ajkával csókot nyomott a homlokomra. Több sem kellett ahhoz, hogy felébredjek. Egy ilyen ébresztő több energiát adott, mint egy liter kávé...Oké, ennek az is köszönhető volt, hogy álmom zavartalan volt. Szinte új emberként ébredtem. A szöszi égkék szemei óvóan figyeltek. Elmosolyodtam.
-Jó reggelt -megpusziltam.
-Neked is, Kicsim!
Felültem és kinyújtóztattam az elfeküdt izmaimat. A földről felvettem Niall pólóját, majd odadobtam neki, míg én a szekrényből kivettem egy nagyméretű darabot.
-Gyere, menjünk le reggelizni -kézen fogtam, s mielőtt válaszolhatott volna már húztam is magam után. Nem feltételeztem olyan őrültséget, miszerint Niall nem éhes...az egyszerűen kizárt.
A földszinten már pezsgett az élet. Daisy a nappaliban játszott Boomerrel, miközben Jason a konyhapultnál reggelizett, anya pedig Timmel a konyhában épp reggelit készített. Az idilli családi kép látványa gyönyörködtető látványt nyújtott. Még sosem láttam ilyennek a családomat. Amióta csak az eszemet tudtam, veszekedés ment minden áldott reggel. Szerencsére Daisy ezekből már semmire sem emlékszik. Túl kicsi volt, mikor apa lelépett. Számára Tim jelenti az apát, aminek nagyon örültem. Tim tipikusan az a fickó, akire mindenki vágyik, hogy az édesapja legyen. Kedves, megértő és gondoskodó.Jobbat keresve sem találhattam volna a kishúgom számára, arról nem is beszélve, hogy még anyát is szerette. Fogalmam sem volt, hogy honnan került ide, de eszem ágába sem volt elengedni.
-Jó reggelt! -kiáltottam lefelé menet.
A válaszok gyorsan érkeztek. Daisy a lépcső aljánál várt engem. Az ölembe kaptam és pörgetve megpusziltam. Bevett szokás volt ez. Ahogy letettem, Niallhoz lépett. A fiú eleinte zavartam állt, majd rájött, mit kell tennie. Ugyanazt csinálta, mint én. Meglepődtem, hogy Daisy őt is így fogadta. Még soha, egy barátommal sem csinálta ezt.
Jason mindeközben a pulton ülve figyelt bennünket, mint valami keselyű. A konyhába rohantam, hogy megöleljem anyát és Timet, no meg azért, hogy reggelit készítsek. A kedvenc, zabpelyhes-banános palacsintámat készítettem el gyorsan. Nem kellett hozzá több, mint 10 perc. Nem egy bonyolult recept. Igen bevett szokásommá vált vasárnaponként elkészíteni, úgy 15-16 éves korom óta rendszeresen eszem ezt reggelire vagy vacsorára.
Mialatt én főztem, Niall és Jason beszélgetésbe elegyedett. Valószínűleg nem akarták, hogy halljam, amiről beszélnek, mivel a nappali szélére sétáltam át. Ebből a látható gesztusból kifolyólag, hallgatózni kezdtem, ami a palacsintasütés közben nem volt épp a legkönnyebb feladat.
-Figyelj, Niall, bírlak és nincs bajom azzal sem, hogy együtt vagy a húgommal, de legközelebb kicsit halkabbra foghatnátok magatokat. Tudom, a hormonok miatt nem tudjátok visszafogni magatokat, ezt megértem, én is voltam a ti korotokban, de jobb lenne, ha legközelebb nem itt csinálnátok..Vagy ne az ágyon -tanácsolta Jason. Tátott szájjal igyekeztem felfogni mindazt, amit az imént hallottam.
-Köszi, legközelebb ezt észben tartom -felelte Niall széles vigyorral.
Legszívesebben a palacsintasütővel vágtam volna fejbe mind a kettőt mikor visszajöttek a konyhába. Úgy néztek rám, mint akik jól végezték a dolgukat.
Király. Jason most teljesen azt hiszi, hogy lefeküdtünk egymással. Biztos vagyok benne, hogy még a mai nap folyamán a kezembe fog nyomni egy eseményutáni tablettát, de akkor esküszöm lenyomom mind a kettejük torkán. 

Vacsoraest

Niall kifejezetten örült a vacsorameghívásnak. Hiába figyelmeztettem a bátyám által jelentett veszélyre, nem rettent meg. Nem akartam elijeszteni, csak szerettem volna, ha időben felkészül mind testileg, mind lelkileg. A bátyámban túlteng a védelmezőösztön, így ha valaki a közelembe akar kerülni, annak bizony komoly próbát kell kiállnia. Davidet megvetette. Egy percet sem bírt ki anélkül, hogy ne tett volna valamiféle otromba megjegyzést a külsejére, a viselkedésére vagy a velem való kapcsolatára. Mindenbe belekötött, ami a sráccal volt kapcsolatos. Akkoriban ezért többször is összekaptunk, de mostanra már rájöttem, igaza volt. Fájt beismerni, de ő már a kezdetektől fogva látta azt, amit senki más nem. Ezért féltem annyira attól, hogy megint bemutassam neki a barátomat. Tudtam, ha róla is hasonló véleményen lesz, mint Davidről, akkor csak idők kérdése és beigazolódik a meggyőződése. E gondolattól még a víz is levert.
A sütő mellett álltam és vártam, hogy az újabb adag muffin elkészüljön. Anya is a konyhában ügyködött, Daisy pedig Boomerrel játszott a kertben. Egyikőjüket sem zavarta különösebben a sár és a pocsolyák széles választéka. Anyát annál inkább. Nem szívesen engedte ki őket, mert tudta, Boo megfürdetése valószínűleg az ő feladata lesz. Nem is tévedett sokat. Könnyítésképpen Daisy is beállt, amivel csak annyit értek el, hogy az egész fürdő úszott a vízben...ahogy ők ketten is. Boomer csodával határos módon sárosan szaladt le a lépcsőn. Értetlenül követtem szememmel.
A kutya nyomába vettem az irányt. Úgy hajkurásztam, mintha csak az életem múlna rajta. Egy pillanatig azt hittem, éppen amerikai focijátékos vagyok. A bátyám is hajlandó volt végre leszállni a konyhapultról és Boomer kergetésébe beszállni. Fel-le rohangáltunk az egész házban. Boo mancsáról mindenhova sár került, alig pár perc alatt úgy nézett ki a ház, mint egy háborús övezet. Jobbkor sem jöhetett volna Boo víziszonya.
-Manó, te menj balról, én pedig jobbról -utasított mutogatva össze-vissza. Bólintottam. Óvatosan a koszos eb mögé settenkedtem, mialatt a bátyám épp elterelte a figyelmét. Mint valami vadászó oroszlán, vetettem rá magam a méretes kutyára, aki megvadultan igyekezett lerázni magáról. Egy vadló betörése eltörpül Boomer lefogása mellett. Minden energiámat kiszívta. Szerencsére egy erős férfikar is pont kéznél volt. Kócos hajú bátyám az ölébe vette Boot és visszavitte oda, ahová való. A kádba.
Körbenéztem, de inkább ne tettem volna meg. Mindenhol pacákban úszott a sár. A kanapéra terített hófehér takaró, most inkább tűnt mogyoróbarnának, hála a szorgos kupicsináló Boomernek. Pár virág felborult a lépcső mellett, ahogy megvadulva tombolt a földszinten. A lépcsőről leszaladva lelökött néhány cserepes növényt, melyek törött cserépben, félig eltaposva hevertek a parkettán. A nappaliban levő kis asztalról Boo lerántotta a terítőt, ezért egy törött váza pihen az asztal tetején. Az egész hely úgy nézett ki, mint ahol egy hurikán tombolt. Így még az én szobám sem nézett ki soha sem, még akkor sem, mikor két napon keresztül lomtalanítottam. Legutóbb akkor láttam ilyen állapotban, mikor Jack és Collin házibulit rendeztek a tudtom nélkül és a móka egy kissé elszabadult. Ironikus, hogy pont arról a buliról maradt itt Boomer. Mai napig nem igazán tudjuk, hogy kerülhetett egy egyetemista buliba.
Furcsa, égett szag csapta meg az orromat. A konyha felé fordultam. Csak pár pillanattal később eszméltem rá, hogy a muffinokat már régen ki kellett volna szednem a sütőből. Gyors léptekkel siettem oda. Kinyitottam a sütő ajtaját, ahonnan szürke füst szállt fel. Köhögve léptem hátra. Villámgyorsan lekapcsoltam az eszközt és kitártam az ablakokat, mielőtt még a füstjelző is megszólalna.
A többiek sietve futottak le.
-Minden rendben? -kérdezte anya rémülten, mikor meglátta a gomolygó füstöt.
-Persze, csak mialatt kergettük Boomert teljesen kiment a fejemből a süti -az elfeketedett desszertre néztem, majd vissza rájuk. -Ez teljesen használhatatlan. Újra kell kezdenem -elővettem egy szemeteszsákot a felső fiókból és óvatosan, kesztyűben dobáltam bele az ehetetlenre égett muffinokat. Fájt a szívem, hogy minden, amiért az elmúlt órában dolgoztam, egy pillanat alatt a semmibe vész. Sheila jutott az eszembe és az, hogy a barátságunk is éppen így nézhet most ki, mint azok az égett sütemények. Óvatosan széttörtem egyet. A belseje szép világos színű volt, csupán a külseje szenesedett el. Elmosolyodtam. Reményt adott az a muffin. Egy pillanatra elhittem, hogy még számunkra is van esély.
Megragadtam egy tálat, s már rutinosan dobáltam bele az alapanyagokat. Őrületes tempóval kezdtem kavarni az összetevőket. Minél hamarabb be akartam hozni a lemaradásomat. Úgy kevertem a tésztát, mintha az életem múlna rajta. Lényegében volt ebben némi igazság. Nem akartam Niall előtt azzal leégni, hogy még egy muffint sem tudok megsütni anélkül, hogy annak ne képződne a felszínén vaskos szénréteg.
Az órára pillantottam. Az időm vészesen fogyott.
Niall bármelyik pillanatban itt lehet és a muffin még csak most került bele a formában. A ház romokban hever. Anyáék igyekeznek kitakarítani, de lehetetlenség, hogy tíz perc alatt végezzenek mindennel. 
Hangos, karakteres kopogás rázott fel gondolataimból. Izgatottan és idegesen kaptam fel fejemet. A bátyám arcán gonosz vigyor jelent meg. Éreztem, hogy azonnal valamiféle szúrós megjegyzéssel fogja üdvözölni a srácot, azonban tévedtem. Készségesen beengedte.
Mivel a desszert ismét a sütőben pihent, odarohantam a szöszihez. Ajkához préseltem ajkamat, részben azért, hogy ezzel bosszantsam a bátyámat. Ilyen a testvéri szeretet.
-Bocsi, a kupi miatt. Akadt egy kis gondunk Boomerrel meg a fürdetéssel -zavartan tűrtem egy kósza tincset fülem mögé.
-Semmi gond. Ha szeretnéd, szívesen segítek -kacsintott rám bájosan, amitől egyből fellazult a gyomromban keletkező csomó.
-Tessék, szépfiú, itt egy rongy -a bátyám az etikettet nem ismerve dobta oda neki a vizes textildarabot, ami az én egyik elnyűtt pólóm volt. -Egyébként Jason vagyok, Lucy bátyja -nyújtotta kezét végül, kissé habozva.
-Örülök, hogy megismerhetlek. Niall vagyok -rázta meg határozottan bátyám kezét a szöszi. Ezzel egy jó pontot szerzett a srácnál. -Mit csináljak? -továbbra is a bátyámon tartotta tekintetét. Egyenesen a szemébe nézett. Nem félt tőle, pedig majdnem hat évvel idősebb nála és volt a kisugárzásában valami, amitől rendszerint az emberek frászt kapnak.
Jason szája sarka feljebb vándorolt. Én lassan visszasétáltam a konyhába, onnan hallgattam tovább a beszélgetésüket.
-Az asztalról leborult egy váza. Annak a darabkáit összeszedhetnéd és felitathatnád a parkettáról a felesleges vizet, mielőtt még az teljesen felhólyagosodik.
Niall nem szólt egy szót sem, csak követte a bátyám parancsát. Tiszteletet mutatott és behódolóan viselkedett. Nem fitogtatta az erejét, nem próbált fölényeskedni azzal, hogy híres, vagy bármi mással. Egyszerű srácként nyilvánult meg, aki elfogadta, hogy ebben a házban nem ő az úr. Ez tetszett Jasonnek. Látta az ír énekesen, hogy nem nyámnyila, de nem is az a tipikus izomagy vagy felfuvalkodott seggfej, aki még a kezét sem meri bepiszkolni, pláne nem akkor, ha más utasítja rá.
Könnyedén mondhatta volna azt, hogy nincs kedve takarítani. Jason ugyan nem tudhatta, legfeljebb sejthette, hogy Niall otthon nem az a szorgosan takarító típus. Persze, rend és tisztaság van körülötte...az idő nagy részében. Heti egyszer hajlandó kiporszívózni, de nem jellemző rá, a túlzott takarításkényszer. Számomra meglepő volt, hogy most önként vállalkozott minderre. Mosolygott, miközben a szilánkokat szedte, olykor-olykor rám emelte tekintetét. Szemeiben szeretet ragyogott. Melegség öntötte el a szívemet. Másoknak talán jelentéktelen lett volna ez a gesztus, de számomra többet jelentett, mint egy csokor narancssárga rózsa vagy egy doboz bonbon. Egy új oldalát ismertem akkor ott meg.

Figyelmemet ismét a muffinokra szenteltem. Ahogy bekukkantottam a sütőbe, megcsapott az ellenállhatatlan illatuk. Még a gyomrom is megkordult. Nem vártam tovább. Óvatosan kivettem őket. A friss, forró édesség egy másodpercen belül mindenkit a konyhába csábított. A két fiú vágyakozással telve meredt a muffinokkal megrakott tányérra, melyre gyorsan kipakoltam őket. A fiúk tekintete ide-oda cikázott köztem és a sütemények közt. Kezdtem féltékennyé válni.
Szóval csak a sütim kell nekik! Hálátlan banda. 
Niall telepatikus képességgel érezhette meg gondolataimat, ugyanis azon nyomban magához ölelt. Karjai közt mint mindig, most is melegség fogadott. Éreztem megvadult szívdobbanásait.
Izgul.
-Nagyon ügyes vagy, Kicsim -suttogta fülembe elismerően, egy puszi kíséretében. Halkan felnevettem, mert csikizett, ahogy hozzám ért ajka.
Jason felvont szemöldökkel méregetett minket, de aztán szélesen elmosolyodott. Fehér fogai láttán, amik nem vicsorogva fenyegették Niallt, szívemről, lelkemről hatalmas szikla esett le. Végre úgy éreztem, elengedhetem magam. Azonnal ellazultam és elcsentem a legfölső, gőzölgő muffint.
-Kóstoljátok meg! Remélem ízlik -a számhoz emeltem, de eszembe jutott, hogy Daisy az első mindig. Húgomra pillantottam. -Na Daisy, szerinted milyen lett?
A kishúgom gyémántként ragyogó szemekkel harapott bele a puha édességbe, ami könnyedén olvadt szét szájában.
-Nagyon finom lett -nyökögte ki két falat közt. Bólintottam a többieknek jelezve, hogy most már ők is ehetnek.
-Kár, hogy Tim nincs itt. Bánni fogja, hogy kihagyta ezt a tipikus vacsorát -jegyezte meg anya, miközben egy újabb süti után nyúlt. -Remélem Niall, nem bánod, hogy így alakult az este.
-Dehogyis. Remekül szórakozom. Nem mindenhol pörögnek ennyire az események, mint itt. Köszönöm még egyszer a meghívást.

Manó

 Milliószor ütöttem be Collin számát és mindannyiszor ki is töröltem azt. Tisztán emlékeztem az ő és Shei szavaira is egyaránt. Nem akarták, hogy rájöjjek, hogy rájöjjünk.Kettesben akartak lenni, csendben, nyugalomban. Nekem pedig semmi jogos sem volt ahhoz, hogy tönkretegyem az idilli pillanatukat. Ezért nem hívtam fel őket. Csak reménykedhettem, hogy mihamarabb lecsillapodnak a kedélyek, hátha akkor majd visszajönnek. Szinte magam előtt is titkoltam, de tudtam, ez nem mostanában fog bekövetkezni. bármennyire is szerettük volna mindannyian.
A mobilom halk csipogása ébresztett rá arra, hogy már órák óta a plafont bámultam. Fel sem tűnt egészen idáig. Niall nem volt otthon, mert behívták a stúdióba és megbeszélésre a közelgő túrnék miatt. Egyedül voltam otthon. Próbáltam lefoglalni magam, de képtelen voltam. Egy picit még mindig idegennek éreztem a helyet, amit otthonomnak neveztem.
-Haló? -szóltam bele végül, mikor átvergődtem az ágy túloldalára. A lustaságom a régi volt.
-Szia Kincsem! -anya csilingelő hangjától automatikusan mosolyra húzódott a szám. -Hogy vagy?
-Szia, Anya. Egész jól...Fogjuk rá -erőltetett nevetésben törtem ki. Ismert. Nem kellett látnia ahhoz, hogy tisztába legyen a bennem kavargó érzésekkel. Bár nem tudta, hogy Collin bújtatja a barátnőmet, de azzal tisztában volt, hogy valamit igencsak elhallgatok előle és ez nagyon nem tetszett neki. Elégedetlenségének elég sokszor adott hangot. -Otthon mi a helyzet? -a hely, ahol felnőttem sokkal inkább volt otthonnak tekinthetőnek, mint az, ahol az utóbbi időt töltöttem.
-Épp emiatt hívtalak. Daisy nem érzi jól magát. Haza tudnál jönni vigyázni rá, míg mi dolgozunk?
A húgom sosem volt beteg, ezért azonnal aggódni kezdtem. Olyan erős immunrendszerrel áldotta meg a sors, hogy eddig egész élete során egyetlen egyszer volt lázas, azt is egy nap alatt leküzdötte a szervezete.
-Az orvosok mit mondtak? -kérdeztem a kétségbeeséstől megremegett hangomon.
Anya nevetve sóhajtott fel, ez egy kis nyugodtsággal töltött el. Talán túl gyorsan vonok le következtetést.
-Semmi komoly, csak elkapott valamilyen takonykóros vírust. Nem kell aggódni. Pár forró tea és húsleves után máris jobban lesz.
-Remek -vigyorogtam végre őszintén. -Ha most átmegyek, az úgy jó?
-Minél hamarabb, annál jobb -válaszolta anya szinte már énekelve. A boldogságtól kicsattant volt hangja.
-Azonnal ott vagyok -vágtam rá abban a pillanatban, majd kinyomtam a telefonom s már futottam is le a földszintre.
A másodperc törtrésze alatt készültem el. A bakancsomat és a kabátomat villámgyorsan magamra kapva, már az ajtóban álltam, mikor visszafordultam. Mivel jól ismertem a húgomat, a konyha felé vettem az irányt, és a sütőből egy adag még gőzölgő muffin-t tettem egy dobozba. Túl sok időm volt, ezért reggel sütésbe kezdtem. Istenien néztek ki. Egyet megkóstoltam. Kívül a ropogós réteg fogadott, de belül finom omlós volt. Az ízek ezrével kavarogtak a számban. A megolvadt csokoládé és az apró gyümölcsdarabok tették különlegessé. Rögtön tudtam, hogy Daisy odalesz majd a gyönyörtől. Úgy tizenhat éves korom óta főzök és sütök, Daisy pedig minden egyes alkalommal ott ült a pulton és kíváncsian figyelte minden mozdulatomat. Ő volt az, aki megkóstolt mindent. Csak az ő szavára adtam, ha az arányokról volt szó. Természetesen az elkészült sütiből vagy bármi másból is ő evett először.
Szinte futottam a legközelebbi metróállomásig. Magam sem tudtam, miért vagyok ilyen izgatott, de képtelen voltam lépéseimet lelassítani. Valami mágikus erő magával ragadott. Mások ezt hívják honvágynak.
A leszállás után még újabb tíz percnyi futás várt rám. A tesitanárom büszke lett volna rám, ha látta volna, mennyi idő alatt sprintelem le a távot. Ezért tuti, hogy beírta volna az ötöst.
Az ajtón már lihegve estem be. Daisy, akinek szemmel láthatóan semmi baja sem volt, azonnal a nyakamba vetette magát. Szorosan ölelt, mint aki hetek óta nem látott...Oké, ez igaz is volt. Valóban régen találkoztunk. Átfontam karjaimat aprócska háta mögött. Olyan közel húztam magamhoz, hogy féltem, összetöröm aprócska termetét. Arcát nyakamba fúrta, éreztem, ahogy pár könnycsepp csordul ki szemeiből. Eltoltam magamtól, de csak azért, hogy azokba a hatalmas kék szempárokba nézhessek.
-Hoztam neked valamit -kacsintottam egyet, majd a táskámból előhúztam az íncsiklandozó finomságot rejtő dobozt. Daisy tekintete felragyogott. -Remélem ízleni fog -kivettem egyet és átnyújtottam neki. Nem habozott, fehér fogait belemélyesztette a tésztába. Míg a kishúgommal voltam elfoglalva, anya is odalopózott hozzánk. Magához ölelt úgy, hogy egy anya szokta gyermekét, mikor először látja.
-Hiányoztál -suttogta fülembe. Szavai savként martak szívembe. Elöntött a bűntudat, amiért ennyire elhanyagoltam a családomat.
-Most már itt vagyok -jegyeztem meg egy biztató mosollyal átkötve.
 Anya elengedett és a lépcső felé biccentett. Értetlenül pislogtam rá, de nem árult el semmit. Daisyvel kézen-fogva visszasétált a nappaliba. Félve lépkedtem a lépcsőn. Amikor elértem a szobám ajtaját, megtorpantam. Milliónyi gondolat cikázott fejemben. Fogalmam sem volt róla, hogy mire számítsak.
A hugicám nem beteg, ergo anya valami más miatt hívott ide, amit telefonban nem akart megbeszélni. Mégis mi lehet az? 
Nem haboztam tovább. Egy határozott mozdulattal benyitottam a helyiségbe. A szobám félig üresen állt, de még így is otthonos volt a számomra. Melegség töltött el, mikor átléptem a küszöböt. Az ajtó mellett továbbra is ott voltak a fotók, amiket az évek folyamán készítettem. A legfontosabb, legemlékezetesebb pillanatokat tettem csak ki.
Tekintetem tovább vándorolt. Egészen az ágyamig jutottam, mikor megpillantottam az okot, amiért átjöttem. A szívem olyan hevesen kezdett dobogni, hogy a fülemben hallottam megvadult ritmusát. Arcomon ezerkarátos vigyor jelent meg. Elengedtem a táskám és már futottam is a célszemély felé. A bátyám volt az, teljes életnagyságban ott állt előttem. Már több, mint egy éve nem láttam, s csak ritkán nyílt alkalmam beszélgetni vele. Korábban ő volt a legközelebbi barátom, még akkor is, ha a korkülönbség igencsak jelentő köztünk. Könnycseppek törtek elő szemeimből. Sokkos állapotban voltam. Erre aztán végképp nem számítottam.
-Hogy kerülsz ide? -kérdeztem, mikor már képes voltam összeszedni magam. Továbbra is öleltem. Igyekeztem nem megfojtani a szeretettemmel, de nem bírtam kordában tartani a felszínre kívánkozó érzelmeimet.

-Csak nem gondoltad, hogy kihagyom a húgom szülinapját? Milyen testvér lennék? -vonta fel nevetve egyik szemöldökét. Anno ő tanította nekem is meg, hogyan kell csinálni. Azóta védjegyemmé vált.
-Miért nem szóltál, hogy jössz? -böktem hasba, amitől meghátrált.
-Itt talán nem ismeretes az a szó, hogy meglepetés? -az Amerikában töltött évek során a brit akcentus helyére jellegzetes amerikai költözött, amitől igazi üzletember hatását keltette bennem.
Vállat vontam, majd az ablakba telepedtem.
  Otthon, édes otthon.
A bátyám, akárcsak régen, mögém ült, hátamat izmos mellkasának vetettem, s ujjainkat összekulcsoltuk. Nem volt szükségünk szavakra, hogy tudjuk, mire gondol a másik. Ez valamiféle testvér-telepátia lehetett, de örömmel tapasztaltam, hogy még a távol töltött év során sem kopott el teljesen ez a tudásunk.
-Manó, mi ez az egész Sheila-ügy? -hangja gondoskodásról árulkodott. Felsóhajtottam. Részletesen elmeséltem neki mindent. Nem találtam rá jó okot, hogy miért ne tegyem meg. Megbíztam benne. Talán jobban is, mint bárki másban a világon. Tudtam, ha valaki, akkor ő mellettem fog maradni és nem szúr majd hátba azzal, hogy kikotyogja a titkaimat. A nyelvem megállíthatatlanul adta ki az újabbnál újabb információkat, mígnem mindent át nem adott a bátyámnak, aki figyelmesen hallgatott.
Néma maradt még hosszas percekig az után is, hogy befejeztem. Először arra gondoltam, elaludt, de ennek az esélyét hamar kizártam.
-Nos mit gondolsz? -törtem meg a ránk boruló csendet. A srác izmai megfeszültek, ahogy tüdejéből egy mély sóhajt passzírozott ki.
-Szerintem most csak annyit tehetsz, hogy adsz neki egy kis teret és vársz, hátha meggondolja magát -megpuszilta a fejem tetejét. Megkordult a gyomra, amitől felnevettem.
-Hoztam friss muffin-t. Kérsz? Én sütöttem.
-Még szép. Pláne, ha te készítetted -ugrott fel izgatottan. Már az ajtóban állt, mikor visszafordult. Tekintetét pár másodpercre rám függesztette. -Szeretnék találkozni azzal a fiúval. Hogy is hívják? Niall, ugye? -bólintottam. Rossz érzésem támadt. -Hívd át ma estére! Hadd beszélgessek el vele, pár dologról! -az utolsó mondatot úgy mondta, mintha most akarna egy rögtönzött felvilágosítóórát tartani. Már előre sajnáltam a szöszit. Jól ismertem a bátyámat, így pontosan tisztában voltam azzal, hogy az ő tetszését nehéz elnyerni.
Rázós este lesz...
Ledőltem az ágyamra és ismét a plafont bámultam.

Set fire to the rain

 Némán ültünk egymás mellett Greggel. A pad, amire letelepedtünk kissé hideg volt, de a vastag kabátomnak köszönhetően elviselhetőnek bizonyult. A zuhogó eső keményen kopogott a buszmegálló tetején. Körbenéztem. Ahol pár napja még méteres hó állt, s az emberek nem győzték lapátolni a hirtelen jött áldást, ott most óriási pocsolyák tarkították a kikopott járdát. Az emberekre szegeztem tekintetem. Igazi angolokhoz híven színes, mintás esernyőkkel futkostak fel-alá a szakadó esőben. A ráérősebbek kecses manőverekkel kerülték el a vízfoltokat, míg a gyerekek széles vigyorral ugráltak bele a vízbe, ezzel összefröcskölve a mellettük haladó szüleiket, testvéreiket.  Kiskoromtól fogva mindig átgázoltam a pocsolyákon. Valamiért sosem érdekelt az, hogy beázik a cipőm vagy sem. Mindig patakokban folyt rólam a víz, ahogy beléptem a házunk ajtaján.
 Mindig is szerettem az esőt, főleg a nyárit, mely után a levegő üde és friss. Még itt Londonban is élvezetes lehet egy nyári zivatar után kimenni a házból. Daisyvel rendszerint a Hyde parkba mentünk amint elállt az eső. Akárcsak én, ő is imádott a vizes fűben mezítláb rohangálni. Ha nem akartunk emberek közé menni, akkor a kertet használtuk erre a célra. Előfordult, hogy a nagy szárazság idején, mikor már nagyon nem tudtunk magunkkal mit kezdeni, akkor kivittük a slagot és akörül játszottunk, fogócskáztunk vagy csak egyszerűen lefeküdtünk a puha fűbe és élveztük, ahogy a hideg harmat bőrünket hűti.
Hiányoztak ezek az emlékek. Bűntudatot éreztem amiatt, hogy elhanyagoltam a húgomat, miközben semmit sem tett, ami kiválthatta volna ezt a fajta viselkedést vele szemben. Egyszerűen állandó munkám lett. Megismerték a nevemet. Bármennyire is ragaszkodtam a megszokott életemhez, megváltoztam. Tagadhattam, de az nem változtatott ezen a tényen. Éreztem, muszáj valamit tennem, mert lassan egy fal épül körém és minden szerettem kint reked egy életre.
-Lucy, kérdezhetek valamit? -törte meg a néma melankóliát Greg rekedtes hangja. Felemeltem tekintetem. Bólintottam. -Miért vagy itt?
-Ezt meg hogy érted? -kérdeztem vissza értetlenül. Szemöldököm homlokom közepére szökött kérdése hallatán.
-Miért vagy itt velem? -ezúttal már sokkal határozottabb volt. Hangszínén érezhető volt a fáradtság és a csalódottság, amit nem tudtam mire vélni. Greg érzelmeit sosem volt könnyű leolvasni az arcáról, testtartásáról, hanghordozásáról. Mindig volt a gesztusaiban valami rejtett kis foszlány, ami a kulcsot jelentette, de ezeket ritkán lehetett meglelni. Hiába kerestem, nem találtam semmi olyat, amin elindulhattam volna.
-Tudtommal nem tilos a veled való kommunikálás -jegyeztem meg mosolyogva, de fagyos tekintetétől lefagyott arcomról az aprócska vigyor. Komolyra vettem a figurát.
-A barátaid megvetnek engem. Távol akarnak tőlem tartani.
Felsóhajtottam. Bármennyire is akartam cáfolni, igazat kellett adnom neki. Tényleg megvetették és legtöbbször undorral néztek rá. Valamiért egészen idáig nem gondoltam arra, hogy ez zavarná őt. Nem tűnt olyan srácnak, aki túl sokat ad mások véleményére.
-Nem ismernek annyira, mint én. Ilyen egyszerű.
Megrázta fejét. A távolba révedt.
-Szerintem inkább túl jól ismernek -hangja távolról csengett, mintha nem is ő szólalt volna meg.
Hova tűnt belőle az energia és az önbizalom? 
Felpattantam a helyemről és szembefordultam vele.
-Greg, mégis mi a bajod? Mit akarsz hallani? Nem tudok önbizalom-növelő ódákat zengeni, fogalmam sincs, mit mondhatnék, szóval kérlek segíts! -kétségbeesett voltam. Láttam már korábban is letörtnek és meggyötörtnek, de ilyennek még soha. Ez valami egészen új, mélyről feltörő érzés, amivel egyikünk sem tud mit kezdeni. -Igen, lehet, hogy ők nem csípnek téged, de ez miért is zavar? A barátom vagy éppúgy, ahogy ők is. Nem fogok megszüntetni veled minden kapcsolatot, csak azért mert ők ezt kérik tőlem. Az is tény, hogy hoztál pár rossz döntést. Ártottál nekem, a barátaimnak, magadnak, de ki vagyok én, hogy ítélkezzek feletted? Nekem is voltak rossz napjaim, hónapjaim, sőt éveim is, mikor egyszerűen mindent tönkretettem, akár szándékos volt, akár nem. Őszinte leszek, ez engem már nem érdekel, és tudni akarod, hogy miért? -finoman bólintott. Szemein láttam, hogy csüng a szavaimon. Szivacsként szívja őket magába. -Normál esetben, ha valaki már csak a szájára is veszi a barátaimat, szeretteimet, azt egy életre meggyűlölöm és nem szokásom megenyhülni az ilyenekkel kapcsolatban.
-Akkor miért? -kérdezett közbe.
Felvontam egyik szemöldököm.
-Még mindig nem jöttél rá? Esküszöm nem értem, hogy tudtál mindig egy lépéssel előttem járni -szem-forgatva fújtam ki a levegőt, amit egészen idáig bent tartottam. -Azért, mert most itt vagy. Itt vagy mellettem és segítesz. Pontosan tudom, mennyi kockázatot vállalsz azzal, hogy Londonba jössz. Figyelnek téged, ezt mindketten jól tudjuk, de te mégis vállalod a rizikót, kerül amibe kerül. És mindezt miért?
-Miattad -szólt közbe ismét, immár mosolyogva. -Köszönöm, Lucy.
Vállat vontam.
-Remélem nem mostanában leszel megint depressziós hangulatban, mert megerőltető volt ennyi mindent összeszedni -böktem oldalba.
Dehogy volt az. Minden szavam igaz volt. Már napok óta ott motoszkálnak ezek a gondolatok a fejemben, csak eddig nem mertem...vagyis inkább nem volt kinek elmondanom őket. Niallal vagy Miaval mégsem beszélhettem erről, hiszen mindketten a hátuk közepére sem kívánnák őt. Arról meg nme is beszélve, hogy valószínűleg mindketten többletjelentést tulajdonítanának ezekhez a mondatokhoz még akkor is, ha nincs mögöttük semmi más, csak baráti kötelék. 
Greg csak mosolygott rám angyalian. Szokott féloldalas mosolya láttán azonnal jobb kedvre derültem.
-Apropó -kabátja belső zsebébe nyúlt és egy aprócska, masnival átkötött dobozt vett elő. -Ezt karácsonykor elfelejtettem átadni. Azóta cipelem magammal, keresve a tökéletes pillanatot az átadására.
-És ennek örömére, szakadó esőben, mikor a buszra várunk és teljesen átázott a cipőnk gondoltad úgy, hogy eljött a várva várt perc -vontam le a következtetést erősen szarkasztikusan.
-Ne elégedetlenkedj, mert nem adom oda! -förmedt rám, mire védekezően felemeltem mindkét kezemet.
-Oké, főnök, értettem.

-Szóval, boldog karácsonyt, így utólag is -elém tolta a dobozt. Azonnal a szalag után nyúltam, de finoman a kézfejemre csapott. -Ne! Majd otthon. Azt szeretném, ha otthon nyitnád ki.
-Nem érdekel, most nézem meg -nyújtottam ki rá nyelvemet, akárcsak egy ovis. A húgom tényleg rossz hatással volt a viselkedésemre.
Egy bőrszíjon egy aranyozott, koptatott gitárpengető pihent, 'never give up' felirattal. Azonnal beleszerettem ebbe a nyakláncba. Mindent elmondott rólam. Amint megláttam, könny szökött a szemeimbe, de visszapislogtam őket.
-Ez gyönyörű, köszönöm -hálásan pislogtam rá.
-Nem egy milliárdos gyémántmedál, de azért remélem, tetszik.
-Ismerhetnél már annyira, hogy tudd, nem az ára érdekel -vágtam rá határozottan, kicsit több éllel hangomban, mint szerettem volna. Nem vacakoltam, a nyakamba akasztottam. A szíj elég hosszú volt ahhoz, hogy a csomó kioldása nélkül is könnyedén a nyakamba akaszthassam. A pengetőt a kezembe vettem és úgy bámultam le rá. Úgy éreztem, mintha egy darabom, most került volna a helyére.

Kávézó

-Akkor összegezzünk -kortyolt egy nagyot a még gőzölgő kávéjából Mia, miközben engem bámult. Tartottam magam ahhoz, hogy minden új fejleményről beszámolok neki, akár jó, akár nem a hír, amivel előállok. A beszélgetés egész jól haladt. Csupán csak kevésszer kellett elismételnem magam amiatt, hogy Mia közbevágott. A fiúk korábban ragaszkodtak ahhoz, hogy ők is eljöjjenek, de mivel Niallt kemény munkára fogta a hajcsár menedzsere, és Greggel nem akart kettesben hagyni, így kénytelen voltam egyedül közölni a kiderített infókat. Bár én személy szerint örültem volna, ha nem nekem kellett volna elmagyaráznom a technikai vívmányok működését és azt a procedúrát, melynek végén Greg egy pontos címmel állt elő, de muszáj volt...Sosem értettem az ilyesfajta dolgokhoz, ezért Greg egy súgócetlire leírt mindenféle adatot, amiket felolvastam...vagyis inkább csak próbáltam. A nyelvbotlások és a halandzsa elkerülése végett a cetlit öt percnyi próbálkozás után átadtam barátnőmnek. -Ezek szerint tudjuk, hol van Shei.
-Pontosan -bólintottam. -Yorkban van Collinnal.
-És ezt Greg derítette ki -folytatta összehúzott szemöldökkel. Éreztem, hogy kezdünk eltérni az eredeti témától. A gyanúmat Mia ádáz és méregető tekintete csak fokozta.
-Igen. Beszéltem is vele, de...-egy pillanatra felrémlett Sheila ellenséges hangja, szavai. -Nem ment valami jól.
-Mindezt hajnalban.
-Elég sokáig tartott megszereznünk a címet -jegyeztem meg. A tarkóm égett, olyan volt mint egy kínvallatás. Kávémra függesztettem tekintetem. Mélyet, hosszút kortyoltam a keserű italból. Az egész belsőmet felmelegítette.
-Mármint Gregnek tartott sokáig -vágta rá határozottan. Nem tudtam ellenállni. Muszáj volt felnéznem. Hiba volt. Órási hiba. Ha egy pillantással ölni lehetett volna, akkor mostanra Mia már sorozatgyilkos lenne. Szemeiben tűz égett. Legnagyobb megdöbbenésemre nem a harag volt előtérben, sokkal inkább a féltés. Rögtön megértettem, miért. Nm akarta, hogy megismétlődjön az eltűnésem. Valahányszor Greg feltűnik velem vagy valakivel a közvetlen környezetemben történik valami. -És ha jól vontam le a következtetést, akkor ott is aludt nálatok.
A homlokomra csaptam.
-Mia, ne már! Nem történt semmi -csattantam fel a nevetséges ki-nem-mondott vádak "hallatán". -Niall a barátom, Greg viszont CSAK a barátom. Úgy, mint mondjuk Harry.
-Na! Őt hagyd ki ebből és ne próbálj nekem össze-visszamagyarázni arról, hogy nincs közted és a között a seggfej között valami!
Éreztem, hogy egy nehéz és fárasztó beszélgetés elé nézek. Hálát adtam az égnek, hogy Niall nem engedte el velem Greget. Úgy ez a szitu feltehetően még sokkal kínosabb lett volna. Láttam, ahogy az emberek megbámulnak minket. Néhányan felismertek bennünket. Füleltek, hátha elcsíphetnek egy új, szaftos pletykát.
Már látom Twitteren trendként azt a sok kedves megnyilvánulást. #LucyIsABitch #StayStrongNiall és a többi ehhez hasonló szebbnél szebb kifejezést. Ilyenkor igazán meg tudják csillogtatni a nyelvtudásukat az emberek. Egy apró pletyka is éppen elég ahhoz, hogy beindítsa a szerkezetet. 
Vettem egy mély levegőt. Igyekeztem lenyugtatni az idegeimet. Más sem hiányzott, mint hogy most még egy pánikroham is rám törjön.
Na az lenne ám az igazi címlapsztori. 
-Figyelj! Szeretem Niallt. Jobban, mint az eddigi összes barátomat és tudom, ez nyálasan hangzik, nem is igazán illik hozzám, de kimondom. Mellette az vagyok, aki valójában. Nem érdekli az, hogy milyen családból származom, sem az, hogy híres vagyok. Teljesen hidegen hagyja. Ráadásul épp úgy viszonyul a kapcsolatunkhoz, mint két normál ember -olyan gyorsan és halkan daráltam el szavaimat, hogy attól féltem, időközben megfulladok.
-Én ebben egy percig sem kételkedtem -kortyolt kávéjába. Értetlen pillantásom láttán megforgatta szemeit. Előrébb hajolt hozzám. Alig tíz centire voltunk egymástól. -Szeretitek egymást Niallal ez vitathatatlan tény. Az egyetlen kérdés csak az, hogy Greggel mit éreztek egymást iránt. Tudom, nem közömbös a számodra. Akár bevallod, akár nem, de bejön a rossz-fiús mosolya, az arrogáns stílusa, amin csak a te kedvedért hajlandó változtatni, a napos borostájáról és lányok-szüzességét-elvevő akcentusáról már ne is beszéljünk -ismét szájához emelte a poharat. -Lucy, Niallal jól kiegészítek egymást. Vele lenni párkapcsolatban könnyű...
-Na ezt nem mondanám -szóltam közbe nevetve. Mia felvonta szemöldökét. -Folytasd!
Bólintott.
-Akkor úgy mondom, mostanra könnyűvé vállt, nincs benne annyi dráma. Ellenben akárhányszor Greg a színre lép, a hisztik száma drámain megugrik. Statisztikával kimutatható a változás, ami ezzel a sráccal együtt jár -mély, sokat sejtető sóhaj szakadt ki belőle. Egy pillanatig lehunyta pilláit, majd ismét engem nézett. -Lucy, ezzel csak arra akarok kilyukadni, hogy nem biztos, mindig az a jó, ha nincs egy nyugodt perced sem. Inkább örülj ennek, ahelyett, hogy folyton kockára teszed a párkapcsolatodat!
-Nem teszek kockára semmit.
-De igen. Lehet, nem veszed észre, de pontosan ezt csinálod. Izgi életre vágysz és ezt teljesen megértem, de az élet nem mindig végződik happy enddel, mint a könyvek. Egy regényben a főhősnő végül mindig a helyes döntést hozza meg és azzal éli le élete többi részét, akit az ég is neki teremtett. A valóság viszont nem ez.
-Azt hiszem, ezzel tisztában vagyok, tekintve a családi helyzetemet -szomorú éle volt hangomnak. Eszembe jutott apám és az, hogy már kiskoromtól kezdve csak pusztította a családot. Miatta mindenkivel, legalábbis majdnem mindenkivel megszakadt a kapcsolatunk a rokonságból. Sosem tartottunk családi összejöveteleket és ha olyan kedve volt, akkor elment és elitta az összes pénzünket, miközben ügyfelei nem voltak. Ha éppen nem italokra szórta az anya által nehezen megtermelt pénzt, akkor a nőinek vett belőle drágábbnál drágább ékszereket, telefonokat. Ebben felnőve megtanultam, hogy az élet bizony gyakorta tapossa el az embert, de megedződtem és erősebbé váltam ezek által.
-Tudom, hogy nem szorulsz kioktatásra, de ezt el kellett mondanom. Szeretném, ha távolságtartóbb lennél Greggel. Nem akarom, hogy neked származzon bajod.
-Nem kell féltened. Tudok vigyázni magamra. Greg amúgy sem veszélyes -mosolyogtam rá angyalian.
Csak éppen indulatkezelési problémái vannak, illetve drogot árult, ami miatt a főnökei ki akarják nyírni. Arról meg nem is beszélve, hogy a hűtőjében lefagyasztva tárolja a pénzt és olyan összeköttetései vannak, ami révén mindent tud mindenkiről. Nem is értem, mi bajom eshetne mellette. 
-Remek. Akkor ezt megbeszéltük -Mia elégedetten dőlt hátra a székben. A fekete falon lógó díszes órára pillantott. -A srácok lassan végeznek.
-Mentek ma valahová? -kérdeztem sokkal felszabadultabban tudva, az előző téma lezárva....teljesen lezárva.
-Még nem tudjuk. Lehet, elmegyünk korizni egy kicsit. Ma nincs túl hideg.
Elmosolyodtam. Szinte magam előtt láttam a botladozó Miat és Harryt.
-Mi a múltkor voltunk kint és hihetetlenül gyönyörű kivilágítva. Megéri elmenni.
Egyszerre két kar jelent meg a vállaim két oldalán. Ijedten ugrottam meg és visítottam fel, mint egy malac, akit épp levágnak. Mia szemei kikerekedtek, majd arcán az arrogancia jelei jelentek meg. Ennyi épp elég volt ahhoz, hogy rájöjjek ki a titkos támadóm.
-Sziasztok, remélem nem zavarok -húzott mellénk egy széket Greg. Mia arcára erőltetett egy mosolyszerűséget, amit ha a vadonban lettünk volna, könnyedén vicsorgásnak fogtam volna fel. Ez a srácnak is rögön feltűnhetett, ugyanis a tőle megszokott önelégült vigyorát rögtön hozta. -Akkor ezt nemnek veszem.
-Bizonyára kimaradtál azokon az órákon, mikor a 'nem' szó jelentését magyarázta el a tanár -vont vállat barátnőm. -Vagy várj! Jártál egyáltalán iskolába? Tudod az az a hely, ahol a gyerekeket megtanítják az olyan alapvető dolgokra, mint a számolás, olvasás, írás, arra, hogy kopj-le-a-legjobb-barátnőmről-vagy-esküszöm-beverem-azt-az-önelégült-képedet.
A fiú szemöldökfelhúzással jelezte véleményét.
-Nem emlékszem, hogy lett volna ilyen órám. Bár lehet, hogy ezt csak az olyan minden lében kanál libák kapják, akik nem képesek felfogni, hogy ne üssék bele mindenbe az orrukat.
-Igen? -Mia felpattant az asztaltól. Azonnal kettejük közé léptem.
-Elég volt! Egy kávézóban vagyunk, ne csináljatok jelenetet! -mordultam rájuk. -Mia, szerintem a fiúk már végeztek. És Greg, megkérdeznéd, hogy tudnak-e mogyorós latte-t készíteni? -A srác vállvonogatva állt odébb. Felsóhajtottam és barátnőm felé fordultam. Hangom lecsendesítettem. -Beléd meg mi ütött? Azt hittem, ezt megbeszéltük.
-Sajnálom, de nem bírtam szó nélkül megállni. Te nem látod, hogyan néz rád. Olyan, mint aki menten letépi rólad a ruhát, vagy felfal.
-Mindegy. Remélhetőleg senki sem vette fel. Más sem hiányozna, minthogy még a netre is felkerüljön egy ilyen videó.
-Reméljük -jegyezte meg a mögém lépő Greg, aki kezében egy forró mogyorós latte-t tartott. -Tessék, a kedvenced, épp ahogy szereted.

Éjszakai bagoly

-Megvesztél? És mégis mit mondanál neki? -torolt le indulatoktól túlfűtve Greg. Arcomban éreztem a belőle áradó haragot és fáradtságot. Szemeiből azonban mást is kiolvastam...Aggodalmat. Bár nem értette, hogy képes valaki az érzelmek ilyen széles skáláját egyazon időben érezni, ami még megdöbbentőbb volt, hogy ezeket gesztusaiból, pillantásaiból könnyedén kiolvastam, mintha csak egy nyitott könyv ordibálna velem az éjszaka kellős közepén.
-Hé! Vegyél vissza a hangodból! -förmedt a srácra Niall, aki anyaoroszlán módjára próbált óvni Gregtől.
-Úgy látszik nem igazán ismered Lucyt -köpte vissza válaszát. Megvetéssel és lesajnálással nézett a szőke énekesre, akit láthatóan nem érintett érzékenyen előző megjegyzése. -Egy, vele csak így lehet megértetni valamit -felém pillantott. -Ne sértődj meg! -mosolya láttán vállat vontam. -Kettő, ha annyira zavarná, akkor képes lenne megvédeni magát, vagy akár szó nélkül tökön is rúghatna. De nem teszi meg. Szóval jobb lenne, ha az okoskodás helyett, inkább most az egyszer használnád azt a csökött kis agyadat, amit eddig csupán arra használtál, hogy kiválaszd, mit egyél aznap, és beszélnél a barátnőddel! -az utolsó szót úgy ejtette ki, mintha belülről égetné száját. Fintorgott, orrnyergét is felhúzta, szája furcsa grimaszba torzult.
Niall szemei kikerekedtek, tekintetét elfordította a másik fiúról. Éreztem, hogy gyomrom fájdalmas görcsbe ugrik. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, mivel vethetnék végre véget a kettejük közt állandósulni látszó feszültségnek. Mély, hosszú sóhaj szakadt ki belőlem, mire mindketten rám szegezték merev tekintetüket. Zavartan túrtam a hajamba. Láttam rajtuk, várják, hogy kifejtsem az iménti jelenethez kötött érzelmeimet, de én néma maradtam. Fáradtan roskadtam az ágyamra. Kezemben egy kotta pihent. Észre sem vettem, mikor kaptam ujjaim közé, de cakkos széle arról árulkodott, hogy már egy jó ideje kínzom a szerencsétlen lapot.
Hosszú, nyomasztó csend telepedett ránk. Vállaimat vasmacskaként húzta a fáradtság, előregörnyedtem, de testem megtartása még így is fáradtságos munkának tűnt. Hátradőlve a plafonon végigfutó apró repedésekből kirajzolódó mintát figyeltem. Egy emlékkép lebegett szemeim előtt.
 Már több éve történt, nem sokkal azután, hogy ideköltöztünk. Akkoriban még a bátyám is velünk élt. A házat rémes állapotban tudtuk csak megvenni, Így is épp elég teher nehezedett a költségek miatt anyukám vállára. Még kislányok voltunk, csak Shei és Mia álltak velem szóba az iskolában. Mindenki kinevetett az erős északi akcentusom miatt, ők viszont érdekesnek találták. Mikor átjöttek hozzánk, épp a szobámat festettük. Anya és a bátyám lelkes, kitartó munkával igyekeztek mihamarabb kicsinosítani a lepukkadt ingatlant. Ugyan lényegében csak megnehezítettük a munkát, de mind a hárman beálltunk segíteni. Szorgosan, hang nélkül...oké teli torokból énekelve mázoltuk a falat. Meglehetősen ügyetlen festőknek számítottunk és a felét egymásra pazaroltuk, de remekül szórakoztunk. A mennyezet már akkoriban is repedezett volt. A bátyám a nyakába vett és úgy festettem. A lányok mindeközben lent fagyiztak anyával. Mivel hamar meguntuk a festést, mi is csatlakoztunk hozzájuk. A mennyezet azóta sem lett teljesen kifestve. Bár az évek során többször is újra lettek kenve a falak, a plafont mindig kihagytuk. Valahányszor felnézek és meglátom azt az egy méter átmérőjű kört, amit vastagon bekentem, előjön ez az emlék is.
-Szerintetek mit kellene tennem? -kérdem végül a hosszúra nyúló csend megtörése végett. Mivel nem kapok választ, felülök. A padlón elterülve meglátom a két srácot. Mindkettejükön eluralkodott a fáradtság. Nem csodáltam. Féloldalas mosoly telepedett arcomra.
Legalább ők nyugodtan tudnak aludni. 
Átsétáltam a vendég szobába és két takaróval a kezemben tértem vissza. Nem volt szívem felébreszteni őket, mert tartottam tőle, megint egymásnak ugranának. Óvatosan rájuk terítettem a puha paplant. Mindketten alvó angyalok látszatát keltették. Áradt belőlük a nyugodtság, amit az utóbbi időben egyikőjük szemében sem láttam. Igaz, Greggel karácsony óta nem találkoztam.
Gondolatok és érzések egész hada kavargott bennem, ahogy ott ültem törökülésben a két alvó fiú között. Az ablakon beszűrődő gyenge fényben megcsillant Niall aranyló haja, valamint Greg kissé hanyag, napos borostája, ami karakteressé teszi arcát. Csak pár év van köztük, mégis akkor úgy tűnt, mintha Niall egy kisfiú lenne. Greg kisöccse. Bár meg kell hagyni, egyáltalán nem hasonlítottak egymásra se kinézetre, de jellemben még annyira sem. Niall kerülte a konfliktusokat, míg Greg maga volt a zűrzavar első szülött gyermeke. Akármerre jár, a botrány is szorosan a nyomában lohol. Átok vagy áldás? Ki tudja.
A szöszit megállítják az utcán, tudják a nevét, riporterek és paparazzók figyelik minden mozdulatát, várva az alkalmas pillanatra, hogy lecsaphassanak egy következő sikersztorira, botrányra. Az amerikai díler ezzel szemben kerüli a feltűnést, ez egykori szakmájára visszavezetve érthető. Ő az a tipikus rossz-fiú akitől minden apa tiltja a lányát és a ház közelébe is csak úgy engedi, hogy puskával riogatja a kiszemelt srácot. Mellettem azonban nem volt egy apa, aki vadorzó módjára elűzze az efféle férfiakat, így Greg az életem részévé vált. Tagadhattam volna, de feleslegesnek találtam. Egyeseknek sikerül kitörölni bizonyos embereket az életükből, de én erre képtelen vagyok. Túl sok emlék és érzelem köt minden barátomhoz...Igen, Greg a baráti körömet bővítette még akkor is, ha ilyesmit sosem mondtunk a másiknak. Nem volt rá szükség. Ha kellettünk egymásnak, ott voltunk a megfelelő pillanatban. Sajnos vagy nem sajnos, a balszerencse is lépten-nyomon velünk tartott. Korábban gyűlöltem, de ahogy egyre jobban megismertem a valós személyiségét rájöttem, nem is olyan nagy szörnyeteg. Csak az a kisebb fajta. Amolyan zöld plüss szörny, akitől az ágyad mellett álló macid megvéd.
Azon kaptam magam, hogy mosolyogva bámulom, miközben puha hajához érek. Villámgyorsan elkaptam ujjaimat. A bűntudat keserű fájdalma rám tört. Tekintetem most a másik fiúra fordítom. A barátomra.
Fiatalabbnak és gyámoltalanabbnak látszott Greghez képest. De tudtam, a látszat csal. Ha a helyzet úgy hozná, gond nélkül keveredne verekedésbe a másik sráccal. Még csak indokokon sem kell túl sokat agyalnia. De nem tette, sőt nem is fogja megtenni, mert tudja, azzal nekem is fájdalmat okozna. Pontosan tisztában volt azzal a ténnyel, hogyha a sors választás elé állítana, a döntés súlya alatt összeroskadnék. Ők képezték a két karomat és lábamat. Ha őket elveszíteném az olyan lenne, mintha végtagjaimtól fosztanának meg. Ugyan képes lennék tovább folytatni az életemet, de már nem úgy mint azelőtt. Semmi sem lenne többé olyan, mint régen. És ezt képtelen lennék elfogadni.

Ennek az információnak mindketten a birtokában vannak. Talán ez az oka, hogy képesek egy légtérben megférni, sőt még aludni is. Ezt már lehet pizsibulinak tekinteni? Ha igen, akkor már hivatalosan is beléptek a barátzónába a közellenségzónából. Ez azért elég jó fejlődést jelentene.
Érzem, hogy a fáradtságot már én sem fogom tudni sokáig figyelmen kívül fagyni. Utolsó erőmmel még visszafúrtam magam a takarók tengere közé és álomra hajtottam fejem.
-Ne ébreszd fel! -halk suttogást hallottam nem messze tőlem. Erős kényszert éreztem, hogy kinyissam szemeimet, de türtőztettem magam. -Fel ne ébredjen! -szólt ismét egy hang. Gregre tippeltem volna, de nem mertem volna fogadni rá.
-Vigyázz rá! Hozom a tollakat! -nem tudtam mi sokkolt jobban. Az, hogy Niall kedvesen beszélt Greghez, vagy az, hogy éppen összefirkálni készül az arcomat. Legszívesebben most azonnal rájuk vetettem volna magam egy párnával a kezemben és addig püföltem volna mindkettejüket, míg bocsánatkérően egy vödör fagyival vissza nem térnek. De egy aprócska hang a fejemben azt mondta, hogy még maradjak az ágyban. Talán a kimerültségem egyik alteregója állt be szónoknak.
Pár pillanat múlva már éreztem is, ahogy a meleg filc hozzáér a bőrömhöz. Csikizett és tüsszentenem kellett tőle, mégis tűrtem. Hogy miért? Mert legalább ezzel is közelebb kerül egymáshoz a két srác. Talán egy ilyen húzással levezetik azt az adag energiát is, amit a másik kifilézésére szántak eredetileg. Ezzel csak mindenki nyerhet...kivétel az arcom. Szinte láttam magam előtt a bőrgyógyászom és kozmetikusom arcát, mikor elárulom neki a kiütéseim okát. Biztosan teljesen odalesz a gyönyörtől. Ha tőlem nem is, de tőle van okuk tartaniuk a srácoknak.
-Tejszínhabot is hoztál? -kérdezte csendesen Greg. A szöszi válaszul csak megrázta a teli flakont.
Na persze. Ezért vettem, hogy a kezembe nyomva majd az egész az arcomra kerüljön. Igazán eredeti hangulatotokba vagytok srácok. Mintha egy régi amerikai filmbe csöppentünk volna, amit épp egy tábor kellős közepén forgattak. 
Igyekeztem nem túl feltűnően forgolódni egy kicsit, hogy kezeimet a lehető leginkább elrejtsem, de már késő volt. A hideg hab pillanatokon belül a tenyeremben volt. Greg mentolos leheletét éreztem arcomon. Valamivel, feltehetően egy tollal piszkálni kezdte az orromat.
Egy gyors mozdulattal, amolyan bosszúként felültem és mindkét fiúnak az arcába kentem a tejszínhabot.
-Jó étvágyat! -kiáltottam nevetve. Nem gondoltam végig cselekedeteimet. A két srác összenézett és gonosz vigyoruk elárulta szándékaikat. Sikítva ugrottam ki az ágyból. Rohanni kezdtem. Végig a házon, mihamarabb egy biztonságos helyre akartam eljutni. A fürdő épp ideális menedéknek számított...volna...Ha eljutottam volna odáig, de alig, hogy kiértem a folyosóra, Greg erős karjai fonódtak körém. Kapálóztam, rúgtam, csíptem, haraptam. Niall is megjelent. Ő a lábaimat fogta erősen.
A fürdő felé vittek. Amint beléptünk megpillantottam a kádat színültig töltve. Erős gyanúm volt, hogy nem meleg vizes fürdőt készítettek a számomra. De ezen még agyalni sem tudtam. Mire gondolataim végére értem, már bőröm a jeges vízhez ért. Felsikítottam, amivel tiszta, szívből jövő nevetést váltottam ki támadóimból. Én is csatlakoztam hozzájuk annak ellenére, hogy lábujjaimat már nem éreztem. Gyanítottam, hogy levágásra van szükségük.
-Ugye tudjátok, hogy most nagyon gyűlöllek benneteket? -másztam ki a kádból ázottan, mint egy macska, akit kiraktak az esőbe. Óvatosan lépdeltem, nehogy elcsússzak. Szerencsémre sötét, vastag pulcsit húztam fel éjjelre, így elkerültem a vizes-póló beütést.
-Reméltük, hogy ezt fogod mondani -kacsintott rám Niall.
-Ne lágy morcos, ez csak víz -bökött oldalba Greg. Megragadtam karját és a vízbe löktem. A kádban jókora hullámok csaptak fel. Niall nevetve előre hajolt. Vele is ugyanazt tettem, mint legújabb barátjával.
-Na milyen a víz? -vontam fel egyik szemöldököm vacogó foguk láttán.

Nem adom fel

-Ha te nem lennél, minden sokkal egyszerűbb lenne! Lehet, hogy el kellene menned egy szemészhez, mert szerintem nem tűnt fel neked, de mindent tönkreteszel, amihez csak hozzáérsz! Amióta Lucy körül legyeskedsz, csak a balszerencse kísérti! -törd ki indulatos szavakban Niall, miután Greg látványos flörtölésbe kezdett, illetve a szöszit kezdte ócsárolni a srác füle hallatán.
-És mégis ki a franc vagy te, hogy megmondd, mit tehetek és mit nem? Nem vagy az anyám, sőt Lucy anyja sem vagy. Csupán egy hirtelen felkapott kis tinibuborék vagy semmi több. Nem értesz semmihez, csak a kamerába vigyorgáshoz és az evéshez. Eléggé szánalmas vagy. Kettőnk közül inkább rád férne egy alapos kivizsgálás! -vágott vissza habozás nélkül Greg. Éles nyelvét most sem türtőztette, még az sem hatotta meg, hogy hajnali három óra volt és a házban sőt az egész környéken jóformán már mindenki nyugovóra tért. -Egyébként meg, Lucy felnőtt nő, szóval képes egymaga is döntéseket hozni és képzeld, éppen ő kérte a segítségemet. Nem emlékszem, hogy téged kérdezett volna. Te egyszerűen csak képtelen vagy leszakadni róla. Olyan vagy, mint egy pióca. A gond csak az, hogy Lucy számára fontos vagy és nem akar megbántani. Ezért nem mondja ezt meg a szemedbe.
-Őszinte lány. Ha valami zavarja, azt elmondja.
-Tényleg? -vonta fel önelégülten szemöldökét Greg. -Azt tudtad, hogy Miamiban találkoztunk Jeremyvel? És azt, hogy mitől fél? Vagy, hogy miért neveztek anno az Xfactorba? Ezekről beszélt veled valaha is?
-Ismerem a trükkjeidet. Mindenkit manipulálsz, megpróbálsz mindent és mindenkit irányítani. Nem törődsz senki mással csak magaddal! Ki kell hogy ábrándítsalak, a mi kapcsolatunk sokkal stabilabb annál, minthogy képes legyél elbizonytalanítani!
-Ha ez így lenne, nem estél volna nekem az első adandó alkalommal, mikor Lucy kitette a lábát a szobából. Te is pontosan tudod, ha választania kellene kettőnk közül, te maradnál egyedül.
Niall hallgatag maradt. Legbelül tudta, hogy Gregnek igaza van...Legalábbis az utolsó mondatig bezáróan. Abban már korántsem volt biztos, hogy kettejük közül az általa annyira gyűlölt és megvetett arrogáns seggfejet választaná. Mindenesetre azt kénytelen volt elismerni, hogy képtelen lennék gyors, egyértelmű választ adni.
-Megjöttem! -kiáltottam széles mosollyal, ahogy beléptem az ajtón. Kezeimben két nagy zacskóban kínai kaják sorakoztak. A nagyvárosok előnye, hogy az ember még hajnalok hajnalán is talál egy nyitva levő árust, akitől pár fontért cserébe friss, meleg ételt szerezhet.
A szobába belépve szinte arcon csapott a két srác között kibontakozott feszültség.
Tudtam, hogy nem kellene egyedül hagynom őket. Jó, hogy egymás torkának nem estek. Esküszöm néha olyanok, mint az óvodások. Képtelenek egy percig megülni a fenekükön csendben, békében. Ha makacssági versenyt rendeznének, ez a kettő elhozná az első díjat, majd a dobogó tetején összevesznének azon, hogy melyikőjük kapja a kupát.
-Sikerült valamit találnotok valamit? -kérdeztem kissé hezitálva. Ugyan jelen voltam, és türtőztették magukat, de szemeikkel még mindig Zeusz villámait szórták. Leültem közéjük, amolyan élő falként. Tekintetem a monitorra szegeztem, miközben megkezdtem az íncsiklandozó finomságok kibontását.
-Még mindig fut a kereső, de pár perc és kész -Greg tekintete rám tévedt. Elmosolyodott. -Nyugi, megtaláljuk. Megígérem.
-Én nem emiatt vagyok ideges, te lökött! -gondoltam magamban.
-Megígérem... -utánozta erős Greg jellegzetes akcentusát Niall az orra alatt. Nem volt túl hangos, csak épp annyira, hogy az utánzott is tökéletesen hallja. Homlokán a bőrt erős ráncokba húzta. Elmosolyodtam.
-Csigavér, srácok! Inkább egyetek! -nyújtottam feléjük a direkt számukra összeállított menüt. Mindkettejüknek a kedvencét hoztam el, nehogy még a kaján is összevesszenek. Niall édes-savanyú csirkét kapott krumplival, míg Greg csípős-mogyorós csirkét tojásos rizzsel. Én maradtam a jól bevált szezámmagos csirkémnél és krumplimnál. Nálam ez volt a top.
Végre beállt a tökéletes csend és béke. Igaz a mondás: egy férfi szívéhez a hasán át vezet az út. Egy finom fogás bárkit képes megnyugtatni, sőt még akár barátságok is születhetnek egy vacsoraasztalnál...Oké, a mi helyzetünkben talán a barátság erős kifejezés volt a kialakult szituációra, de annyit bizton állíthattam, hogy a kedélyek egy kicsit lenyugodtak. A két fiú krumplis zsákként dőlt ki kései vacsora vagy korai reggeli után.
Mindhárman fáradtak voltunk a több órája tartó keresés után. Míg Greg a keresőkódokkal vacakolt, addig a szöszivel átolvastuk az egész blogot. Próbáltuk kielemezni az utóbbi bejegyzéseket, hátha valami nyomra bukkanunk.
A földre borulva hunytam le szemeimet. Még mindig a két srác között voltam, bár Niallhoz közelebb. Fejemet karjára fektettem. A testéből áradó hő lassan kezdett álomba ringatni. Simogatni kezdett, ami csak tovább gyorsította az elalvási folyamatomat. Éreztem, ahogy a fáradtság eluralkodik rajtam és a mélybe ránt.
Egyszerre egy éles, sikoly szerű hang rántott vissza az ébrenlétbe. Ijedten ugrottam fel. Értetlenül és tanácstalanul bámultam a két karikás szemű fiúra. Ők is akkor riadtak fel.
-Megvan az eredmény -állapította meg ásítva Greg. Haja kusza volt, de neki mégis jól állt. Sokkal fiatalabbnak és lazábbnak tűnt tőle. Pillantását rám szegezte. -Lucy, mi van Yorkban?
-Mi? -kérdeztem vissza. Kérdése nem jutott el egészen tudatomig.
-Azt kérdeztem, mi van Yorkban? Egy nyaraló? Egy ismerős? Családtag?
-Ezek szerint Sheila Yorkba ment? -kapcsolódott be a beszélgetésbe a fáradt hangú énekes.
-Igen zsenikém, erre akarok kilyukadni -szem forgatva tűrt bele sötét tincseibe. Szemét ismét rám villantotta. -Szóval?
-Fogalmam sincs -gondolkodni kezdtem. Milliónyi lehetséges válasz futott végig agyamon, de egyik sem felelt meg a feltételeknek.
York...York...Mi a francot keresel ott? Sosem beszéltél arról, hogy bárkid is élne ott. Akkor miért mentél oda? Biztos egy ismerőshöz mentél, akiben megbízol. Olyan valakit kerestél fel, aki fontos a számodra, de senki sem gondolna rá, mert...
-Hát persze! -szóltam csendben. A két fiú azonnal felkapta fejét.
-Mi az? -kérdezte az egyik.
-Mire jöttél rá? -vágott közbe a másik. -Mi van Yorkban?
-Egyetem -feleltem kurtán. Azon nyomban mobilom után kaptam. Nem törődtem vele, hogy hajnali négyhez közeledtünk- Válaszokat akartam, méghozzá azonnal. Épp eleget vártam már és kezdtem megunni az egy helyben ücsörgést.
-Kit hívsz? -kapta el siető tekintetem Niall.
Nem válaszoltam, csak tárcsáztam. Pár pillanat múlva egy álmos, fáradt hang szólalt meg a vonal túl végéről.
-Mi az Lucy? Tudod, hány óra van?
-Ott van Shei? -kérdeztem határozottan. Hangomból eltűnt minden köd, csupán az erő és az eltökéltség maradt. Az elszántság, hogy megtaláljam a barátnőmet.
-Rosszat álmodtál? Még csak négy óra. Mégis miért hívtál fel?
-Válaszolj a kérdésemre, Collin! Ott van Sheila vagy sem?
Mély sóhaj hallatszott az éjszakában. Vártam, már kezdtem azt hinni, letette. Szaggatott lélegzete árulta el jelenlétét.
-Lucy, szerintem feküdj vissza aludni! Biztosan fáradt vagy. Majd holnap visszatérünk erre -felismertem az unokatestvérem jellegzetes menekülési technikáját. Ha valami kínos volt a számára, egyből terelni próbált.
-Collin, ő a legjobb barátnőm. Csak azt szeretném tudni, hogy jól van-e. Kérlek, legalább erre válaszolj! -ellágyultam, de nem tehettem mást. A pillanatnyi erőkitörésem kezdett elszállni ereimből, s a fáradtság ismerős hullámai nyaldosták lelkemet. -Kérlek.
-Nincs miért aggódnod -válasza tömör volt, de megnyugtató. Megkönnyebbülés futott át rajtam. Elmosolyodtam.
-És mikor jön vissza? Mármint a városba?
-Lucy, nem hiszem...-szólt Collin, de ekkor megszakadt a hangja.
-Col! Collin, ott vagy?
-Szia, Lu! -törte meg a várakozással telt csendet egy ismerős kislányos hang.
-Sheila -nyögtem ki félig örülve, félig sokkos állapotban.
-Figyelj, nem akarlak elkeseríteni, de hagyj békén! Nem véletlenül léptem le. Az, hogy időközben halottnak hittetek csak még jobban megkönnyítette a dolgomat -szavai savként marták végig belső szerveimet, elsősorban a szívemet. A levegő torkomon akadt, kezeim remegni kezdett. A fiúk aggódva nyúltak a készülék után, de kezemből nem tudták kivenni. Elhúzódtam. -Elegem van a játékokból, az állandó hazugságokból, amelyekkel mindenkit hitegetsz! Erre nekem nincs szükségem. Nem vágyom egy brazil szappanoperára, szóval az lenne a legjobb, ha békén hagynál! Keress más valakit, akit átverhetsz és engem felejts el! Nem megyek vissza a városba többé. Talán egy európai országban kezdek majd új életet, még nem tudom.
-Shei, hiányzol. Nem csak nekem, de mindenkinek. A családodnak, a barátaidnak -minden szóval egyre közelebb kerültem a megfulladáshoz. -Szeretlek, nem akarlak elveszíteni.
-Ha szeretsz, akkor hagyd, hogy jobb életet éljek. Mindenkinek így lesz a legjobb. Nem akarok további mellékszereplő lenni a drámákkal fűszerezett életedben.
-És mi lesz az álmainkkal? A bandával? -reménytelenül próbáltam meggyőzni.
-Ébredj fel! -ripakodott rám. Éles hangja megfagyasztotta a levegőt. -Te is pontosan tudod, hogy nem sikerült volna. Mit áltatod még magad? Annyi feltörekvő banda van, mint nyúlszar a réten. Jobb, ha keresel valami reálisabb álmot!
-Nem. Én nem fogom feladni. Bebizonyítom, hogy tévedsz az álmainkkal és velem kapcsolatban is! -hirtelen újult erő tört ki belőlem.
-Sok sikert, csak aztán nehogy sírás legyen a vége -tette hozzá megfontolt, lassú, de kellően arrogáns hangon. Halk sípolás jelezte, hogy már nem voltunk vonalban.
A két fiú döbbenettől kikerekedett szemekkel bámult rám. Szám keserű mosolyra húztam.
-Nem adom fel.

Blog

Hamar a sajtó és a paparazzók fülébe jutott, hogy korai volt Sheila temetését szervezni. Amióta napvilágra került általuk a hír, amit mi magunk sem tudjuk, hogy került hozzájuk, azóta egy szabad percünk sincs. Mindenki tudni akarja barátnőnk tartózkodási helyét, mintha legalábbis mi tisztába lennénk vele.
Felreppent az a hír is, miszerint a biztosítási pénzre pályáztunk, és ezért adtuk elő Shei halálhírét, valamint egy olyan összeesküvés is született, ami egyszerre volt nevetséges, sértő és abszurd is. Néhány megrögzött jóakarónk ugyanis azt kezdte terjeszteni rólunk, persze csak jó-szándéka jeléül, hogy mivel nem vagyunk olyan híresek, és nevünk is csak most jelent meg, ezzel az átveréssel próbáltuk magunkra irányítani a közönség figyelmét, hátha legalább sajnálatból vagy együttérzésből meghallgatják a dalunkat.
 Mind közül nekem ez tetszett a legjobban. Ezen bármikor képes voltam egy jót nevetni. Mia inkább felháborodott rajta és nem félt éles nyelvével beolvasni pár kelletlen paparazzónak is, ha a helyzet úgy hozta, s mostanában elég sokszor botlottunk beléjük.
Két napja cikkeznek a különféle újságok, napilapok, internetes fórumok Shei eltűnéséről és annak lehetséges okairól. Bár a legtöbbje őrültség és inkább csak viccelődés szintjén mozgott, egy-két igen jó ötletet adott, aminek szívesen utána is jártunk volna, csakhogy a paparazzók minden lépésünket figyelik, így szabályosan a házban ragadtunk. Szerencsémre nem kellett egyedül töltenem időmet az újonnan kialakult börtönömben. Niall egy pillanatig sem hagyott magamra. A nyomozás gondolata felpezsdítette. Szívesen segített, kigyűjtötte a fórumokat, telefonálgatott, próbálta elintézni, hogy legalább egy napra leszálljanak rólunk a fotósok, de adódott olyan pillanat is, mikor egyszerűen csak főzött nekem egy kávét, vagy magához ölelt a kanapén, hogy együtt nézhessünk meg egy filmet. Milliónyi oldalt olvastunk végig, s mindről szorgosan feljegyzéseket készítettünk, hátha ezzel megyünk majd valamire. Érthető módon, ez a taktika sikertelennek bizonyult.
A tény, hogy nem a legjobb barátnőm ült az égő kocsiban, kissé megnyugtatott, bár gondolataimból a fekete felhők továbbra sem távoztak.
-Kicsim, Sheilanak volt blogja? -kérdezte Niall megtörve ezzel a csendet. Már órák óta keresgéltünk, nyomoztunk. Mindketten tudtuk, hogy tűt keresünk a szénakazalban, mégsem adtuk fel.
Azon nyomban felkaptam a fejemet. Gondolataim sebesen cikáztak. A fiú mellé telepedtem.
-Nem tudok róla -a monitorra siklott tekintetem. -Ez mi?
-Olyan, mint egy nyilvános napló. Minden le van benne írva, már az Xfactor előtti időkből is származnak bejegyzések -Niall visszapörgette az archívumot. -Majdnem két éves ez a blog. Nem lehet, hogy az övé?
-Kifejezetten fura és ijesztő lenne, ha kiderülne, hogy valaki már két éve figyeli minden mozdulatát, szóval szerintem de, ez tuti, az övé -beleolvastam az egyik bejegyzésbe. Épp azt a napot mesélte el mély részletekkel, amikor kiestünk a műsorból. Az érzelmek egyszerre fogtak el. A felismerés, hogy ezt bizony ő írta, a stílus, a szóhasználat és minden egyéb egyértelműen erről árulkodott, átéltem újra azt a percet, az akkor előtörő pillanati csalódottságot, melyet hamar átvett az öröm, a boldogság és a felszabadultság, valamint a tudat, hogy alig pár órája frissítették a blogot, ami egyenlő volt Shei testi épségével.
Nem vártunk sokat, az utolsó bejegyzéshez pörgettünk. Végigolvastuk legalább hússzor, de semmi használható infót nem találtunk benne. Se név, se hely, mégcsak az időjárásra utaló jelet sem hagyott. Csalódottan sóhajtottunk fel mindketten.
-Sajnálom, azt hittem, ebből majd megtudunk valamit -jegyezte meg halkan Niall. Megráztam a fejem, s arcon pusziltam.
-Rengeteget segítettél. Legalább most már abban biztosak lehetünk, hogy életben van, sőt még internetelérhetősége is van -ekkor hirtelen szikraként pattant ki fejemből egy ötlet, mely tudtam, Niall tetszését nem fogja elnyerni. Leugrottam az ágyról. -Ez alapján vissza lehet keresni a helyet, nem? Mármint a blog segítségével -Niall zavartan bólogatott. Egyenlőre nem sejtette, mire is akarok igazából kilyukadni.
-Van olyan ismerősöd, aki képes ilyesfajta Hacker munkára? -vonta fel egyik szemöldökét. Szinte látható volt szemeiben, mikor rájött, kire gondolok. Arcomon széles vigyor ült..amolyan gonosz fajta. -Bárkit, csak őt ne. Te is tudod, hogy nem bízhatunk meg benne! -kezdett azonnal heves ellenkezésbe, épp ahogy sejtettem.
-Niall, tudom, hogy nem csíped, de ő...
-Nem az a gond, hogy nem csípem. A spenótot nem csípem, őt kifejezetten gyűlölöm -vágott vissza idegesen, megemelt hanggal. -Nem értem, miért nem tudod őt már végre a múltadba temetni.
-Azért, mert egy embert nem lehet csak úgy kitörölni a tudatból -feleltem ingerülten. A düh kezdett szétáramlani bennem, de tudtam, tartóztatnom kell magam. Nem ez a legmegfelelőbb hely és idő ahhoz, hogy egymás torkának ugorjunk.
-Greg egy manipulatív szemét seggfej és ezt te is pontosan tudod! -förmedt rám ismét.
Egy mély sóhaj szakadt ki belőlem, mely többet elárult legbelsőbb érzéseimről, mint ezernyi szó. Niall is érezte ezt. Felgyorsult légzését és szívverését igyekezett visszaterelni az eredeti állapotába. Hajába túrt. Szemeiben megbánás ült.
-Niall, Sheila a legjobb barátnőm és fogalmam sincs róla, hogy merre van, mit csinál, miért nem jön haza. Annyit viszont biztosan tudok, hogy az eltűnésének egyik fő oka én vagyok, ezért nekem is kell őt megtalálnom. A rendőrség hiába keresi, nem fogja megtalálni -leültem mellé. Kezét tenyereim közé vettem. -Figyelj, Greg pontosan tudja, hogy kell eltűnni mások elől, s egy ilyen helymeghatározás sem hiszem, hogy kifogna rajta. Talán ő az egyetlen, akinek a segítségével megtalálhatom Sheit. Érte bármit megtennék, ezt te is tudod, szóval kérve kérlek, ne akard, hogy elzárkózzak Greg elől, mert nem fog menni. Valahányszor megpróbálok elszakadni tőle, valahogy mindig visszatérek a közelébe. Talán a sors keze, nem tudom, de azt igen, hogy ő segíthet. Szeretném, ha tudnád, szer...
De nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot. Állam alá nyúlt, lassan magához húzott, majd puha ajkával könnyed csókolt lehelt ajkamra. Tudtam, nincs szükség bizonygatásra. Mindketten megbíztunk a másikban, még akkor is, ha időnként valamelyikünkből féltékenységi roham tör ki. Éreztük, nem attól lesz erős a kapcsolatunk, hogy hányszor mondjuk egymásnak azt a bizonyos sz-betűs szót, hanem attól, hányszor öleljük magunkhoz a másikat bánatukban, hányszor csókoljuk meg egymást mélye, szenvedélyesen, s hányszor engedünk a másiknak betekintést legmélyebb érzelmeinkbe, aggodalmainkba, vágyainkba. A nyíltság tett minket összetartóvá, valamint az a rengeteg megpróbáltatás, amin keresztül kellett mennünk. Mások talán már régen feladták volna, de mi túlzottan makacsok voltunk.
-Hívd fel! -tartotta elém a mobilt a szöszi, miután ajkaink fájdalmat búcsút vettek egymástól. -Nem zavar, ha vele kell együtt dolgoznunk, de csak addig, míg ez az egész közös. Nincs titkos csapat, sem kamu, sem félrebeszélés. Ezt mi ketten kezdtük el, és most őt vesszük be.
Bólintottam.
-Megígértem, vagy tán elfeledted? -vontam fel szemöldökeimet nevetve. -Nincs több titok, se hazugság -rákacsintottam, s már tárcsáztam is.
-Csak nem Lucy az, a nagy biztosítási csaló? -szólt a készülékbe nevetve Greg.
-Csak nem Greg az, tudod az az orbitális seggfej?!
-Ez most fájt. Mélyen fájt -sóhajtott fel színpadiasan. -Szóval, miben segíthetek? Csak nem részesedést ajánlsz fel a biztosítási pénzből?
-Haha. Jó vicc. Még ha igaz is lenne, se kapnál belőle.
-Akkor nem az? Kár. Pedig kezdtem azt hinni, hogy végre előjött a rossz-kislány éned.
-Még egy ilyen beszólás, és ez a rossz-kislány szétveri a hátsódat! -figyelmeztettem, bár hangomon halható volt a nevetés.
-Ez esetben passzolok. Gondolom, nem azért hívtál, mert hiányzom.
-Lottóznod kellene -feleltem. Greg csak egy sóhajjal reagált. -Figyelj, egy fontos dolgot kell megbeszélnünk.
-Terhes vagy? -vágott közbe kirobbanó nevetéssel.
-Greg! -süvöltöttem rá. -Egyáltalán nem viccelek. Sheilaról van szó.
A fiú érezhetően megváltozott, mind hanghordozásban, mind beszédtempóban, akcentusban.
-Sikerült megtudnod róla valamit?
-Pont ebben kérem a segítségedet. Te tudod, hogy kell eltűnni az emberek szeme elől. Talán van pár ötleted, hogy hova mehetett -mivel válasz nem érkezett, tovább folytattam. -Valamint megtaláltuk a blogját. Pár órával ezelőtt frissítette. Abban reménykedtünk, hogy hátha neked sikerül ez alapján egy helyet visszakeresned.
-Otthon vagy? -kérdezte végül, több percnyi néma csend után.
-Igen. Niall is itt van.
-Ó! Értem. És ő tudja, hogy...
-Tudja -szóltam közbe határozottan.
-Most nem vagyok a városban, de mit szólnál, ha hétre átmennék hozzád. Addigra megpróbálok összeszedni pár dolgot, amivel könnyebben megtalálhatjuk az elveszett bárányt.
-Köszi, Greg. Jövök neked eggyel! -mondtam hálásan. Szívemről kőhalmok omlottak le. Könnyebbnek éreztem lelkem, felszabadultabb és optimistább lettem alig egy perc alatt.
-Felírom a listára -mormogta orra alatt, inkább magának, mintsem nekem.

Kérdések és válaszok

-Mit mondtak? -Mia elé léptem. Mélyen szemébe néztem, hátha így sikerül valamit kiolvasnom hold méretűre kikerekedett szemeiből. De tekintete fekete foltként lebegett előttem. Képtelen voltam eldönteni, hogy csalódott, szomorú esetleg örül...bár ez utóbbinak adtam a legkevesebb esélyt. Az ember nem így szokott reagálni egy jó hírre, de azért a biztonság kedvéért ezt sem mertem teljesen kizárni. Mianál bármi lehetséges. -Kérlek, mondj már valamit! -megragadtam két vállát. -Vissza kell mennünk? Újabb tanúvallomást követelnek? Minket gyanúsítanak Sheila halálával kapcsolatban?
A lány arca egyszerre felderült, amitől komolyan megijedtem. Azóta a nap óta egyszer sem láttam önfeledten nevetni, de most kicsattant belőle a jókedv.
-Nem. Pont ez az -szólt közbe izgatottan. Értetlenül és tanácstalanul néztem hátra a fiúkra, de mindketten megvonták a vállukat, s fejüket rázták.
Megőrült? Lehetséges, hogy a tetoválás eltalált valami ideget, ami súlyos agyi károsodást okozott nála? Erre azért elég kicsi az esély, nem? Egyáltalán lehetséges az ilyesmi? 
Leültettem barátnőmet egy közeli padra. Hideg volt, de akkor ez volt a legkisebb bajom. Az egyik barátnőm meghalt, nem akartam a másikat is elveszíteni.
Vettem egy mély levegőt. Mia elé álltam.
-Oké, akkor most nyugodjunk meg egy kicsit -kezdtem bele a rögtönzött terápiámba.
-Egyszerűen nem megy. Ezután a hír után...
-Mégis miféle hír után? Mit mondtak a rendőrök?  -vágtam közbe idegesen. Minden türtőztetésem ellenére is kirobbant belőlem. Aggódtam, jobban mint valaha. Egész testemben remegtem a kétségbeeséstől és az idegességtől. Az, hogy mínusz 10 fok volt, csak rátett még egy lapáttal.
-Még nem mondtam? -kacsintott rám. Homlokomra csaptam.
-Oké, a humorod a régi, ezek szerint nem őrültél meg -hirtelen minden erőm elhagyott. Leroskadtam a padra.

-Azt hitted az agyamra ment valami? -vonta fel sértődötten szemöldökeit.
-Nem valami. Hanem Shei elvesztése. Nem igazán szoktál beszélni az érzéseidről, szóval féltem, hogy így törik ki belőled, hogy egyszer csak összeroppansz. Azt hittem, ez most történt meg a tetoválás megcsináltatása után. Úgy gondoltam, ez hozta fel belőled azokat a régi emlékeket, melyek végleg a gyász legsötétebb bugyraiba száműztek téged -úgy hadartam, hogy csak a végén vettem észre, hogy a kezdetek óta nem vettem levegőt. Sietve nyeltem magamba a hűs oxigént.
Mia arca ismét mosolyra húzódott.
-Lucy, hogy gyászolhatnék olyas valakit, aki még él?
Először nem értettem kérdését, de lassan kezdett végigáramlani rajtam a felismerés. Az adrenalin új hullámban tört ki belőlem. Felugrottam a padról. Szám ezerkarátos colgate mosolyra nyílt.
-Mia, mondd hogy most nem viccelsz!
-Olyannak ismersz, aki ilyesmivel viccelődne?
Könnyek törtek elő belőlem. A fiúk felé fordultam. Mivel nem akartak zavarni minket, pár lépéssel odébb álltak, hátat is fordítottak.
-Niall, Harry, Sheila él! -kiabáltam torkom szakadtából, amennyire zokogásom hagyta. -Shei életben van -suttogtam ezúttal csak magamnak, mintha a saját tudatomat próbálnám meggyőzni erről a képtelennek tűnő tényről.
Mire felkaptam a fejem, Niall már ott állt előttem, Hazza pedig barátnőjét ölelgette, csókolgatta. Még mindig zokogtam. Vállaim fel-lerángatóztak, miközben könnyeim megáradt folyó módjára mossák le arcomat. A fiú magához húzott. Karjait szorosan körém zárta. Úgy éreztem magam, mint egy kismadár, akit egy vigyázó kalitkába tesznek, nehogy még több kárt tegyen magába.
A múltban is sokszor sírtam, de ez volt az első alkalom, hogy örömömben tettem. Fura, vegyes érzések keríttek hatalmukba.
Ha nem Sheila volt az autóban, akkor ki? Az ő családja tudja egyáltalán? Vajon ők hogy érezhetik most magukat, miközben mi itt örülünk annak hogy az ő gyermekük halt meg és nem a mi legjobb barátnőnk? Nem alattomos ez egy kicsit? És ha Shei él, akkor hol van most? Miért nem jelentkezett? Vajon jól van? Vagy az is lehet, hogy bár teste nem került elő, továbbra is élettelenül fekszik egy árokban? Esetleg őt is összekeverték valakivel? 
Túl sok megválaszolatlan kérdés keringett a fejemben ahhoz, hogy bármit is mondjak Niallnak. Szerencsére, legalább ő nem strapált még több kérdéssel, amire tőlem várna választ. Ezért hálás voltam.
-Jól vagy, kicsim? -ez volt az egyetlen kérdése, de talán a legnehezebben megválaszolható is. Mégis mit mondhattam volna? Persze, örülök, hogy más halt meg a legjobb barátnőm helyett vagy, nem, mert még mindig fogalmunk sincs, hogy hol van Sheila. Egyik lehangolóbb válasz mint a másik. -Lucy, látom, hogy rágódsz valamin. Kérlek mondd el, hagyd, hogy segítsek -suttogta fülemben olyan gyengéden, ahogy csak tőle telt. Továbbra is izmos karjai közt melegedtem, mégis kicsit eltoltam magamtól, hogy szemébe nézhessek. Az ilyen helyzetekben tűnt csak fel, mennyivel magasabb nálam még akkor is, ha rajtam magassarkú volt. Pillantásaival aggódást sugárzott. Sérülékenynek tűnt, ami az ő esetében nem számított megszokottnak. Bár az utóbbi napokban jó pár évet öregedett a "gondozásom" következtében.
-Attól, hogy nem Sheila teste fekszik a hullaházban az egyik fagyasztóban, még korántsem biztos, hogy jól van. Fogalmunk sincs, merre lehet, sem arról, miért nem jelentkezik. Ha jól lenne, legalább Collinnak szólt volna. Szereti őt és vele sosem tenne ilyet. Pontosan tudja, mennyire fáj, ha elveszítünk valakit, és ekkora fájdalomnak egyik szerettét sem tenné ki szándékosan.
-Lehet, nem tudja, hogy halottnak hittük.
-A TV és az újságok is cikkeztek róla. Aki egy kicsit is követi a mindennapi híreket, az tudta -válaszoltam határozottan. Nem tudtam, miért ragaszkodok ennyire a gyászmadár titulushoz, de úgy éreztem, valakinek a földön kell maradnia.
Niallból egy mély sóhaj szakadt fel.
-Én tudod mit hiszek? -vonta fel szemöldökét. Megráztam a fejem, tekintetem összekapcsolódott az övével. Ereje ereimbe áramlott. -Szerintem meg akar leckéztetni téged. Meg akarja mutatni, hogy ő mit érzett, mikor eltűntél Miamiba és hiába próbálta felvenni veled a kapcsolatot, te nem válaszoltál..
-De, akkor tudta, hogy élek -kezdtem védekezni. Kicsit hirtelen ért ez a fajta kioktatás, bár be kellett ismernem, volt benne valami.
-Tévedsz. Csupán sejthette és reménykedhetett benne, hogy jól vagy. Ő pont úgy élte meg azt a szitut, mintha meghaltál volna. Nem láttad az arcát. Nem láttad, nem tudhattad, mennyire fájt neki az eltűnésed. Éltél, de az ő lelkében halott voltál. Ezért volt rád ennyire dühös. Ezért nem beszélt veled, mert itt nem csak arról volt szó, hogy elugrottál nyaralni és őt meg nem vitted magával, hanem arról, hogy meghaltál, még akkor is ha a valóságban a szíved egy pillanatra sem állt le -Niall szavain keresztül pofoncsapásként értek az érzelmek.
-Te is ezt érezted, igaz? -nem bírtam tovább szemébe nézni. A fagyos földet kezdtem bámulni, mintha ezzel bármit is megoldhattam volna. Igyekeztem visszahúzódni a páncélom mögé, de hiába. Az az ajtó már bezárult. Niall elől nem menekülhettem.
A srácból válasz helyett csak egy sóhaj tört fel. Ez többet mondott minden szónál, s nagyobb fájdalmat
okozott, mint egy pofon. Gyűlöltem magam azért, hogy ilyen helyzetbe hoztam mindkettőjüket.
  Ha ők ezt érezték, a többiek vajon mit élhettek át? Anya? Daisy? Mia? Jack&Collin? Vajon ők mit gondoltak rólam? Vagy inkább mit gondolnak? Dühöd leszek ha arra gondolok, hogy Shei csak egy játékot űz velem, de nem rá vagyok mérges, hanem saját magamra, amiért elértem, hogy ilyen ötletek pattanjanak ki fejéből. Mégis miféle barát vagyok én? 
-Kicsim, a múlt elmúlt. Nem érdemes tovább rágódni rajta -nyugtatott Niall. Puha ujjaival végigsimította a hidegtől kicserepesedett arcomat. Mélyen azúrkék szemeibe néztem. Egy könnycsepp szökött ki bal szememből, míg a fiúra meredtem. Megcsókolt. Tűzzel, erővel font csókjába. Ajkaink összesimultak, akárcsak két puzzle-darab. A forróság felperzselte testemet, újraindította az agyamat. Minden idegszálam erre a rejtélyre összpontosult. Újra élőnek és elevennek éreztem magam.
-Lehet, hogy a múlt a kulcs mindenhez -jegyeztem meg halkan, levegő után kapkodva két csók között.