A lány arca egyszerre felderült, amitől komolyan megijedtem. Azóta a nap óta egyszer sem láttam önfeledten nevetni, de most kicsattant belőle a jókedv.
-Nem. Pont ez az -szólt közbe izgatottan. Értetlenül és tanácstalanul néztem hátra a fiúkra, de mindketten megvonták a vállukat, s fejüket rázták.
Megőrült? Lehetséges, hogy a tetoválás eltalált valami ideget, ami súlyos agyi károsodást okozott nála? Erre azért elég kicsi az esély, nem? Egyáltalán lehetséges az ilyesmi?
Leültettem barátnőmet egy közeli padra. Hideg volt, de akkor ez volt a legkisebb bajom. Az egyik barátnőm meghalt, nem akartam a másikat is elveszíteni.
Vettem egy mély levegőt. Mia elé álltam.
-Oké, akkor most nyugodjunk meg egy kicsit -kezdtem bele a rögtönzött terápiámba.
-Egyszerűen nem megy. Ezután a hír után...
-Mégis miféle hír után? Mit mondtak a rendőrök? -vágtam közbe idegesen. Minden türtőztetésem ellenére is kirobbant belőlem. Aggódtam, jobban mint valaha. Egész testemben remegtem a kétségbeeséstől és az idegességtől. Az, hogy mínusz 10 fok volt, csak rátett még egy lapáttal.
-Még nem mondtam? -kacsintott rám. Homlokomra csaptam.
-Oké, a humorod a régi, ezek szerint nem őrültél meg -hirtelen minden erőm elhagyott. Leroskadtam a padra.
-Nem valami. Hanem Shei elvesztése. Nem igazán szoktál beszélni az érzéseidről, szóval féltem, hogy így törik ki belőled, hogy egyszer csak összeroppansz. Azt hittem, ez most történt meg a tetoválás megcsináltatása után. Úgy gondoltam, ez hozta fel belőled azokat a régi emlékeket, melyek végleg a gyász legsötétebb bugyraiba száműztek téged -úgy hadartam, hogy csak a végén vettem észre, hogy a kezdetek óta nem vettem levegőt. Sietve nyeltem magamba a hűs oxigént.
Mia arca ismét mosolyra húzódott.
-Lucy, hogy gyászolhatnék olyas valakit, aki még él?
Először nem értettem kérdését, de lassan kezdett végigáramlani rajtam a felismerés. Az adrenalin új hullámban tört ki belőlem. Felugrottam a padról. Szám ezerkarátos colgate mosolyra nyílt.
-Mia, mondd hogy most nem viccelsz!
-Olyannak ismersz, aki ilyesmivel viccelődne?
Könnyek törtek elő belőlem. A fiúk felé fordultam. Mivel nem akartak zavarni minket, pár lépéssel odébb álltak, hátat is fordítottak.
-Niall, Harry, Sheila él! -kiabáltam torkom szakadtából, amennyire zokogásom hagyta. -Shei életben van -suttogtam ezúttal csak magamnak, mintha a saját tudatomat próbálnám meggyőzni erről a képtelennek tűnő tényről.
Mire felkaptam a fejem, Niall már ott állt előttem, Hazza pedig barátnőjét ölelgette, csókolgatta. Még mindig zokogtam. Vállaim fel-lerángatóztak, miközben könnyeim megáradt folyó módjára mossák le arcomat. A fiú magához húzott. Karjait szorosan körém zárta. Úgy éreztem magam, mint egy kismadár, akit egy vigyázó kalitkába tesznek, nehogy még több kárt tegyen magába.
A múltban is sokszor sírtam, de ez volt az első alkalom, hogy örömömben tettem. Fura, vegyes érzések keríttek hatalmukba.
Ha nem Sheila volt az autóban, akkor ki? Az ő családja tudja egyáltalán? Vajon ők hogy érezhetik most magukat, miközben mi itt örülünk annak hogy az ő gyermekük halt meg és nem a mi legjobb barátnőnk? Nem alattomos ez egy kicsit? És ha Shei él, akkor hol van most? Miért nem jelentkezett? Vajon jól van? Vagy az is lehet, hogy bár teste nem került elő, továbbra is élettelenül fekszik egy árokban? Esetleg őt is összekeverték valakivel?
Túl sok megválaszolatlan kérdés keringett a fejemben ahhoz, hogy bármit is mondjak Niallnak. Szerencsére, legalább ő nem strapált még több kérdéssel, amire tőlem várna választ. Ezért hálás voltam.
-Jól vagy, kicsim? -ez volt az egyetlen kérdése, de talán a legnehezebben megválaszolható is. Mégis mit mondhattam volna? Persze, örülök, hogy más halt meg a legjobb barátnőm helyett vagy, nem, mert még mindig fogalmunk sincs, hogy hol van Sheila. Egyik lehangolóbb válasz mint a másik. -Lucy, látom, hogy rágódsz valamin. Kérlek mondd el, hagyd, hogy segítsek -suttogta fülemben olyan gyengéden, ahogy csak tőle telt. Továbbra is izmos karjai közt melegedtem, mégis kicsit eltoltam magamtól, hogy szemébe nézhessek. Az ilyen helyzetekben tűnt csak fel, mennyivel magasabb nálam még akkor is, ha rajtam magassarkú volt. Pillantásaival aggódást sugárzott. Sérülékenynek tűnt, ami az ő esetében nem számított megszokottnak. Bár az utóbbi napokban jó pár évet öregedett a "gondozásom" következtében.
-Attól, hogy nem Sheila teste fekszik a hullaházban az egyik fagyasztóban, még korántsem biztos, hogy jól van. Fogalmunk sincs, merre lehet, sem arról, miért nem jelentkezik. Ha jól lenne, legalább Collinnak szólt volna. Szereti őt és vele sosem tenne ilyet. Pontosan tudja, mennyire fáj, ha elveszítünk valakit, és ekkora fájdalomnak egyik szerettét sem tenné ki szándékosan.
-Lehet, nem tudja, hogy halottnak hittük.
-A TV és az újságok is cikkeztek róla. Aki egy kicsit is követi a mindennapi híreket, az tudta -válaszoltam határozottan. Nem tudtam, miért ragaszkodok ennyire a gyászmadár titulushoz, de úgy éreztem, valakinek a földön kell maradnia.
Niallból egy mély sóhaj szakadt fel.
-Én tudod mit hiszek? -vonta fel szemöldökét. Megráztam a fejem, tekintetem összekapcsolódott az övével. Ereje ereimbe áramlott. -Szerintem meg akar leckéztetni téged. Meg akarja mutatni, hogy ő mit érzett, mikor eltűntél Miamiba és hiába próbálta felvenni veled a kapcsolatot, te nem válaszoltál..
-De, akkor tudta, hogy élek -kezdtem védekezni. Kicsit hirtelen ért ez a fajta kioktatás, bár be kellett ismernem, volt benne valami.
-Tévedsz. Csupán sejthette és reménykedhetett benne, hogy jól vagy. Ő pont úgy élte meg azt a szitut, mintha meghaltál volna. Nem láttad az arcát. Nem láttad, nem tudhattad, mennyire fájt neki az eltűnésed. Éltél, de az ő lelkében halott voltál. Ezért volt rád ennyire dühös. Ezért nem beszélt veled, mert itt nem csak arról volt szó, hogy elugrottál nyaralni és őt meg nem vitted magával, hanem arról, hogy meghaltál, még akkor is ha a valóságban a szíved egy pillanatra sem állt le -Niall szavain keresztül pofoncsapásként értek az érzelmek.
-Te is ezt érezted, igaz? -nem bírtam tovább szemébe nézni. A fagyos földet kezdtem bámulni, mintha ezzel bármit is megoldhattam volna. Igyekeztem visszahúzódni a páncélom mögé, de hiába. Az az ajtó már bezárult. Niall elől nem menekülhettem.
A srácból válasz helyett csak egy sóhaj tört fel. Ez többet mondott minden szónál, s nagyobb fájdalmat
okozott, mint egy pofon. Gyűlöltem magam azért, hogy ilyen helyzetbe hoztam mindkettőjüket.
Ha ők ezt érezték, a többiek vajon mit élhettek át? Anya? Daisy? Mia? Jack&Collin? Vajon ők mit gondoltak rólam? Vagy inkább mit gondolnak? Dühöd leszek ha arra gondolok, hogy Shei csak egy játékot űz velem, de nem rá vagyok mérges, hanem saját magamra, amiért elértem, hogy ilyen ötletek pattanjanak ki fejéből. Mégis miféle barát vagyok én?
-Kicsim, a múlt elmúlt. Nem érdemes tovább rágódni rajta -nyugtatott Niall. Puha ujjaival végigsimította a hidegtől kicserepesedett arcomat. Mélyen azúrkék szemeibe néztem. Egy könnycsepp szökött ki bal szememből, míg a fiúra meredtem. Megcsókolt. Tűzzel, erővel font csókjába. Ajkaink összesimultak, akárcsak két puzzle-darab. A forróság felperzselte testemet, újraindította az agyamat. Minden idegszálam erre a rejtélyre összpontosult. Újra élőnek és elevennek éreztem magam.
-Lehet, hogy a múlt a kulcs mindenhez -jegyeztem meg halkan, levegő után kapkodva két csók között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése