Peter is éppen ilyen. Bár az idő túlnyomó többségében kedves, megértő, ha olyanja van, egy vénasszonyra vagy egy házisárkányra hasonlít leginkább. Azóta az este óta pedig különösen jellemzőek rá a rossz tulajdonságok. Számára a gyász ismeretlen fogalom...De az is lehet, hogy ő a munkájába temetkezik, ezzel tereli el a gondolatait. Akárhogy is, gyomorgörcsöt okozott a gondolat, hogy a stúdióba betegyem a lábamat. Napról napra egyre jobban éreztem magam és ezt nagy részben Niallnak és az ismerős környékek elkerülésének köszönhettem. Képtelen voltam a szobámban aludni vagy csak a házunkat megközelíteni. A lakásunk minden egyes négyzetcentiéhez egy-egy emlék kötött, s ezekben mindig ott volt Sheila is. Úgy éreztem, abban a környezetben csak megbolondulok. Olyan volt, mintha egy láthatatlan kész folyamatosan fojtogatott volna. Akkumulátorsavként szívtam be a levegőt minden alkalommal. A fájdalom szívbemarkoló volt és ezt már nem bírtam tovább. Tudtam vagy eljövök otthonról, vagy idegösszeomlást kapok. Az utóbbit viszont nem díjazta volna a barátom, ezért az utóbbi napokat nála töltöttem. Ezzel mindkettőnknek kedveztem. Niall rajtam tarthatta a szemét és meggyőződhetett arról, hogy nem a kádban ülve vágom fel éppen az ereimet, nekem pedig nem kellett egyedül lennem a bűntudatommal.
Az alvás még mindig nem adatott meg nekem. Minden éjjel verítékben fürödve riadtam fel. Levegő után kapkodva csitítottam meglódult szívverésemet. Még csak egy hét telt el a baleset óta, mégis ezeréves kialvatlanság nyomta a vállamat. A nyitott szemmel való alvási képességemet szinte tökéletesre fejlesztettem. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy elkerüljem a rémálmokat. Nem volt éppen kellemesnek nevezhető elfoglaltság, de nem volt mit tenni. Vagy ez, vagy a totális zombilét.
-Készen állsz? -fordult felém Niall. Már vagy negyed órája várt arra, hogy végre kiszálljak az autóból. A stúdió előtt állva még jobban elfogott a rettegés. A valóságban sokkal rosszabb volt, mint ahogy valaha is képzeltem.
Megráztam fejem, ajkamba haraptam.
-Nem, de muszáj lesz bemennem -közöltem szárazon. Igyekeztem kizárni az érzelmeimet és csak az üzleti oldalra koncentrálni. Körülbelül annyi esélyem volt rá, mint egy hajótörést luxusnyaralásnak megélni.
-Ha nem állsz készen, ne...
-Be kell mennem. Mia, Peter, sőt még Shei is számít rám. Tovább kell lépnem.
-Az lehet, de nem gyors a tempó egy kicsit? Egy hét telt el. Senki sem kérheti azt tőled, hogy ennyi idő alatt dolgozd fel a legjobb barátnőd elvesztését. Ez őrültség -kezem után nyúlt. Puha ajkaihoz emelte, ahol aztán egy lágy csókolt lehelt rájuk. Megborsóztam.
-Jól vagyok. Nem kell féltened -mosolyt erőltettem hófehér arcomra. Egy jó ideje elkerülök minden tükröt, mert tudtam, ha meglátnám magamat, megijednék. Szemeim alatt méretes árkok húzódtak, arccsontom erősen kiszögelt, hajam kócosan lógott fejem körül.
Közelebb hajoltam a fiúhoz, majd megcsókoltam. Szükségem volt érintésére, nehogy elrohanjak. Tőle kaptam minden erőmet, s ő volt az, aki miatt térdeim nem roskadtak össze minden lépésemnél.
-Háromra itt vagyok, rendben? Sietek -szólalt meg két csók között. A második sokkal szenvedélyesebbre sikeredett, mint az első. Kicsit búcsúíze volt, ami frusztrált.
Kimásztam a kocsiból és gyors, határozott léptekkel indultam a hatalmas épület felé. Ahhoz képest, hogy tél volt, a nap erősen tűzött, s a stúdió üvegépületéről visszaverődött, elviselhetetlenül vakítva ezzel a járókelőket.
Amint beléptem, megtorpantam. A bejárat mellett egy fekete keretben ott volt Shei képe, mellette tucatnyi rózsa és mécses hevert. Könny szökött szemembe, de lenyeltem az előtörő érzelmeket.
Nyugi! Erősnek kell maradnod! Meg tudod csinálni!
A lift a szokottnál is lassabban araszolt felfelé, de lehet, csak én éreztem furán az idő múlását. Akármi is okozta, egy örökkévalóságnak tűnt, míg felértem a megfelelő emeletre. Nem néztem semerre, pedig tudtam, hogy az egész folyosón mécsesek és gyertyák égnek Sheila tiszteletére, emlékére.
Még nem biztos, hogy meghalt. Lehet, nem ő ült a kocsiban. Ne könyveljétek el máris halottnak!
Dühöngtem, ordítani akartam, de nem volt min vagy kin levezetnem a haragomat. Elfojtottam.
A stúdió fényárban úszott. Mindenki felkapta a fejét, mikor beléptem. A rám meredő szemekből sajnálat nehezedett rám. A dühöm újabb hulláma készült végzetes cunamiként lecsapni. Meg is történt volna a pusztítás, ha Mia nem ugrott volna a nyakamba. Megsimogattam hátát. Bordáit könnyedén kiéreztem ujjaim alatt.
Ezek szerint te is fogytál. Téged is éppúgy megvisel ez a helyzet, mint ahogy engem.
Peter vetett véget a meghitt pillanatnak.
Normál esetben egy dal feléneklése örömmel töltött el és energiát adott, de most nem így volt. Hányingerem támadt, a hely forogni kezdett. A fájdalom mardosni kezdett belülről. Bűntudatom elviselhetetlen formákat öltött. Az az érzésem támadt, hogy valami belülről egyesével vágja el az összes idegszálamat, keserű kínokat okozva ezzel.
A kották elhomályosodtak előttem, hangom elcsuklott. Éreztem, hogy arcom nedvessé válik. Mia rémülten pillantott fel rám. Megráztam a fejem, majd esetlenül törölgetni kezdtem vöröslő szemeimet.
Légy erős! Légy erős! Képes vagy rá! Ez csak egy dal, ami rólunk szól...
De nem bírtam tovább. A dalban minden benne volt, ami összekötött minket. A múltunk, a jelenünk és az eltervezett jövőnk, amit látszólag már sosem érhetünk el. Legalábbis eredeti formánkban biztosan nem. Ezt a dalt poénból írtuk egy iszogatós pizsibuli keretei közt több évvel ezelőtt. Akkoriban nem gondoltuk, hogy ez lesz. Azt hittük ez egy olyan szám lesz, amit majd sok-sok év múlva megmutathatunk az unokáinknak és jót nevethetünk az egészen...együtt.
De ehelyett ott álltunk Miaval ketten a stúdióban, azon a helyen, ahová mindig is vágytunk. Ott, ahol még pár héttel ezelőtt Sheila is nevetve énekelt. Az üveg túlsó oldalán pedig lesajnáló hangmérnökök sokasága figyelte összeomlásunkat, amibe ők hajszoltak bennünket.
Nem törődtem semmivel csak azzal, hogy elmeneküljek. Persze tudtam, ez a könnyebb út. Megfutamodni egyszerűbb, mint szembenézni mindennel, de nem érdekelt. Akkor ott csak az ágyra tudtam gondolni, ahol kisírhatom magamból a bánatomat, valamint a naplómra.
-Lucy, várj! -kiáltott utánam Mia. Lelassítottam.
-Nem tudok visszamenni. Ne is kérj ilyesmire! -fordultam hátra hozzá, mire a lány hevesen csóválni kezdte fejét.
-Tudom, nem is kérnélek ilyesmire. Nincs az a pénz, amiért én is visszamennék oda -vállamra tette aprócska kezét. -Mindkettőnknek nehéz megbirkózni mindezzel, de azzal, hogy egymás elől is elzárkózunk, csak tovább rontunk a helyzeten. -szemeiben eddig lappangó önbizalom villant meg. Határozott volt és eltökélt. Tudtam, valamit forral a fejében. -Van egy ötletem -szája széle felfelé vándorolt. -Emlékszel, régen beszéltünk egy közös tetoválásról, de akkor nem csináltattuk meg?!
-Arra célzol, hogy üljünk be egy szalonba és varrassunk magunkra egy apró mintát, ami összeköt kettőnket?
-És Sheilat is -válaszolta erősen.
-Benne vagyok.
-Király. Tudok is valakit, aki pont megfelelő lenne erre a feladatra. Anyának is ő csinálta anno a tetkóját. Ha valaki, akkor ő tud nekünk segíteni. Ráadásul tudtommal épp a városban van.
Mindenki másképp birkózik meg a gyásszal, de a fontos az, hogy legyen valaki ott az ember mellett. Valaki elvesztése egyeseket elszakít egymástól, míg másokat egy életre összekapcsol. Ráébredtem, az hogy elmenekülök és becsukom a szemem, nem megoldás. Az pedig végképp nem, hogy a másik legjobb barátnőmet is kizárom az életemből. Mert mire észbe kapok, már egyedül leszek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése