Viharok

-El sem hiszem, hogy rávettél erre -törte meg a feszültséggel telt csendet. Suttogott. Nem akarta, hogy az általa ki nem állhatott sofőr meghallja beszélgetésünket.
Tekintetem a szöszire emeltem. Vállat vontam.
-Jobb ötletünk nem akadt -jegyeztem meg kurtán. -Amúgy is te is pontosan tudod, hogy ebben az ítéletidőben nem sokan indulnának a segítségünkre.

A srác szem forgatva nézett ki az ablakon. Időközben még jobban besötétedett. Az autópályán csupán néhány helyen égett egy-egy lámpa. Kint tombolt a hóvihar.
-Akkor sem hiszem, hogy pont Greget kellett volna megkérnünk erre -hangjából erős él hallatszott. Düh futott végig rajtam, de feltörő indulatomnak nem adtam hangot. Sikerült elfojtanom magamban.
-Én meg azt nem hiszem el, hogy ennyire hálátlan vagy. Ha rajtad meg a férfibüszkeségeden múlt volna, még mindig ott ülnénk a lefagyott autóban! -vágtam vissza magamban.
 A parkolóban több, mint egy órán keresztül próbálkoztunk. Niallal együtt toltuk a kocsit, de hiába feszítettük meg izmainkat, a hatalmas Range Rover meg sem moccant.  A hatalmas pelyhekben szakadó hónak nem kellett sok idő, hogy betemesse az egész kocsit. Alig negyed óra alatt elzárta az utunkat, s az akkumulátor is megadta magát a zordon időjárásnak. Ugyan kabátban és kesztyűben voltunk mindketten, ujjaink hamar elgémberedtek. A vékony szövet, ami kezünket borította, hamar átázott, majd a mínusz fokoknak köszönhetően ráfagyott a kezünkre. Visszamásztunk az autó biztonságot és viszonylag meleget jelentő karosszériája mögé. Összebújva, egymást melegítve vacogtunk. Leheletünket hamar megláttuk arcunk előtt lebegni. Kénytelenek voltunk segítségért telefonálni. Az egyetlen bökkenő csak az volt, hogy a legtöbb utat időközben lezárták. A hótolók nem jártak, s a mobiljainknak sem tett túl jót a csontig dermesztő időjárás.
-Kit hívjak fel? -kérdeztem reszketve. Niall közelebb húzott magához. Fejemet mellkasára hajtottam. Állával homlokomnak támaszkodott.
-Van olyan ismerősöd, aki elég idióta ahhoz, hogy eljöjjön értünk? -vonta fel szemöldökét. Halkan elnevettem magam, éreztem, ahogy ő is elmosolyodik. Tenyerével finoman megsimogatta a hátamat.
Ő viccnek szánta, de én komolyan elgondolkodtam mondatán.
Anyáékat nem hívhatom. A kocsink nincs olyan állapotban, hogy ilyen időben el tudjon jönni értünk. Előbb fújja le a szél az autópályáról. Miat sem lenne tanácsos zargatni. Szegényem nincs olyan idegállapotban, hogy most még az én bajaimat is a vállára vegye. Harry nagy valószínűséggel Miat ápolja, így ő is kiesett. Collin...Na őt meg végképp nem. Ha valakit most nem zargatnék az ő és persze Sheila családja. Jack pont a hirtelen jött ítéletidőnek köszönhetően nem jött el hozzánk. Liam, Louis és Zayn pedig nem tartózkodik a közelben. Slussz. A baráti és rokoni kör letudva. Egy személy jöhet csak szóba...Greg. Őt azonban Niall gyűlöli, bár ez valószínűleg kölcsönös. Pedig korábban milyen jóban voltak...
Niall mintha ráérzett volna gondolataimra...Vagy egyszerűen látta, hogy az ő nevére kattintok a névjegyek közül.
-Na, nem! Róla szó sem lehet! -csattant fel ellentmondást nem tűrve. Felvontam egyik szemöldököm.
-Vagy ő vagy a fagyhalál. Melyiket szeretnéd? Biztos nagyon szexin mutatsz elfagyott végtagokkal, de ha nem bánod, én még szeretnék egy kicsit élni.
A fiú arccsontja megfeszült. Egész testéből áradt a felgyülemlett feszültség és némi aggódás sugárzott szemeiben. Szívverése felgyorsult, akár egy versenyautó.
-Ha megint elkezd kötekedni, kikötöm egy villanypóznához és hagyom, hogy hóember váljon belőle! -Niall nem viccelt. Tudtam, ha lenne rá alkalma, megtenné, sőt még le is videózná, hogy egy unalmas délutánon újra és újra megnézhesse.
-Ha olyan lesz, mint régen, én magam fogom kikötözni -kacsintottam rá szelíd, de vérengző mosollyal.
-Jó látni, hogy legalább egy picit visszajött az életkedved.
Gyomrom görcsbe rándult, torkom kiszáradt. Fejemben az emlékek éles képe jelent meg. Hányinger kerülgetett. Bűntudat fogott el, amiért egy kis ideig nem gondoltam a balesetre, csak és kizárólag a jelen pillanatra koncentráltam és a barátomra. Önzőnek és ostobának éreztem magam. Szívemben és lelkemben heves vihar dúlt. Körém fonta másik karját is. Most már teljesen az ölében feküdtem. Remegő kézzel emeltem a fülemhez a készüléket. Greg önbizalomtól kicsattanó hangja ismerősen csengett. Niall rántott egyet magán, s ezzel együtt rajtam is, mikor a másik srác megszólalt a vonal túlsó felén.
-Lucy, minek köszönhetem a hívásodat? -az erős arroganciát továbbra is védjegyének tekintete.
-Még mindig itt vagy Londonban? -kérdeztem óvatosan.
-Ha megint az jön, hogy tűnjek el, akkor már le is teszem.
-Ne! Várj! -kiáltottam kétségbeesetten.
-Csak nem hiányoztam? -nevetett fel. Csilingelő kacajától megborsózott a hátam.
-Álmodban.
-Inkább a tiédben.
Felhorkantottam.
-Mondták már, hogy igencsak hatásvadász vagy?
-És neked, hogy rémesen hazudsz? -ismét felnevetett, ami Niallnak koránt sem tetszett. Szúrós pillantása tarkómat égette. -Szóval, miért is hívtál fel?
Egy hosszú sóhajt passzíroztam ki magamból. Nem húzhattam tovább az időt. Megvolt a tiszteletkör, ideje volt a tárgyra térni.
-Nem válaszoltál a kérdésemre -jegyeztem meg inkább.
-Te sem az enyémre.
-Oké, lebuktam. Tényleg nem azért hívtalak, mert úgy hiányzott a hangod.
-Most a lelkembe gázoltál -vágott közbe.
-Tudom hülyén hangzik, de elakadtunk a hóban -folytattam közbevágását figyelmen kívül hagyva. -El tudnál értünk jönni?
-Várj! Értünk? Ki van veled? -kérdéseit olyan gyorsan tette fel, hogy időt sem hagyott kitalálni egy hazugságot.
-Niall.
Válaszom után csönd állt be kettőnk között. Tudtam, még vonalban van. Hallottam halk szuszogását és mormogását. Akárhányszor elmerült gondolataiban, furcsa, morgásra emlékeztető hangot hallatott.
-Hol vagytok? -sóhaja félig elnyomta kérdését.
-Ezek szerint eljössz? -felcsillantak szemeim, a remény egyértelműen tükröződött hangomon.
-Igen, de ha még sokszor visszakérdezel, lehet, meggondolom magam -megköszörülte torkát. -Akkor merre talállak benneteket?
-Crawley-tól 2 mérföldnyire északra -válaszoltam röviden. Egy parkolóban vagyunk az autópálya mentén.
-Mit kerestek ti Crawley-ban?
-Nem mindegy az neked?
-Sietek. Nagyjából egy óra múlva ott leszek. Várjatok türelemmel, nem mintha lenne bármi más esélyetek.
Ahogy letette a telefont, Niall fellélegzett. Eddig észre sem vettem, de én is visszatartottam magamban a levegőt.
Greg, ahogy ígérte egy óra múlva leparkolt mellettünk. Nem követte el a mi hibánkat, a kocsit egy pillanatra sem állította le, még akkor sem, mikor kiszállt. Mosolya mindaddig élt, míg Niallal egymás szemébe nem néztek. Egy animációfilmben biztosan villámokat rajzoltak volna kettejük közé. A helyzet komoly volt, mégsem sikerült megőriznem a pókerarcomat. A szituáció groteszk volt, így minden amit tettek, ahogy egymásra néztek, ahogy szinte egyszerre mozdultak, ahogy gesztusaik megegyeztek, még tovább csavarta a már így is kicsavart eseményeket.
Greg meglepően csendesnek bizonyult az út során. Nem kérdezett semmit. Feltekerte a rádiót és a vezetésre koncentrált. Nem csodálkoztam cselekedetein. Mások, főleg Niall azt hihették, hogy Greg nem érzi magát ugyanúgy bűnösnek a baleset miatt, mint én, de én legbelül éreztem, hogy őt is épp úgy kínozza a belülről maró fájdalom. A szemei alatt húzódó mély, fekete karikák és a borotvát napok óta nem látott arca is erről tanúskodott.
Niall kissé sértetten meredt kifelé az ablakon. Viselkedésétől elöntött az indulat ismét. Nem akartam azt hallgatni, hogy Greg így, Greg úgy, ezért inkább csendben maradtam. A mobilomat a kezemben szorongattam, bár magam sem tudtam, miért.

Talán két pislogás közt átkapcsoltam zombiüzemmódra, de mire észbe kaptam, már a galériában voltam. Azonnal ki akartam nyomni, de nem volt hozzá elég erőm. A diavetítőre tettem ujjam. A megjelenő képek lassan és fájdalmasan tépték fel a még gyógyulásnak sem induló sebeket. Éreztem, hogy arcom nedvessé válik, de nem akartam letörölni a könnyeimet. Minden energiám elhagyott. Greg a visszapillantóba nézett. Egyenesen engem bámult. Szemeiben sajnálat gyűlt. Niall maga mögött hagyta gőgét és magához húzott.
Telefonom kiesett remegő ujjaim közül. Az énekes szorosan karjaiba zárt. Testünk úgy simult egymáshoz, mint egy puzzle két eleme. Egyik kezével derekamat tartotta, a másikkal pedig előtörő könnycseppjeimet törölgette, majd elszabadult tincseimet tűrte fülem mögé.
-Minden rendbe fog jönni -csitított suttogva.
-Ez már sehogy sem jöhet rendbe...