Nem. Nem fogok itt elgyengülni. Muszáj tartanom magam, ha azt akarom, hogy győztesként kerüljek ki ebből az egészből.
-Te meg mit keresel itt? -lépett szorosan mögém Niall. Egyik kezét derekamon pihentette. Melegség futott végig testemen. Legalább ő még mellettem van. -Azt hittem, hogy Miamiban maradtál.
Greg arcára kiült a jól ismert önelégül mosolya, ami mindig más érzelmet váltott ki belőlem. Volt, hogy rettegtem tőle, néha azonban megnyugtató volt. Most viszont a hányinger kerülgetett tőle.
Pontosan tudta, hogyha idejön, mindent tönkretesz. Mégis megtette. Nem gondolt másra, csak saját magára. És én még komolyan bevettem a dumáját. Tényleg elhittem, hogy végre képes befejezni a játszmáit. Hát úgy látszik tévedtem. De még mekkorát.
-Csak beugrottam köszönni, elvégre karácsony van -rám kacsintott, ami Niallnak is rögtön feltűnt. Maga mögé húzott, mint egy kölykét védő oroszlán. Izmai megfeszültek, éreztem, bármikor képes lenne belemenni egy verekedésbe. -Amúgy is itt jártam a közelben.
-A közelben? Tényleg? Itt, a semmi közepén, a hegyekben. Elárulnád, mégis mit kerestél errefelé? És akkor még az ajándékról nem is beszéltem -mutatott rá a szöszi a Greg karján lógó táskára. A srácot nem hatotta meg, hogy Niall éppen hozzá beszél. Ellépett mellette, s mire észbe kaphattam volna, már ott állt mellettem.
-Boldog karácsonyt! Remélem, tetszik -felém nyújtotta a piros táskát, de én megráztam a fejem.
-Greg, nem bukkanhatsz fel csak úgy. Azt hittem, ezt már megbeszéltük.
-De mikor felhívtalak, nem ellenkeztél -vetette oda, ezzel ledobva a végzetes bombát. Niall se perc alatt megfordult, tekintetének súlyát magamon éreztem.
-Igen, felhívott, de...
-Miért nem mondtad el? -vágott közbe egy újabb kérdéssel.
-Mert tudtam, ha elárulom, akkor ez lesz.
-És most jobb? Most nem ugyanott vagyunk? -felvonta szemöldökét. Tekintetében láttam, hogy ezzel a húzásommal sikerült egy több méteres falat vernem kettőnk közé. Legszívesebben toporzékolni kezdtem volna, de nyugodtnak kellett maradnom. Régen megfogadtam, hogy senki előtt sem fogok összetörni. Az a Lucy, aki mindenen elpityeredik, már a múlté.
-Lucy, de rossz vagy. Komolyan nem mondtad el nekik? -körbenézett. -Egyikőjüknek sem?
-Megtennéd, hogy ebbe most nem ugatsz bele! -förmedtem rá.
-És ha nem teszem meg, akkor mi lesz?
Niallben elpattant egy idegszál. A düh hullámai eluralkodtak rajta. Megragadta Greget és a falhoz nyomta.
-Te szemét pöcs! Miért nem tudsz végre leakadni rólunk? -üvöltötte az énekes, ahogy torkán csak kifért.
-Lucy, nem a te tulajdonod! Akkor keresem meg, amikor csak akarom. Akkor beszélek vele, amikor csak akarok, sőt ha úgy tartja kedvem, azt teszek vele, amit akarok, persze mindaddig, míg ő hagyja. És ez ellen te semmit sem tehetsz. Vagy elfogadod vagy nem, de az már a te bajod -sziszegte fogai közül Greg. Szemeiből villámokat szórt, akárcsak Niall. Ezelőtt még sosem láttam két embert, akik ennyire gyűlölték volna egymást.
Harry és Collin is próbálták levakarni a kellemetlen betolakodóról, de nem jártak sikerrel. Rajtam volt a sor. Kezemet Niall vállára tettem. Pólója alatt éreztem megdagadt, megfeszült izmait.
-Niall, engedd el -kérleltem finoman, de túl makacs volt. -Kérlek -tettem hozzá, szinte már könyörögve.
A fiú fintorogva engedte el a falnak szorított Greget. Ellépett mellőle, mögém állt. Követtem mozgását.
-Köszönöm. Ezt a zakót borzalmas vasalni -igazította meg ruháját Greg. Egy megvető pillantással jelentettem ki véleményemet.
-És most mi lesz? -fordult felém ismét Niall, kinek feje már vöröslött a felgyülemlett feszültségtől.
-Adj öt percet. Megoldom, megígérem.
Mélyen szemébe néztem, tekintetünk összeforrt. Szorosan elém lépett. Kezét arcomra tette.
-Én csak féltelek.
-Tudom, de nem kell. Képes vagyok vigyázni magamra és a helyzetet is megoldom. Bízz bennem -elmosolyodtam. Pillantásom Sheilara tévedt. Bárcsak ne néztem volna oda. Gyűlölete fojtogatni kezdett, levegő után kaptam, szívem fájdalmasan felgyorsult. Niall aggódva pásztázta végig arcomat. -Kérlek, beszélj Sheivel! Legalább próbáld megnyugtatni egy kicsikét, míg én elintézem ezt a dolgot Greggel -suttogtam elhaló hangon. A srác bólintott, s egy csókkal erősíttette meg egymásnak tett ígéretünket.
-Mehetünk? -jelent meg mellettem Greg. Kezét tartotta, hogy belekaroljak.
Na arra várhatsz, barátom!
Lekaptam a fogasról a kabátom és a pizsamámra vettem. Kimondhatatlanul divatosan néztem ki. Magamra kaptam a csizmámat is, majd a sráccal együtt távoztam. Alig tettünk pár lépést, megálltam.
-Mégis mi a szarért jöttél ide?
-Azt hittem, ezt már megbeszéltük.
-Ne gyere nekem itt azzal, hogy azért, mert a közelben jártál és be akartál ugrani, mert úgysem veszem be! Greg, ismerlek már annyira, hogy észrevegyem, mikor akarsz egy újabb ostoba hazugsággal átverni. Mikor a telefonon beszéltünk egy pillanatira azt hittem, végre megváltoztál és mindent magad mögött hagytál -úgy köpködtem a szavakat, mintha egy köpködővipera lettem volna, aki épp egy betolakodót igyekszik elijeszteni.
Greg felsóhajtott. Homlokát két ujja közé fogta.
-Nem gondolkodtam, csak jöttem. Egyszerűen kikapcsolt az agyam.
-Aha, ez még hihetően is hangzik, pláne, hogy senki sem tudta, hová jöttünk -forgattam szemeimet. -Azért ennyire ne nézz már ostobának!
Felkapta a vizet, lerohant. Hátamat a kisbusznak vetettem. Fejem mellett mindkét oldal Greg keze volt.
-Tudni akarod az igazat? Na jó, elárulom -egy futó pillantást vetett a házra, mintha attól tartana, hogy valaki megzavarja. -Elegem lett abból, hogy azzal a tenyérbemászó kis mitugrásszal lássalak. Most komolyan Lucy, jobbat nem találtál? Muszáj volt összeállnod egy ilyen nyálgéppel? Még ha lenne stílusa, megérteném, de ez egy klón. Egy kis ötperces sztárocska jövő nélkül.
Greg arca mindvégig komor maradt, belőlem mégis kitört a nevetés. Nem értette miért.
-Te féltékeny vagy! -böktem meg a mellkasát. Megrázta a fejét. -Azért képes voltál idejönni, mert féltékeny vagy. Ez aranyos.
-Nem. Én nem vagyok féltékeny -erősködött, amitől csak még jobban nevetnem kellett. -Várjunk! Mit mondtál a végén? Ismételd meg!
Tanácstalanul pislogtam rá nagyokat.
-Azt, hogy ezért jöttél ide?!
-Nem. Ez után.
-Öhm...hogy ez aranyos?!
-Szóval, aranyosnak tartasz? -vonta fel önelégülten szemöldökeit. Kezdtek nagyon idegesíteni azok a szemöldökök.
-Persze, azt leszámítva, hogy megint képes voltál gallyra vágni a társas kapcsolataimat.
-Bocsi. -egy sóhaj tört elő belőlem. Megráztam fejem.
-Greg, ez így nem mehet tovább. Nekem fontosak a barátaim, nem szeretnék folyton az érzéseikkel játszadozni. Neked ez lehet, megy, de nekem nem. Shei alig egy napja bocsájtott meg, és most megint gyűlöl -ajkamba haraptam. A férfi szemeiben sajnálat ült. Letörölte előbújó könnycseppjeimet.
-Sajnálom, de tudom, hogy nem gyűlöl. Szeret téged és ezért mérges -kacsintásával sikerült egy kis életet lehelnie belém. -Menj, beszélj vele! Addig én megpróbálok közös nevezőre jutni a nyálgépeddel.
-Szerintem hamar megkedvelnétek egymást.
-De csak akkor, ha nem gyűri össze a vadonatúj zakómat.
Elindultam vissza az ajtó felé, mikor Sheila viharzott ki rajta. Keze után nyúltam.
-Shei, várj! Beszéljük meg, kérlek!
-Nincs mit megbeszélnem veled! -teremtett le és kiszabadította csuklóját. Collin kocsijához futott és elhajtott vele. Addigra már a többiek is mellettem álltak.
-Utána kell mennem -nyögtem ki végül.
-Nem vezethetsz! Még jogsid sincs, ráadásul az utak is csúsznak -szált velem vitába a barátom. -Greg, a kulcsokat!
-Lucy, nem akarok, de muszáj a nyálgéppel egyet értenem -felelte. A farzsebében tárolta a kulcsait, mint mindig. Egy lépéssel mögé kerültem és már a kezemben is tartottam a kulcsokat.
-Mia, velem jössz, vagy te is megpróbálsz megállítani? -fordultam barátnőm felé, aki válasz helyett odafutott hozzám.
Ugyan Mianak volt jogosítványa, mégis én vezettem. Túl ideges voltam ahhoz, hogy bárki másnak is átadjam a volánt. Az utakat vastag jégpáncél fedte, lehetetlenné téve ezzel a közlekedést. Nem sokan merészkedtek ki az utakra. A hókotrók folyamatosan jártak, de a szakadó hó csak még jobban megnehezítette közlekedést.
-Merre ment? -törte meg a felettünk eluralkodott feszült csendet.
-Fogalmam sincs. Bármerre elindulhatott. -Hosszas percekig némán ültünk. Kezdett kellemetlenné válni. -Mia, tudom, hogy folyton csalódást okozok, ezért szeretnék bocsánatot kérni. El kellett volna mondanom, hogy Greg felhívott, de nem tudtam, hogyan tegyem meg. Olyan boldogok voltatok Harryvel, nem akartam a kedvetek szegni.
-Tudom. Nem hibáztatlak. Gregnél sosem lehet tudni, hogy amit tesz és amit mond, az milyen viszonyban áll egymással. Néha az ellenkezője, néha azonban tényleg meg is valósítja minden szavát. -szája sarka felfelé kúszott. -Most az a lényeg, hogy megtaláljuk Sheilat.
Bólintottam. Hatalmas tehertől szabadultam meg, de nem örömködhettem sokáig, mert fontosabb dolgunk is akadt. A sűrű hóban a látótávolság lecsökkent. Körülbelül tíz-húsz métert láttunk be.
-Lucy, nézd! Az ott nem Collin kocsija? -mutatott egy benzinkútból kihajtó járműre.
-Nem tudom. Nem látom tisztán. A rendszáma kellene.
-Akkor taposs a gázra, mert úgy látom, igencsak sietős a dolga!
Megfogadtam barátnőm tanácsát. Gyorsan hajtottam, de azért próbáltam a biztonságos keretek között maradni. Az a kocsi, ami nagy valószínűséggel Colliné volt, repesztett. Ilyen utakon lehetetlenség volt utolérni, hacsak nem akartunk felcsavarodni egy közel fára.
-Ő lesz az, érzem -jegyeztem meg halkan, magamnak.
A városból kiérve egy hegyi szerpentin felé vettük az irányt. Az időjárás itt még szörnyűbb volt. Alig láttunk valamit. A nap ugyan sütött, de a vakító hó miatt csak az előttünk haladó piros lámpáit láttuk hátulról. Kezdtünk lemaradni, így gyorsítottam, de abban a pillanatban megcsúsztunk. Szerencsére sikerült elkapnom a kormányt. Látva Mia arcát és hallva a saját felgyorsult szívverésemet fülemben, lassítottam. Reméltem, Sheilanak is megjön az esze és lassabban veszi majd a kanyarokat.
-Lucy, szerintem vissza kellene mennünk. Ennek az üldözős játéknak nincsen semmi értelme.
Mély sóhaj szakadt fel belőlem. Nem kockáztathattam. Nem éreztem elég biztonságosnak az utat és Mia testi épségét nem tehettem ki kockázatnak.
-Rendben. Keresek egy helyet, ahol megfordulhatunk.
Egy szélesebb útszakasznál akartam megfordulni, ahol ugyan élesebb sokkal a kanyar, de elég széles ahhoz az út, hogy gond nélkül megforduljak rajta. Sheila előttünk haladt pár száz méterrel. Piros kocsiját még a rossz látási viszonyok közt is könnyen ki lehetett szúrni.
-Azt a rohadt...-tört elő egy káromkodás Mia torkából, de félúton elcsuklott a hangja. Szemeiből azonnal megnyitott csapként folytak a könnycseppek.
Feszülést éreztem a mellkasomban. Ha a szív képes megszakadni, akkor az enyém megtette. Sheila kocsija előttünk csapódott neki a sziklafalnak. Az éles kanyart képtelen volt bevenni.
Megálltam. Azonnal az összeroncsolódott autó felé kezdtem futni. Mia a mentőket tárcsázta.
-Lucy! -üvöltötte elcsukló hangon. Az autó lángra kapott.
-Ki kell őt húznunk onnan! Nem maradhat bent. Meg fog halni, ha nem teszünk valamit! -ordítottam. Alig voltam pár tíz méterre az autótól, mikor az egy hangos robbanással adta meg magát. A földre rogytam. Éreztem a meleget és a lökéshullámot arcomban. Könnyeim égették szememet, arcomat. -Nem. Nem! Ez nem történhet meg! -kiabáltam torkom szakadtából. Előre görnyedtem, Mia karolt át. Válla fel-le ugrált. Zokogott, akárcsak én. -Az egész az én hibám. Miattam ment el. Miattam szált kocsiba. Miattam halt meg.
-Nem. Lucy, ez nem a te hibád. Nem tudhattad előre, hogy ez fog történni -csitított, de hiába. Szavait meg sem hallottam. Sheila utolsó szavai csengtek fülemben. Egész testem remegett, zihálva kapkodtam levegő után. Mégis, mintha egy üveg alatt lettem volna, ahonnan kiszívták az összes oxigént.
Minden az én hibám. Hogy fogom elmondani a többieknek? A családja gyűlölni fog, de megérdemlem. Sheila halála az én lelkemen szárad. Hiába mosom kezeimet, az ő vére egy életen át már rajtam marad. Megöltem. Gyilkos vagyok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése