Ice skating

 Az egyetlen dolog, ami segíti az embert, hogy túltegye magát egy szerette elvesztésén, a társaság. Ha elvesztünk egy barátot, egy családtagot, esetleg a szerelmünket, egyszerre mindenkinek hiányozni kezdesz. Eléggé erőltetett szokás, nem? Hónapokon, éveken keresztül úgy tesznek, mintha nem is léteznél, de akkor mikor összetörsz és valóban szükséged lenne valakire -egy valakire-, aki összerak, hirtelen mind megjelennek az életedben. Egyesek élvezik, ha a középpontban lehetnek, ha sajnáltathatják magukat vagy ha újra és újra elmesélhetik a történteket. Az orvosok is azt állítják, ez jót tesz a "betegnek". De a valóság az, hogy minden egyes sajnálkozó pillantás láttán, minden egyes "Micsoda tragédia!" után csak rosszabb. mindannyiszor át kell élni a fájdalmas emlékeket, ahelyett, hogy valahová jó mélyre eláshatnánk. Mikor már azt hisszük, a seb gyógyulásnak indult, valaki megjelenik és azonnal letépi a sérülésről a kötszert.
-Kopp-kopp! Bejöhetek? -ismerős kissé mély hang szólt be az ajtón. Felé fordultam. Az egyetlen személy, akivel hajlandó voltam két szónál többet váltani, az Niall volt. -Kicsit állott itt a levegő, nem? -vonta fel egyik szemöldökét. Vállat vontam. Tekintetemet az ablakra fordítottam.
A szobámban káosz uralkodott. Kották, könyvek, fotók hevertek össze-vissza. Úgy nézett ki, mint ahol egy atombomba és egy tornádó keringőt járt. A helység állapota legalább a belsőmet ábrázolta. Próbáltam kiírni a felgyülemlett fájdalmat, de valahányszor leültem, sírógörcsben törtem ki. Nem tudtam koncentrálni, minden összemosódott szemeim előtt. A telefonomat kikapcsolva tároltam már napok óta. Peter többször is keresett előtte. Mindannyiszor részvétet nyilvánított és munkára sarkallt. Na persze, máshoz sem volt kedvem, minthogy visszamenjek a stúdióba és felénekeljem azt a dalt, ami hármunk kalandjáról szólt. És mindehhez még jó képet is kellett volna vágnom. Na azt már nem! Inkább az ágyamon indulok oszlásnak. Sokkal jobb programnak ígérkezett.
-Niall, szerinted van esélye annak, hogy az eredmény negatív lesz? -továbbra is az ablakom előtt álló fán vastagon ülő havat bámultam. A közös snowboardozás járt a fejemben. Szívem összeszorult, alig kaptam levegőt. Úgy éreztem magam, mint akinek a mellkasán egy elefánt áll. Végtagjaimat pedig súlyos vasláncként húzta a fáradtság és a kimerültség.
A srác leült mellém. Kisöpörte arcomból az elszabadult tincseket. Végre felnéztem rá. Aggódott. Jobban, mint eddig bármikor. A gyász őt is megviselte még akkor is, ha nem ápolt olyan szoros barátságot Sheivel, mint Mia vagy én. Ismerte és nagyon is bírták egymást. Valahányszor egy légtérben voltak, ölték egymást. Arról már nem is beszélve, hogy a lány többször is nekiment, mikor szakított velem.
-Kicsim, én nem...
-Mindegy -elütöttem kezét arcomtól és felültem. Újra kifelé bámultam, majd magam elé. Csupasz lábujjaimat figyeltem. -Mindenki azt mondja, őrültség ebben reménykednem. Szerintük csak egy tévképzetbe ringatom magam, de nekik fogalmuk sincs arról, hogy ez milyen érzés.
Niall ujjait enyéim közé fúrta. Bőre forró volt és nyugtató. Akárhányszor hozzám ért, egy másodpercre ellazultam és átkerültem egy másik dimenzióba, ahol a semmiben lebegtem. Ott nem voltak gondok, csak én és a csend.
-Kicsim, remélni sosem felesleges és pláne nem őrültség. Ha neked ez erőt ad, akkor higgy benne! Bármi történik az életben, kell egy cél, egy motiváló erő, ami segít abban, hogy valahányszor elesel, felállj. Nincs abban semmi rossz, ha van benned még egy kis remény. Nem nekik kell ebben az egészben hinniük, hanem csak és kizárólag neked. Ne érdekeljen, mit mondanak mások, csak az számít, te mit gondolsz. És tudom, ezek közhelyesen hangoztak, de nem véletlenül mondjuk el mindig őket.
Egy halvány mosoly szökött át arcomon. Ezért beszélek csak vele. Ő tudja. Tudja, mit mikor kell mondania. Igaz, a kérdéseimre nem nagyon válaszol, csak így, sejtelmesen. De engem ez sosem zavart. Mert nem az számított, mit mond, hanem az, hogy hogyan. Minden szavával, minden mondatával hozzájárult ahhoz, hogy talpra álljak, és ezt rajta kívül senki nem tette meg értem, mert nem tudták, hogyan kell.
-Köszönöm -suttogtam, majd puha ajkához préseltem magam. A szenvedély hullámként tört rám, majd azon pillanatban el is nyelt. Az égő autó és a felismerhetetlenségig összeégett test látványa ráébresztett arra, hogy a mának kell élnem. És így is tettem.
-Gyere, van egy ötletem -Niall rám kacsintott, mikor véget ért csókcsatánk. Időközben valamilyen mágikus módon a szőnyegre teleportáltunk, ráadásul egymáson feküdtünk, no meg egy adag gyűrött kottán.
-Remélem ez nem olyan, mint az előző -jegyeztem meg szarkasztikusan. Nem lett volna jó megint lerobbanni az autópálya kellős közepén. Ráadásul azok után, hogy Greggel az ajtóban kis híján összeverték egymást, nem voltam benne biztos, hogy adott szituban megint kisegítene bennünket. Niall szemöldöke felszakadt, és a seb még mindig nem gyógyult be teljesen. De nem bántam. Kifejezetten jól állt neki, bár az, hogy Greg okozta neki, szívembe vájt.
-Egyáltalán nem. Ez csodás lesz.
-Niall...-elhúztam a számat. -Nem vagyok benne biztos, hogy egy csodás délutánt képes lennék átvészelni.
-Te meg miről beszélsz? -értetlenkedett a szöszi. -Neked pont erre van szükséged. Elég a bezártságból! Attól, hogy itt bent kuksolsz, még semmi sem lesz jobb. Legalább egy kicsit kiszellőzteted a fejed.
-De...
-A-a! Nincs apelláta! -vágott közbe még azelőtt, hogy egy épkézláb kifogást kigondolhattam volna. Felkapott a vállára, kivett a fiókomból egy zoknit, majd lesietett velem a földszintre. Mindenki értetlenül meredt ránk. Úgy néztünk ki, mint két bolond. Niall leghamarabb az előszobában volt hajlandó letenni. A kezembe nyomta a bundás zoknit. Jól ismert, pontosan tudta, melyik a kedvencem.
-Legalább...
-Nem! Nem árulom el -szólt, míg kabátját vette. Az enyémet is rám adta, s mintha csak a bátyámat láttam volna, a sapkámat is a fejembe húzta. -Vastagon öltözz, mert az egész délutánt kint fogjuk tölteni.
Meglepő módon nem kocsival mentünk, ami csak még gyanúsabbá tette az egészet. Sejtelmem sem volt, hogy miben mesterkedik, de az új élj-a-mának mottóm értelmében, nem aggódtam...legalábbis papíron nem aggódhattam volna.
-Megjöttünk! -kiáltott fel a Hyde park kapujában. Felvont szemöldökökkel fordultam felé.
-Ugye tudod, hogy mindennap ide hozom le Boomert sétálni?
-Még szép, de Booval nem hiszem, hogy tudnád ezt csinálni -futásnak eredt. A jeges járdán botorkálva rohantam utána. Arcán széles mosoly terpeszkedett.
-Hová futunk? -kiabáltam utána már lihegve. A fagyos időben hamar elment az erőm.
-Mindjárt meglátod. -válaszolt, s szinte azonnal meg is állt. A fák között megpillantottam a hatalmas reflektorokat, valamint a jégkorcsolyázó párokat. A hó szállingózni kezdett, pont mint a mesékben. -Meglepetés! -nézett mélyen szemembe ragyogó, izgatott kék szemeivel.
-Niall, izé -zavarban voltam, torkomon akadtak a szavak. -Én...Én nem tudok korizni. Még sosem próbáltam korábban.
A srác hitetlenkedve, kitágult pupillákkal nevetett fel.
-Komolyan? Nem viccelsz? -megráztam fejem. Éreztem, ahogy már így is a futástól és a hidegtől kipirult arcomba szökik a vér. -Snowboardozol, gördeszkázol, sőt már ejtőernyőztél is, de nem tudsz korizni? Tíz percnyire laksz innen. Hogy lehetséges ez?
-Anya utálja a telt, a hideget, a jégről pedig már nem is beszélve. Jack és Collin, sőt még a bátyám Dawson is profin űzik a sportot, de engem sosem vittek el. Anya veszélyesnek nyilvánította, így kimaradt.
-Mert az, hogy egy gépből kiugrasz, az nem veszélyes?! -jegyezte meg nevetéstől fuldokolva.
-Oké, oké. Nevess csak!
A fiú magához ölelt, megpuszilt.
-Bocsi, sajnálom, de ez akkor is abszurd. Valahogy azt hittem, nálatok minden sport természetes. Sosem hittem volna, hogy pont jégkorizni nem tudsz.
-Hát, egyszer mindent el kell kezdeni valahol -rákacsintottam, majd mindketten elindultunk a kölcsönző felé.
Niall seperc alatt szerzett két bakancsot. Valamiért nem volt szerelem első látásra. Már a felállással is gondok voltak...Pedig még nem voltam jégen. Botladoztam. Úgy éreztem magam, mint egy víziló, akire tütüt adtak és beküldtek balettozni. Ahogy a körülöttünk kecsesen száguldó, szinte násztáncot járó párokra néztem, olyan könnyűnek látszott. Azonban amint a jégre léptem, hanyatt is vágódtam. Illetve csak vágódtam volna, ha nem állt volna mellettem az én őrangyalom, aki könnyedén elkapott.
-Ne aggódj, menni fog!
Mindkét kezemet fogta, húzni kezdett. Féltem és reszkettem, de ez esetben nem a hideg miatt. Néhányan bámulni kezdtek minket. A legtöbben nagyon is jól szórakoztak azon, ahogy a bukdácsolásainkat nézték. Majdnem minden második percben elestem, ezzel magam után rántottam Niallt is, akit ez egy cseppet sem zavart.
-Na látod, egész jól megy! -kacsintott rám.
Hátrafelé haladtunk, Niall egy percre sem engedte el derekamat. Mindvégig erősen tartott. Minden erejével azon ügyködött, hogy mihamarabb megtanítson a sport legapróbb fortélyaira.  A nap már lenyugodott, csupán a még fennhagyott karácsonyi világítások ragyogták be az éjszakai égboltot. Minden mesebeli volt. Kezdtem végre ráérezni a lényegére.
Egy óvatlan fordulatban azonban elvesztettem az egyensúlyom. Niall könnyedén elkapott.
-Megvagy -suttogta, majd ajkaival lágyan megcsókolt. Szívem felgyorsult és nem a majdnem-esés következtében. Testemet forróság töltötte el. Éreztem, ahogy a melegség szétáramlik bennem. Az ereim minden sejtemhez eljuttatták ezt a perzselő tüzet. Hiába uralkodtak mínusz fokok olyan volt, mintha szaunában lettünk volna. Napok óta nem csókoltuk meg egymást ilyen hevesen, ennyi szenvedéllyel. Kiéheztünk a másikra, s most be sem akartunk telni egymással. Többre vágytunk. Repetázni akartunk. Az érzelmeink elragadtak mindkettőnket. Nem gondoltunk arra, ki figyel bennünket, sem arra, helyes-e az, amit teszünk, csak csináltuk. Agyunk kikapcsolt. Csupán az érzelmeink mutattak kettőnknek utat és ez csodás volt. Mosolyogtam, sőt nevettem, de ezúttal őszintén, tiszta szívből...