Tattoo

-Lányok, biztos ezt szeretnétek? -fordult felénk a szalonban ülve Harry. Szemeiben aggódás tükröződött vissza ránk. Amióta megtudta, hogy mire készülünk, megállás nélkül próbálja lebeszélni Miat és vele együtt engem is. Niall ennél szerencsére sokkal lazábban kezelte a hírt. -Tudjátok, fájdalmas és ha később mégsem tetszene, nem tudjátok eltüntetni csak úgy -folytatta ott, ahol a kocsiban abbahagyta. Kezdtem nagyon tisztelni Miat amiért ezt képes majdnem egy napja hallgatni. Nekem bizonyára nem lett volna ennyi türelmem.
-Hazz, ugye tisztában vagy azzal, hogy rajtad is hemzsegnek a tetkók? -vontam fel szemöldököm nevetve. Abszurdnak találtam, hogy éppen ő van annyira a varratásunk ellen.
-Igen, de én más vagyok.
-Nem. Te csak fiú vagy -vágott vissza Mia, aki épp egy adag kávét hajtott fel. Niall némán szemlélte a kialakuló szituációt. Jobbnak találta, ha nem szól bele. Elvégre nem rá kerül a minta.
-Niall, mondj már te is valamit! -ripakodott rá Hazza az eddig csendes barátjára. A fiú felvont szemöldökkel meredt Harryre, majd szorosan átölelt és homlokon csókolt.
-Mit idegeskedsz? Nem a karjukat vágatják le, csak egy apró, alig látható tetoválást csináltatnak. Ez még nem a világvége. Nem támadnak a zombik, sőt a kaja sem fogyott el, a Nando's is stabilan áll, szóval nem értem, miért vagy úgy oda. Ha nem bírod, akkor ne nézd -felsóhajtott. -Amúgy meg pontosan tudod, miért csinálják, szóval ne hisztériázz!
Mind elkerekedett szemekkel hallgattuk Niall rövid monológját, ami után Harry egy kisebb sokkot kapott. Valószínűleg ezelőtt még sosem hallotta így beszélni a srácot. Örültem, hogy kiállt mellettünk, annak pedig még jobban, hogy tisztában volt azzal, miért épp most vállalkozunk erre a beavatkozásra.
Amióta ismertük egymást, mindig egy közös hármunkat összekötő mintáról álmodtunk. Korábban rengeteget agyaltunk azon, mi lehetne az, ami összefog bennünket. Évekig kutattunk, de semmit sem találtunk. Mindig vagy túl nagy volt, vagy valakinek nem jött be, esetenként nem jelentett a számunkra semmit...Pedig pont ez lett volna az egész lényege. Hogy benne önmagunkat és egymást is felfedezzük. Hamar beláttuk, mivel mind különbözünk, ez még annál is nehezebb lesz, mint gondoltuk. Arról nem beszélve, hogy mikor végre sikerült megterveznünk a tökéletes mintát, a szülői áldás elmaradt. Legalább húszféle variációt küldtünk haza, de egyik sem volt megfelelő az otthoniak elvárásainak. Kezdtük úgy érezni, ez egy soha meg nem valósítható álom lesz az életünkben. Mikor már majdnem feladtuk, bevillant. Szinte egyszerre mindhárman megvilágosodtunk, s majdhogynem egymás szájából téptük ki a szót.
-Legyen egy papírrepülő -kiáltott fel végül Sheila boldogan. Mérgesen ráncoltuk össze homlokunkat, amiért nem hagyta, hogy mi is közbeszóljunk.
-És ti hová szeretnétek? -kérdeztem, mintha most azonnal mennénk a szalonba, vagy már ott is ülnénk.
-Nem tudom, én szerintem ide a csípőmhöz -mutatott az ideális helyre Mia. Kicsit lejjebb kellett húznia nadrágja szélét, hogy szemléltetni tudja elképzelését.
Tekintetünk Sheire vándorolt, aki zavartan mosolygott.
-Őszinte leszek, fogalmam sincs. Eddig nem nagyon hittem abban, hogy valaha is képesek leszünk találni egy olyan képet, ami megfelel mindannyiunknak -elnevette magát. -Szóval, ti mint szakértők mit javasoltok? -vonta fel egyik szemöldökét. Miaval összenéztünk. Pillantásából rögtön tudtam, melyik részre gondol. Egyáltalán nem jelentett nehézséget kiolvasni szemeiből. Bólintottam. Nem volt szükségünk szavakra ahhoz, hogy tökéletesen kitárgyaljuk az esedékesen felmerülő helyeket.

-A combodra -Shei csupasz bőrére mutatott barátnőm. Helyeslően bólogattam.
Ezek szerint még mindig tökéletesen működik a telepatikus-telefonunk. 
-Biztos? -fordult felém félve, de mivel én is bólogattam kénytelen volt beadni a derekát. Egy perc erejéig megsajnáltam. Sheila sosem rajongott a tetoválásokért. Ebbe is csak azért ment volna bele, mert mi ketten annyira vágytunk már egyre. Ő sem akart lemaradni, bár tűfóbiája miatt rettegett már csak a gondolattól is. A probléma kiküszöbölése végett arra jutottunk, hogy majd jól bealtatózzuk és akkor gond egy száll se. -És te Lucy? Te hová szeretnéd? -kérdezte végül a fekete hajú lány.
Széles vigyorral fordítottam hátat nekik. Ujjammal a vállam és a lapockám közti részre böktem.
-Valahova erre a részre -magyaráztam továbbra is ezerkarátos mosollyal.
Az emlék fájdalmas sebeket tépett fel, ez gyorsan kiült az arcomra.
-Minden rendben? -kérdezte suttogva Niall. Mia és Hazz épp egymást gyilkolták, nem akarta őket megzavarni.
Bólintottam, s ajkamat keserűen húztam szét.
-Persze, csak eszembe jutott pár dolog -szólaltam meg végül elhaló hangon. A srác kezével megsimogatta vállamat, közelebb húzott magához. Fejemet izmos mellkasára hajtottam. Tenyerem alatt éreztem a testéből áradó hőt, kemény, kidolgozott izmait, sőt még szívének vad ritmusát is.
-Nem muszáj megtenned, ha nem állsz rá készen.
-Attól, hogy folyton elfutok és meghátrálok, a dolgok még nem oldódnak meg -jegyeztem meg szárazon. Niall elhúzta szája szélét. Aggódott, de ő egészen más miatt, mint barátja. Gondolatai egyáltalán nem a készülő tetoválás körül forogtak, hanem azon, mi lesz majd azután. Ez a szimbólum örökké Sheilara fog emlékeztetni. A procedúra kétféleképpen sülhet csak el. Ha szerencsénk van, ezzel lezárom a múltat, vagy legalább elindulok a gyógyulás útján. A másik, sokkal baljóslatúbb, de valószínűbb elmélet szerint sosem leszek képes tovább lépni. Állandóan csak arra az éjszakára fogok gondolni, míg bele nem roppanok.
A srácnak már így is épp elég fájdalmat okozott az, hogy ilyen lelki és testi állapotban kell látnia engem. Szemeim beestek, arccsontommal vágni lehetne, annyira kiugrik, körmeimet véres csonkra rágtam, s a kialvatlanságtól járásom is bizonytalanná vált, belső ingerültségemről és sebezhetőségemről már nem is beszélve. Korábban is vesztettem el embereket az életemből. A papám halála megviselt, de akkor még kisgyermek voltam, a halál fogalma akkoriban még nem tisztázódott le bennem, s a nagypapám vére sem az én kezemhez tapadt.
Ő szeretettel távozott, míg legjobb barátnőm haraggal és megvetéssel a lelkében. Már sosem kérhetek tőle bocsánatot, bármennyire is szeretnék. Imádkozhatok nap, mint nap, megbocsátásért könyörögve, de a hatásról nem győződhetek meg. Halálának bélyege örök életemre lelkemen marad. 
-Lucy? -állt előttem Mia keresztbe font karokkal. Barátja mögötte magasodott ki, mint egy felhőkarcoló New York utcáiról. Barátnőm sosem tartozott az óriások közé, de a srác mellett még apróbbnak, törékenyebbnek tűnt, mint általában.
-Hm? -pattant fel szemem, mint aki mellett petárda robbant.
-Mehetünk? Szóltak, hogy előkészültek -intett a nyitott ajtó felé. Bólogatni kezdtem, majd lassan felálltam.
A világ forgott a tengelye körül, ahogy megtettem az első lépéseket. Lábaim remegtek, gyomrom szokottan görcsbe szorult. Már meg sem lepődtem ezeken a tüneteken. Az utóbbi időkben mindennapossá váltak az efféle bajok. Sikerült figyelmen kívül hagynom őket.
Visszafordultam, hogy szóljak Niallnak, ő is jöjjön, de mire hátra pillantottam, már megfogta kezemet. Erőt adott. Szívem kezdett visszaállni a normális ütembe.
Bent, a szalon belsejében mindenfelé képek lógtak a falon. A különböző asztalok körül más-más stílus képviseltette magát. De nem csak rajzok és festmények színesítették az egyszínű falat, hanem gitárok, gördeszkák, sőt még egy hatalmas naptár is díszítette a helyet. Sztriptízrúd, kidekorált bokszzsák, gördeszkás ugrató és pár bőrkanapé adott még több képi élményt a helyzet. Hihetetlen látványt nyújtott. A kihelyezett tárgyak teljesen elütöttek egymástól mégis ott, egyben remekül mutattak.
-Nem semmi ez a hely -ámulattal forogtam körbe. Akárhányszor futottam végig tekintetemmel a szalont, mindig felfedeztem valami újat, ami eddig elkerülte a figyelmemet.
Vajon mennyi ideig tart egy ilyet összehozni?
Kiskorom óta két dolog hajtott előre az életben. A zene és a rajz. Sokszor elgondolkodtam azon, mi lenne, ha én is tetoválónak állt, de ilyenkor anya mindig a szárnyamat szegte és közölte velem, hogy eszembe ne jusson. Így maradt a zeneipar. Nem mintha okom lenne a panaszkodásra.
-Készen álltok? -lépett elénk egy alig 160 centis pasas, kinek bőrén, az arcát leszámítva, egy négyzetcenti szabad hely sem volt már....Ezért nem engedett anya engem tetoválónak.
Miaval összenéztünk, majd határozottan bólintottunk. Egy-egy székre ültetett minket. A két fiú elégedetten foglalta el az egyik kanapét, illetve nem sokkal később Harry felcsapott önjelölt gördeszkásnak.
-Akkor ahogy megbeszéltük, igaz? -mosolygott ránk angyalian. Bár külseje ijesztő volt, azonnal rájöttünk, hogy a belső egy kedves, törődő srácot takar. Újabb bólintás volt a felelet. -És kivel kezdjük?
-Velem. -vágta rá azon nyomban Mia. Láttam, hogy Hazzaval épp farkasszemet néznek.
-Ne hergeld! -böktem oldalba.
-Nem örül neki? -kérdezett közbe Josh.  Mia egy sóhajjal egybekötve rázta meg a fejét.
-Valamiért úgy gondolja, hogy már képtelen vagyok elviselni még több fájdalmat.
-Még több fájdalmat? Rossz emlékekhez köt ez a minta? -értetlenkedett a tetoválóművész.
-A legjobb barátnőnket nemrég vesztettük el egy autóbalesetben és ezt a tetoválást még vele együtt szerettük volna megcsináltatni. Azt akartuk, hogy legyen valami, ami emlékeztet minket arra, hogy a másik mindig ott van a számunkra, ha valami gond van.
-És mostmár rá is emlékeztet, jól mondom?
-Pontosan -válaszoltam Mia helyett. -Ez mostantól már őt is jelképezi.
Josh villámgyorsan végzett a két tetoválással, nem mintha túl bonyolult feladatot bíztunk volna rá. Az ő szemében ez apró rutinmunka volt. Naponta pár tucat ilyet készít, mégis úgy tett, mintha ez még a számára is különleges lett volna. Gesztusát díjaztuk. Jól esett a törődése. Ő volt az első, aki sajnálkozás nélkül hallgatta végig a teljes történetet és ezért voltunk a leghálásabbak.
Ahogy kifelé tartottunk az üzletből, Mia mobilja megcsörrent. Kapkodva húzta elő zsebéből a készüléket.
-A rendőrség az -szólt kurtán, majd pár lépéssel arrébb sétált. Egy szót sem hallottunk a beszélgetésből...vagyis abból, amit a rendőr elmond. Mia végig néma maradt, csak bólogatott és hm-ögött.
Minden pillanattal csak egyre jobban és jobban kikerekedett szemekkel hallgatta, ahogy a rendőr részletesen beszámol valamiről. Végül visszacsúsztatta a telefont kabátja zsebébe. Felénk fordult. Sokkos állapotban volt. Hazza aggódva futott oda hozzá.
 -Édesem, mi történt? Mondj valamit! Jól vagy? Kérlek, legalább szólalj meg! -hadarta el erős akcentussal a fiú, aki kétségbeesésében legalább öt évet öregedett.
-Jól vagyok -nyögte ki végül.