Álmatlanság

Mivel egész este esett a hó, a fánk pedig időközben elfogyott, kénytelenek voltunk kabátban és zokniban aludni. Kifejezetten kényelmetlen viselet volt...Legalábbis a számomra. Niall egész éjjel forgolódott, félig kitúrt az ágyból.
Sóhajtva álltam fel. Magamra kaptam a papucsomat és lebaktattam az öreg falépcsőn. Mindig is utáltam a csigalépcsőket, pláne ha még nyikorogtak is. Hátborzongató volt. Lent egy lámpa haloványan pislákolt. Kiara ült mellette, kezében egy mappával és egy tollal. Nem vett észre, meghúzódtam a fal és a lépcső találkozásában.
Épp egy dalon dolgozott. Még sosem hallottam énekelni. Mielőtt mi is neveztünk volna az Xfactorba, nem követtem nyomon a műsort, így a srácokról is csak akkor szereztem tudomást, mikor a What makes you beautiful című számuk megjelent.
Ahogy kibontakozott a dal lelke, libabőrössé váltam.
Ez a lány jó. Nagyon jó. 
Egy sóhaj tört elő belőle.
-Lucy, tudom, hogy ott kuksolsz már egy ideje. Nyugodtan előjöhetsz -szólt vidáman, mégis kicsit dühösen. Előmásztam rejtekhelyemről.
-Oké, lebuktam. Mikor vettél észre?
-Nem vagy valami jó lopakodó, ezt jobb ha tudod.
-A francba, pedig minden álmom az volt, hogy sikeres betörő legyek -sóhajtottam fel színpadiasan.
-Ami nem megy, azt ne erőltesd! -kacsintott rám.
-Még szerencse, hogy az éneklés mellett nincs szükségem másodállásra -leültem vele szemben. Hátamat a falnak vetettem.
-Szerencsés vagy.
-Ezt meg mire érted? -kérdőn pillantottam rá. Sosem tartottam magam annak. Kiabálásban éltem már kiskorom óta. Gondjaink voltak a lakhatással, ide-oda költöztünk, mert kilakoltattak bennünket. Három dolog miatt tartottam magam mégis szerencsésnek. A barátaim mindig mellettem voltak, Niall szeretett és amiért esélyünk nyílt bizonyítani az Xfactorban. De mindezekre hamar árnyékot vetett Miami.
-A karriered, a barátaid, Niall -válaszolt tömören, élesen. Hangjából harag tükröződött. Védekező mechanizmusom életre kelt, de elnyomtam magamban. Nem akartam vitába szállni vele, mer tudtam, azzal csak tovább rontanék a helyzeten.
-Nagyon szép az a dal, amit írtál. Tetszik a szövege és a dallama is fülbemászó -témaváltásom meglepte.
Elmosolyodott, de ezúttal őszintén.
-Köszönöm. Nem gondoltam volna, hogy... -elhallgatott.
-Nem gondoltad volna, hogy tetszik? -bólintott. -De miért?
Rövid szünet állt be köztünk. Éreztem, hogy a levegő megtelik feszültséggel és kíváncsisággal. Arckifejezése láttán nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet volt belekérdezni. Tenyerem izzadni kezdett, mintha csak a fizikafelelés előtt álltam volna. Nem. Ez rosszabb volt a fizikánál...még a mateknál is. Tehetetlennek és sebezhetőnek éreztem magam.
-Ha nem akarod elmondani, megértem -próbálkoztam, de addigra már Kiara is elszánta magát. Megrázta fejét.
-Nem. Ezt ideje megbeszélnem veled. Már régen el kellett volna mondanom.
Pánik futott végig rajtam gerincem mentén. Most már biztos voltam benne, hogy ez egy rémes ötlet volt. Maradtam volna a szobámban.
-Velem? -vontam össze szemöldökeimet. A lány nem felelt, csak némán bólintott. Nagyot nyeltem. Gombóc növekedett a torkomban. -Oké -erőltettem egy mosolyt arcomra. -Akkor beszélgessünk.
Kiara mély levegőt vett.
-Tudod, mikor az Xfactorban voltam, elég sokan szóltak be és küldtek bántó üzenetet. Próbáltam nem törődni velük, de nem tudtam elfelejteni azokat a szavakat. Tehetségtelennek és kövérnek neveztek -kezdett bele. Maga elé meredt, kezeit összekulcsolta. Nem értettem, hogy hova szeretne kilyukadni, de bólogattam. -A műsor alatt ismerkedtem meg a srácokkal. Ők voltak azok, akik nem hagyták, hogy szomorúan üljek egyedül a szobámban magamba roskadva. Ők segítettek felülkerekednem a kritikákon. Miattuk nem adtam fel -kezdtem sejteni, hogy hova fogunk eljutni a végére. -Niall ott volt mellettem. Ő volt számomra a védőháló. Ha bármi baj történt, megvédett. Rengeteg időt töltöttünk együtt -csodálattal beszélt a barátomról, ami miatt megint kesernyés ízt éreztem a számban. Féltékeny voltam, még akkor is, ha ezt még magamnak is letagadtam. Hirtelen keserűség futott át Kiara arcán. Szemei megteltek könnyel, de visszapislogta őket. -Egészen addig fenn is maradt a kapcsolatunk, míg te a képbe nem jöttél -szavai mellbevágó élménnyel gazdagítottak. -Hiába kerestem, lassan elfelejtett. Csupán veled foglalkozott. Csak téged látott. Az állandó játszma, ami kettőtök közt játszódott, felbosszantott. Legszívesebben megtéptelek volna, amiért kihasználtad őt.
-De én nem...
-Hadd fejezzem be! -dörrent rám. Bólintottam. -Nem kedveltelek. Még egy oldalt is csináltam. Amolyan AntiLuall oldalt -elmosolyodott. -Tudom, gyerekes vagyok, de nem tehettem mást. Megbántott és csalódott voltam. Muszáj volt találnom egy bűnbakot, akit okolhattam.
Megráztam fejem.
-Nem hibáztatlak azért, mert ellenem voltál. A helyedben valószínűleg én is így reagáltam volna. Legalábbis, azt hiszem. Ha jobban belegondolok, tuti -elnevettem magam.
-Akkor nem vagy dühös, amiért én is itt vagyok?
-Őszintén? -kérdésemtől összerezzent. -Egyáltalán nem. Örülök, ha Niall örül. Ilyen egyszerű az egész. Amúgy  meg, emlékszem, mikor Niallnak volt egy másik barátnője -szemeim előtt Alison képe jelent meg azon a fotón, melyet Greg küldött, mikor kórházban feküdt. A bűntudat keserű íze öntötte el számat. -Teljesen megértelek. Mikor az ember féltékeny, hülye dolgokra képes és felesleges dolgokon borul ki. Ilyenek vagyunk. Legalábbis én ilyen vagyok, de a jelek szerint ebben azért egy kicsit hasonlítunk.
Elmosolyodott.
-Örülök, hogy Niall boldog melletted -rám kacsintott. -De azt jobb, ha tudod, hogyha összetöröd a szívét, akkor a magassarkúmmal közelebbi kapcsolatot fogsz teremteni -komor, vérengző pillantásától megrémültem. Vonásaiból látszott, hogy komolyan gondol minden egyes szót. Számára ez nem játék volt. Egy nagyot nyeltem.
-Tudod ezt általában az apukák szokták a lányuk barátjának mondani.
-Igen, ezzel tisztában vagyok, de gondoltam jobb, ha mielőbb tisztázzuk a dolgokat. Így legalább elkerülhetjük a félreértéseket.
-Persze, így sokkal jobb -mosolyogtam rá zavartan, erőltetetten.
Hosszú csend vert léket kettőnk közé. Úgy éreztem, a beszélgetés kezd átcsapni egy nem túl megnyerő irányba. Egy kivégzésre repültem gondolatban.
-Azt hiszem, visszamegyek aludni. Holnap karácsony és amint látom, reggel jó sok havat kell ellapátolnunk, ha ki akarunk jutni -folytattam. Kiara bólintott.
-Menj csak, én még maradok egy kicsit -jegyzeteire siklott pillantása. -Nem árt még egy kicsit csiszolnom ezeken a sorokon.
-Ahogy jónak látod, bár szerintem már tökéletes a dal. Ha tovább babrálsz vele, a végén még nagyon csöpögőssé válik -kacsintottam rá, ő pedig bólintva fogadta a javaslatot.
Nem mondott semmi, visszafordult a papirosokhoz. Felmentem az emeletre, ezúttal sikerült valamivel halkabban közlekednem, mint először. Mostanra inkább egy esetlen víziló kecsességével trappoltam, mintsem egy terhes elefántéval. Egész fejlődőképes is tudok lenni.
Alig, hogy beléptem az ajtón, a mobilom kijelzője felgyulladt. Értetlenül nyúltam a készülék után.
Vajon ki kereshet ilyen...-órámra pillantottam -korán?
-Szia, Greg -sóhajtottam a telefonba, amint fülemhez emeltem. Gyors léptekkel siettem ki a szobából, nehogy a békésen alvó Niall felébredjen.
-Jó reggelt! -csengett boldog hangja.
-Nem akarlak kiábrándítani, de hajnali négy óra van itt. Kicsit korai az idő a csevegésre.
-Akkor miért vetted fel?
-Azért, mert nem tudtam aludni és láttam, hogy egy hibbant keres -vágtam rá azonnal. Greg felnevetett. Ismerős kacaja miatt kirázott a hideg.
-Akkor ne járjon a szád, hisz fent voltál.
-Oké, erről nem fogok vitát nyitni. Inkább bökd ki végre, hogy mire véljem ezt a megtisztelő csevejt? -szem-forgatva telepedtem le a ház egyik eldugott szegletében.
-Gondoltam, meglátogatlak.
Szemeim kikerekedtek, azon nyomban felpattantam az ülő pozíciómból.
-Mi? Meglátogatsz? -kérdeztem vissza idegesen. Bírtam Greget, de semmi szükségem nem volt arra, hogy az éppen leülepedő vizet újra felkavarja. Tudtam, ha ismét megjelenik, Sheila kibukik, akárcsak Niall. Most megbocsájtottak, de nem játszhatom el megint a bizalmukat.
-Igen, épp a repülőtéren vagyok. Megvettem a jegyeket. Holnap estére megérkezem Angliába.
A pánik egyre magasodó hullámként tőrt rám. Gyomrom kavarogni kezdett.
-Greg, az, hogy elmentem veled Miamiba még nem zárult le a többiek szemében. Ha ismét megjelensz az életemben, akkor megint kockára kell tennem mindent.
A srác szomorúan sóhajtott fel.
-Lucy, már az én életem is Londonban van. Végre van egy tisztes állásom, életcélom és ezeket nem fogom eldobni csak azért, mert félsz attól, hogy egy kis izgalmat csempészek a meglehetősen unalmas és szürke életedbe -hallottam, ahogy elvigyorodik.
-És mi van... -nem tudtam, hogy kérdezzem. -Mi van velük? A terjesztőkkel? Ha letelepedsz nem teszed ki magad újabb veszélyeknek?
-Túl sokáig bujdostam. Meguntam. Normális életre vágyom, le akarom zárni a múltamat.
Egyszerre tört fel belőlünk a sóhaj. Bármennyire is mondogatta az agyam, hogy tartsam magam távol tőle, valamiért képtelen voltam erre. Szerettem vele beszélgetni. Talán megbolondultam, de a közelében élőbbnek éreztem magam. Azért akartam magamtól távol tartani, mert fogalmam sem volt arról, mit érzek iránta. Tudtam, nem közömbös számomra, de abba is biztos voltam, hogy amit érzek, az nem szerelem. Niallba szerelmes voltam, tőle viszont inkább féltem.
-Greg, én nem vagyok otthon. Az ünnepeke máshol töltöm.
-Én sem mondtam, hogy Londonban látogatlak meg.
Szívem a torkomba szökött, gyomrom kavarogni kezdett.
-Te tudod, hol vagyok? -szegeztem neki kérdésem zaklatottan, de a vonal megszakadt, csupán a sípolás maradt utána...

Sheila

Nem mondom, repestem az örömtől, mikor Mia is beleegyezett, hogy Kiara is itt töltse az éjszakát. Félreértés ne essék, nem voltam féltékeny...oké, talán egy kicsit mégis az voltam.
A kandalló mellé telepedtem, a benne ropogó tűz forrósággal árasztott el. A falnak vetettem hátamat. Gondolkodóba estem. Ezernyi megválaszolatlan kérdés keringet fejemben. Kiarat próbáltam nem betolakodónak tekinteni. Sőt, ahogy csak ültem ott és bámultam rá, rájöttem, feleslegesen aggódok. Nem tűnt olyan lánynak, aki képes lenne rávetni magát más barátjára. Talán korai volt, de megbíztam benne. Niallal igyekeztek összehozni valami ehetőt. A szöszi inkább csak nézte, ahogy a barna hajú lány sertepertél körülötte a konyhában, mint egy kis dolgos manó. Elmosolyodtam.
Tekintetem tovább vándorolt, Sheilan állapodott meg. A nappaliban ült, tőlem pár méterre. Engem bámult, méregetett. Éreztem, hogy ereimben szétárad a csalódottság és a düh. Magamra haragudtam és nem rá. Teljesen megértettem, miért bánik így velem. Ennek ellenére fájt látni fagyos tekintetét és a szemében tanyát vert undort. Nem álltam pillantását, a ropogó tűzre fordítottam tekintetem, azonban ő továbbra is rám meredt. Tarkómat égető bizsergés lepte el. Úgy éreztem, gyorsabban fogok elégni, mint a kandallóba dobott papírdarab.

-Ne bámuld már! -vett oltalmazó szárnyai alá Collin, miközben barátnője mellé telepedett. Shei felvont szemöldökökkel fordult a srác felé. -Meddig akarod még ezt folytatni? Nem szenvedett már eleget?
-Nem. Még közel sem eleget -vetette oda szárazon Sheila, majd tovább folytatta a tekintettel-felgyújtási kísérletét.
Collinból egy mély, sajnálattal átitatott sóhaj szakadt ki.
-Eléggé szadista vagy, ugye tudod?
-Még én vagyok a rossz? -csattant fel a lány. Király! Ha ők ketten még összevesznek, akkor ez is az én számlámra íródik majd. 
-Nem, Sheila, neked van igazad. Megérdemlem, hogy így bánsz velem -szóltam oda meggondolatlanul.
-Ez lett az új szokásod? A hallgatózás? -villantotta rám villámokat szóró szemeit barátnőm...legalábbis ha még nevezhettem annak.
-Nem, én csak...
-Te csak? Te csak, mi? Újabb kifogás? Még egy hazugság?
-Sheila! -mordult rá Collin.
-Ne, Collin, hagyd csak! Igaza van -csitítottam, bár sokat nem értem el vele.
-Tudod, Lucy, egyszer előállhatnál az igazsággal anélkül, hogy valaki vagy a hazugságaid mögé bújnál -folytatta pillantásánál is fagyosabban a lány. Szívem összeszorult szavai hallatán. A torkomban növekvő gombóctól levegőt sem kaptam.
-Nem bújok senki, semmi mögé. Ha az igazságra vagy kíváncsi, akkor talán ki kellene venned a dugót a füledből és meghallanád. Talán fel sem tűnt neked, de ezt az egészet azért szerveztük, hogy végre megbeszélhessük a történteket. Shei, a barátnőm vagy, a legjobb barátnőm, nem akarlak elveszíteni egy ilyen félreértés miatt.
-Szóval ez az egész kiruccanás már megint rólad szól -vonta le tévesen és elhamarkodottan a következtetést.
-Nem -próbálkozásom süket fülekre talált.
-Legalább ne tagadd le -a konyha felé fordította fejét. -Nem csodálom, hogy Niall is inkább az új csajjal lóg, mintsem veled. Feltűnési viszketegségben szenvedsz, de nem is akármekkorában. Magadat állítod a világ közepére. Bocs, de én nem akarok a drámád egyik mellékszereplője lenni. Akkor már inkább részt sem veszek benne, ha nem haragszol...Vagyis akár haragszol érte, akár nem. Az már a te bajod.
Lesütöttem szemeimet. A szavak torkomban akadtak. Gyomrom felkavarodott, szédülni kezdtem. A stressz átvette testem felett az irányítást. Az ajtóra sandítottam, s mire észbe kaptam volna, már kint is álltam a hóviharban, térdig gázolva a frissen lehullott hóban.
Metsző fájdalommal nyílalt belém a felismerés, egy pulcsiban és szobapapucsban voltam. Nem telt bele egy percbe, máris vacogni kezdtem. Fogaim erősen csattantak össze újra és újra.
Az erdő felé vettem az irányt. Minél messzebb akartam kerülni a háztól, mintha így bármilyen problémát is leküzdhettem volna.
Már megint elmenekülök. Ott kellett volna maradnom és kiállnom az igazam mellett. De hogyan tehetném ezt meg anélkül, hogy még jobban elmérgesedne kettőnk közt a helyzet. Már így is túlfeszített íjként tartózkodunk egy helységben. 
Köhögni kezdtem. A hideg markolászta a légcsövemet.
-Talán jobb lenne, ha visszamennénk. Nem gondolod? -az ismerős hang megnyugvással töltött el. Vállam felett néztem magam mögé. Niall körvonalai feketén rajzolódtak ki. Arcát ugyan árnyékok takarták, de tudtam, hogy ő az. -Sheila is biztosan örülne, ha visszamennénk.
-Neked lehet, de engem inkább hagyna itt kint megfagyni -fáradtan húztam mosolyra számat.
-Ne beszélj butaságot! Ezt te sem gondolhatod komolyan -kezét nyújtotta. Elfogadtam a gesztust. Ahogy felrántott a hóból, izmos mellkasának ütköztem. Bőre melege felolvasztotta elfagyott ujjaimat.
-Már nem tudom, mit higgyek, gondoljak -jegyeztem meg erős éllel hangomban. Kabátjába markoltam, mire levette azt, s a vállamra terítette. -Köszönöm -pillantottam rá hálásan. Elmosolyodott.
-Hallottam, hogy miket vág a fejedhez. Hidd el nekem, csak a düh és a makacsság beszél belőle. Ha csak feleannyira lenne akaratos, mint amennyire valójában, már régen egymás mellett ülve sütnétek a mályvacukrot. -Az édesség hallatán összefutott a nyál a számban...de  vissza a témához.
-Még sosem láttam ilyennek ezelőtt. Korábban is voltak vitáink, de azok egyike sem volt ennyire maghatározó.
-Korábban is felszívódtál már két hétre?
-Mi? Nem. Dehogy.
-Akkor ne csodálkozz! Sheila úgy érzi, hogy elárultad, és sutba dobtad a barátságotokat. Nem biztos abban, hogy bízhat-e benned, pedig szeretne. Oda akar menni hozzád és magához ölelni, de ugyanakkor szálanként tépni ki a hajadat, ha lenne rá lehetősége. Időre van szüksége, hogy a benne kavargó érzések és gondolatok leülepedjenek egy kicsit. Hagynod kell, hogy ő is a maga módján birkózzon meg a történtekkel. Ha folyton neki adsz igazat, azzal csak még jobban felhergeled, mert azt fogja hinni, hogy téged ennyire nem érdekel a dolog.
-Honnan tudsz te ennyit a lányokról? Sheilaról? -csodálkozva szökött fel szemöldököm. -Csak nem elloptad Mia egyik magazinját? Vigyázz, mert ha igen és kárt teszel benne, akkor véged. Én egyszer behajtottam az egyik oldal sarkát...Egy hónapig minden nap az ebédemhez járó pudinggal fizettem -az emléktől megborzongtam, de Niall csak nevetett. -Nem vicc. Komolyan ki kellett állnom egy próbát.
-Jó elhiszem -húzott magához ismételten. Egy csókot nyomott homlokomra. -Egyébként nem játszottam tolvajt, csupán hallottam, mikor Sheila kiönti a lelkét Collinnak. Igyekeztem minél több dolgot megjegyezni, de az a lány olyan gyorsan tud beszélni, hogy még egy hadaróbajnokot is könnyűszerrel legyőzne.
-Azért rád is rád férne néhanapján egy-egy nyugtató -jegyzetem meg az orrom alatt. Niall ravasz vigyora bajt sejtetett. Felkapott az ölébe, s futásnak eredt velem. Sikítva kapaszkodtam meg pulóverében.
-Elment az eszed? Tegyél le! -kiabáltam, de ő csak nevetett. -Nem viccelek. Tudok járni. Nézd, van két lábam!
-De még milyen lábaid -kacsintott rám. Válaszul beleütöttem a kezébe. -Vigyázz, mert a végén még elejtelek!
-Úgysem mernéd megtenni -vágtam rá reflexszerűen meggondolatlanul. A szöszi kirántotta alólam kezeit. Felsikítottam, azonban még mielőtt a hóhoz értem volna, elkapott ismét. -Barom!
-De legalább most már nevetsz.
Igaza volt. Valóban előtört belőlem a kisgyermekes nevetésem. Ezért szerettem Niallt. Képes volt bármikor mosolyt csalni az arcomra, még akkor is, mikor legszívesebben a föld mélyére ástam volna magam, hogy senki se lássa könnyeimet. Ő mellettem volt. Mindig. Akár akartam, akár nem...Na jó, az esetek többségében akartam...de csak a többségében.
Beléptünk az ajtón, minden szem ránk szegeződött. Az arcomon eddig uralkodó széles vigyor hamar leolvadt, amint Sheilara és Collinra sandítottam. Torkom ismét elszorult. Niall összekulcsolta ujjainkat. Éreztem, ahogy ereje átáramlik belém. Átkapcsoltam energiavámpír-üzemmódba.
-Sheila, szeretném, ha megbeszélhetnénk a dolgokat -kezdtem bele kissé erőtlenül.
-Nincs mit megbeszélnünk -vágta rá visszakézből. A düh felpezsdült bennem.
-De igenis van. Játszhatjuk továbbra is a megsértődöttet, akárcsak két óvodás kisgyerek, vagy akár tisztázhatnánk a dolgot, mint két felnőtt -hangom ezúttal nem tűrt ellentmondást. Hmm, ez a magabiztosság egész jó dolog. 
-Felnőttnek lenni szívás.
-Ha azt hiszed, akkor egy napra állj a helyembe -szóltam vissza immáron idegesen.
-Ó! Akkor most sajnáljalak?
-Nem, és díjaznám, ha nem forgatnád ki a szavaimat! -felsóhajtottam. -Nézd, a legjobb barátnőm vagy és nem akarlak elveszíteni. Szeretném, ha meghallgatnál. Csupán ennyit kérek.
-Én pedig csak annyit, hogy hagyj békén!
-Oké. Tudod mit? Haragudj csak! Így minden sokkal egyszerűbb. Így nem kell azon agyalnod, hogy megbocsáss-e vagy sem, mivel esélyt sem adsz arra, hogy megmagyarázzam -hajamba túrtam, igyekeztem lenyugtatni magamat. -Nem hibáztam. Talán te annak látod az utamat és az eltűnésemet, de én nem bántam meg. Végre megtudtam mindent. És most komolyan még mindig ezen vagy fennakadva? Tudom, hogy a forgatás kellős közepén szívódtam fel, de mint láthatod megoldottuk. Azt is pontosan tudom, hogy szó nélkül léptem le és ezért bocsánatot is szeretnék kérni. Ez az egy dolog, amiben hibáztam. Ha ezen képtelen vagy túltenni magadat, akkor talán mégsem volt olyan erős a barátságunk, mint gondoltam. A szememben még mindig a legjobb barátnőm vagy, de pont ezért nem fogom szó nélkül tűrni az undorról árulkodó tekinteted. Sajnálom, ha megbántottalak, őszintén, de ideje lenne magad mögött hagynod a gőgöt és kinyitnod a szemed.
-Nehéz úgy megbocsájtani, ha egyik kezeddel simogatsz, a másikkal pedig pofozol.
Elmosolyodtam, akárcsak ő. Elszakadtam Nialltól, szorosan a lány elé léptem.
-Hibáztam, de bassza meg, hibázni emberi dolog. Vagy elfogadsz ezzel együtt vagy... -elcsuklott a hangom. Minden önbizalmam szertefoszlott a gondolattól, hogy most beszéltem utoljára Sheilaval. Nem akartam elveszíteni még akkor sem, ha szavaimból nem mindig árulkodott a szeretet.
-Még szerencséd, hogy türelmes lány vagyok és nem haragtartó.
-Tényleg nem? Nekem nem tűnt fel -böktem oldalba.
Magához ölelt. Csörtetést hallottunk a lépcső irányából. Mindketten odakaptuk fejünket.
-Családi ölelés! -kiáltott Mia felénk rohanva.
Két méteres távolságból ugrott nekünk. Azonnal becsatlakozott az ölelésbe. Mind felnevettünk. Először Collin, majd Niall, Harry, végül pedig Kiara is odajött hozzánk. Kissé kényelmetlenül érintette a szituáció, de igyekezett elengedni magát.
-Na jó, imádlak benneteket, de valakinek a könyöke csiklandozza a tüdőmet -nyögtem fel fájdalmasan, de nevetve.
-Kibírod! -rikoltott rám Mia...

Akadályok

Mia izgatottan pattant be mellénk a kisbuszba. Természetesen Harry mellett telepedett le legelöl. Ők ketten feleltek azért, hogy épségben odajussunk a hegyi házhoz. Valamilyen ismeretlen okból, talán azért mert egyikőjük sem a koordinációs-képességéről híres, aggodalom töltött el minket.
-Nem kell, hogy összecsináljátok magatokat ott hátul -kiáltott nekünk Mia mikor észrevette, hogy róla kezdünk el beszélgetni.
-Ha a busz koszos lesz, nektek kell kitakarítanotok, különben a drága menedzserünk kicsinál mindannyiunkat -tette hozzá rettegő hangon Harry. Mind felnevettünk. El tudtam képzelni, ahogyan a menedzserük ostorral a kezében, villámokat szóró tekintettel közeledik felénk. Húú! Hátborzongató látvány volt.
Mialatt lepergett előttem a menedzserük okozta halálom, barátnőm közelebb csúszott a göndör hajú énekeshez. A srác megcsókolta. Ugyan viszonylag távol ültem tőlük, mégis az arcomban éreztem, a kettejük között fellépett hőt és energiát.
Csak aztán a pályákon nehogy csókcsatát rendezzenek, mert akkor bizonyára elolvadna az összes hó. Azt pedig nagyon nem díjaznám. 
Niall jelzésképpen megköszörülte a torkát. Miával egyszerre meredtünk rá értetlenül.
-Mi van? -kérdeztük egymáshoz időzítve. A két fiúból erre kitört a nevetés.
-Indulhatunk? -kérdezte Niall végül. Mia barátjára szegezte tekintetét, aki erre mosolyogva bólintott, majd egy újabb csókot lehelt rózsaszín ajkaira.
-Hát nem édesek? -pillantottam a szöszire, aki erre csak a szemét forgatta.
-De azok, viszont ha ilyen tempóban haladunk, lehet érdemes lenne nekiállni gyalogolni.
-Ne légy ilyen szemét! -ripakodtam rá, s hasba vágtam. Mire ő pedig magához ölelt. Mellkasára hajtottam fejem. Egyenletes légzése és szívverése mély álomba ringatott.
-Biztosan erre kell jönni. Csak le tudom olvasni az útvonalat a térképről -heves kiabálásra nyitottam ki szemeimet. Éretlenül néztem fel a barátomra.
-Ne is kérdezd -figyelmeztetett.
Felültem. Próbáltam rájönni, hogy mi történt. Nem kellett sokáig agyalnom a szituáción, ugyanis eléggé egyértelmű volt. A busz elakadt a minimum 1,5 méteres hóban a semmi közepén. Felálltam, sóhajtva mentem előre az egymással veszekedő párhoz.
-Biztos, hogy erre kell jönni. Emlékszem rá -erősködött Mia. Arca kivörösödött, kínjában már nevetgélt.
-Az lehet, de ezen az úton akkor sem tudunk tovább menni -szállt vitába vele Hazza.
Harry rossz lépés. Miaval ne kötekedj, mert te fogsz rosszul járni. Hidd el nekem!
-Hol vagyunk? -tettem fel a lehető legingerlőbb kérdést. Mindkettejük szúrós, villámokat szóró szeme szegeződött rám. Hirtelen égni kezdett a tarkóm és azt kívántam, bárcsak maradtam volna hátul Niall mellett és aludtam volna tovább.
-Miat kérdezd! -vonta meg szemöldökét a fiú. Barátnőm szemét forgatva förmedt a srácra, bár egy pillanatra sem vette le szemét rólam.
-Lucy, megmondanád neki, hogy nem az én hibám, hogy ő nem tud vezetni?
Most hülyítesz? Komolyan ezt az ötévesek körében is dedósnak számító játékot fogjuk játszani, miközben fűtésre megy el az összes üzemanyag? 
Felsóhajtottam. Bólintottam, a fiú felé fordultam.
-Mia azt üzeni...
-Hallottam. -vágott közbe a fiú szárazon. Ne rám legyél dühös, basszus. -Mondd meg neki, hogy én tudok vezetni, de a buszt nem arra tervezték, hogy a 1,5 méteres hó tetején csak úgy elmenjen!
Vállat vonva fordultam barátnőm felé. Szóra nyitottam ajkaimat, de máris belém fojtotta mondanivalómat.
-Hallottam -csattant fel és barátjára függesztette tekintetét. -Komolyan azt hiszed, hogy az én hibám? Elmondanád mégis, honnan a francból kellett volna tudnom, hogy itt ekkora a hó?
-Én csak azt mondom, lehet jobb lett volna, ha nem térünk le a főútról, mint ahogy mondod -csitította Hazz.
Kérj bocsánatot, vagy haza már gyalog mész!
Kuncogni kezdtem. Képtelen voltam tovább nézni, ahogy egymás haját tépik...Nem szó szerint...Szerencsére.
A motor egyszerre hangos pöfögéssel állt le.
-Hoztunk még benzint, igaz? -rémület ült ki arcomra.
Mivel a göndörke kerülte tekintetünket, nem volt nehéz rájönnünk a válaszra.
Mia kínjában már felnevetett.
-Ez a kirándulás is jól kezdődik -jegyezte meg, miközben egy puszit nyomott a mellette ülő srác arcára. Harry vonásai meglágyultak. Az idegesség elpárolgott belőle. Niall hátulról előre baktatott. Kifejezetten nyugodtnak tűnt a helyzethez képest.
-Hadd találjam ki. A hó miatt itt ragadtunk, ráadásul a benzin is elfogyott, pótüzemanyag nincs, valamint a ház is még több kilométerre van innen, a nap pedig kezd lemenni. Na kitaláltam? -szemeiben irónia csillogott. Összeráncolt homlokkal bólintottam. -Akkor csak egy szokványos kirándulás. Nem értem, miért vagytok úgy kiakadva ezen -folytatta nevetve.

Mind leszálltunk a buszról, a legtöbb cuccal a kezünkben. A két idegenvezetésre specializálódott ment elől.
-Akkor is jó fele jöttünk -szólalt meg Mia és meglökte a barátját, aki emiatt a hóban landolt.
-Ezért most kapni fogsz -pattant ki a hóból. Barátnőm rohanni kezdett Harry pedig a nyomába szegődött.
-Úgy sem kapsz el -hergelte tovább a fiút.
Hazz végül beérte és magával rántva Miat a hóba dőltek. Kristályos kacagásuk betöltötte a völgyet.
-Na, akkor ki is a gyorsabb? -kérdezte a göndör nevetve.
-Én. Csupán hagytalak nyerni. Vedd ezt karácsonyi ajándéknak! -felelte határozottan a lány.
-Ó! -nyögött fel csalódottan. -Pedig én azt hittem, valami mást kapok tőled karácsonyi meglepetésként -kacsintott perverz mosollyal világos hajú barátnőmre. Niallal tőlük pár méterre felnevettünk. Mia kikerekedett szemekkel nézte barátját, majd egy adag hóval nyomta képen. Megérdemelte. -Csak vicceltem. Sosem kérnék tőled olyat, bár nem ellenkeznék, ha az ágyban egy szál...
-Hallgass már! -rikoltott rá M. Komoly próbált maradni, de nem tudta türtőztetni magát.
-Nem akarjuk félbeszakítani ezt a meglehetősen romantikus momentumot, de lassan ránk sötétedik és én nem szívesen osztoznék a kaján a medvékkel az éjjel -köszörültem meg torkomat, közelebb léptünk hozzájuk
Próbáltak felállni, de nem bírtak. Folyton visszahúzták egymást a hóba. Pár elég forró, égető csókcsata lerendezése után végül aztán sikerült talpra állniuk.

Motorbőgésre kaptuk fel fejünket. Egy lány közelített felénk hómobilon. Messziről nehezen vettük ki, de ahogy közelebb ért hozzánk, ráismertünk. Teljesen azonban csak akkor sikerült azonosítanunk, mikor a rózsaszín szemüvegét is levette. Széles vigyorral nézett ránk, tekintete Niallon állapodott meg.
-Szia, Niall -törte meg a kíváncsisággal telt csendet. A szöszinek eltartott pár másodpercig, míg felismerte a barna hajú, barna szemű lányt, aki időközben alaposan végigmért.
-Kiara, te vagy az? -lépett közelebb izgatottan Niall. A lány elpirultan bólintott. -Hogy kerülsz ide?
-Itt töltöm a szünetet nem messze. Láttam, hogy egy busz elakadt a hóban, így gondoltam, megnézem, hátha tehetek valamit. Nem gondoltam volna, hogy téged talállak itt...Mármint, hogy titeket. -helyesbített zavartan.
Niall a hajába túrt, majd megölelte Kiarat. Égető érzés áradt szét bennem. Nem vagyok féltékeny. Ez csak egy lány. Niall egyik ismerőse. Nekem is vannak fiú barátaim és ő sem szokott miattuk hisztit csapni. Én sem fogok. 
-Hola, Mia vagyok -mutatkozott be barátnőm széles mosollyal. -Ő pedig itt Lucy. -intett felém. Arcomra erőltettem egy mosolyt.
-Remélem, rám is emlékszel még -tett egy hatalmas lépést Harry.
-Még szép. Ezeket a göndör, oroszlánsörényre emlékeztető fürtöket hogy lehetne elfelejteni? -kacsintott a fiúra Kiara. Tekintetét egy perccel később máris Niallra függesztette. -Szeretnétek, hogy elvigyelek benneteket? Szívesen megteszem.
Mind heves bólogatásba kezdtünk, mivel ez idő alatt már egytől egyig átfagytunk.
-Szerintem Mia menjen először, mert ő tudja biztosan az útvonalat -javasoltam. Bólintottak, mire barátnőm megvillantotta ezerkarátos vigyorát.
-Király. Még sosem ültem ilyenen. -pattant fel Kiara mögé. A lány gyorsan bepöccintette a hómobilt, majd mire annyit mondhattunk volna, hogy jeti, már el is viharzottak.
-Honnan ismeritek? -törtem meg a hármunk közt beállt csendet.
-Még az Xfactorban találkoztunk vele. A harmadik élőadásig jutott, majd távozott -felelte Niall. -Csak nem féltékeny vagy? -bökött oldalba. Válaszul belelöktem a hóba.
-Nem. Nem vagyok féltékeny, csupán megkérdeztem.
Pár percbe beletellett míg visszatért Kiara, majd egyesével elvitt mindannyiunkat. A fiúk illedelmesen engem hagytak utoljára. Mikor beestem az ajtón, Mia és Harry már a kandallónál feküdt. A tűz pattogva lobogott.
-Örülök, hogy belementél ebbe az egészbe -jegyezte meg M. Fejét mellkasára helyezte. Érezte, ahogy a srác szívverése felgyorsul érintése miatt. Mindkettejük bőre égett, bizsergett, ahol a másik hozzáért. A mellettük lobogó tűz, csupán tovább erősítette ezt az érzést. Ahogy a lángok fénye oldalról érték Harry arcát, sokkal inkább tűnt a koránál idősebbnek. Arcvonásai keményebbek, férfiasabbak lettek, mint korábban. Mianak tetszett a látvány. Nem csak a kinti hideg, sokkal inkább a fiú közelsége miatt pirult ki fehéres arca.
-Veled szerettem volna tölteni az ünnepeket és ez lényegében sikerült is. Itt legalább nem találnak ránk a fotósok. Csak magunk vagyunk -suttogta fülébe. Barátnőm arcába vér szökött. Elpillantott. Harry kezével a hajába túrt. Közelebb húzta magához, majd lágyan, de lassan egyre hevesebben megcsókolta. Mia egyik kezével megtámaszkodott a fiú izmos mellkasán, míg jobbjával kusza hajában keresett megnyugvást.
Nevetés hangja rázott fel a hosszan tartó bámulásból. A konyha felé indultam. A pultnak támaszkodva észrevettem Kiarat és Niallt. Keserű érzés támadt fel bennem. Oda akartam menni, de megtorpantam.
Nem leszek pióca. Rég nem látták egymást. Miért ne beszélgethessenek anélkül, hogy én ott lábatlankodjak? Bízom Niallban. 
Az ajtó kivágódott. Sheila és Collin lépett be rajta tetőtől talpig havasan.
-Micsoda időjárás -kiáltott fel unokatestvérem. -Ha továbbra is ilyen marad, nem hiszem, hogy hamar el tudjuk majd hagyni a házat -tette hozzá kis szünet után. Rám mosolygott. Meglepőmódon még Shei szája is megrezzent.
Kiara rohant át a házon. Összehúzott szemekkel bámult ki az egyik ablakon a sötétbe.
-Muszáj lesz mennem -szólalt meg kisvártatva.
-Ilyen időben nem mehetsz ki! -vágta rá Shei. -Egyébként ki is vagy?
-Ó, bunkó vagyok bocsi. A nevem Kiara, Niall és Harry egyik régebbi barátja. Én hoztam el őket, mert elakadtak a hóban. A völgy túlvégén lakom -hadarta el a bemutatkozást.
-Igaza van Sheilanak -erősködött Niall. -Ilyen hóviharban nem indulhatsz el. Maradj itt! Legalább az éjszakát töltsd itt és reggel meglátjuk, milyen lesz a táj.
Mindketten Mia tekintetét keresték, őt azonban Harry kisajátította és egy szempillantás alatt eltüntette.
Nem akarom tudni, mit csinálhatnak odafent. 
 -Köszönöm a meghívást -vigyorodott el Kiara.
Niall rákacsintott, majd mellém lépett.
-Na mi lesz a vacsora? -kérdezte csillogó szemekkel.
-Konyhás nőnek nézek ki? -vontam fel a szemöldököm.
-Majd én megcsinálom a vacsit, ha már egyszer befogadtok az éjszakára -ajánlkozott fel a barna hajú lány...

Karácsonyi különkiadás(n.r.)

Sziasztok!
Mivel megérkezett hozzánk a karácsony (bár ez az időjárásban nem mutatkozik meg) arra gondoltam, hogy lehetne egy különleges rész. Lényegében arról lenne szó, hogy Lucyn és Niallon kívül bármelyik szereplőt kérhetitek és az ő egy kalandját írnám le. A rész fog kötődni ugyan a történethez, de nem olyan szorosan. Illetve, lenne még egy olyan ötletem, hogyha szeretne valaki, akkor szerepelhet is ebben a különkiadásban. Csupán annyi a dolgotok, hogy írtok egy megjegyzést ezzel kapcsolatban. Ha szerepelni szeretnétek, akkor egy nevet, valamint pár fontosabb jellembéli tulajdonságot meg kellene adnotok. Nem kell itt bonyolultra gondolni. ;) Akár azt is odaírhatjátok, hogy kivel szimpatizál és akkor a történetet is eszerint fogom alakítani.
Na hogy tetszik az ötlet? Ezt a részt szerdán fogom hozni ennyi már biztos vele kapcsolatban.
Kérlek titeket, hogy reagáljatok valahogyan. Ha benne lennétek, akkor értelem szerűen írjátok le, kiről szeretnétek a részt vagy az általatok megformált karakterről pár adatot, ha pedig úgy vagytok vele, hogy inkább hanyagoljuk, akkor ezt írjátok meg. Ez tényleg nagyon fontos, mert ha sehogy sem reagáltok, nem tudom eldöntetni, hogy azért van-e mert nem akarjátok, vagy egyszerűen csak a lustaság kerekedett felétek.
Ezzel a résszel szeretném megköszönni nektek azt, hogy már majdnem egy éve követitek nyomon a történetemet, valamint ezzel is szeretnék nektek nagyon boldog karácsonyt kívánni! ;)
xoxo,
Luca

Let it snow...

 Mia fejével a sminkasztalok felé biccentett. Mindenki belemerült a munkába, így senkinek sem tűnt fel, hogy egy kicsit ellógunk a forgatásról.
Odasiettem hozzá, szemeim csillogtak a reménytől.
-Beszéltél vele? -kérdeztem lélegzet visszafojtva. Ujjaim bizseregtek, szívem hevesen kalapált, szinte torkomban éreztem. Mia ajkába harapott, kerülte a szemkontaktust. Nem kellettek szavak. Azonnal megkaptam a választ. Mély, gyötrelmes sóhaj szakadt ki belőlem. Erős gyomron rúgásra emlékeztető érzés lett úrrá rajtam. -És mondott valamit, hogy miért nem? -érdeklődtem letörve. Barátnőm megrázta a fejét, majd hirtelen szélesen elvigyorodott.
-Bocsi, nem bírom tovább -tört ki hangos nevetésben. Értetlenül pislogtam rá, de rövidesen leesett a szitu.
-Hogy lehetsz ilyen szemét? Itt izgulok, erre te meg itt szívatsz! -csattantam fel, de hangomba nevetés költözött. Mia vállat vont.
-Ez azért járt, mert leléptél -vágta vissza egyenesen, rám kacsintott. -Azért szeretlek ám -szorosan magához ölelt, mire én rávágtam a hátára.
-És mit beszéltetek, mikor indulunk? -tértem vissza az előző témánkra. Mia elengedett és hátrébb lépett, hogy a szemembe nézhessen.
-Holnap után. Remélem nem bánod, amiért ilyen közeli időpontot választottunk -vigyorgott rám angyalian. Megráztam fejemet.
-Nem, de remélhetőleg a fiúk is ráérnek -húztam számat.
Barátnőm szemei felcsillantak.
  Miért van az, hogy ő már megint előbb tid meg mindent, mint én? Hogy csinálja? Tuti, hogy vannak kémei. 
-Már mindenkivel lebeszéltem a dolgot. A srácok is ráérnek, sőt még anya is belement, hogy ott töltsük a karácsonyt, bár a lelkemre kötötte, hogy még nem akar nagymamává válni.
Ismét kitört belőlem a nevetés. Magam előtt láttam Anna-t, ahogy ezt előadja Mianak komoly arccal. Barátnőm beleütött a karomba, amitől csak még jobban kellett nevetnem. -Ez nem vicces! -rikoltott rám öt oktávval magasabb hangon.
-Rendben. Komoly vagyok -katonás vigyázzállásba vágtam magam, amitől Miaból is kirobbant a jókedv.
-Mire ez a nagy boldogság? -lopakodott mögénk Peter. Ijedtemben felsikítottam és Mia mellé ugrottam. -Bocsi -tette vállamra kezét a drága menedzserünk. Megráztam fejem, jelezve, hogy jól vagyok. -Nem akarom lerohasztani a vigyort az arcotokról, de muszáj lenne folytatni a munkát. Már így is eléggé meg vagyunk csúszva -erős pillantását tarkómon éreztem. Pontosan tudtam, sőt mindenki tudta, hogy a forgatás miattam akadt meg. Én voltam azért a hibás, hogy a tervezett időpontra képtelenek voltunk kiadni az új videoklipet. Bűntudat fogott el, gyomromba mart.
Összenéztünk Miaval, s mielőtt még bármit is mondtunk volna, elindultunk vissza a többiek felé. Az egész stáb a felállított hősugárzók köré gyűlt, ott viccelődtek egymással, nevetgéltek, jól szórakoztak. Sheila is ott volt, Collinnal karöltve. Jó volt látni, hogy legalább közöttük nem váltott ki feszültséget eltűnésem. Észre sem vettem, de megtorpantam. Hosszasan bámultam fekete hajú barátnőmet, ahogy egy bögre forrócsokival flörtöl. Szája széles mosolyra húzódott, fehér párafelhő gomolygott arca előtt, miközben unokatestvéremmel beszélgetett. Tekintete egyszerre rám tévedt. Mosolya hihetetlen gyorsasággal olvadt le kipirult arcáról. Úgy éreztem magam, mint akibe tőrt szúrtak. Megannyi szempár szegeződött rám. A feszültség tapinthatóvá vált, s mellkasomra telepedett. Levegő után kaptam, de csak szúró érzés fogott el.
Mia belém karolt, erővel kényszerített megmozdulásra. Shei azonnal elkapta tekintetét, mégis még mindig magamon éreztem szúrós, gyilkos pillantásainak súlyát.
-Na, akkor mindenki vissza a munkához! -kiáltott fel Peter. Mindenkiből vegyes érzelmeket váltott ki. Tekintetét rám emelte. -Ne is törődj velük! Kicsit be vannak rád rágva, de majd túl lesznek rajta -biztatott egy kacsintással átkötve.
-A kicsit szerintem gyenge kifejezés. Ha tehetnék, most azonnal máglyán égetnének meg.
-Akkor bizonyítsd be nekik, hogy tévednek veled kapcsolatban! Most azt hiszik rólad, hogy egy liba vagy, aki mindenkit cserben hagy. Mutasd meg, hogy több vagy ennél és rosszul ítéltek meg!
Peter tudta, mit kell mondani, hogy egy kicsit rendbe rakjon. Szavaival épp annyira dicsért meg, mint amennyire letorolt. Képes volt erőt adni. Hajamba túrtam, majd egy nagy sóhaj keretében a nyakába ugrottam.
-Köszönöm. Köszönök mindent -suttogtam elhaló hangon. Hallottam, ahogy Peter elmosolyodik.
Havazni kezdett. A táj még gyönyörűbbé vált. A fákról időnként leszakadt a rájuk nehezedő hó, s miközben a friss hóban mászkáltam, hallottam, hogyan ropog talpam alatt. Mindig is imádtam benne ugrándozni, futkosni vagy a lányokkal egymást belelökni.
A forgatást igyekeztem komolyan venni. A rontásaim számát próbáltam minimálisra csökkenteni. Minden tőlem telhetőt megtette, hogy bizonyítsak. A versenyszellem elhatalmasodott felettem. Pontosan követtem a stáb utasításait, bár időnként mindannyian elnevettük magunkat. Több mint egy órán keresztül kellett a jeges hóban fetrengenem, sétálgatnom, ugrálnom. Nem bántam, bár egy óra elteltével már minden ujjam lila árnyalatokban pompázott.
-Ennyi! -kiáltott fel boldogan Chris, aki ez egész klip rendezéséért felelős. -Megvan minden -folytatta nevetve. Mindannyian felsikítottunk, s tapsolni kezdtünk.
Kész van. Végre összehoztuk. Az elvégzendő teendők listámról egy dolog pipa. Már csak maradt 14763 karácsonyig elintézendő tennivaló. Nem fogok unatkozni. 
Egy hógolyó talált el, rántott fel merengésemből. Körbenéztem, de senkit sem találtam, akitől feltehetően a hógolyó érkezhetett volna. Elindultam a lányok után vissza az öltözőbe, de egy újabb jeges élmény landolt a nyakamban. Megfordultam. Egy szőke srácot pillantottam meg a fák árnyékában. Nem tartott sokáig felismernem jellegzetes tartásáról és ezerkarátos vigyoráról. Felkaptam egy adag havat és azzal dobtam vissza nevetve.
Niall futva indult meg felém, mire én is rohanni kezdtem. Természetesen, nem felé. Mia, sőt Sheila is felnevetett, mikor meglátott bennünket, ahogy mint két óvodás üldözzük egymást. Hátulról felkapott, majd megcsókolt. Amint ajka ajkamhoz simult, már nem fáztam. Égető, bizsergető érzés kerekedett fölém. Szívem vadul kalapált mellkasomban, akárcsak mikor először csókolt meg. Bár rengeteg dolog változott meg kettőnkkel kapcsolatban, az érzés még mindig ugyanaz, mint először. A felhők felett lebegtem, valahányszor csak a közelében voltam. Nem voltam gondolatolvasó, de tudtam, ő is így érez. Láttam rajta. Szemeiben ugyanazt a tüzet fedeztem fel, mint saját szempáromban. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy esetleg míg nem voltam itthon, más valakivel is kikezdett volna. A paparazzók bizonyára észrevették volna. Nem mintha ellenőrizgetni szoktam volna, merre megy, kivel találkozik, mit csinál.
Niallal kézen fogva sétáltunk el az öltözőig, ahol azonban barátnőim vigyorogva az arcára csapták az ajtót.
-Akkor holnap után indulunk, igaz? -törte meg a csendet Mia.
Sheilara néztem, kinek arca komor maradt. Keserűen sóhajtott fel.
-Igen, de ha nem bánjátok, mi Collinnal külön kocsival megyünk.
Mia bólintott. Tudta, nem az én válaszomra kíváncsi Shei.
-Rendben. Mi kisbusszal megyünk és akkor majd ott találkozunk -erőltetett arcára egy mosolyt. Fekete barátnőm bólintott, majd meg sem várva, míg én is mondok valamit, kiviharzott. Az ajtó hangos csapódással csukódott be mögötte.
-Van egy olyan gyanúm, hogy ez a hétvége nagyon-nagyon hosszú lesz. Ha túléljük, apácának megyek.
-Azzal már elkéstél, nem? -vetette oda csipkelődő megjegyzését Mia. Levetett pólómat vágtam hozzá.
-Ma a megszokottnál is gonoszabb vagy velem -játszottam a sértettet, de rákacsintottam.
Barátnőm csak megvonta a vállát, majd velem együtt távozott a lakókocsiból.
Niall a hősugárzó mellett ácsorgott Harryvel egyetemben. Mia arca felderült, amint megpillantotta szerelmét. Oda rohant hozzá, s nyakába ugorva csókolták meg egymást. Niallal mi ennyire nem voltunk dinamikusak.
Miután elköszöntünk, beszálltunk a kocsiba, s Londonig meg sem álltunk. A városban hatalmas pelyhekben hullott a hó. Elmosolyodtam.

-Olyan gyönyörű ilyenkor minden -jegyeztem meg, miközben a kivilágított város képe egyre közelebb került hozzánk. Niall leállította a motort.
-Gyere, sétáljunk egyet! -biccentett az ablakon kifelé. Nem ellenkeztem, azonnal kipattantam a fűtött autóból.
Az utcák kihaltak voltak. Csupán itt-ott sétált egy-egy vállalkozó kedvű páros. Már sötét volt, az ünnepi világítások, valamint az utcai lámpák világították be a várost. Hihetetlen látványt nyújtott.
A Big Ben-től nem messze álltunk meg. A Temzét csodáltam, mikor Niall mögém lopakodott, a magához húzott.
-Szeretlek! -suttogta érzelemmel átitatva. Pír szökött arcomba, pedig nem most hallottam először.
-Én is téged -feleltem. A szöszi derekam köré fonta izmos karjait. Mellkasom mellkasának feszült. Lassan csókolt meg, kiélvezve a pillanatot. Nem voltak körülöttünk fotósok, sem más kíváncsiskodók, kik tönkre tehették volna a perc nyújtotta varázst. Csak mi voltunk. Végre hónapok óta először nem éreztem úgy magam, mint valami kis baktérium, melyet egy mikroszkóp alatt vizsgálnak, s viselkedéséről, tetteiről feljegyzéseket készítenek.

SZÜNET!! (n.r.)

Hi!
Először is szeretnék köszönetet mondani, amiért ilyen sokan olvassátok a blogomat. :) Hihetetlen, hogy átléptük a 19000-t. Komolyan, képtelen vagyok elhinni. Nagyon boldog vagyok, hogy ennyien követitek a történetem alakulását, és remélem, élvezitek is. ;)
A másik, ami életbevágóan fontos az az, hogy KITÖRT A TÉLI SZÜNET!!! Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én már 3 hete vágyakozva számolom vissza a napokat. El sem hiszem, hogy végre vége és két hétre megszabadultam a sulitól. Jeeee! Ti is ennyire be voltatok sózva, vagy csak én szenvedek súlyos suliutálitiszben?
Ó! Még egy dolog. Ez már a bloggal kapcsolatos. Érdeklődni szeretnék, hogy milyen karácsonyi különkiadással készüljek? Gondoltam egy játékra, illetve egy különleges, a történethez nem kapcsolódó epizóddal is. ;) Benne lennétek? Ha igen, akkor kérlek írjatok ez alá a bejegyzés alá megjegyzést vagy kattintsatok a 'tetszik' pontra. :) Ha pozitív visszajelzések érkeznek, akkor holnap kiírom a részleteket és hozom az új részt reggel. Emiatt pedig sorry, de a mai illetve a tegnapi napom őrület volt. Ide-oda futkostam, ajándékokat kutattam, fodrásznál voltam, Miaval találkoztam :)
Na de nem is húzom tovább az időt, a játékkal és a karácsonyi résszel kapcsolatban nyilatkozzatok ;)
xoxo,
Luca

Békülési haditerv

 Az elkövetkező napokban rémálmok gyötörtek. Minden áldott percben barátnőm vádló szavai visszhangoztak fülemben. Bármennyire is próbálkoztam az altatókkal elnyomni eme hangokat, képtelen voltam tőlük szabadulni. Niall minden reggel friss reggelivel várt, de nem volt étvágyam. 

Napok teltek el anélkül, hogy Mia-n, anyán, illetve Niallon kívül bárkivel is beszéltem volna. Mia volt az, aki minden nap eljött hozzám. Igyekezett megbékíteni Sheit, de nem járt túl sok sikerrel. Nagyon jól ismertem már a barátnőmet ahhoz, hogy tudjam, ha valaki a lelkébe gázol, akkor annak meg kell szenvednie azért, hogy újra a kegyei közé fogadja. Rám is ez a sors várt. 

Mia éppen egy-egy bögre forrócsokit készített kettőnknek. A nappaliban ültem, figyeltem, ahogy a konyhában sürög-forog. Bár nem számított egy túl nagy szakácsnőnek, de mindig élvezte, ha besegíthet másoknak a sütésben, főzésben. Most, hogy én mély pontra kerültem, kifejezetten élvezte, hogy gondoskodhat rólam. Niall szigorúan a lelkére kötötte, hogy legalább napi háromszor etessen meg. Komolyan úgy kezeltek, mint egy kisbabát. 

-Kész is vagyok! -kiáltott fel széles vigyorral arcán. 

Egy pillanat alatt átlibbent a nappaliba, kezében a tálcával, s rajta a két bögrével valamint egy kis édességgel. Elvégre, szükségünk van egy kis boldogsághormonra. -Szóval -kezdett bele, mikor már mellettem ült -,beszéltem Sheivel, de eléggé hajthatatlan. A fejébe vette, hogy most haragszik rád és e mellől nem hajlandó tágítani -mesélte, miközben belekortyolt gőzölgő csokijába. Szája felett egy aprócska bajusz jelent meg. Elmosolyodtam. 

-Valahogy pedig muszáj lesz kiengesztelnem -jegyeztem meg keserűen. 

Barátnőm bólogatással adott nekem igazat. 

-Vegyél neki valamit. Annak biztosan örülni fog. 

-Nem hiszem, hogy árulnak olyan üdvözlőlapot amire az van írva, hogy "Sajnálom, amiért minden szó nélkül leléptem Miamiba és hogy itt hagytalak egy forgatás kellős közepén. Boldog Karácsonyt!" 

-Akkor...-látszott rajta, hogy komolyan töri a fejét, akárcsak én. Minden idegszálamat ráállítottam a probléma megoldására. Csodálom, hogy nem fájdult meg azonnal mindkettőnk feje. Arcomat tenyereimbe temettem. 

Shei nem az a fajta, akit csak egy szép holmival, ékszerrel vagy ruhával ki lehet engesztelni. Őszintén megvallva, fogalmam sincs, mivel lehetne a kedvében járni. Ez előtt még sosem vesztünk ilyen mértékben össze. Persze, voltak összezörrenésink, de ezek hamar lecsillapodtak és elültek. Ez azonban valami teljesen más. A mostani vitánk megrezegtette a barátságunkat és csak egy hajszál tartja össze az egészet, nehogy végleg semmivé váljon. Miat sajnálom, aki kettőnk közé szorult. Próbál segíteni nekünk, de érzem, ha egy újabb veszekedés kerekedik ki, akkor rajta fog csattanni az ostor és ő lesz, aki legközelebb megkapja Sheila kemény szavait. Ezt nem hagyhatom. Az én hibámból bontakozott ki ez az egész, így ha valakinek bűnhődnie kell, az én vagyok és nem Mia. 

-És mi lenne, ha együtt karácsonyoznánk? -törte meg a feszült csendet barátnőm ötletes kérdésével. Azonnal felkaptam fejem. Tetszett a gondolat. -Emlékszel, két éve milyen jól elszórakoztunk? Tavaly is, mikor még az Xfactorban voltunk, sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Lehet, most is valami ilyesmi irányba kellene elindulnunk. 

-Te egy zseni vagy! -öleltem magamhoz. 

-Ezt mondd el anyának is, kérlek! -nevetett fel, majd belekortyolt a forró, édes italba. 

-Kivehetnénk egy házat a hegyekben és persze a srácok is jöhetnének, hogy ne unatkozzunk -fűztem tovább Mia felvetését. 

-Nem is kell bérelni. Nem emlékszel? Még általános iskolások voltunk, mikor összegyűlt a három család és a mi hegybéli házunkban ünnepeltük a karácsonyt, valamint az újévet. 

Hirtelen bevillant. Egy régi, kissé romos, de még egész tűrhető állapotban lévő épület képe jelent meg lelki szemeim előtt. Egy régi kandalló köré gyűlt a három család és ott adtuk át egymásnak az ajándékokat. Kint esett a hó, minden fehérben pompázott. Másnap nem tudtunk kimenni, akkora hófal képződött az ajtó elé. Kénytelenek voltunk kimászni az ablakon, s kívülről kiásni a házat. Szó szerint. Mindenki ott dolgozott. Vagyis, mindenki, csak mi hárman nem. Szépen angolosan távoztunk, mikor előkerültek a hólapátok. A kemény munka helyett inkább deszkára pattantunk és élveztük a szűzhó nyújtotta örömöket. Az erdőkön keresztül, elhagyatott utakon snowboardoztunk. Senkit sem érdekelt, hogy az a terület éppen lavinaveszélyes vagy szimplán magánterület. Az igazi kaland csak akkor kezdődött, mikor a völgybe érve elértünk egy aprócska falut és vissza akartunk jutni a szállásunkra. Eredetileg úgy gondoltuk, majd egy hegyi busz elvisz minket. Az ötlet szépen hangzott, csak éppen kivitelezhetetlen volt a lefagyott utakon. Az ottani aprócska, éppen kétsávos utakon nem jártak naponta hótoló és sózó kocsik, így ilyenkor a forgalom és az egész élet megbénult. Mivel valahogyan haza kellett jutnunk, gyalog vágtunk neki a hosszú útnak dombon felfelé, jégpáncélos utakon. 

Az akkori utazás és az ott megélt kalandok örökre beivódtak a memóriámba.

-Már emlékszem -nyögtem ki végül, miután befejeztem a gyors merengést. -Ha oda el tudnánk menni, talán lenne esélyem arra, hogy kiengeszteljem. 

-Ha ettől nem békél meg, akkor nem tudom mitől mástól -tette hozzá Mia kissé lemondóan, mégis reménykedve.

 Szemei lángoltak és ez erőt adott nekem. Kezdtem bízni abban, hogy talán sikerül, hogy talán újra olyan közeli viszonyba kerülünk, mint korábban. Kényszerítettem magam, hogy ne gondoljak a rossz kimenetelre. Minden erőmmel azon voltam, hogy a pozitív gondolatokat hozzam többségbe. Ebben nagy segítséget nyújtott az isteni forrócsokim, aminek a felét Mia lenyúlta. 

-Hé! -sivítottam fel sértetten. Barátnőm felvonta szemöldökeit. Úgy tett, mint akinek fogalma sincs, mit tesz éppen. 

-Az ilyen ötletekért nem fizetnek, szóval valamivel kárpótolnom kell magam -magyarázta komor arccal. 

-Niallt már így is kiittad az összes forrócsokijából -nevettem fel. Mia sértetten szegte fel orrát. 

-Inkább örüljön, hogy tesztelem, nem mérgezett-e -vágott vissza keményen. 

-Mi mérgezett? -lépett be az ajtón összevont homlokkal a szöszi. -Lemaradtam valamiről? -rám, majd barátnőmre siklott tekintete. -Hé! Már megint az én forrócsokimat iszod? 

Mia hevesen csóválta fejét. Összefont karokkal dőltem hátra a kanapén. 

Ez a kettő egyszer egymásnak fog esni a kaja miatt. No meg persze a szent italuk miatt is. 

-Ez éppenséggel Lucy csokija, amit én csináltam neki. 

-Abból a forrócsokiból, amit én vettem? -vigyorodott el Niall, s leült mellém. Kezét azonnal enyémmel fonta össze. 

Mia már éppen készült visszaszólni neki, mikor közbevágtam. Éreztem, ha most nem avatkozok közbe, hajtépés lesz a végkifejlet. 

-Niall, kitaláltuk, hogyan engesztelhetnénk ki Sheit -kiáltottam fel ezerkarátos Colgate mosollyal. Mia megköszörülte a torkát. -Oké, pontosabban Mia találta ki -kacsintottam barátnőmre, aki egyetértően bólogatott. 

-Mégpedig? -kérdezett közbe kíváncsian. 

-Miaéknak van a hegyekben egy házuk és arra gondoltunk, ott tölthetnénk a karácsonyt -Niall arca egy pillanatra mintha elszontyolodott volna. -Persze, ti is jöttök velünk...Mármint ha szeretnétek. 

Jókedve ismét felderült. Magához húzott, majd lágyan megcsókolt.

-Imádlak benneteket, de a nyálcserét ne előttem -nyögött fel kínjában szókimondó barátnőm. Mindketten felnevettünk. 

-Ez azt jelenti, hogy benne vagy? -függesztettem tekintetem ismét barátomra, aki örömmel bólintott. 

-Még szép. Ki nem hagynék egy ilyen bulit. Amúgy is, ha jönnek a medvék, kell egy erős férfi, aki majd megvéd benneteket. 

Miából bombaként robbant ki a nevetés, akárcsak belőlem. Nem szántuk bántásnak, és Niall sem vette annak. Velünk együtt kacagott. 

-Harry is benne van -szólalt fel pár perc múlva komolyan Mia. 

-Akkor már csak Sheit és Collint kell meggyőznünk arról, hogy ez egy jó ötlet lenne -állapította meg Niall oldalra húzott szájjal. 

Mély sóhaj tört ki belőlem. 

-Collint nem lesz nehéz meggyőzni. Sheilaban már nem vagyok ilyen biztos -tettem hozzá. 

-Bízd rám Sheit, te pedig vedd rá az unokatesódat, hogy jöjjön! -kacsintott rám Mia. Bólintottam. Egy gyors pillantást vettet mobiljára. -Nekem most mennem kell, de holnap reggel úgyis találkozunk a stúdióban. Addigra ráveszem Sheit, hogy legalább gondolja át. Ha minden jól megy, akkor egy hét múlva indulhatunk -bizakodó vigyorra húzta szája szélét. Niallal összenéztünk, bólintottunk. -Akkor sziasztok. Köszönöm a forrócsokit -kacsintott ránk, mielőtt kilépett volna az ajtón. 

-Szia! -kiáltottunk utána egyszerre, de addigra már a bejárat csukva volt. 

-Szerinted bele fog menni? -pillantott le rám Niall. Fejemet mellkasára hajtottam. Hallottam egyenletes szívverését. Éreztem, szívem ugyanilyen tempóban kalapál. 

-Nem tudom, csupán reménykedhetek benne. Ha a válasz nem lesz, akkor fogalmam sincs, hogyan tovább. Sheila túl makacs ahhoz, hogy csak úgy meglengesse a fehér zászlót, így még ha bele is megy ebbe az egészbe, akkor is necces, hogy vajon jól sül-e el...

Megjöttem

 Minden tekintet rám szegeződött. Éreztem, hogy meghűl bennem a lélek. Legszívesebben elmenekültem volna. A jelenlevőkből vegyes érzelmeket váltottam ki. Néhányan, akiket még sosem láttam ezelőtt összesúgtak, szemükből megvetés sütött. Peter döbbenten meredt rám, mint egy szellemre. Őszintén, úgy is éreztem magam. Kellemetlen volt. A bőröm égett, szívembe fájdalom nyilallt, akárhányszor átsiklott pillantásom a többieken. Mia és Sheila a döbbenettől lefagyott. Bár mindketten meglepődtek, szemeikben egészen más érzelmek tükröződtek. Mia arca, gesztusai és méretes sóhaja megkönnyebbülésről árulkodott, míg Shei tekintete égett a dühtől, haragtól. Láttam rajta, hogy legszívesebben jól a képembe tiporna a csizmájával. Ajkamba haraptam.
-Sajnálom -nyögtem ki hosszas, zavart szünet után. Páran csak ekkor figyeltek fel, de őket nem igazán érdekelte a kibontakozó háború és vihar. Mia arca felengedett, azonban S még inkább dühbe gurult. -Sajnálom, hogy elmentem minden szó nélkül. Nem így terveztem -a sírás keserű ízét éreztem számban, s a könnycseppek már szemeimet marták, de elnyomtam. Azzal, hogy elbőgöm magam, még nem lesz megoldva a helyzet. Nem azt akartam, hogy megsajnáljanak, hanem hogy megértsenek. Tudatni akartam velük, miért tettem, és hogy miért nem szóltam. De mindehhez az kellett, hogy erős tudjak maradni még akkor is, mikor belül már tajtékoztam. Mindig is gyűlöltem a veszekedéseket, pláne ha a barátnőim, szeretteim álltak a másik oldalon. Ebben nőttem fel és ezért iszonyodtam tőle ennyire. A szüleim kiskorom óta állandóan egymásnak estek. Anya többször is majdnem kórházba került. Akkor, mikor kimondták a válást megfogadtam magamnak pár dolgot. Először is, nem fogom engedni, hogy anyával még egyszer valaki ezt tegye. Másodszor, sosem lesz olyan barátom, aki valaha is kezet emelt rám. Végül, hogy senkinek sem hagyom, hogy bántsa a szeretteimet, a családomat és barátaimat. Akkoriban nem gondoltam arra, hogy majd pont én leszek az, aki a legnagyobb fájdalmat okozza majd nekik. -Szeretném elmondani nektek, hogy miért tűntem el, de nem itt -néztem végig a tömegen. Túl sokan voltunk ahhoz, hogy itt mindenki előtt tálaljak ki.
-Ugyan miért nem? Őket ugyanúgy cserben hagytad, ahogy velünk tetted -szólalt meg éles hangon Shei. Szavai arcon csapásként értek Gyomrom összerándult, vettem egy mély levegőt, hátha az segít kitisztítani a fejemet. Nem vált be.
-Shei, tudom, hogy most dühös vagy, de legalább hagyd, hogy megmagyarázzam!
-Ugyan mit akarsz ezen megmagyarázni? Leléptél, itt hagytál minket minden szó nélkül, egy klip felvétele közben. Eléggé nyilvánvalóak a dolgok -sziszegte ingerülten, szinte már kiabált velem.
-Shei! -mordult rá Mia. -Azért ez túlzás. Inkább örülj, hogy megint itt van. Nem lehetne továbblépni? -értetlenkedett M. Elém sétált, megölelt. Érintése melegséget csent szívembe még akkor is, ha tudtam, Sheilatól erre a gesztusra még jó sokáig kell várnom.
-Nem érdekelnek a kifogások. Akárhányszor valami nem tetszik neked, előállsz egy újabbal és újabbal. Össze-vissza kamuzol nekünk arról, hogy merre vagy, mit csinálsz, kivel találkozol. Ez annyira nem is zavarna, de folyton arról papolsz, hogy őszintének kell lennünk egymással. Hol van ebben az összhang? -csattant fel S. Mia szóra nyitotta száját, de megráztam fejem.
-Ezt nekem kell rendbe hoznom -súgtam felé. Nem ellenkezett. Bólintott, s odébb állt, átengedte nekem a terepet. -Igazad van. Egy kamukirálynő vagyok. Nem tagadom egy percig sem, de ugyanakkor a legjobb barátnőd is vagyok. És most így szeretnék veled beszélni. El akarom mondani a titkaimat, hogy mi történt, mire jöttem rá. Az igazat -folytattam nyugodt hangnemben, miközben majd felrobbantam az idegtől.
-És mi van, ha engem már nem érdekel az "igazságod"?
-Akkor csak remélni tudom, hogy meggondolod magad -feleltem. Hangom megremegett, bár próbáltam megacélozni. Az egész stúdió ránk fókuszált. Mindig is szerettem, ha az emberek figyelnek rám, de ilyesfajta undorral fűszerezett pillantásokra sosem vágytam. Ólomsúlyként nehezedtek rám. -Shei, én tényleg sajnálom, de nem mondhattam el...
-Ugyan miért nem? -kérdezett vissza. -Folyton ezzel hitegetsz mindenkit. "Jaj, nem mondhattam el." A lószart! Ugyanúgy elmondhattad volna, mint a többi korábbi titkodat, nem adtam volna tovább és ezt te is pontosan tudod. Vagyis, ezek szerint nem. Fogadni merek, hogy Mianak mindent elmondtál ezzel kapcsolatban, és ő ezért nem akadt ki.
-Mi van? -vonta fel szemöldökeit Mia. -Engem hagyj ki ebből! Nem azért nem hisztizek, mert tudtam róla, hanem mert bízom benne annyira, hogy tudjam, megvolt a jó oka rá, amiért elment és nem szólt. Elég régóta ismerem Lucyt ahhoz, hogy ezt biztosan állítsam. Amúgy meg, két hétről volt összesen szó. Nagy ügy. Nem fél évre menekült el, és nem egy magánnyomozó hozta vissza, hanem magától jött el ide hozzánk, hogy személyesen, első kézből -felém fordult-, legalábbis ajánlom, hogy első kézből -bólintottam, szemét ismét Sheire szegezte-, jött el ide bocsánatot kérni. Húzhatjuk, halaszthatjuk és nyúzhatjuk a témát, de mi értelme van? A dolgok állásán már nem változtat -egy csepp indulatosság sem volt megfigyelhető hanglejtésén. Mindvégig ténylegesen beszélt, mint aki nem is igazán a szituáció résztvevője, csupán egy külső megfigyelője, esetleg narrátora.
-Lehet, hogy te így érzel, de nekem már elegem van ebből a kétszínűségből! -fordította tekinteté ismét rám fekete barátnőm. A kétszínűség hallatán ledermedtem. Teljesen letaglózott, hogy ilyennek gondolt.
-Szerinted tényleg kétszínű volnék? Ilyennek látsz? -csalódottan, fáradtan tettem fel neki a kérdéseket. Shei felsóhajtott.

-Korábban nem hittelek annak. Úgy gondoltam, egy őszinte lány vagy, akiben meg lehet bízni, de úgy látom a hírnév és a csillogás elvette az eszedet. Az, aki egykoron voltál, meghalt. Lehet, hogy visszajöttél, de az én szememben nem vagy más, csak egy szélhámos, aki magára vette Lucy arcát. Lehet, úgy hiszed, hisztizek, de nem. Ez egészen idáig gyűlt és gyűlt bennem, de most kitört. Nem vagyok benne biztos, hogy még egyszer képes lennék megbízni benned. Sőt, egész biztosan nem, de nem is szeretnék -minden egyes szavával, mintha kést szúrtak volna a szívembe. Olyan jeges és hideg volt a tekintete, mint még soha. Belülről összeharaptam ajkaimat, így igyekeztem összekaparni megmaradt erőmet, de hiába. Ezt már nem bírtam tovább. Egy könnycsepp csordult végig arcom mentén. Mia a vállamra tette kezét, de megráztam a fejem. Tudtam, ezzel csak még jobban felbosszantanánk Sheit. Nem akartam, hogy Mia fejéhez is ilyeneket vágjon.
-Megértelek -jegyeztem meg elcsukló hangon. Szédültem, hányinger kerülgetett. Peterre siklott tekintetem. Arcára döbbenet és sajnálat ült ki. -Sajnálom.
Nem vártam meg, míg tőle is megkapom a letolásom. Kirohantam az ajtón, de a lift helyett a lépcsők felé siettem. A magassarkúmban minden második lépcsőfokon elestem, mire leértem a toronyház tetejéből, végtagjaimból vér szivárgott. Ujjaimmal oly erővel markoltam a korlátot, hogy mindegyik kifehéredett, szoros görcsbe rándult. A könnycseppek széles folyóként léptek ki szemeimből. A sötét, a sírás fátyla, illetve a városra telepedett szmog és köd nem segített a tájékozódásban. Minden egybefüggő fehéres foltnak látszott. Rohantam, amennyire csak bírtam. Mivel nem láttam, nem volt konkrét célom, azonban a végére mégis csak a törzshelyemen kötöttem ki. A Hyde parkban itt-ott boldog, nevetgélő párokat pillantottam meg, s az óriási műjégpályán tömötten koriztak, botladoztak a londoniak.
Egy padon foglaltam helyet egy fa árnyékában. Ugyan a fa hideg volt, de ez egyáltalán nem zavart. Kezeim remegtek az idegességtől, stressztől. Fejemben folyamatosan Sheila csalódottsággal megtelt mondatait hallottam. Hiába hallottam a karácsonyi muzsikát, képtelen voltam elcsitítani barátnőm hangját.
Tényleg ezt gondolja rólam? Ennyire meggyűlölt? Igaza van. Megérdemeltem, hogy ezt hozzám vágja. Állandóan becsaptam őket. Mindig valami vagy valaki mögé bújtam és mentségeket hoztam fel holott, vállalnom kellett volna a következményeket. Persze most, utólag okos az ember. Rá tud mutatni, hogy hol szúrta el. Csupán akkor erre nem jön rá. Mikor abban a szituációban van valaki, egész másképpen gondolkodik. Ami akkor jó döntésnek tűnik, később megbánáshoz vezethet, de ugyanez igaz fordítva. Hazudtam nekik, de okom volt rá. Ha nem tettem volna, veszélybe sodortam volna őket. És ez nem kifogás. Alison a tökéletes példa erre. Egyszer nem tartottam be a játékszabályokat és egy szerettem meg is sérült. Másokat nem tehettem ki ugyanennek a kockázatnak. Ha ezért dühös, akkor legyen, de nem bántam meg. Idővel majd lenyugszik, és ez a történet is elül, azonban ha akkor valami baja esett volna, azt sosem bocsátottam volna meg magamnak. 
Felálltam a padról. Lassú léptekkel, immár kitisztult fejjel elindultam haza. Az út sokkal több időt vett igénybe, mint először gondoltam. Mire eljutottam Niall házához, csontig fagytam. Amint beléptem, Niall már ott is állt előttem. Láthatóan aggódott miattam.
-Na hogy ment? -kérdezte izgatott mosollyal arcán. Megráztam fejem.
-Azt leszámítva, hogy Shei szemében közellenség és kétszínű szörny vagyok, egész jól -feleltem ironikusan. A barátom minden szó nélkül magához ölelt. Pont erre volt most szükségem. Erős karjai közt gyomrom lassan felengedett, szívemet sem mardosta már annyira a bűntudat.
-Azért te jól vagy?
-Persze, csak fogalmam sincs, hogyan lesz ezután. Sheila a legjobb barátnőm és nem akarom elveszíteni. Bár úgy látszik, már késő. Ez az ajtó bezárult.
-Hogy mi? -tolt el magától, de csak azért, hogy szemembe nézhessen. Államnál fogva emelte fel tekintetem. -Lucy, elég ebből! Harcolj, küzdj! Igaz, most dühös, de még nem kell feladni. Nem te szoktad azt mondani, hogy sose adjuk fel? -bólintottam. -Akkor? Mi ez a letargikus állapot? Ha nem akarod elveszíteni, akkor harcolj érte! Küzdj és emlékeztesd minden jóra, ami összeköt benneteket!
-Mintha ez olyan könnyű lenne -szóltam közbe.
-Ezt egy percig sem állítottam -puszilta meg a homlokom.
-Honnan tudsz te ennyi mindent erről?
-Onnan, hogy velünk is ugyan ez volt -válaszolta tömören, aprócska mosollyal.
-Veletek is? Mármint a bandában? -értetlenül kérdeztem vissza, mire Niall megrázta a fejét.
-Nem. Veled és velem. Dühös voltál rám, de nézz ránk, a kitartásom kifizetődő volt. Nem adtam fel és most mindazok után, amiket együtt átéltünk, már megint együtt vagyunk. Ha te is annyira kitartóan küzdesz, hogy megmentsd a barátságotokat, mint ahogy én tettem, biztosan célba érsz. Csak hinned kell benne! -utolsó mondata után magához húzott, megcsókolt. Csókja lágy volt és forró. Egész testem beleremegett...

Az első hó

 Egy puha kéz simította meg a vállamat, s óvatosan megrázott.
-Elnézést, megkezdjük a leszállást, kérem csatolja be az övét! -a lágy hang hallatán egy pillanatra elfeledtem, hol is vagyok éppen. Hogy felejthettem el ezt a fontos dolgot? Épp úton voltam Londonba. égre a hátam mögött hagytam Miami-t és minden vele járó feszültségforrást. Illetve majdnem mindet. Egy kivétel ugyan még akadt. Greg. Az, hogy megnyílt előttem, rengeteg mindent megváltoztatott fejemben. Kicsit másképpen szemléltem a történteket. Mindent próbáltam figyelembe venni, a régebben elkövetett hibákat, lépéseket igyekeztem letisztázni agyamban.
Eredetileg úgy gondoltam, majd a repülőn agyalok ki mindent, beleértve a fedősztorikat, illetve azt, hogy a valóságot miképpen fogom előadni majd a többieknek anélkül, hogy bárkinek is túlzottan felszökjön a vérnyomása. A leginkább a lányokkal való beszélgetéstől tartottam. Rettegtem, gyomrom görcsbe rándult, akárhányszor csak eszembe jutott.
-Hölgyem, kérem kösse be magát! -szólalt meg mögülem egy újabb stewardess. Bólintottam, s gyorsan teljesítettem az utasításait.
Alig, hogy övem csattanással akadt bele a csat fogaiba, a gép ereszkedni is kezdett. A nap már gyengén tűzött be a gép ablakain. London ismerős sziluettje lengett szemeim előtt, miközben a repülő kissé rázkódva, de földre ért. Egészen eddig, nem éreztem gyomorgörcsöt, azonban amint a gép kereke hozzáért a betonhoz, gyomrom parancsszerűen összerándult. Ujjaim kiremegtek, de ezeket próbáltam kordában tartani.
A leszállást követően a csomagjaim felkutatásába kezdtem. Nem számítottam profi utazónak, így a csorda szellemet követve, mentem arra, amerre mindenki más. Mondván, a poggyászuk azért nekik is kellhet, nem?
Az egy kupacba csődülők, a tömeg, valamint az a hatalmas fejetlenség, mely a futószalag mellett uralkodott, igencsak megnehezítette a dolgomat. Majdnem elvesztettem a bőröndömet, mert nem ismertem fel. Olyan kis egyszerű, fekete...Semmivel sem tűnt ki a többi közül.
A kijárat felé indulva valami megragadta figyelmemet. Pontosabban valaki. Egy tizenéves kislány szaladt el előttem, kezében méretes fényképezőgéppel, pólóján a Mrs. Horan felirattal. Kipirult arca és sikítozásba átcsapó lelkesedése kíváncsisággal töltött el. Követtem, s egy egész nagy tömeghez vezetett.
Próbáltam átfurakodni magam, mintha az olyan könnyű dolog lenne.
A tömegen való átfurakodás olimpiai sport lehetne. Körülbelül annyi energia kell hozzá, mint egy maraton lefutásához...Vagy az is lehet, én puhultam el egy kissé az elmúlt időkben. 

A vaskos emberfalon átérve, azonnal nevetésben törtem ki, amire mindenki felkapta a fejét. Kikerekedett szemekkel meredtek rám, mintha szellem lennék.  Néhányan bosszúsan fordultak össze, s láthatóan rólam kezdtek sugdolózásba.
Tőlem körülbelül egy méterre Niall aludt édesdeden egy méretes bőröndben. Láthatóan nem zavartatta magát. A tömeg, a vakuk és a nyakába lihegő rajongók sem szegték kedvét a kiadós alvástól.
Mellé guggoltam, páran önelégülten felsóhajtottak mellettem, mögöttem. A fényképezők folyamatosan kattogtak. Legszívesebben egy függönyt húztam volna közénk és a önjelölt paparazzók közé.
Ujjaimmal finoman végigsimítottam arcát. Elmosolyodtam.
Még itt is képes aludni. De egyáltalán mit keres itt? A menedzsere minden bizonnyal kicsinálná, ha kiderülne, hogy ellógja a felvételt. 
Egy gyors pillantást vetettem a bőröndre nyomott beszállási kódra, célállomásra.
Miami.
Szívem olyan hevesen kezdett dübörögni mellkasomban, hogy attól tartottam, mindenki más meghallja körülöttem. Gyomromban a régóta nyugvó pillangók, angolkeringőbe fogtak, ajkamba haraptam.
-Niall! Niall, ébresztő! -suttogtam fülébe. -Én vagyok az, Lucy. Hazajöttem és nem is megyek el többé -tettem hozzá kis szünetet tartva.
A szöszi Csipkerózsikának, mint valamiféle végszó hallatán, felpattantak szemei és hatalmas, előtörő lendülettel ugrott ki a bőröndből. Haja csapzott volt, pólója gyűrött, arca egyik felén a karja okozta pirosas csík virított, de egyik sem zavart. Úgy éreztem magam, mint aki évtizedekkel ezelőtt ment el, holott alig volt több mint két hét. Niall nem vesztegette az időt. Derekam köré fonta egyik karját, másikkal pedig hajamba túrt, mialatt forró ajkát ajkamnak feszítette. Nyelve könnyedén csúszott át szájüregembe és kezdett felfedezőtúrába. Csókjának megvolt a tőle megszokott, kissé epres íze. Hogy mi tette, nem tudtam, de éreztem, olyan intenzíven, mint ezelőtt még soha.
Szemeim lecsukódtak, testem ellazult. Úgy éreztem, lebegek, méghozzá igencsak magasan. Ajkaim égtek, akárcsak bőröm, ahol Niall hozzám ért. Körülöttünk a gépek gyorsabban kattogtak, mint egy gépfegyver a támadás közepén.
-Ezek szerint nem haragszol -szólaltam meg lihegve két csók között. Niall arcán széles mosoly jelent meg.
-Hazajöttél, nem? Nekem csak ez számít, semmi más -feleletét egy újabb heves csókcsatával kötötte át.
Kezdtem már zavarban lenni a rengeteg kíváncsi tekintet miatt, így kiszakítottam magam a csókból. Bár ajkam, lelkem, szívem sóvárgott a folytatásért, tudtam, ezt nem egy repülőtéren kellene lerendeznünk, pláne nem egy csapat rajongó előtt.
Arra a lányra néztem, aki segített megtalálni a szöszit. Arra számítottam, hogy majd vérben forgó szemekkel küld rám rontást, de ehelyett mosolygott és rám kacsintott. Elnevettem magam.
Niall szorosan karolt, míg elhagytuk a repülőteret. A főkapunál fotósok hosszú sora várakozott ránk, akárcsak egy csapat kiéhezett cápa. Összerezzentem, aminek nem csak a paparazzók bámulásából adódott, hanem a hideg miatt is. Lényegesen hűvösebb volt itthon, mint ott, Miamiban. A frissen hullott hó még ropogott bokacsizmám alatt. Arcom körül párafelhők keletkeztek.
Korán sötétedett, ezért a városban a világításokat már hamar felkapcsolták. Amerre csak néztem, a karácsony megjelent. A kirakatokban karácsonyfák, izzók és persze akciós plakátok foglaltak helyet. A tereken megjelentek a fabódék, melyek a legfinomabb forrócsokikat árulják a világon, s az óriási lámpafüzérek, melyek átszelték az egész utcát.
-Mióta elmentél, egy pár dolog megváltozott -törte meg a csendet Niall. Kezemet egyszer sem engedte el, mióta meglátott. Talán félt attól, ha megteszi, ismét eltűnök a szeme elől.
-Imádom a karácsonyi hangulatot. Mindenki mosolyog, kirakatokat bámul, forrócsokit iszik, no meg finomabbnál finomabb sütiket -jegyeztem meg nevetve. Hiába beszéltem a kajáról, a szőke hajú énekes arca komorrá változott. Hirtelen úgy éreztem, az összes jeges levegő beáramlott a kocsiba, holott ment a fűtés.
-Kicsim, amit akkor mondtam, nem gondoltam komolyan. Nem tudom...
-Ne! -szakítottam félbe abban a pillanatban, hogy feleszméltem. -Nem kell  bocsánatot kérned. Én tűntem el minden magyarázat nélkül és nem te. Kettőnk közül én tartozom bocsánatkéréssel.
-De amiket a fejedhez vágtam...-elhallgatott. Fájt felidéznie az emléket, akárcsak nekem. Bármennyire is elnyomtam magamban, azok a szavak mélyen érintettek.
-Egy olyan helyzetbe hoztalak, melyre nem voltál felkészülve. Nem hibáztatlak, amiért kimondtad azt, amit gondolsz...
-De én nem...
-Semmi gond. Igazad volt. Sok mindenre ráébresztettél kettőnkkel, valamint az egész életemmel kapcsolatban. Abban a szituációban csak azt csodálom, hogy nem pofoztál meg. Igaz, azt valószínűleg azért nem nyelném le ilyen könnyedén -nevettem fel. Feszült homloka láttán felsóhajtottam. -Figyelj, kezdjünk egy új fejezetet. Ami történt, megtörtént. Bánkódhatunk, sajnálkozhatunk, veszekedhetünk, de ezek közül egyik sem változtatja meg azt, ami már a múltunkat képzi, szóval szerintem hagyjuk is azokat a dolgokat. Élvezzük inkább a jelent! -kacsintottam rá.
Kezemet szájához emelte, s egy csókot lehelt rá.
-Úgy látom ezalatt az idő alatt, te is változtál -mondta mosolyogva.
-Talán csak kezdek felnőni -vágtam vissza.
-Felnőni? Ugyan minek akarsz te felnőni? A felnőttek állandóan idegeskednek, veszekednek, elválnak. Én egyiket sem részesítem előnyben -a kocsi motorja hirtelen leállt. Egészen eddig fel sem tűnt, merre tartunk. Kikukucskáltam a párás ablakon. A stúdió hatalmas, égbe törő üvegablakait pillantottam meg. -A lányok még bent vannak. Szerintem velük beszélj először.
Megrezzentem. Gyomrom felkavarodott, ujjaim megremegtek. Arcom színben illett a téli tájhoz.
-Mit mondjak nekik? -kérdeztem szorongva, tanácstalanul.
Niall egy szemembe lógó tincset tűrt el arcomból, majd megcsókolt.
-Mondd el nekik az igazat! Meg fogják érteni, hidd el nekem! -szólalt meg végül. Szavai erőt adtak.
Hirtelen előtörő lendülettel ugrottam ki a kocsiól és vágódtam el a lefagyott járdán. A srác ijedten kapott felém, de én gyorsan felpattantam.
-Jól vagyok, jól vagyok -intettem neki megnyugtatóan.
 Mély sóhaj szakadt ki belőlem, mikor az épület felé szegeztem tekintetem.
Gyerünk, Lucy! Meg tudod csinálni! A legjobb barátnőid, csak nem fognak meglincselni. Remélhetőleg...Talán...Oké, kezdek félni...Inkább hagyjuk ezt, majd holnap beszélek velük személyesen...vagy felhívom őket. 
Kétségbeesetten fordultam meg, de addigra Niall kocsija már eltűnt.
Haha. Értem a poént. Igazán vicces vagy, Niall. Én is szeretlek. 
A vacogásom még a félelmem fölé is tudott kerekedni. Lábaim megindultak, s lassan beléptem a hatalmas előcsarnokba. Régi ismerősként közlekedtem. A liftben szóló megnyugtató zene segített, hogy egy kicsit ellazuljak a nyilvános kivégzésem előtt.
259. Megálltam. Hosszasan bámultam az ajtót, hátha valamit megtudok tőle. Talán a lányok idegi állapotára voltam kíváncsi, vagy egyenesen a gondolataikra. Megragadtam a kilincset, s betoppantam.
Szívem a torkomban dübörgött, lábaim kocsonyaként remegtek. Minden szem rám szegeződött. Mia és Sheila szája szó szerint tátva maradt, de azért Peter arca is díjat érdemelt volna.
-Sziasztok, megjöttem...

Bőröndbe...

-Te meg mit csinálsz? -kérdezte meglepetten Greg, mikor benyitott a szobámba, melyben óriási rendetlenség uralkodott. Olyan hatást keltett, mint mikor egy tornádó végez pusztítást egy szobán. Nem mintha egy szobában elférne egy tornádó.
-Mégis minek látszik? Csomagolok -felé sem pillantottam. Minden figyelmemet az kötötte le, hogy a ruháimat egy előre kitalált, részletesen megfontolt szisztéma szerint gyűrjem a bőröndömbe.
-De nem úgy volt, hogy meg akarod találni az emlékeidet és, válaszokat akarsz? -értetlenül pislogott rám, majd megragadta csuklómat, ezzel kényszerítve arra, hogy végre rá is nézzek, ne csak a gyűrött anyagokra.
Elvigyorodtam. Átfutottak agyamon azok a dolgok, melyeket Jeremy árult el és az, hogy az eredeti célomtól teljesen elkanyarodva, egy másik rejtélybe botlottam. Ez a kihívás, talány volt maga Greg.

-Éppen eleget tudtam meg ahhoz, hogy rájöjjek, nekem nem itt kell megoldanom a problémáimat -feleltem végül meglepően nyugodt hangon, bár erős éllel. A srác arcán valami kósza árnyék futott át. Szemeit egy pillanatra lehunyta, majd mikor ismét kinyitotta őket, felsóhajtott. Elengedte csuklómat, mégis úgy éreztem, mintha erős ujjai még mindig csontom köré lennének fonódva.
-Jeremy mondott neked valamit?
-Igen. Elég sok mindent elárult. Igazán beszédes is tud lenni, ha nagyon akar -visszafordultam ruháimhoz, de nem folytattam a pakolászást, inkább leültem a félig üres táskám mellé. Greg szaporábban kezdte venni a levegőt, homlokán egy aprócska izzadtságcsepp jelent meg, amitől hihetetlenül emberinek, érzőnek és törékenynek tűnt, akárcsak egy kisfiú.
Feszült csend állt be kettőnk között. Nem akartam az orra alá dörgölni, hogy tudok a 'terjesztőkről', mégis szívesen közöltem volna vele, hogy igenis tudok pár titkot, amit megpróbált korábban elrejteni előlem és az egész világ elől.
Greg arca, ahogy leült az ágy szélére, sötétségbe borult. A homlokán futó ér kidagadt, szíve szabálytalan ritmusára rángatózott, mint egy partra vetett, haldokló hal. Összekulcsolta kezeit, s előre dőlt. Mélyen gondolatai hálójába süllyedt.
Hosszas percekig csak bámultam némán. Hallgattam szapora levegővételét, néztem, ahogy újabbnál újabb feltevések futnak át agyán, s emiatt néha-néha megcsillan szemeiben a remény, majd mint a gyufaszál, ki is alszik azonnal.
Ezelőtt még sosem láttam ilyennek Greget...Vagyis csak egyszer láttam ehhez hasonló rémes, szinte egészen olívazöld színben, mikor Niallnál voltunk csak mi ketten. Akkor megnyílt előttem, és megmutatta a gyengébbik oldalát is. Most hasonlóképpen enged be a legintimebb szférájába. Mindenki mástól fél. Egyesek a pókoktól, kígyóktól, míg mások a sötéttől, víztől, bezártságtól, az idegenektől vagy az állatoktól, de Greg ezek közül egyiktől sem rettegett. Az ő félelme az érzelmeiben rejlett. Szorongott, akárhányszor csak ezekről kellett beszélnie, mintha tabutéma lenne. Könyörgöm, ez nem olyan, mint mikor egy 5 évessel akarnak beszélni a szexről. Felnőtt ember, mégis retteg attól, hogy bárki is meglássa azt, hogy a szíve igenis még neki is dobog, még akkor is, ha néha erről ő maga is megfeledkezik. 
-És mit fogsz mondani az embereknek Londonban? Ezernyi kérdést fogsz majd kapni. A riporterek meg fognak rohamozni, amit lelépsz a repülőgépről. Egy szabad pillanatod sem lesz -szólt erőtlen hangon.
Mély sóhaj szakadt ki belőlem.
-Greg, én oda tartozom. Ha kell, válaszolok minden kérdésre, kibírom azt a rengeteg sajtótájékoztatót. Nem érdekelnek sem a pletykák, sem az egyéb rosszallások. London az a hely, ahol lehetek valaki és ezt nem fogom eldobni...
-Értem -vágott közbe. Tanácstalanul kaptam fel a fejem. -Értem sem fogod otthagyni mindezt -tette hozzá.
-Mégis mit vársz, erre mit válaszoljak? Mondjam azt, hogy nem számít semmi, itt maradok és boldogan élünk, szülök pár gyereket, míg te a drogot árulod a helyi bárokban? -mire észbe kaptam, már késő volt. Az információk túl gyorsan csúsztak ki számból, az erős arroganciáról, iróniáról már nem is beszélve.
-Jeremy beszélt neked a múltról? -hangja nem volt meglepett, inkább beletörődőnek lehetett volna inkább nevezni.

-Igen. Mesélt pár dolgot.
-Elhitted neki?
-Mégis mit tehettem volna? -csattantam fel. -Egyetlen egy kérdésemre sem tudsz egyenesen válaszolni anélkül, hogy nem manipulálnál engem vagy másokat. Akárhányszor megbízom benned, kiderül, hogy hiba volt.
Éreztem hogy szavaim szíven ütik, de képtelen voltam tovább elfojtani őket. Muszáj volt tisztáznom vele a helyzetet és ez azzal kezdődik, hogy kiborulok, kifakadok.
Ajkait szóra nyitotta, de hang nem hagyta el őket. Csupán tátogott, mint valami aranyhal az akváriumban. Ha szavai nem, gesztusai, szemei sok mindent elárultak. Düh, harag és kétség keveredett tekintetében, ahogy mélyen szemembe nézett. A bűntudat élesen gyomromba markolt. Ha tehettem volna, inkább csöndben maradok, de az ilyen stresszes helyzetek, mindig is a legrosszabba hozták ki belőlem.
-Greg, igazakat mesélt rólad Jeremy? Tényleg drogokkal kereskedsz? -kérdeztem félve, hosszas habozás után -Valóban azért jöttél el innen, mert tartozol a többi drogdílernek?
-Ezt is mind tőle tudod?
Megráztam fejem.
-Az utolsó kérdést magam tettem össze. Erről Jeremy hallgatott, de a hirtelen Londonban való felbukkanásod, illetve a fagyasztóban tárolt köteg pénz és drog segített rájönnöm a dolgokra. Szóval, igaz? Menekültél innen?
Greg felállt, szorosan elém lépett. Arcomon éreztem leheletét, szíve zaklatott kalimpálását fülemben hallottam. Arcomból egy elszabadult tincset a fülem mögé tűrt.
-Igen. Amit most elmondtál, mind igaz. Én is azok közé tartozom, akiktől rémisztő történetekkel próbálják meg távol tartani a lányokat, de már próbálom magam mögött hagyni a múltat.
-Mégis mióta tart ez az egész huzavona? Mikor léptél le innen? -a kíváncsiság ismételten az etikett fölé kerekedett. Éreztem, ha most nem teszem fel a bennem kavargó kérdéseket, talán soha többé nem nyílik még egy ilyen alkalom. Most kellett élnem a helyzet adta lehetőségek tárházával.
-Mikor eljöttél Miamiba, durván kiütöttelek a szerekkel, és ezért lelkiismeret-furdalásom támadt. Tudtam, hogy sosem fogsz azokra a napokra emlékezni még akkor sem, ha csodálatosan teltek. Akkor, az utolsó éjszakádon, mikor elmentünk bulizni, ott volt Keyon, Jeremy, Paul, Rose és persze mi ketten. A szokottnál is jobban kiütöttük magunkat.
-Ekkor mentünk Jeremy kocsijával igaz? -derengett be egy emlék.
A srác bólintott.
-Csak jól éreztük magunkat, de mégis minden másképp sült el, mint ahogy terveztük. Paul túladagolta magát, te elmenekültél, Rose pedig teljesen összeroppant. Jeremy, mióta az öccse meghalt, bosszúra esküdött. Akárhová megyek, a nyomomban liheg, s folyton emlékeztet a múltban elkövetett hibáimra.
-De nem értem. Nem te kényszerítetted Pault, hogy adagolja túl magát..
-De én hoztam a cuccot -szólt közbe, még mielőtt jobban belelendülnék. -Mire elmentem a hotelbe, ahol megszálltál, közölték velem, hogy már távoztál. Hosszas hónapokig kutattam utánad. Kerestelek mindenfele, s közben megírtam azokat a leveleket.
-Hogy bukkantál mégis rám? -szinte megrökönyödve szólaltam meg. Első alkalommal hittem abban, hogy ez nem egy újabb színjáték...Vagyis, először éreztem, hogy ez nem egy kacifántosan kibontakozó hazugság.
-Már majdnem feladtam, mikor Londonban megpillantottalak a TV-ben. Ugyan majdnem egy év telt el, mióta legutóbb láttalak, mégis azonnal felismertelek. A hangod, a mosolyod, a szemeid ragyogása hamar leleplezett téged -válaszolta megtartva a drámai hatást.
-Ezeket miért nem mondtad el korábban? -tértem át egy másik,mégis szorosan idekapcsolódó témára.
-Milyen lett volna az? Odamegyek hozzád, bemutatkozom és letámadlak mindezzel, amit most elmondtam. A végén még rám küldted volna a biztonsági őröket -nevetett fel. A felvetett szituációt én magam is megmosolyogtam. El tudtam képzelni a reakciómat egy ilyen helyzetben. Két értelmes szót se lettem volna kinyökögni.
-Oké, ebben igazad van, de miért vártál ilyen sokáig? Korábban is elmondhattad volna.
-Magad akartál rájönni mindenre, én pedig hagytalak.
-Ó! Ezek szerint az én hibám. Na szép! Köszi szépen! -böktem oldalba nevetve.
-Én nem ezt mondtam.
-De ezt gondoltad -szálltam vitába vele. Nem reagált, csupán megforgatta szemeit. -Ha Miami csak a rossz emlékeket idézi fel benned, akkor mi értelme volt visszajönni ide? -elkomorodó arccal néztem fel rá. Mélyen karikás szemeibe meredtem, hátha sikerül valamit kiolvasnom belőlük, azonban falba ütköztem. Greg saját védvonalába.
-Csupán fel szerettem volna idézni azokat a napokat, mikor itt voltunk mindketten. Reméltem, ha nem veszek tudomást másokról, akkor majd minden ismét olyan lesz.
-De már sosem lesz olyan -tudtam, hogy megjegyzésem fájdalmas lesz, de nem bántam meg.
-Nem. Ami akkor történt, már a múlt része. Te most már Niallhoz és Londonhoz tartozol és nem hozzám vagy Miamihoz.

Back to...

-És mégis mi a terv? Berontasz és nekiesel vagy esetleg már kitaláltál valamit? -kérdezte Greg, mikor már a mozi előtt álltunk. Örömmel tanúsítottam, hogy a fotósok nem szegődtek nyomunkba, így nyugodtan tehettük azt, amit akartunk.
-Majd rögtönözök -feleltem, s kipattantam a kocsiból. Elindultam a hátsóbejárat felé, a sikátorba, de Greg elkapott és visszarántott.
-Lucy, nem rohanhatsz csak úgy be válaszokat követelve -szemeiben vágy lángolt, valamint volt bennük valami, amit képtelen voltam megfejteni. Nem tagadom, felkeltette az érdeklődésemet. Sötét árnyék futott át arcán, ahogy a sikátorra szegezte tekintetét. -Jeremy nem kispályás és ezt neked is tudnod kell.
Felsóhajtottam, majd óvatosan kiszabadítottam karomat szorításából.
-Greg, díjazom, amiért így aggódsz miattam, de nem kell. Úgy érezem, most már képes vagyok a kezembe venni az irányítást. Szeretnék végre a saját lábamon megállni, anélkül, hogy valaki a kezemet fogná. Talán igazad van. Lehet, hogy nem válik be a tervem, de sosem tudhatom meg, ha nem hagyod, hogy úgy intézzem a dolgokat, ahogy én szerettem volna -egy mosollyal próbáltam csitítani felborzolt kedélyét.
Nem vártam meg, míg bármit is reagálni. Befutottam a sikátor, szűk kis ösvényére és eltűntem a hátsó bejáraton Greg szeme elől. A terem most is, mint mikor először jártam itt, teljes sötétségbe burkolózott. A talpam alatt hallottam, ahogy az üres zacskók zörögnek, illetve a üvegszilánkok még kisebb darabokra törnek. A borzongás jeges fuvallata végigfutott hátamon, le egészen a gerincem mentén. Tudtam, össze kell szednem magam, ha el akarok bármit is érni az üggyel kapcsolatban.
Amúgy meg, mit keresek itt? Greg miért nem hajlandó elárulni, hogy mi történt míg itt voltam? Ha annyira félt, legalább ennyit megtehetne. 
Az egész helyet csupán egy alig pislákoló gyertya világította meg. Zseblámpa és mobil hiánya miatt kénytelen voltam azzal körbenézni, hátha találok valakit. Felkaptam a földről a már megolvadt tetejű viasztömböt. Amint kezembe kaptam, a forró viasz ujjaimra ömlött. Éles, égető fájdalom nyílalt belém. Hangosan felszisszentem, mire tőlem pár méterre, mintha valaki megmozdult volna.
A gyertya halovány fénye csupán egy méterre engedett látnom, így a lábfejemen kívül nem láttam túl sok mindent. A földön ugyan itt-ott még hevertek üvegdarabok és elhasznált fecskendők, de már sokkal tisztább volt minden, mint mikor legutóbb itt jártam. Igaz, lehet, hogy csak a rossz látásviszonyok tévesztettek meg.
Hirtelen egy kéz landolt a vállamon. Felsikítottam, s azon nyomban megpördültem, a gyertyát pedig fenyegetően magam elé tartottam, mintha az bármitől is megvédhetne. Arra a kis gyertyára úgy tekintettem, mint a plüssmackóra az ágyam mellett, megvéd mindentől és mindenkitől.
Két kék szempár meredt rám. Összerezzentem, ahogy Jeremyvel összekapcsoltuk tekintetünket. Bármennyire is próbáltam elfojtani a londoni emlékeket, mégis felszínre törtek. Kiabálni, csapkodni tudtam volna dühömben.
Elfújta a halovány lángot, majd megragadva a csuklómat, átkalauzolt a sötét épületen. Bőre éppen olyan puha és forró volt, mint amilyenre emlékeztem.  Mélyen bennem éltek azok a pillanatok, órák, napok, hetek, mikor együtt ültünk ki a titkos helyünkre és onnan bámultuk a lenyugvó napot, valamint azt, hogy a város fényei miképpen gyulladnak fel. Emlékeztem, milyen érzés volt, mikor felültem mögé a motorra, s a szél könnyeden belekapott kócos hajamba. Olyan volt, mintha szárnyaltunk volna. Mikor mögötte ültem, testem testéhez simult, képes voltam megfeledkezni minden gondról. Egyszerűen csak boldog voltam. Ugyan meg nem bántam, amiért egy pár lettünk, de most legszívesebben kimaradtam volna savval az emlékeket, hogy ne fájjon annyira. 
Szerettem, és ezt akármennyire is akarom, nem tudom elfeledni. 
 -Miért jöttél ide? -törte meg a csendet kérdésével. Hangja furcsán rekedtes volt. Azt a benyomást keltette bennem, mintha nem rég borult volna ki. Az én hangom is így szokott csengeni, mikor elfojtani igyekszem a feltörő könnycseppeket.
Nem. Az kizárt. Jeremy előttem tuti, hogy nem sírna. 
-Válaszokért -feleltem kurtán, erős éllel hangomban. A srác megtorpant. Válla felett hátranézett, bár arcából nem sok mindent láttam. Egyedül kíváncsian megcsillanó kék íriszét tudtam kivenni a sötétségben.
-Mit akarsz tudni? -ismét tovább húzott. Egy hatalmas ajtóhoz értünk, mely alól fénycsíkok szöktek be. Végre egészében is magam előtt láthattam a srácot. Haja csapzott volt, láthatóan napok óta nem fésülte meg, csupán néha bele-beletúrt. Fekete farmert és egy pulcsit viselt. A ruhadarabok ismerősek voltak. Londonban többször is láttam rajta, mialatt együtt voltunk.
-Az igazságot. Azt szeretném, ha őszintén válaszolnál a kérdéseimre -tettem hozzá. Óriási gombóc lüktetett a torkomban, ajkaim kiszáradtak, bőröm hevesen égett, ahol még mindig fogta. Elvigyorodott. Hófehér fogai kiragyogtak ajkai alól.
-Én azt hittem, mindenre magadtól akarsz rájönni.
-Én is. Egészen addig míg meg nem láttalak téged. Egy másodperc alatt mindent összekavartál. Már fogalmam sincs, hogy mi az igazság és mi a kitaláció. Kezdem azt hinni, hogy bolond vagyok és azért nem látom át a történteket -hadartam el olyan gyorsan, ahogy csak bírtam. Amint befejeztem, levegő után kaptam. Jeremy feszülten hallgatta mondókámat. Arcáról az előző széles vigyor lekókadt. Az a kedves srác, akit eddig ismertem, meghalt a szemeim előtt. Helyében csupán egy összehúzott szemű, rémisztő alak állt, akiből sütött a kegyetlenség. Megtántorodtam, de karjával visszarántott. Mellkasának ütköztem. Remegve vettem levegőt. Ez neki is feltűnt. Vonásai megkeményedtek, izmai megfeszültek, majd eltolt magától.
-Látom, még mindig nem érted -szólalt meg végül halkan, az ajtó felé bámulva. Tanácstalanul pislogtam rá. -Itt nem rólad vagy szó. Téged már rég elfelejtett mindenki. Sőt, nem is igazán jegyeztek meg. A szemükben csupán Greg egyik kismacskája voltál, esetleg a tesztalanya semmi több...
-De kiknek a szemében? Jeremy, legalább erre válaszolj! -vágtam szavába meggondolatlanul.
-A terjesztőkéjében -hangja száraz volt. Tényként közölte, mindenféle érzelemtől mentesen. Szemöldökeim felszöktek a homlokom közepére.
-Terjesztők? -kérdeztem vissza. Hangom távolról, mintha egy fal mögül csengett volna vissza. Reménykedtem benne, hogy csak rosszul hallottam, azonban Jeremy sóhaja sok mindent elárult.

-Igen. Mégis mit hittél, honnan van Gregnek ennyi pénze? Találta az utcán? Láttad valaha is dolgozni? Egyáltalán nem találtad ezt gyanúsnak? -kérdései forró vízként hatottak rám. Árulkodó nyomok után kutattam a múltban. A metróban, mikor olyan hirtelen változott meg. Illetve, mikor bejutott Niall házába. Talán ezek mind a drogok hatásai? -Te komolyan csukott szemmel jársz az utcán. És még csodálkozol, hogy miért ver mindenki át olyan könnyedén -tette hozzá lesajnálóan.
Olyan fejet vághattam, mint Patrick, sőt úgy is éreztem magam. Minden elhomályosult körülöttem. Két dologban voltam egyedül biztos: a nevemben és hogy lány vagyok. Ezeket egyszerűen csak nem mertem megkérdőjelezni, mert akkor biztosan, hogy pszichiátriára kerültem volna.
-Szóval, akkor ezek a 'Terjesztők' küldték ránk a fotósokat. Greget akarják, én pedig csak egy piszok vagyok a körmük alatt, igaz? -ésszerűen igyekeztem az információkat összerakni. Jeremy bólintott, majd kinyitotta az ajtót és a fény beáramlott. Az utcát, ahová kiléptünk, előtte még sosem láttam, vagyis nem emlékeztem rá. Egészen addig fekete folt is maradt, míg meg nem pillantottam Jeremy kocsiját. Tisztán élt emlékeimben ez a járgány. Anno ezzel mentünk el egy hatalmas házba, hogy ott folytassuk a bulit. Újabb képek ugrottak be, amint éppen Jeremyvel, Keyonnal, Greggel és egy ismeretlen sráccal, illetve annak barátnőjével beszélgetek. Tekintetemet Jeremyre fordítottam, aki mindvégig reakcióimat figyelte.
-Kezdenek visszajönni a képek, nem igaz?
Bólintottam.
-Csak még egy dologra válaszolj, kérlek! -néztem mélyen ég kék szemeibe, melyekben régen olyan könnyedén elvesztem. Akkoriban úgy gondoltam, nagyon hasonlít Niall szemeihez, s talán ezért vonzódtam hozzá annyira, de mostanra már egész más színben pompázott. Lehet, csak a körülmények tették, de én másnak láttam. Egy új ember állt előttem, aki tele volt rejtélyekkel, titkokkal, hazugságokkal, de mindezek ellenére, vagy éppen miattuk, felkeltette a bennem szunnyadó kíváncsiságot.
-Már így is sokat mondtam, de hadd halljam -túrt bele csapzott, kócos hajába. Egy kis fehér felhőcske jelent meg szájánál, ahogy kifújta a levegőt.
-Ami otthon történt, csupán egy újabb hazugság volt? Csak Greget akartad felhúzni, vagy számodra is jelentéssel bírtak a történések? -azelőtt kérdeztem, mielőtt eszem közbe szólhatott volna. Amint ajkam kinyílt, azt kívántam, bárcsak csendben maradtam volna.
-Lucy, nézd, ami Londonban történt, ott is maradt. Nem mondom, hogy nem élveztem, de én másképpen viszonyultam hozzád -arcom láttán ismét mély sóhaj szakadt ki belőle. -Jó volt a barátodnak lenni, de a pasidnak már nem annyira, de ezt te is tudod. Mialatt mi "együtt voltunk" csak és kizárólag Niallra voltál képes gondolni, és ez nem is baj, így nekem sincsen bűntudatom -egy aprócska mosoly jelent meg szája sarkában. -Amúgy meg miért kérdezed? Tudtommal te és Niall egy pár vagytok.
Bólintottam, megmosolyogtam utolsó szavait.
-Igen, együtt vagyunk és semmi pénzért nem változtatnék mindezen. Csupán tudni szerettem volna, hogy mennyi volt igaz mindabból, amit akkoriban mondtál. Csak tisztán akartam látni. Érdekelt, hogy mikor felmentünk arra a bizonyos hegyre, ahonnan a várost szemléltük, őszinte voltál-e velem. Hogy az, akit akkor megismertem, a valódi éned-e.
-Ezt neked kell eldöntened, nem nekem -jegyezte meg, majd elindult a kocsija felé. -Lucy, egy jó tanács, menj vissza Londonba. Miami nem a te városod és Greg mellett nem vagy biztonságban. Ezek a tagok nem viccelnek, mikor fenyegetést küldenek. A figyelmeztetést megkaptátok, legközelebb már nem fogják visszafogni magukat -figyelmeztetett fagyosan, immár komor tekintettel, mialatt beült az autójába.
Nem várta meg, míg válaszolok, vagy egyszerűen csak reagálok. A gázra taposott, s eltűnt a következő sarkon.
Hazamegyek. Az emlékeim hiánya mindaddig nem zavart, míg Greg meg nem jelent az életemben. Nem fogok kockáztatni miattuk. Londonban már elértem valamit, s csak azért, hogy lábtörlő lehessek, mialatt eltiporják Greget, nem áldozom fel mindazt. Nem akarok senkit sem cserben hagyni, de azzal, hogy itt vagyok, Gregen kívül mindenkit elárulok. Legfőképpen a legjobb barátnőimet. Nem érdemlik meg, hogy ezt tegyem velük, ahogy anya sem, hogy csak úgy eltűnjek minden szó nélkül. Visszatérek Londonba, amilyen gyorsan csak lehetséges. Az az otthonom és nem Miami...