Blog

Hamar a sajtó és a paparazzók fülébe jutott, hogy korai volt Sheila temetését szervezni. Amióta napvilágra került általuk a hír, amit mi magunk sem tudjuk, hogy került hozzájuk, azóta egy szabad percünk sincs. Mindenki tudni akarja barátnőnk tartózkodási helyét, mintha legalábbis mi tisztába lennénk vele.
Felreppent az a hír is, miszerint a biztosítási pénzre pályáztunk, és ezért adtuk elő Shei halálhírét, valamint egy olyan összeesküvés is született, ami egyszerre volt nevetséges, sértő és abszurd is. Néhány megrögzött jóakarónk ugyanis azt kezdte terjeszteni rólunk, persze csak jó-szándéka jeléül, hogy mivel nem vagyunk olyan híresek, és nevünk is csak most jelent meg, ezzel az átveréssel próbáltuk magunkra irányítani a közönség figyelmét, hátha legalább sajnálatból vagy együttérzésből meghallgatják a dalunkat.
 Mind közül nekem ez tetszett a legjobban. Ezen bármikor képes voltam egy jót nevetni. Mia inkább felháborodott rajta és nem félt éles nyelvével beolvasni pár kelletlen paparazzónak is, ha a helyzet úgy hozta, s mostanában elég sokszor botlottunk beléjük.
Két napja cikkeznek a különféle újságok, napilapok, internetes fórumok Shei eltűnéséről és annak lehetséges okairól. Bár a legtöbbje őrültség és inkább csak viccelődés szintjén mozgott, egy-két igen jó ötletet adott, aminek szívesen utána is jártunk volna, csakhogy a paparazzók minden lépésünket figyelik, így szabályosan a házban ragadtunk. Szerencsémre nem kellett egyedül töltenem időmet az újonnan kialakult börtönömben. Niall egy pillanatig sem hagyott magamra. A nyomozás gondolata felpezsdítette. Szívesen segített, kigyűjtötte a fórumokat, telefonálgatott, próbálta elintézni, hogy legalább egy napra leszálljanak rólunk a fotósok, de adódott olyan pillanat is, mikor egyszerűen csak főzött nekem egy kávét, vagy magához ölelt a kanapén, hogy együtt nézhessünk meg egy filmet. Milliónyi oldalt olvastunk végig, s mindről szorgosan feljegyzéseket készítettünk, hátha ezzel megyünk majd valamire. Érthető módon, ez a taktika sikertelennek bizonyult.
A tény, hogy nem a legjobb barátnőm ült az égő kocsiban, kissé megnyugtatott, bár gondolataimból a fekete felhők továbbra sem távoztak.
-Kicsim, Sheilanak volt blogja? -kérdezte Niall megtörve ezzel a csendet. Már órák óta keresgéltünk, nyomoztunk. Mindketten tudtuk, hogy tűt keresünk a szénakazalban, mégsem adtuk fel.
Azon nyomban felkaptam a fejemet. Gondolataim sebesen cikáztak. A fiú mellé telepedtem.
-Nem tudok róla -a monitorra siklott tekintetem. -Ez mi?
-Olyan, mint egy nyilvános napló. Minden le van benne írva, már az Xfactor előtti időkből is származnak bejegyzések -Niall visszapörgette az archívumot. -Majdnem két éves ez a blog. Nem lehet, hogy az övé?
-Kifejezetten fura és ijesztő lenne, ha kiderülne, hogy valaki már két éve figyeli minden mozdulatát, szóval szerintem de, ez tuti, az övé -beleolvastam az egyik bejegyzésbe. Épp azt a napot mesélte el mély részletekkel, amikor kiestünk a műsorból. Az érzelmek egyszerre fogtak el. A felismerés, hogy ezt bizony ő írta, a stílus, a szóhasználat és minden egyéb egyértelműen erről árulkodott, átéltem újra azt a percet, az akkor előtörő pillanati csalódottságot, melyet hamar átvett az öröm, a boldogság és a felszabadultság, valamint a tudat, hogy alig pár órája frissítették a blogot, ami egyenlő volt Shei testi épségével.
Nem vártunk sokat, az utolsó bejegyzéshez pörgettünk. Végigolvastuk legalább hússzor, de semmi használható infót nem találtunk benne. Se név, se hely, mégcsak az időjárásra utaló jelet sem hagyott. Csalódottan sóhajtottunk fel mindketten.
-Sajnálom, azt hittem, ebből majd megtudunk valamit -jegyezte meg halkan Niall. Megráztam a fejem, s arcon pusziltam.
-Rengeteget segítettél. Legalább most már abban biztosak lehetünk, hogy életben van, sőt még internetelérhetősége is van -ekkor hirtelen szikraként pattant ki fejemből egy ötlet, mely tudtam, Niall tetszését nem fogja elnyerni. Leugrottam az ágyról. -Ez alapján vissza lehet keresni a helyet, nem? Mármint a blog segítségével -Niall zavartan bólogatott. Egyenlőre nem sejtette, mire is akarok igazából kilyukadni.
-Van olyan ismerősöd, aki képes ilyesfajta Hacker munkára? -vonta fel egyik szemöldökét. Szinte látható volt szemeiben, mikor rájött, kire gondolok. Arcomon széles vigyor ült..amolyan gonosz fajta. -Bárkit, csak őt ne. Te is tudod, hogy nem bízhatunk meg benne! -kezdett azonnal heves ellenkezésbe, épp ahogy sejtettem.
-Niall, tudom, hogy nem csíped, de ő...
-Nem az a gond, hogy nem csípem. A spenótot nem csípem, őt kifejezetten gyűlölöm -vágott vissza idegesen, megemelt hanggal. -Nem értem, miért nem tudod őt már végre a múltadba temetni.
-Azért, mert egy embert nem lehet csak úgy kitörölni a tudatból -feleltem ingerülten. A düh kezdett szétáramlani bennem, de tudtam, tartóztatnom kell magam. Nem ez a legmegfelelőbb hely és idő ahhoz, hogy egymás torkának ugorjunk.
-Greg egy manipulatív szemét seggfej és ezt te is pontosan tudod! -förmedt rám ismét.
Egy mély sóhaj szakadt ki belőlem, mely többet elárult legbelsőbb érzéseimről, mint ezernyi szó. Niall is érezte ezt. Felgyorsult légzését és szívverését igyekezett visszaterelni az eredeti állapotába. Hajába túrt. Szemeiben megbánás ült.
-Niall, Sheila a legjobb barátnőm és fogalmam sincs róla, hogy merre van, mit csinál, miért nem jön haza. Annyit viszont biztosan tudok, hogy az eltűnésének egyik fő oka én vagyok, ezért nekem is kell őt megtalálnom. A rendőrség hiába keresi, nem fogja megtalálni -leültem mellé. Kezét tenyereim közé vettem. -Figyelj, Greg pontosan tudja, hogy kell eltűnni mások elől, s egy ilyen helymeghatározás sem hiszem, hogy kifogna rajta. Talán ő az egyetlen, akinek a segítségével megtalálhatom Sheit. Érte bármit megtennék, ezt te is tudod, szóval kérve kérlek, ne akard, hogy elzárkózzak Greg elől, mert nem fog menni. Valahányszor megpróbálok elszakadni tőle, valahogy mindig visszatérek a közelébe. Talán a sors keze, nem tudom, de azt igen, hogy ő segíthet. Szeretném, ha tudnád, szer...
De nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot. Állam alá nyúlt, lassan magához húzott, majd puha ajkával könnyed csókolt lehelt ajkamra. Tudtam, nincs szükség bizonygatásra. Mindketten megbíztunk a másikban, még akkor is, ha időnként valamelyikünkből féltékenységi roham tör ki. Éreztük, nem attól lesz erős a kapcsolatunk, hogy hányszor mondjuk egymásnak azt a bizonyos sz-betűs szót, hanem attól, hányszor öleljük magunkhoz a másikat bánatukban, hányszor csókoljuk meg egymást mélye, szenvedélyesen, s hányszor engedünk a másiknak betekintést legmélyebb érzelmeinkbe, aggodalmainkba, vágyainkba. A nyíltság tett minket összetartóvá, valamint az a rengeteg megpróbáltatás, amin keresztül kellett mennünk. Mások talán már régen feladták volna, de mi túlzottan makacsok voltunk.
-Hívd fel! -tartotta elém a mobilt a szöszi, miután ajkaink fájdalmat búcsút vettek egymástól. -Nem zavar, ha vele kell együtt dolgoznunk, de csak addig, míg ez az egész közös. Nincs titkos csapat, sem kamu, sem félrebeszélés. Ezt mi ketten kezdtük el, és most őt vesszük be.
Bólintottam.
-Megígértem, vagy tán elfeledted? -vontam fel szemöldökeimet nevetve. -Nincs több titok, se hazugság -rákacsintottam, s már tárcsáztam is.
-Csak nem Lucy az, a nagy biztosítási csaló? -szólt a készülékbe nevetve Greg.
-Csak nem Greg az, tudod az az orbitális seggfej?!
-Ez most fájt. Mélyen fájt -sóhajtott fel színpadiasan. -Szóval, miben segíthetek? Csak nem részesedést ajánlsz fel a biztosítási pénzből?
-Haha. Jó vicc. Még ha igaz is lenne, se kapnál belőle.
-Akkor nem az? Kár. Pedig kezdtem azt hinni, hogy végre előjött a rossz-kislány éned.
-Még egy ilyen beszólás, és ez a rossz-kislány szétveri a hátsódat! -figyelmeztettem, bár hangomon halható volt a nevetés.
-Ez esetben passzolok. Gondolom, nem azért hívtál, mert hiányzom.
-Lottóznod kellene -feleltem. Greg csak egy sóhajjal reagált. -Figyelj, egy fontos dolgot kell megbeszélnünk.
-Terhes vagy? -vágott közbe kirobbanó nevetéssel.
-Greg! -süvöltöttem rá. -Egyáltalán nem viccelek. Sheilaról van szó.
A fiú érezhetően megváltozott, mind hanghordozásban, mind beszédtempóban, akcentusban.
-Sikerült megtudnod róla valamit?
-Pont ebben kérem a segítségedet. Te tudod, hogy kell eltűnni az emberek szeme elől. Talán van pár ötleted, hogy hova mehetett -mivel válasz nem érkezett, tovább folytattam. -Valamint megtaláltuk a blogját. Pár órával ezelőtt frissítette. Abban reménykedtünk, hogy hátha neked sikerül ez alapján egy helyet visszakeresned.
-Otthon vagy? -kérdezte végül, több percnyi néma csend után.
-Igen. Niall is itt van.
-Ó! Értem. És ő tudja, hogy...
-Tudja -szóltam közbe határozottan.
-Most nem vagyok a városban, de mit szólnál, ha hétre átmennék hozzád. Addigra megpróbálok összeszedni pár dolgot, amivel könnyebben megtalálhatjuk az elveszett bárányt.
-Köszi, Greg. Jövök neked eggyel! -mondtam hálásan. Szívemről kőhalmok omlottak le. Könnyebbnek éreztem lelkem, felszabadultabb és optimistább lettem alig egy perc alatt.
-Felírom a listára -mormogta orra alatt, inkább magának, mintsem nekem.

Kérdések és válaszok

-Mit mondtak? -Mia elé léptem. Mélyen szemébe néztem, hátha így sikerül valamit kiolvasnom hold méretűre kikerekedett szemeiből. De tekintete fekete foltként lebegett előttem. Képtelen voltam eldönteni, hogy csalódott, szomorú esetleg örül...bár ez utóbbinak adtam a legkevesebb esélyt. Az ember nem így szokott reagálni egy jó hírre, de azért a biztonság kedvéért ezt sem mertem teljesen kizárni. Mianál bármi lehetséges. -Kérlek, mondj már valamit! -megragadtam két vállát. -Vissza kell mennünk? Újabb tanúvallomást követelnek? Minket gyanúsítanak Sheila halálával kapcsolatban?
A lány arca egyszerre felderült, amitől komolyan megijedtem. Azóta a nap óta egyszer sem láttam önfeledten nevetni, de most kicsattant belőle a jókedv.
-Nem. Pont ez az -szólt közbe izgatottan. Értetlenül és tanácstalanul néztem hátra a fiúkra, de mindketten megvonták a vállukat, s fejüket rázták.
Megőrült? Lehetséges, hogy a tetoválás eltalált valami ideget, ami súlyos agyi károsodást okozott nála? Erre azért elég kicsi az esély, nem? Egyáltalán lehetséges az ilyesmi? 
Leültettem barátnőmet egy közeli padra. Hideg volt, de akkor ez volt a legkisebb bajom. Az egyik barátnőm meghalt, nem akartam a másikat is elveszíteni.
Vettem egy mély levegőt. Mia elé álltam.
-Oké, akkor most nyugodjunk meg egy kicsit -kezdtem bele a rögtönzött terápiámba.
-Egyszerűen nem megy. Ezután a hír után...
-Mégis miféle hír után? Mit mondtak a rendőrök?  -vágtam közbe idegesen. Minden türtőztetésem ellenére is kirobbant belőlem. Aggódtam, jobban mint valaha. Egész testemben remegtem a kétségbeeséstől és az idegességtől. Az, hogy mínusz 10 fok volt, csak rátett még egy lapáttal.
-Még nem mondtam? -kacsintott rám. Homlokomra csaptam.
-Oké, a humorod a régi, ezek szerint nem őrültél meg -hirtelen minden erőm elhagyott. Leroskadtam a padra.

-Azt hitted az agyamra ment valami? -vonta fel sértődötten szemöldökeit.
-Nem valami. Hanem Shei elvesztése. Nem igazán szoktál beszélni az érzéseidről, szóval féltem, hogy így törik ki belőled, hogy egyszer csak összeroppansz. Azt hittem, ez most történt meg a tetoválás megcsináltatása után. Úgy gondoltam, ez hozta fel belőled azokat a régi emlékeket, melyek végleg a gyász legsötétebb bugyraiba száműztek téged -úgy hadartam, hogy csak a végén vettem észre, hogy a kezdetek óta nem vettem levegőt. Sietve nyeltem magamba a hűs oxigént.
Mia arca ismét mosolyra húzódott.
-Lucy, hogy gyászolhatnék olyas valakit, aki még él?
Először nem értettem kérdését, de lassan kezdett végigáramlani rajtam a felismerés. Az adrenalin új hullámban tört ki belőlem. Felugrottam a padról. Szám ezerkarátos colgate mosolyra nyílt.
-Mia, mondd hogy most nem viccelsz!
-Olyannak ismersz, aki ilyesmivel viccelődne?
Könnyek törtek elő belőlem. A fiúk felé fordultam. Mivel nem akartak zavarni minket, pár lépéssel odébb álltak, hátat is fordítottak.
-Niall, Harry, Sheila él! -kiabáltam torkom szakadtából, amennyire zokogásom hagyta. -Shei életben van -suttogtam ezúttal csak magamnak, mintha a saját tudatomat próbálnám meggyőzni erről a képtelennek tűnő tényről.
Mire felkaptam a fejem, Niall már ott állt előttem, Hazza pedig barátnőjét ölelgette, csókolgatta. Még mindig zokogtam. Vállaim fel-lerángatóztak, miközben könnyeim megáradt folyó módjára mossák le arcomat. A fiú magához húzott. Karjait szorosan körém zárta. Úgy éreztem magam, mint egy kismadár, akit egy vigyázó kalitkába tesznek, nehogy még több kárt tegyen magába.
A múltban is sokszor sírtam, de ez volt az első alkalom, hogy örömömben tettem. Fura, vegyes érzések keríttek hatalmukba.
Ha nem Sheila volt az autóban, akkor ki? Az ő családja tudja egyáltalán? Vajon ők hogy érezhetik most magukat, miközben mi itt örülünk annak hogy az ő gyermekük halt meg és nem a mi legjobb barátnőnk? Nem alattomos ez egy kicsit? És ha Shei él, akkor hol van most? Miért nem jelentkezett? Vajon jól van? Vagy az is lehet, hogy bár teste nem került elő, továbbra is élettelenül fekszik egy árokban? Esetleg őt is összekeverték valakivel? 
Túl sok megválaszolatlan kérdés keringett a fejemben ahhoz, hogy bármit is mondjak Niallnak. Szerencsére, legalább ő nem strapált még több kérdéssel, amire tőlem várna választ. Ezért hálás voltam.
-Jól vagy, kicsim? -ez volt az egyetlen kérdése, de talán a legnehezebben megválaszolható is. Mégis mit mondhattam volna? Persze, örülök, hogy más halt meg a legjobb barátnőm helyett vagy, nem, mert még mindig fogalmunk sincs, hogy hol van Sheila. Egyik lehangolóbb válasz mint a másik. -Lucy, látom, hogy rágódsz valamin. Kérlek mondd el, hagyd, hogy segítsek -suttogta fülemben olyan gyengéden, ahogy csak tőle telt. Továbbra is izmos karjai közt melegedtem, mégis kicsit eltoltam magamtól, hogy szemébe nézhessek. Az ilyen helyzetekben tűnt csak fel, mennyivel magasabb nálam még akkor is, ha rajtam magassarkú volt. Pillantásaival aggódást sugárzott. Sérülékenynek tűnt, ami az ő esetében nem számított megszokottnak. Bár az utóbbi napokban jó pár évet öregedett a "gondozásom" következtében.
-Attól, hogy nem Sheila teste fekszik a hullaházban az egyik fagyasztóban, még korántsem biztos, hogy jól van. Fogalmunk sincs, merre lehet, sem arról, miért nem jelentkezik. Ha jól lenne, legalább Collinnak szólt volna. Szereti őt és vele sosem tenne ilyet. Pontosan tudja, mennyire fáj, ha elveszítünk valakit, és ekkora fájdalomnak egyik szerettét sem tenné ki szándékosan.
-Lehet, nem tudja, hogy halottnak hittük.
-A TV és az újságok is cikkeztek róla. Aki egy kicsit is követi a mindennapi híreket, az tudta -válaszoltam határozottan. Nem tudtam, miért ragaszkodok ennyire a gyászmadár titulushoz, de úgy éreztem, valakinek a földön kell maradnia.
Niallból egy mély sóhaj szakadt fel.
-Én tudod mit hiszek? -vonta fel szemöldökét. Megráztam a fejem, tekintetem összekapcsolódott az övével. Ereje ereimbe áramlott. -Szerintem meg akar leckéztetni téged. Meg akarja mutatni, hogy ő mit érzett, mikor eltűntél Miamiba és hiába próbálta felvenni veled a kapcsolatot, te nem válaszoltál..
-De, akkor tudta, hogy élek -kezdtem védekezni. Kicsit hirtelen ért ez a fajta kioktatás, bár be kellett ismernem, volt benne valami.
-Tévedsz. Csupán sejthette és reménykedhetett benne, hogy jól vagy. Ő pont úgy élte meg azt a szitut, mintha meghaltál volna. Nem láttad az arcát. Nem láttad, nem tudhattad, mennyire fájt neki az eltűnésed. Éltél, de az ő lelkében halott voltál. Ezért volt rád ennyire dühös. Ezért nem beszélt veled, mert itt nem csak arról volt szó, hogy elugrottál nyaralni és őt meg nem vitted magával, hanem arról, hogy meghaltál, még akkor is ha a valóságban a szíved egy pillanatra sem állt le -Niall szavain keresztül pofoncsapásként értek az érzelmek.
-Te is ezt érezted, igaz? -nem bírtam tovább szemébe nézni. A fagyos földet kezdtem bámulni, mintha ezzel bármit is megoldhattam volna. Igyekeztem visszahúzódni a páncélom mögé, de hiába. Az az ajtó már bezárult. Niall elől nem menekülhettem.
A srácból válasz helyett csak egy sóhaj tört fel. Ez többet mondott minden szónál, s nagyobb fájdalmat
okozott, mint egy pofon. Gyűlöltem magam azért, hogy ilyen helyzetbe hoztam mindkettőjüket.
  Ha ők ezt érezték, a többiek vajon mit élhettek át? Anya? Daisy? Mia? Jack&Collin? Vajon ők mit gondoltak rólam? Vagy inkább mit gondolnak? Dühöd leszek ha arra gondolok, hogy Shei csak egy játékot űz velem, de nem rá vagyok mérges, hanem saját magamra, amiért elértem, hogy ilyen ötletek pattanjanak ki fejéből. Mégis miféle barát vagyok én? 
-Kicsim, a múlt elmúlt. Nem érdemes tovább rágódni rajta -nyugtatott Niall. Puha ujjaival végigsimította a hidegtől kicserepesedett arcomat. Mélyen azúrkék szemeibe néztem. Egy könnycsepp szökött ki bal szememből, míg a fiúra meredtem. Megcsókolt. Tűzzel, erővel font csókjába. Ajkaink összesimultak, akárcsak két puzzle-darab. A forróság felperzselte testemet, újraindította az agyamat. Minden idegszálam erre a rejtélyre összpontosult. Újra élőnek és elevennek éreztem magam.
-Lehet, hogy a múlt a kulcs mindenhez -jegyeztem meg halkan, levegő után kapkodva két csók között.

Tattoo

-Lányok, biztos ezt szeretnétek? -fordult felénk a szalonban ülve Harry. Szemeiben aggódás tükröződött vissza ránk. Amióta megtudta, hogy mire készülünk, megállás nélkül próbálja lebeszélni Miat és vele együtt engem is. Niall ennél szerencsére sokkal lazábban kezelte a hírt. -Tudjátok, fájdalmas és ha később mégsem tetszene, nem tudjátok eltüntetni csak úgy -folytatta ott, ahol a kocsiban abbahagyta. Kezdtem nagyon tisztelni Miat amiért ezt képes majdnem egy napja hallgatni. Nekem bizonyára nem lett volna ennyi türelmem.
-Hazz, ugye tisztában vagy azzal, hogy rajtad is hemzsegnek a tetkók? -vontam fel szemöldököm nevetve. Abszurdnak találtam, hogy éppen ő van annyira a varratásunk ellen.
-Igen, de én más vagyok.
-Nem. Te csak fiú vagy -vágott vissza Mia, aki épp egy adag kávét hajtott fel. Niall némán szemlélte a kialakuló szituációt. Jobbnak találta, ha nem szól bele. Elvégre nem rá kerül a minta.
-Niall, mondj már te is valamit! -ripakodott rá Hazza az eddig csendes barátjára. A fiú felvont szemöldökkel meredt Harryre, majd szorosan átölelt és homlokon csókolt.
-Mit idegeskedsz? Nem a karjukat vágatják le, csak egy apró, alig látható tetoválást csináltatnak. Ez még nem a világvége. Nem támadnak a zombik, sőt a kaja sem fogyott el, a Nando's is stabilan áll, szóval nem értem, miért vagy úgy oda. Ha nem bírod, akkor ne nézd -felsóhajtott. -Amúgy meg pontosan tudod, miért csinálják, szóval ne hisztériázz!
Mind elkerekedett szemekkel hallgattuk Niall rövid monológját, ami után Harry egy kisebb sokkot kapott. Valószínűleg ezelőtt még sosem hallotta így beszélni a srácot. Örültem, hogy kiállt mellettünk, annak pedig még jobban, hogy tisztában volt azzal, miért épp most vállalkozunk erre a beavatkozásra.
Amióta ismertük egymást, mindig egy közös hármunkat összekötő mintáról álmodtunk. Korábban rengeteget agyaltunk azon, mi lehetne az, ami összefog bennünket. Évekig kutattunk, de semmit sem találtunk. Mindig vagy túl nagy volt, vagy valakinek nem jött be, esetenként nem jelentett a számunkra semmit...Pedig pont ez lett volna az egész lényege. Hogy benne önmagunkat és egymást is felfedezzük. Hamar beláttuk, mivel mind különbözünk, ez még annál is nehezebb lesz, mint gondoltuk. Arról nem beszélve, hogy mikor végre sikerült megterveznünk a tökéletes mintát, a szülői áldás elmaradt. Legalább húszféle variációt küldtünk haza, de egyik sem volt megfelelő az otthoniak elvárásainak. Kezdtük úgy érezni, ez egy soha meg nem valósítható álom lesz az életünkben. Mikor már majdnem feladtuk, bevillant. Szinte egyszerre mindhárman megvilágosodtunk, s majdhogynem egymás szájából téptük ki a szót.
-Legyen egy papírrepülő -kiáltott fel végül Sheila boldogan. Mérgesen ráncoltuk össze homlokunkat, amiért nem hagyta, hogy mi is közbeszóljunk.
-És ti hová szeretnétek? -kérdeztem, mintha most azonnal mennénk a szalonba, vagy már ott is ülnénk.
-Nem tudom, én szerintem ide a csípőmhöz -mutatott az ideális helyre Mia. Kicsit lejjebb kellett húznia nadrágja szélét, hogy szemléltetni tudja elképzelését.
Tekintetünk Sheire vándorolt, aki zavartan mosolygott.
-Őszinte leszek, fogalmam sincs. Eddig nem nagyon hittem abban, hogy valaha is képesek leszünk találni egy olyan képet, ami megfelel mindannyiunknak -elnevette magát. -Szóval, ti mint szakértők mit javasoltok? -vonta fel egyik szemöldökét. Miaval összenéztünk. Pillantásából rögtön tudtam, melyik részre gondol. Egyáltalán nem jelentett nehézséget kiolvasni szemeiből. Bólintottam. Nem volt szükségünk szavakra ahhoz, hogy tökéletesen kitárgyaljuk az esedékesen felmerülő helyeket.

-A combodra -Shei csupasz bőrére mutatott barátnőm. Helyeslően bólogattam.
Ezek szerint még mindig tökéletesen működik a telepatikus-telefonunk. 
-Biztos? -fordult felém félve, de mivel én is bólogattam kénytelen volt beadni a derekát. Egy perc erejéig megsajnáltam. Sheila sosem rajongott a tetoválásokért. Ebbe is csak azért ment volna bele, mert mi ketten annyira vágytunk már egyre. Ő sem akart lemaradni, bár tűfóbiája miatt rettegett már csak a gondolattól is. A probléma kiküszöbölése végett arra jutottunk, hogy majd jól bealtatózzuk és akkor gond egy száll se. -És te Lucy? Te hová szeretnéd? -kérdezte végül a fekete hajú lány.
Széles vigyorral fordítottam hátat nekik. Ujjammal a vállam és a lapockám közti részre böktem.
-Valahova erre a részre -magyaráztam továbbra is ezerkarátos mosollyal.
Az emlék fájdalmas sebeket tépett fel, ez gyorsan kiült az arcomra.
-Minden rendben? -kérdezte suttogva Niall. Mia és Hazz épp egymást gyilkolták, nem akarta őket megzavarni.
Bólintottam, s ajkamat keserűen húztam szét.
-Persze, csak eszembe jutott pár dolog -szólaltam meg végül elhaló hangon. A srác kezével megsimogatta vállamat, közelebb húzott magához. Fejemet izmos mellkasára hajtottam. Tenyerem alatt éreztem a testéből áradó hőt, kemény, kidolgozott izmait, sőt még szívének vad ritmusát is.
-Nem muszáj megtenned, ha nem állsz rá készen.
-Attól, hogy folyton elfutok és meghátrálok, a dolgok még nem oldódnak meg -jegyeztem meg szárazon. Niall elhúzta szája szélét. Aggódott, de ő egészen más miatt, mint barátja. Gondolatai egyáltalán nem a készülő tetoválás körül forogtak, hanem azon, mi lesz majd azután. Ez a szimbólum örökké Sheilara fog emlékeztetni. A procedúra kétféleképpen sülhet csak el. Ha szerencsénk van, ezzel lezárom a múltat, vagy legalább elindulok a gyógyulás útján. A másik, sokkal baljóslatúbb, de valószínűbb elmélet szerint sosem leszek képes tovább lépni. Állandóan csak arra az éjszakára fogok gondolni, míg bele nem roppanok.
A srácnak már így is épp elég fájdalmat okozott az, hogy ilyen lelki és testi állapotban kell látnia engem. Szemeim beestek, arccsontommal vágni lehetne, annyira kiugrik, körmeimet véres csonkra rágtam, s a kialvatlanságtól járásom is bizonytalanná vált, belső ingerültségemről és sebezhetőségemről már nem is beszélve. Korábban is vesztettem el embereket az életemből. A papám halála megviselt, de akkor még kisgyermek voltam, a halál fogalma akkoriban még nem tisztázódott le bennem, s a nagypapám vére sem az én kezemhez tapadt.
Ő szeretettel távozott, míg legjobb barátnőm haraggal és megvetéssel a lelkében. Már sosem kérhetek tőle bocsánatot, bármennyire is szeretnék. Imádkozhatok nap, mint nap, megbocsátásért könyörögve, de a hatásról nem győződhetek meg. Halálának bélyege örök életemre lelkemen marad. 
-Lucy? -állt előttem Mia keresztbe font karokkal. Barátja mögötte magasodott ki, mint egy felhőkarcoló New York utcáiról. Barátnőm sosem tartozott az óriások közé, de a srác mellett még apróbbnak, törékenyebbnek tűnt, mint általában.
-Hm? -pattant fel szemem, mint aki mellett petárda robbant.
-Mehetünk? Szóltak, hogy előkészültek -intett a nyitott ajtó felé. Bólogatni kezdtem, majd lassan felálltam.
A világ forgott a tengelye körül, ahogy megtettem az első lépéseket. Lábaim remegtek, gyomrom szokottan görcsbe szorult. Már meg sem lepődtem ezeken a tüneteken. Az utóbbi időkben mindennapossá váltak az efféle bajok. Sikerült figyelmen kívül hagynom őket.
Visszafordultam, hogy szóljak Niallnak, ő is jöjjön, de mire hátra pillantottam, már megfogta kezemet. Erőt adott. Szívem kezdett visszaállni a normális ütembe.
Bent, a szalon belsejében mindenfelé képek lógtak a falon. A különböző asztalok körül más-más stílus képviseltette magát. De nem csak rajzok és festmények színesítették az egyszínű falat, hanem gitárok, gördeszkák, sőt még egy hatalmas naptár is díszítette a helyet. Sztriptízrúd, kidekorált bokszzsák, gördeszkás ugrató és pár bőrkanapé adott még több képi élményt a helyzet. Hihetetlen látványt nyújtott. A kihelyezett tárgyak teljesen elütöttek egymástól mégis ott, egyben remekül mutattak.
-Nem semmi ez a hely -ámulattal forogtam körbe. Akárhányszor futottam végig tekintetemmel a szalont, mindig felfedeztem valami újat, ami eddig elkerülte a figyelmemet.
Vajon mennyi ideig tart egy ilyet összehozni?
Kiskorom óta két dolog hajtott előre az életben. A zene és a rajz. Sokszor elgondolkodtam azon, mi lenne, ha én is tetoválónak állt, de ilyenkor anya mindig a szárnyamat szegte és közölte velem, hogy eszembe ne jusson. Így maradt a zeneipar. Nem mintha okom lenne a panaszkodásra.
-Készen álltok? -lépett elénk egy alig 160 centis pasas, kinek bőrén, az arcát leszámítva, egy négyzetcenti szabad hely sem volt már....Ezért nem engedett anya engem tetoválónak.
Miaval összenéztünk, majd határozottan bólintottunk. Egy-egy székre ültetett minket. A két fiú elégedetten foglalta el az egyik kanapét, illetve nem sokkal később Harry felcsapott önjelölt gördeszkásnak.
-Akkor ahogy megbeszéltük, igaz? -mosolygott ránk angyalian. Bár külseje ijesztő volt, azonnal rájöttünk, hogy a belső egy kedves, törődő srácot takar. Újabb bólintás volt a felelet. -És kivel kezdjük?
-Velem. -vágta rá azon nyomban Mia. Láttam, hogy Hazzaval épp farkasszemet néznek.
-Ne hergeld! -böktem oldalba.
-Nem örül neki? -kérdezett közbe Josh.  Mia egy sóhajjal egybekötve rázta meg a fejét.
-Valamiért úgy gondolja, hogy már képtelen vagyok elviselni még több fájdalmat.
-Még több fájdalmat? Rossz emlékekhez köt ez a minta? -értetlenkedett a tetoválóművész.
-A legjobb barátnőnket nemrég vesztettük el egy autóbalesetben és ezt a tetoválást még vele együtt szerettük volna megcsináltatni. Azt akartuk, hogy legyen valami, ami emlékeztet minket arra, hogy a másik mindig ott van a számunkra, ha valami gond van.
-És mostmár rá is emlékeztet, jól mondom?
-Pontosan -válaszoltam Mia helyett. -Ez mostantól már őt is jelképezi.
Josh villámgyorsan végzett a két tetoválással, nem mintha túl bonyolult feladatot bíztunk volna rá. Az ő szemében ez apró rutinmunka volt. Naponta pár tucat ilyet készít, mégis úgy tett, mintha ez még a számára is különleges lett volna. Gesztusát díjaztuk. Jól esett a törődése. Ő volt az első, aki sajnálkozás nélkül hallgatta végig a teljes történetet és ezért voltunk a leghálásabbak.
Ahogy kifelé tartottunk az üzletből, Mia mobilja megcsörrent. Kapkodva húzta elő zsebéből a készüléket.
-A rendőrség az -szólt kurtán, majd pár lépéssel arrébb sétált. Egy szót sem hallottunk a beszélgetésből...vagyis abból, amit a rendőr elmond. Mia végig néma maradt, csak bólogatott és hm-ögött.
Minden pillanattal csak egyre jobban és jobban kikerekedett szemekkel hallgatta, ahogy a rendőr részletesen beszámol valamiről. Végül visszacsúsztatta a telefont kabátja zsebébe. Felénk fordult. Sokkos állapotban volt. Hazza aggódva futott oda hozzá.
 -Édesem, mi történt? Mondj valamit! Jól vagy? Kérlek, legalább szólalj meg! -hadarta el erős akcentussal a fiú, aki kétségbeesésében legalább öt évet öregedett.
-Jól vagyok -nyögte ki végül.

Stúdió

Egy jó dolog van abban, ha az embernek a főnöke egy házsártos zsarnok. Mégpedig az, hogy nem hagyja gyászolni, ugyanis egy tonna munkát akaszt a nyakába.
Peter is éppen ilyen. Bár az idő túlnyomó többségében kedves, megértő, ha olyanja van, egy vénasszonyra vagy egy házisárkányra hasonlít leginkább. Azóta az este óta pedig különösen jellemzőek rá a rossz tulajdonságok. Számára a gyász ismeretlen fogalom...De az is lehet, hogy ő a munkájába temetkezik, ezzel tereli el a gondolatait. Akárhogy is, gyomorgörcsöt okozott a gondolat, hogy a stúdióba betegyem a lábamat. Napról napra egyre jobban éreztem magam és ezt nagy részben Niallnak és az ismerős környékek elkerülésének köszönhettem. Képtelen voltam a szobámban aludni vagy csak a házunkat megközelíteni. A lakásunk minden egyes négyzetcentiéhez egy-egy emlék kötött, s ezekben mindig ott volt Sheila is. Úgy éreztem, abban a környezetben csak megbolondulok. Olyan volt, mintha egy láthatatlan kész folyamatosan fojtogatott volna. Akkumulátorsavként szívtam be a levegőt minden alkalommal. A fájdalom szívbemarkoló volt és ezt már nem bírtam tovább. Tudtam vagy eljövök otthonról, vagy idegösszeomlást kapok. Az utóbbit viszont nem díjazta volna a barátom, ezért az utóbbi napokat nála töltöttem. Ezzel mindkettőnknek kedveztem. Niall rajtam tarthatta a szemét és meggyőződhetett arról, hogy nem a kádban ülve vágom fel éppen az ereimet, nekem pedig nem kellett egyedül lennem a bűntudatommal.
Az alvás még mindig nem adatott meg nekem. Minden éjjel verítékben fürödve riadtam fel. Levegő után kapkodva csitítottam meglódult szívverésemet. Még csak egy hét telt el a baleset óta, mégis ezeréves kialvatlanság nyomta a vállamat. A nyitott szemmel való alvási képességemet szinte tökéletesre fejlesztettem. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy elkerüljem a rémálmokat. Nem volt éppen kellemesnek nevezhető elfoglaltság, de nem volt mit tenni. Vagy ez, vagy a totális zombilét.
-Készen állsz? -fordult felém Niall. Már vagy negyed órája várt arra, hogy végre kiszálljak az autóból. A stúdió előtt állva még jobban elfogott a rettegés. A valóságban sokkal rosszabb volt, mint ahogy valaha is képzeltem.
Megráztam fejem, ajkamba haraptam.
-Nem, de muszáj lesz bemennem -közöltem szárazon. Igyekeztem kizárni az érzelmeimet és csak az üzleti oldalra koncentrálni. Körülbelül annyi esélyem volt rá, mint egy hajótörést luxusnyaralásnak megélni.
-Ha nem állsz készen, ne...
-Be kell mennem. Mia, Peter, sőt még Shei is számít rám. Tovább kell lépnem.
-Az lehet, de nem gyors a tempó egy kicsit? Egy hét telt el. Senki sem kérheti azt tőled, hogy ennyi idő alatt dolgozd fel a legjobb barátnőd elvesztését. Ez őrültség -kezem után nyúlt. Puha ajkaihoz emelte, ahol aztán egy lágy csókolt lehelt rájuk. Megborsóztam.
-Jól vagyok. Nem kell féltened -mosolyt erőltettem hófehér arcomra. Egy jó ideje elkerülök minden tükröt, mert tudtam, ha meglátnám magamat, megijednék. Szemeim alatt méretes árkok húzódtak, arccsontom erősen kiszögelt, hajam kócosan lógott fejem körül.
Közelebb hajoltam a fiúhoz, majd megcsókoltam. Szükségem volt érintésére, nehogy elrohanjak. Tőle kaptam minden erőmet, s ő volt az, aki miatt térdeim nem roskadtak össze minden lépésemnél.
-Háromra itt vagyok, rendben? Sietek -szólalt meg két csók között. A második sokkal szenvedélyesebbre sikeredett, mint az első. Kicsit búcsúíze volt, ami frusztrált.
Kimásztam a kocsiból és gyors, határozott léptekkel indultam a hatalmas épület felé. Ahhoz képest, hogy tél volt, a nap erősen tűzött, s a stúdió üvegépületéről visszaverődött, elviselhetetlenül vakítva ezzel a járókelőket.
Amint beléptem, megtorpantam. A bejárat mellett egy fekete keretben ott volt Shei képe, mellette tucatnyi rózsa és mécses hevert. Könny szökött szemembe, de lenyeltem az előtörő érzelmeket.
Nyugi! Erősnek kell maradnod! Meg tudod csinálni!
A lift a szokottnál is lassabban araszolt felfelé, de lehet, csak én éreztem furán az idő múlását. Akármi is okozta, egy örökkévalóságnak tűnt, míg felértem a megfelelő emeletre. Nem néztem semerre, pedig tudtam, hogy az egész folyosón mécsesek és gyertyák égnek Sheila tiszteletére, emlékére.
Még nem biztos, hogy meghalt. Lehet, nem ő ült a kocsiban. Ne könyveljétek el máris halottnak!
Dühöngtem, ordítani akartam, de nem volt min vagy kin levezetnem a haragomat. Elfojtottam.
A stúdió fényárban úszott. Mindenki felkapta a fejét, mikor beléptem. A rám meredő szemekből sajnálat nehezedett rám. A dühöm újabb hulláma készült végzetes cunamiként lecsapni. Meg is történt volna a pusztítás, ha Mia nem ugrott volna a nyakamba. Megsimogattam hátát. Bordáit könnyedén kiéreztem ujjaim alatt.
Ezek szerint te is fogytál. Téged is éppúgy megvisel ez a helyzet, mint ahogy engem. 
Peter vetett véget a meghitt pillanatnak.

-Örülök, hogy eljöttél -mosolyra húzta száját. -Pakolj le, és akkor kezdhetünk is! -az egyik fotelre mutatott.  Nem kötekedtem, tettem, amire kért. Ezért jöttem. -Rendben, akkor vágjunk bele! -tapsolt egyet, s betolt minket a mikrofonok elé. Kezei remegtek, de hangjából kivehetetlenek voltak az érzelmek. Egy jól elzárt széfben őrizhette őket valahol a lelke legmélyén.
Normál esetben egy dal feléneklése örömmel töltött el és energiát adott, de most nem így volt. Hányingerem támadt, a hely forogni kezdett. A fájdalom mardosni kezdett belülről. Bűntudatom elviselhetetlen formákat öltött. Az az érzésem támadt, hogy valami belülről egyesével vágja el az összes idegszálamat, keserű kínokat okozva ezzel.
A kották elhomályosodtak előttem, hangom elcsuklott. Éreztem, hogy arcom nedvessé válik. Mia rémülten pillantott fel rám. Megráztam a fejem, majd esetlenül törölgetni kezdtem vöröslő szemeimet.
Légy erős! Légy erős! Képes vagy rá! Ez csak egy dal, ami rólunk szól...
De nem bírtam tovább. A dalban minden benne volt, ami összekötött minket. A múltunk, a jelenünk és az eltervezett jövőnk, amit látszólag már sosem érhetünk el. Legalábbis eredeti formánkban biztosan nem. Ezt a dalt poénból írtuk egy iszogatós pizsibuli keretei közt több évvel ezelőtt. Akkoriban nem gondoltuk, hogy ez lesz. Azt hittük ez egy olyan szám lesz, amit majd sok-sok év múlva megmutathatunk az unokáinknak és jót nevethetünk az egészen...együtt.
De ehelyett ott álltunk Miaval ketten a stúdióban, azon a helyen, ahová mindig is vágytunk. Ott, ahol még pár héttel ezelőtt Sheila is nevetve énekelt. Az üveg túlsó oldalán pedig lesajnáló hangmérnökök sokasága figyelte összeomlásunkat, amibe ők hajszoltak bennünket.
Nem törődtem semmivel csak azzal, hogy elmeneküljek. Persze tudtam, ez a könnyebb út. Megfutamodni egyszerűbb, mint szembenézni mindennel, de nem érdekelt. Akkor ott csak az ágyra tudtam gondolni, ahol kisírhatom magamból a bánatomat, valamint a naplómra.
-Lucy, várj! -kiáltott utánam Mia. Lelassítottam.
-Nem tudok visszamenni. Ne is kérj ilyesmire! -fordultam hátra hozzá, mire a lány hevesen csóválni kezdte fejét.
-Tudom, nem is kérnélek ilyesmire. Nincs az a pénz, amiért én is visszamennék oda -vállamra tette aprócska kezét. -Mindkettőnknek nehéz megbirkózni mindezzel, de azzal, hogy egymás elől is elzárkózunk, csak tovább rontunk a helyzeten. -szemeiben eddig lappangó önbizalom villant meg. Határozott volt és eltökélt. Tudtam, valamit forral a fejében. -Van egy ötletem -szája széle felfelé vándorolt. -Emlékszel, régen beszéltünk egy közös tetoválásról, de akkor nem csináltattuk meg?!
-Arra célzol, hogy üljünk be egy szalonba és varrassunk magunkra egy apró mintát, ami összeköt kettőnket?
-És Sheilat is -válaszolta erősen.
-Benne vagyok.
-Király. Tudok is valakit, aki pont megfelelő lenne erre a feladatra. Anyának is ő csinálta anno a tetkóját. Ha valaki, akkor ő tud nekünk segíteni. Ráadásul tudtommal épp a városban van.
Mindenki másképp birkózik meg a gyásszal, de a fontos az, hogy legyen valaki ott az ember mellett. Valaki elvesztése egyeseket elszakít egymástól, míg másokat egy életre összekapcsol. Ráébredtem, az hogy elmenekülök és becsukom a szemem, nem megoldás. Az pedig végképp nem, hogy a másik legjobb barátnőmet is kizárom az életemből. Mert mire észbe kapok, már egyedül leszek

Ice skating

 Az egyetlen dolog, ami segíti az embert, hogy túltegye magát egy szerette elvesztésén, a társaság. Ha elvesztünk egy barátot, egy családtagot, esetleg a szerelmünket, egyszerre mindenkinek hiányozni kezdesz. Eléggé erőltetett szokás, nem? Hónapokon, éveken keresztül úgy tesznek, mintha nem is léteznél, de akkor mikor összetörsz és valóban szükséged lenne valakire -egy valakire-, aki összerak, hirtelen mind megjelennek az életedben. Egyesek élvezik, ha a középpontban lehetnek, ha sajnáltathatják magukat vagy ha újra és újra elmesélhetik a történteket. Az orvosok is azt állítják, ez jót tesz a "betegnek". De a valóság az, hogy minden egyes sajnálkozó pillantás láttán, minden egyes "Micsoda tragédia!" után csak rosszabb. mindannyiszor át kell élni a fájdalmas emlékeket, ahelyett, hogy valahová jó mélyre eláshatnánk. Mikor már azt hisszük, a seb gyógyulásnak indult, valaki megjelenik és azonnal letépi a sérülésről a kötszert.
-Kopp-kopp! Bejöhetek? -ismerős kissé mély hang szólt be az ajtón. Felé fordultam. Az egyetlen személy, akivel hajlandó voltam két szónál többet váltani, az Niall volt. -Kicsit állott itt a levegő, nem? -vonta fel egyik szemöldökét. Vállat vontam. Tekintetemet az ablakra fordítottam.
A szobámban káosz uralkodott. Kották, könyvek, fotók hevertek össze-vissza. Úgy nézett ki, mint ahol egy atombomba és egy tornádó keringőt járt. A helység állapota legalább a belsőmet ábrázolta. Próbáltam kiírni a felgyülemlett fájdalmat, de valahányszor leültem, sírógörcsben törtem ki. Nem tudtam koncentrálni, minden összemosódott szemeim előtt. A telefonomat kikapcsolva tároltam már napok óta. Peter többször is keresett előtte. Mindannyiszor részvétet nyilvánított és munkára sarkallt. Na persze, máshoz sem volt kedvem, minthogy visszamenjek a stúdióba és felénekeljem azt a dalt, ami hármunk kalandjáról szólt. És mindehhez még jó képet is kellett volna vágnom. Na azt már nem! Inkább az ágyamon indulok oszlásnak. Sokkal jobb programnak ígérkezett.
-Niall, szerinted van esélye annak, hogy az eredmény negatív lesz? -továbbra is az ablakom előtt álló fán vastagon ülő havat bámultam. A közös snowboardozás járt a fejemben. Szívem összeszorult, alig kaptam levegőt. Úgy éreztem magam, mint akinek a mellkasán egy elefánt áll. Végtagjaimat pedig súlyos vasláncként húzta a fáradtság és a kimerültség.
A srác leült mellém. Kisöpörte arcomból az elszabadult tincseket. Végre felnéztem rá. Aggódott. Jobban, mint eddig bármikor. A gyász őt is megviselte még akkor is, ha nem ápolt olyan szoros barátságot Sheivel, mint Mia vagy én. Ismerte és nagyon is bírták egymást. Valahányszor egy légtérben voltak, ölték egymást. Arról már nem is beszélve, hogy a lány többször is nekiment, mikor szakított velem.
-Kicsim, én nem...
-Mindegy -elütöttem kezét arcomtól és felültem. Újra kifelé bámultam, majd magam elé. Csupasz lábujjaimat figyeltem. -Mindenki azt mondja, őrültség ebben reménykednem. Szerintük csak egy tévképzetbe ringatom magam, de nekik fogalmuk sincs arról, hogy ez milyen érzés.
Niall ujjait enyéim közé fúrta. Bőre forró volt és nyugtató. Akárhányszor hozzám ért, egy másodpercre ellazultam és átkerültem egy másik dimenzióba, ahol a semmiben lebegtem. Ott nem voltak gondok, csak én és a csend.
-Kicsim, remélni sosem felesleges és pláne nem őrültség. Ha neked ez erőt ad, akkor higgy benne! Bármi történik az életben, kell egy cél, egy motiváló erő, ami segít abban, hogy valahányszor elesel, felállj. Nincs abban semmi rossz, ha van benned még egy kis remény. Nem nekik kell ebben az egészben hinniük, hanem csak és kizárólag neked. Ne érdekeljen, mit mondanak mások, csak az számít, te mit gondolsz. És tudom, ezek közhelyesen hangoztak, de nem véletlenül mondjuk el mindig őket.
Egy halvány mosoly szökött át arcomon. Ezért beszélek csak vele. Ő tudja. Tudja, mit mikor kell mondania. Igaz, a kérdéseimre nem nagyon válaszol, csak így, sejtelmesen. De engem ez sosem zavart. Mert nem az számított, mit mond, hanem az, hogy hogyan. Minden szavával, minden mondatával hozzájárult ahhoz, hogy talpra álljak, és ezt rajta kívül senki nem tette meg értem, mert nem tudták, hogyan kell.
-Köszönöm -suttogtam, majd puha ajkához préseltem magam. A szenvedély hullámként tört rám, majd azon pillanatban el is nyelt. Az égő autó és a felismerhetetlenségig összeégett test látványa ráébresztett arra, hogy a mának kell élnem. És így is tettem.
-Gyere, van egy ötletem -Niall rám kacsintott, mikor véget ért csókcsatánk. Időközben valamilyen mágikus módon a szőnyegre teleportáltunk, ráadásul egymáson feküdtünk, no meg egy adag gyűrött kottán.
-Remélem ez nem olyan, mint az előző -jegyeztem meg szarkasztikusan. Nem lett volna jó megint lerobbanni az autópálya kellős közepén. Ráadásul azok után, hogy Greggel az ajtóban kis híján összeverték egymást, nem voltam benne biztos, hogy adott szituban megint kisegítene bennünket. Niall szemöldöke felszakadt, és a seb még mindig nem gyógyult be teljesen. De nem bántam. Kifejezetten jól állt neki, bár az, hogy Greg okozta neki, szívembe vájt.
-Egyáltalán nem. Ez csodás lesz.
-Niall...-elhúztam a számat. -Nem vagyok benne biztos, hogy egy csodás délutánt képes lennék átvészelni.
-Te meg miről beszélsz? -értetlenkedett a szöszi. -Neked pont erre van szükséged. Elég a bezártságból! Attól, hogy itt bent kuksolsz, még semmi sem lesz jobb. Legalább egy kicsit kiszellőzteted a fejed.
-De...
-A-a! Nincs apelláta! -vágott közbe még azelőtt, hogy egy épkézláb kifogást kigondolhattam volna. Felkapott a vállára, kivett a fiókomból egy zoknit, majd lesietett velem a földszintre. Mindenki értetlenül meredt ránk. Úgy néztünk ki, mint két bolond. Niall leghamarabb az előszobában volt hajlandó letenni. A kezembe nyomta a bundás zoknit. Jól ismert, pontosan tudta, melyik a kedvencem.
-Legalább...
-Nem! Nem árulom el -szólt, míg kabátját vette. Az enyémet is rám adta, s mintha csak a bátyámat láttam volna, a sapkámat is a fejembe húzta. -Vastagon öltözz, mert az egész délutánt kint fogjuk tölteni.
Meglepő módon nem kocsival mentünk, ami csak még gyanúsabbá tette az egészet. Sejtelmem sem volt, hogy miben mesterkedik, de az új élj-a-mának mottóm értelmében, nem aggódtam...legalábbis papíron nem aggódhattam volna.
-Megjöttünk! -kiáltott fel a Hyde park kapujában. Felvont szemöldökökkel fordultam felé.
-Ugye tudod, hogy mindennap ide hozom le Boomert sétálni?
-Még szép, de Booval nem hiszem, hogy tudnád ezt csinálni -futásnak eredt. A jeges járdán botorkálva rohantam utána. Arcán széles mosoly terpeszkedett.
-Hová futunk? -kiabáltam utána már lihegve. A fagyos időben hamar elment az erőm.
-Mindjárt meglátod. -válaszolt, s szinte azonnal meg is állt. A fák között megpillantottam a hatalmas reflektorokat, valamint a jégkorcsolyázó párokat. A hó szállingózni kezdett, pont mint a mesékben. -Meglepetés! -nézett mélyen szemembe ragyogó, izgatott kék szemeivel.
-Niall, izé -zavarban voltam, torkomon akadtak a szavak. -Én...Én nem tudok korizni. Még sosem próbáltam korábban.
A srác hitetlenkedve, kitágult pupillákkal nevetett fel.
-Komolyan? Nem viccelsz? -megráztam fejem. Éreztem, ahogy már így is a futástól és a hidegtől kipirult arcomba szökik a vér. -Snowboardozol, gördeszkázol, sőt már ejtőernyőztél is, de nem tudsz korizni? Tíz percnyire laksz innen. Hogy lehetséges ez?
-Anya utálja a telt, a hideget, a jégről pedig már nem is beszélve. Jack és Collin, sőt még a bátyám Dawson is profin űzik a sportot, de engem sosem vittek el. Anya veszélyesnek nyilvánította, így kimaradt.
-Mert az, hogy egy gépből kiugrasz, az nem veszélyes?! -jegyezte meg nevetéstől fuldokolva.
-Oké, oké. Nevess csak!
A fiú magához ölelt, megpuszilt.
-Bocsi, sajnálom, de ez akkor is abszurd. Valahogy azt hittem, nálatok minden sport természetes. Sosem hittem volna, hogy pont jégkorizni nem tudsz.
-Hát, egyszer mindent el kell kezdeni valahol -rákacsintottam, majd mindketten elindultunk a kölcsönző felé.
Niall seperc alatt szerzett két bakancsot. Valamiért nem volt szerelem első látásra. Már a felállással is gondok voltak...Pedig még nem voltam jégen. Botladoztam. Úgy éreztem magam, mint egy víziló, akire tütüt adtak és beküldtek balettozni. Ahogy a körülöttünk kecsesen száguldó, szinte násztáncot járó párokra néztem, olyan könnyűnek látszott. Azonban amint a jégre léptem, hanyatt is vágódtam. Illetve csak vágódtam volna, ha nem állt volna mellettem az én őrangyalom, aki könnyedén elkapott.
-Ne aggódj, menni fog!
Mindkét kezemet fogta, húzni kezdett. Féltem és reszkettem, de ez esetben nem a hideg miatt. Néhányan bámulni kezdtek minket. A legtöbben nagyon is jól szórakoztak azon, ahogy a bukdácsolásainkat nézték. Majdnem minden második percben elestem, ezzel magam után rántottam Niallt is, akit ez egy cseppet sem zavart.
-Na látod, egész jól megy! -kacsintott rám.
Hátrafelé haladtunk, Niall egy percre sem engedte el derekamat. Mindvégig erősen tartott. Minden erejével azon ügyködött, hogy mihamarabb megtanítson a sport legapróbb fortélyaira.  A nap már lenyugodott, csupán a még fennhagyott karácsonyi világítások ragyogták be az éjszakai égboltot. Minden mesebeli volt. Kezdtem végre ráérezni a lényegére.
Egy óvatlan fordulatban azonban elvesztettem az egyensúlyom. Niall könnyedén elkapott.
-Megvagy -suttogta, majd ajkaival lágyan megcsókolt. Szívem felgyorsult és nem a majdnem-esés következtében. Testemet forróság töltötte el. Éreztem, ahogy a melegség szétáramlik bennem. Az ereim minden sejtemhez eljuttatták ezt a perzselő tüzet. Hiába uralkodtak mínusz fokok olyan volt, mintha szaunában lettünk volna. Napok óta nem csókoltuk meg egymást ilyen hevesen, ennyi szenvedéllyel. Kiéheztünk a másikra, s most be sem akartunk telni egymással. Többre vágytunk. Repetázni akartunk. Az érzelmeink elragadtak mindkettőnket. Nem gondoltunk arra, ki figyel bennünket, sem arra, helyes-e az, amit teszünk, csak csináltuk. Agyunk kikapcsolt. Csupán az érzelmeink mutattak kettőnknek utat és ez csodás volt. Mosolyogtam, sőt nevettem, de ezúttal őszintén, tiszta szívből...

Viharok

-El sem hiszem, hogy rávettél erre -törte meg a feszültséggel telt csendet. Suttogott. Nem akarta, hogy az általa ki nem állhatott sofőr meghallja beszélgetésünket.
Tekintetem a szöszire emeltem. Vállat vontam.
-Jobb ötletünk nem akadt -jegyeztem meg kurtán. -Amúgy is te is pontosan tudod, hogy ebben az ítéletidőben nem sokan indulnának a segítségünkre.

A srác szem forgatva nézett ki az ablakon. Időközben még jobban besötétedett. Az autópályán csupán néhány helyen égett egy-egy lámpa. Kint tombolt a hóvihar.
-Akkor sem hiszem, hogy pont Greget kellett volna megkérnünk erre -hangjából erős él hallatszott. Düh futott végig rajtam, de feltörő indulatomnak nem adtam hangot. Sikerült elfojtanom magamban.
-Én meg azt nem hiszem el, hogy ennyire hálátlan vagy. Ha rajtad meg a férfibüszkeségeden múlt volna, még mindig ott ülnénk a lefagyott autóban! -vágtam vissza magamban.
 A parkolóban több, mint egy órán keresztül próbálkoztunk. Niallal együtt toltuk a kocsit, de hiába feszítettük meg izmainkat, a hatalmas Range Rover meg sem moccant.  A hatalmas pelyhekben szakadó hónak nem kellett sok idő, hogy betemesse az egész kocsit. Alig negyed óra alatt elzárta az utunkat, s az akkumulátor is megadta magát a zordon időjárásnak. Ugyan kabátban és kesztyűben voltunk mindketten, ujjaink hamar elgémberedtek. A vékony szövet, ami kezünket borította, hamar átázott, majd a mínusz fokoknak köszönhetően ráfagyott a kezünkre. Visszamásztunk az autó biztonságot és viszonylag meleget jelentő karosszériája mögé. Összebújva, egymást melegítve vacogtunk. Leheletünket hamar megláttuk arcunk előtt lebegni. Kénytelenek voltunk segítségért telefonálni. Az egyetlen bökkenő csak az volt, hogy a legtöbb utat időközben lezárták. A hótolók nem jártak, s a mobiljainknak sem tett túl jót a csontig dermesztő időjárás.
-Kit hívjak fel? -kérdeztem reszketve. Niall közelebb húzott magához. Fejemet mellkasára hajtottam. Állával homlokomnak támaszkodott.
-Van olyan ismerősöd, aki elég idióta ahhoz, hogy eljöjjön értünk? -vonta fel szemöldökét. Halkan elnevettem magam, éreztem, ahogy ő is elmosolyodik. Tenyerével finoman megsimogatta a hátamat.
Ő viccnek szánta, de én komolyan elgondolkodtam mondatán.
Anyáékat nem hívhatom. A kocsink nincs olyan állapotban, hogy ilyen időben el tudjon jönni értünk. Előbb fújja le a szél az autópályáról. Miat sem lenne tanácsos zargatni. Szegényem nincs olyan idegállapotban, hogy most még az én bajaimat is a vállára vegye. Harry nagy valószínűséggel Miat ápolja, így ő is kiesett. Collin...Na őt meg végképp nem. Ha valakit most nem zargatnék az ő és persze Sheila családja. Jack pont a hirtelen jött ítéletidőnek köszönhetően nem jött el hozzánk. Liam, Louis és Zayn pedig nem tartózkodik a közelben. Slussz. A baráti és rokoni kör letudva. Egy személy jöhet csak szóba...Greg. Őt azonban Niall gyűlöli, bár ez valószínűleg kölcsönös. Pedig korábban milyen jóban voltak...
Niall mintha ráérzett volna gondolataimra...Vagy egyszerűen látta, hogy az ő nevére kattintok a névjegyek közül.
-Na, nem! Róla szó sem lehet! -csattant fel ellentmondást nem tűrve. Felvontam egyik szemöldököm.
-Vagy ő vagy a fagyhalál. Melyiket szeretnéd? Biztos nagyon szexin mutatsz elfagyott végtagokkal, de ha nem bánod, én még szeretnék egy kicsit élni.
A fiú arccsontja megfeszült. Egész testéből áradt a felgyülemlett feszültség és némi aggódás sugárzott szemeiben. Szívverése felgyorsult, akár egy versenyautó.
-Ha megint elkezd kötekedni, kikötöm egy villanypóznához és hagyom, hogy hóember váljon belőle! -Niall nem viccelt. Tudtam, ha lenne rá alkalma, megtenné, sőt még le is videózná, hogy egy unalmas délutánon újra és újra megnézhesse.
-Ha olyan lesz, mint régen, én magam fogom kikötözni -kacsintottam rá szelíd, de vérengző mosollyal.
-Jó látni, hogy legalább egy picit visszajött az életkedved.
Gyomrom görcsbe rándult, torkom kiszáradt. Fejemben az emlékek éles képe jelent meg. Hányinger kerülgetett. Bűntudat fogott el, amiért egy kis ideig nem gondoltam a balesetre, csak és kizárólag a jelen pillanatra koncentráltam és a barátomra. Önzőnek és ostobának éreztem magam. Szívemben és lelkemben heves vihar dúlt. Körém fonta másik karját is. Most már teljesen az ölében feküdtem. Remegő kézzel emeltem a fülemhez a készüléket. Greg önbizalomtól kicsattanó hangja ismerősen csengett. Niall rántott egyet magán, s ezzel együtt rajtam is, mikor a másik srác megszólalt a vonal túlsó felén.
-Lucy, minek köszönhetem a hívásodat? -az erős arroganciát továbbra is védjegyének tekintete.
-Még mindig itt vagy Londonban? -kérdeztem óvatosan.
-Ha megint az jön, hogy tűnjek el, akkor már le is teszem.
-Ne! Várj! -kiáltottam kétségbeesetten.
-Csak nem hiányoztam? -nevetett fel. Csilingelő kacajától megborsózott a hátam.
-Álmodban.
-Inkább a tiédben.
Felhorkantottam.
-Mondták már, hogy igencsak hatásvadász vagy?
-És neked, hogy rémesen hazudsz? -ismét felnevetett, ami Niallnak koránt sem tetszett. Szúrós pillantása tarkómat égette. -Szóval, miért is hívtál fel?
Egy hosszú sóhajt passzíroztam ki magamból. Nem húzhattam tovább az időt. Megvolt a tiszteletkör, ideje volt a tárgyra térni.
-Nem válaszoltál a kérdésemre -jegyeztem meg inkább.
-Te sem az enyémre.
-Oké, lebuktam. Tényleg nem azért hívtalak, mert úgy hiányzott a hangod.
-Most a lelkembe gázoltál -vágott közbe.
-Tudom hülyén hangzik, de elakadtunk a hóban -folytattam közbevágását figyelmen kívül hagyva. -El tudnál értünk jönni?
-Várj! Értünk? Ki van veled? -kérdéseit olyan gyorsan tette fel, hogy időt sem hagyott kitalálni egy hazugságot.
-Niall.
Válaszom után csönd állt be kettőnk között. Tudtam, még vonalban van. Hallottam halk szuszogását és mormogását. Akárhányszor elmerült gondolataiban, furcsa, morgásra emlékeztető hangot hallatott.
-Hol vagytok? -sóhaja félig elnyomta kérdését.
-Ezek szerint eljössz? -felcsillantak szemeim, a remény egyértelműen tükröződött hangomon.
-Igen, de ha még sokszor visszakérdezel, lehet, meggondolom magam -megköszörülte torkát. -Akkor merre talállak benneteket?
-Crawley-tól 2 mérföldnyire északra -válaszoltam röviden. Egy parkolóban vagyunk az autópálya mentén.
-Mit kerestek ti Crawley-ban?
-Nem mindegy az neked?
-Sietek. Nagyjából egy óra múlva ott leszek. Várjatok türelemmel, nem mintha lenne bármi más esélyetek.
Ahogy letette a telefont, Niall fellélegzett. Eddig észre sem vettem, de én is visszatartottam magamban a levegőt.
Greg, ahogy ígérte egy óra múlva leparkolt mellettünk. Nem követte el a mi hibánkat, a kocsit egy pillanatra sem állította le, még akkor sem, mikor kiszállt. Mosolya mindaddig élt, míg Niallal egymás szemébe nem néztek. Egy animációfilmben biztosan villámokat rajzoltak volna kettejük közé. A helyzet komoly volt, mégsem sikerült megőriznem a pókerarcomat. A szituáció groteszk volt, így minden amit tettek, ahogy egymásra néztek, ahogy szinte egyszerre mozdultak, ahogy gesztusaik megegyeztek, még tovább csavarta a már így is kicsavart eseményeket.
Greg meglepően csendesnek bizonyult az út során. Nem kérdezett semmit. Feltekerte a rádiót és a vezetésre koncentrált. Nem csodálkoztam cselekedetein. Mások, főleg Niall azt hihették, hogy Greg nem érzi magát ugyanúgy bűnösnek a baleset miatt, mint én, de én legbelül éreztem, hogy őt is épp úgy kínozza a belülről maró fájdalom. A szemei alatt húzódó mély, fekete karikák és a borotvát napok óta nem látott arca is erről tanúskodott.
Niall kissé sértetten meredt kifelé az ablakon. Viselkedésétől elöntött az indulat ismét. Nem akartam azt hallgatni, hogy Greg így, Greg úgy, ezért inkább csendben maradtam. A mobilomat a kezemben szorongattam, bár magam sem tudtam, miért.

Talán két pislogás közt átkapcsoltam zombiüzemmódra, de mire észbe kaptam, már a galériában voltam. Azonnal ki akartam nyomni, de nem volt hozzá elég erőm. A diavetítőre tettem ujjam. A megjelenő képek lassan és fájdalmasan tépték fel a még gyógyulásnak sem induló sebeket. Éreztem, hogy arcom nedvessé válik, de nem akartam letörölni a könnyeimet. Minden energiám elhagyott. Greg a visszapillantóba nézett. Egyenesen engem bámult. Szemeiben sajnálat gyűlt. Niall maga mögött hagyta gőgét és magához húzott.
Telefonom kiesett remegő ujjaim közül. Az énekes szorosan karjaiba zárt. Testünk úgy simult egymáshoz, mint egy puzzle két eleme. Egyik kezével derekamat tartotta, a másikkal pedig előtörő könnycseppjeimet törölgette, majd elszabadult tincseimet tűrte fülem mögé.
-Minden rendbe fog jönni -csitított suttogva.
-Ez már sehogy sem jöhet rendbe...

Sokkolva

Lábaim nem bírták tovább. A földre roskadtam. Egész testem remegett, s a hideg kő csak még tovább rontott a helyzeten. Hányingerem volt, öklendezni kezdtem, de mivel napok óta alig ettem valamit, szervezetemből semmit sem tudtam kicsikarni. Az egész előtér forgott a tengelye körül. Úgy éreztem magam, mint aki egy ringlispílen ül és hiába kiabálja, hogy le akar szállni, nem állítják le a vidámparki játékot.
Mia mellettem ült falnak vetett háttal. Állapota hasonló volt, mint nekem. Szemei kikerekedtek. A kórteremben látottak lebegtek szemei előtt, akárcsak az enyéim előtt.
A baleset óta képtelenek voltunk rendesen aludni vagy enni. Rémálmokkal küszködtünk. Minden éjjel jeges verítékben fürödve riadtunk fel. Hiába írtak fel a számunkra különféle altatókat és antidepresszánsokat, mind hatástalannak bizonyult. Olyan volt, mintha kiszívták volna minden energiánkat, életerőnket, sőt még a lelkünket is. Bármerre mentünk, bárkire néztünk Sheilat láttuk magunk előtt, s most, hogy el kellett jönnünk a hullaházba, az állapotunk csak tovább romlott.
Harry és Niall rohant be a terembe. Leültek mellénk. Harry szorosan magához ölelte barátnőjét, aki sírógörcsöt kapott. Csodálkoztam, hogy az én arcom még mindig száraz. Nem tudom lehetséges-e, de lehet, kiszáradtak a könnymirigyeim a túl sok sírástól.
Niall két keze közé vette arcomat. Szemei alatt méretes fekete karikák húzódtak. Tekintetéből az aggodalom könnyen kiolvashatóvá vált.
-Sikerült azonosítanotok? -kérdezte szelíden, bár legszívesebben azonnal visszaszívta volna kérdését. Ajkamat szóra nyitottam, de csak egy elhaló sóhajt tudtam válaszul adni. Megráztam fejem, összeharaptam számat. Niall nem erőltette tovább a dolgot. Magához ölelt. Fejemet nyakába fúrtam.
-Kérlek, vigyél innen -suttogtam alig hallhatóan. A srác eltolt magától, de csak azért, hogy szemembe nézhessen. Kétségbeesetten menekülni akartam. Minél messzebbre szerettem volna kerülni ettől a helytől, amit körülleng a halál szaga. El akartam futni olyan gyorsan, hogy a hajamba tépő szél még a fejemből is törölje ennek a helynek az emlékét. Mást sem láttam itt, csak megtört szíveket és fájdalmukban magukba roskadt embereket. Hideg futott végig a gerincem mentén.
A fiú egy gyors pillantást vetett Miara és Hazzra, de időközben már ők is elindultak a kocsi felé. Niall sem tétlenkedett tovább. Segített felállni. Kezei erősen tartották derekamat, ami rám is fért. Az a kevés erőm is elszállt, mikor a megégett testről lerántották a fehér leplet. Az emlék képe még most is elevenen és fájdalmasan égette koponyámat.
-Hazaviszlek -jegyezte meg, mikor már a kocsiban ültünk.
-Ne! -kiáltottam fel ijedten. Niall értetlen pillantást vetett rám. -Nem akarok hazamenni. Nem bírok hazamenni -adtam magyarázatot szemében megjelenő kételyei láttán.
Megragadta kezemet. Ujjainkat összefontuk.

-Semmi olyat nem kell tenned, amit nem akarsz.
A motor hangos robajjal bőgött fel. Niall nem sajnálta autóját, rendesen beletaposott a gázba. Feltekertem a rádiót. Abban reménykedtem, ha elég hangosan szól, akkor nem hallom Sheila utolsó szavait, de csalódnom kellett. Akárhányszor lehunytam szememet, az égő kocsit és az asztalon fekvő hullát láttam, s minden egyes pillanatban Shei hangja visszhangzott fülemben. Kezdtem úgy érezni magam, mint aki a megőrülés határán egyensúlyoz. Táskámban annyi gyógyszer volt, hogy azzal könnyedén nyithattam volna egy patikát, mégsem éreztem magam jobban, sőt.
-Hová viszel? -törtem meg a csendet végül.
-Minél messzebb innen -felelte tömören. Fogalmam sem volt róla, merre lehetünk. Az ablakon túl csupán a mindent ellepő fehérséget láttam. Hóvihar volt, de ez Niallt nem riasztotta vissza.
Pont úgy esik, mint akkor, azon a napon, mikor Sheila meghalt. Mikor miattam kicsúszott a kanyarból és nekicsapódott a sziklafalnak. Az én hibámból történt. Ha nem hazudoztam volna annyit, most nem lennénk ilyen helyzetben. Akkor még ő is élne. 
-Lucy, kérlek ne emészd magad! -fordította felém tekintetét.
-De...
-Ezt már megbeszéltük. Nem a te hibád volt a baleset. Senki sem tehetett róla -csitított.
-Akkor miért érzem magam mégis bűnösnek? Miért marja szét a szívemet a bűntudat, ha nem én vagyok a hibás?
Niallból egy mély sóhaj tört felszínre.
-Kicsim, attól, hogy itt rágódsz a történteken, még nem változik semmi. Sheila sem szeretné, ha...
-Ne! -sikoltottam. -Csak ezt ne. Ne mondd meg, hogy ő mit akart volna! Ne beszélj úgy róla, mint aki már évekkel ezelőtt halt volna meg! -eszem tudta, hogy nem rajta kellene levezetnem az összes dühömet, szívemből azonban megáradt folyóként zúdultak a szavak.
-Nem akarom megsérteni az emlékét. Sheila az én barátom is volt, de ezzel csak magadat teszed tönkre. Mit gondolsz, attól jobb lesz bármi is, ha idegösszeomlásba kergeted magad? A szeretteid nem lennének képesek végignézni, ahogy feladod a küzdelmet és egy szanatóriumba vagy egy diliházba kerülsz. Itt most nem csak rólad van szó és igen tudom, hogy kemények a szavaim, de te túl makacs vagy ahhoz, hogy a szép szóból megértsd.
Hosszas percekig csönd telepedett ránk. Idegeink pattanásig feszültek. Egyikünknek sem volt része azóta egy kiadós alvásban, így nem ért meglepetésszerűen, hogy egyszerre tőrt felszínre mindkettőnkből.
Fejemben ezernyi gondolat cikázott. Az érzelmek széles skáláját éltem át akkor. Egyszerre voltam dühös, csalódott, de ugyanakkor hálás és szerelmes. A szívemen éktelenkedő seb abbahagyta a vérzést, bár a gyógyulást még nem kezdte meg.
-Sajnálom -szólaltam meg végül. -Nem rád vagyok dühös, hanem erre az egészre -egy könnycsepp siklott végig arcomon. Ezek szerint még működnek a mirigyeim. -Olyan tehetetlennek érzem magam. Ma is mikor bementünk a kórterembe...-elcsuklott hangom, a hányinger visszatért.
Niall hüvelykujjával megcirógatta a kézfejemet. Ezzel épp elég támaszt nyújtott.
-Nem muszáj beszélned róla.
-De igen. Sajnos, muszáj -mondtam erős éllel hangomban. Remegve szívtam be a feszültséggel megtelt levegőt. -Mivel nem találtak iratokat, ami alapján azonosítani tudnák a testet, minket rendeltek be. Mikor beléptünk, csak egy asztal volt előttünk. Egy fehér lepedővel leterített valami feküdt rajta. Nem volt nehéz rájönnünk, hogy mit rejt a lepel, elvégre oka volt annak, hogy ott voltunk. Amint felhajtották a fehér lepedőt, a gyomorsavam szabadulni akart. Muszáj volt tennem egy nagy lépést hátra, különben menten elájultam volna. A testből áradó szag a vegyszer erős, émelyítő szagával elegyedve azonnali fejfájást és rosszullétet váltott ki belőlem. Mia falfehéren meredt az égett testre. Azt kérdezte a kórboncnok, felismerjük-e. Mindketten értetlenül néztünk rá. Hogy ismerhettük volna fel? A test inkább hasonlított egy megolvadt műanyagra, mintsem egy emberre. Egy ép rész sem maradt bőréből, ami alapján felismerhettük volna. Az arca eltorzult, a bőr felhólyagosodott rajta, mintha felforrt volna -a kép vakítóan világított lehunyt szemeim előtt. Éreztem, hogy remegni kezdek. Niall időközben megállt a kocsival. Egy elhagyatott parkolóban álltunk meg. Tudtam, nem a végcélhoz érkeztünk. -Azt kérdezték tőlünk tudunk-e nekik DNS mintát vinni. Elég csak egy hajszál vagy egy levágott körömdarab. Bármi, ami Sheitől származott megteszi. Mielőtt kijöttünk volna, visszatették a többi test közé. A tudat, miszerint minden egyes kihúzható fiók mögött egy újabb halott fekszik, csak még jobban kiborított. Az orvos még mondott valamit, de én azt már nem vártam meg. Kirohantam a teremből. Szükségem volt a térre. Az az érzésem támadt, hogy mindjárt megfulladok, s a falak összenyomnak. Pánikrohamot kaptam most először életemben. Minden erőm elszállt és a földre roskadtam. Ezután jöttetek Harryvel. Miaból csak később robbant ki.
Niall mindvégig figyelmesen hallgatott. Olykor-olykor erősebben szorította meg a kezem, ezzel emlékeztetve, hogy ő is itt ül mellettem. Jelenléte erőt adott, de még így is gyengének és sebezhetőnek tűntem.
-Kicsim, sajnálom, hogy mindezen át kellett menned -magához húzott. A kettőnk közt lévő távolság egy másodperc alatt megszűnt. Fejemet mellkasára hajtottam. Még pólóján keresztül is éreztem felvadult szívverését, ahogy a vér végigfolyik ereiben. Olyan volt, mintha otthon feküdnénk az ágyon, szorosan egymás karjai közé bújva, nem pedig egy kocsiban, a semmi közepén, ahol még világítás sem volt. Egyedül a műszerfal tompa fénye biztosított egy kevéske világosságot, ami éppen csak arra volt elég, hogy Niall szemei megcsillanjanak benne. Bűntudata volt.
-Niall, tudom korábban azt mondtam, nem szeretnék hazamenni, de ha megoldható...
Nem kellett befejeznem a mondatot, tudta, mire célzok.
-Azonnal hazaviszlek -vágott közbe egy homlokomra nyomott csók után. Erőtlen mosoly jelent meg arcomon.
-Köszönöm -suttogtam, s visszamásztam a saját felemre.
Niall gyújtást adott, rálépett a pedálra, de a kocsi meg sem moccant. A kerék hangos pörgésbe kezdett alattunk.
-Ó, basszus! -nyögött fel a srác. -Nem is lehetne jobbkor -rám nézett. -Úgy látszik, ez el fog tartani egy darabig.

Csupán egy pillanat

 Szemeim kikerekedtek, térdeim úgy remegtek, mint még soha. Éreztem, hogy abban a pillanatban mindenkin a csalódottság fut át, akárcsak bennem. A feszültség vághatóvá vált a nappaliban. Minden szem Gregre és rám szegeződött. Azt kívántam, bárcsak elpárologhattam volna. Szemeimbe könnyek szöktek, de erővel visszaszorítottam őket.
Nem. Nem fogok itt elgyengülni. Muszáj tartanom magam, ha azt akarom, hogy győztesként kerüljek ki ebből az egészből. 
-Te meg mit keresel itt? -lépett szorosan mögém Niall. Egyik kezét derekamon pihentette. Melegség futott végig testemen. Legalább ő még mellettem van. -Azt hittem, hogy Miamiban maradtál.
Greg arcára kiült a jól ismert önelégül mosolya, ami mindig más érzelmet váltott ki belőlem. Volt, hogy rettegtem tőle, néha azonban megnyugtató volt. Most viszont a hányinger kerülgetett tőle.
  Pontosan tudta, hogyha idejön, mindent tönkretesz. Mégis megtette. Nem gondolt másra, csak saját magára. És én még komolyan bevettem a dumáját. Tényleg elhittem, hogy végre képes befejezni a játszmáit. Hát úgy látszik tévedtem. De még mekkorát. 
-Csak beugrottam köszönni, elvégre karácsony van -rám kacsintott, ami Niallnak is rögtön feltűnt. Maga mögé húzott, mint egy kölykét védő oroszlán. Izmai megfeszültek, éreztem, bármikor képes lenne belemenni egy verekedésbe. -Amúgy is itt jártam a közelben.
-A közelben? Tényleg? Itt, a semmi közepén, a hegyekben. Elárulnád, mégis mit kerestél errefelé? És akkor még az ajándékról nem is beszéltem -mutatott rá a szöszi a Greg karján lógó táskára. A srácot nem hatotta meg, hogy Niall éppen hozzá beszél. Ellépett mellette, s mire észbe kaphattam volna, már ott állt mellettem.
-Boldog karácsonyt! Remélem, tetszik -felém nyújtotta a piros táskát, de én megráztam a fejem.
-Greg, nem bukkanhatsz fel csak úgy. Azt hittem, ezt már megbeszéltük.
-De mikor felhívtalak, nem ellenkeztél -vetette oda, ezzel ledobva a végzetes bombát. Niall se perc alatt  megfordult, tekintetének súlyát magamon éreztem.

-Te beszéltél vele telefonon? -hangjában düh, fájdalom, harag és csalódottság keveredett. Hajamba túrtam.
-Igen, felhívott, de...
-Miért nem mondtad el? -vágott közbe egy újabb kérdéssel.
-Mert tudtam, ha elárulom, akkor ez lesz.
-És most jobb? Most nem ugyanott vagyunk? -felvonta szemöldökét. Tekintetében láttam, hogy ezzel a húzásommal sikerült egy több méteres falat vernem kettőnk közé. Legszívesebben toporzékolni kezdtem volna, de nyugodtnak kellett maradnom. Régen megfogadtam, hogy senki előtt sem fogok összetörni. Az a Lucy, aki mindenen elpityeredik, már a múlté.
-Lucy, de rossz vagy. Komolyan nem mondtad el nekik? -körbenézett. -Egyikőjüknek sem?
-Megtennéd, hogy ebbe most nem ugatsz bele! -förmedtem rá.
-És ha nem teszem meg, akkor mi lesz?
Niallben elpattant egy idegszál. A düh hullámai eluralkodtak rajta. Megragadta Greget és a falhoz nyomta.
-Te szemét pöcs! Miért nem tudsz végre leakadni rólunk? -üvöltötte az énekes, ahogy torkán csak kifért.
-Lucy, nem a te tulajdonod! Akkor keresem meg, amikor csak akarom. Akkor beszélek vele, amikor csak akarok, sőt ha úgy tartja kedvem, azt teszek vele, amit akarok, persze mindaddig, míg ő hagyja. És ez ellen te semmit sem tehetsz. Vagy elfogadod vagy nem, de az már a te bajod -sziszegte fogai közül Greg. Szemeiből villámokat szórt, akárcsak Niall. Ezelőtt még sosem láttam két embert, akik ennyire gyűlölték volna egymást.
Harry és Collin is próbálták levakarni a kellemetlen betolakodóról, de nem jártak sikerrel. Rajtam volt a sor. Kezemet Niall vállára tettem. Pólója alatt éreztem megdagadt, megfeszült izmait.
-Niall, engedd el -kérleltem finoman, de túl makacs volt. -Kérlek -tettem hozzá, szinte már könyörögve.
A fiú fintorogva engedte el a falnak szorított Greget. Ellépett mellőle, mögém állt. Követtem mozgását.
-Köszönöm. Ezt a zakót borzalmas vasalni -igazította meg ruháját Greg. Egy megvető pillantással jelentettem ki véleményemet.
-És most mi lesz? -fordult felém ismét Niall, kinek feje már vöröslött a felgyülemlett feszültségtől.
-Adj öt percet. Megoldom, megígérem.
Mélyen szemébe néztem, tekintetünk összeforrt. Szorosan elém lépett. Kezét arcomra tette.
-Én csak féltelek.
-Tudom, de nem kell. Képes vagyok vigyázni magamra és a helyzetet is megoldom. Bízz bennem -elmosolyodtam. Pillantásom Sheilara tévedt. Bárcsak ne néztem volna oda. Gyűlölete fojtogatni kezdett, levegő után kaptam, szívem fájdalmasan felgyorsult. Niall aggódva pásztázta végig arcomat. -Kérlek, beszélj Sheivel! Legalább próbáld megnyugtatni egy kicsikét, míg én elintézem ezt a dolgot Greggel -suttogtam elhaló hangon. A srác bólintott, s egy csókkal erősíttette meg egymásnak tett ígéretünket.
-Mehetünk? -jelent meg mellettem Greg. Kezét tartotta, hogy belekaroljak.
Na arra várhatsz, barátom! 
Lekaptam a fogasról a kabátom és a pizsamámra vettem. Kimondhatatlanul divatosan néztem ki. Magamra kaptam a csizmámat is, majd a sráccal együtt távoztam. Alig tettünk pár lépést, megálltam.
-Mégis mi a szarért jöttél ide?
-Azt hittem, ezt már megbeszéltük.
-Ne gyere nekem itt azzal, hogy azért, mert a közelben jártál és be akartál ugrani, mert úgysem veszem be! Greg, ismerlek már annyira, hogy észrevegyem, mikor akarsz egy újabb ostoba hazugsággal átverni. Mikor a telefonon beszéltünk egy pillanatira azt hittem, végre megváltoztál és mindent magad mögött hagytál -úgy köpködtem a szavakat, mintha egy köpködővipera lettem volna, aki épp egy betolakodót igyekszik elijeszteni.
Greg felsóhajtott. Homlokát két ujja közé fogta.
-Nem gondolkodtam, csak jöttem. Egyszerűen kikapcsolt az agyam.
-Aha, ez még hihetően is hangzik, pláne, hogy senki sem tudta, hová jöttünk -forgattam szemeimet. -Azért ennyire ne nézz már ostobának!
Felkapta a vizet, lerohant. Hátamat a kisbusznak vetettem. Fejem mellett mindkét oldal Greg keze volt.
-Tudni akarod az igazat? Na jó, elárulom -egy futó pillantást vetett a házra, mintha attól tartana, hogy valaki megzavarja. -Elegem lett abból, hogy azzal a tenyérbemászó kis mitugrásszal lássalak. Most komolyan Lucy, jobbat nem találtál? Muszáj volt összeállnod egy ilyen nyálgéppel? Még ha lenne stílusa, megérteném, de ez egy klón. Egy kis ötperces sztárocska jövő nélkül.
Greg arca mindvégig komor maradt, belőlem mégis kitört a nevetés. Nem értette miért.
-Te féltékeny vagy! -böktem meg a mellkasát. Megrázta a fejét. -Azért képes voltál idejönni, mert féltékeny vagy. Ez aranyos.
-Nem. Én nem vagyok féltékeny -erősködött, amitől csak még jobban nevetnem kellett. -Várjunk! Mit mondtál a végén? Ismételd meg!
Tanácstalanul pislogtam rá nagyokat.
-Azt, hogy ezért jöttél ide?!
-Nem. Ez után.
-Öhm...hogy ez aranyos?!
-Szóval, aranyosnak tartasz? -vonta fel önelégülten szemöldökeit. Kezdtek nagyon idegesíteni azok a szemöldökök.
-Persze, azt leszámítva, hogy megint képes voltál gallyra vágni a társas kapcsolataimat.
-Bocsi. -egy sóhaj tört elő belőlem. Megráztam fejem.
-Greg, ez így nem mehet tovább. Nekem fontosak a barátaim, nem szeretnék folyton az érzéseikkel játszadozni. Neked ez lehet, megy, de nekem nem. Shei alig egy napja bocsájtott meg, és most megint gyűlöl -ajkamba haraptam. A férfi szemeiben sajnálat ült. Letörölte előbújó könnycseppjeimet.
-Sajnálom, de tudom, hogy nem gyűlöl. Szeret téged és ezért mérges -kacsintásával sikerült egy kis életet lehelnie belém. -Menj, beszélj vele! Addig én megpróbálok közös nevezőre jutni a nyálgépeddel.
-Szerintem hamar megkedvelnétek egymást.
-De csak akkor, ha nem gyűri össze a vadonatúj zakómat.
Elindultam vissza az ajtó felé, mikor Sheila viharzott ki rajta. Keze után nyúltam.
-Shei, várj! Beszéljük meg, kérlek!
-Nincs mit megbeszélnem veled! -teremtett le és kiszabadította csuklóját. Collin kocsijához futott és elhajtott vele. Addigra már a többiek is mellettem álltak.
-Utána kell mennem -nyögtem ki végül.
-Nem vezethetsz! Még jogsid sincs, ráadásul az utak is csúsznak -szált velem vitába a barátom. -Greg, a kulcsokat!
-Lucy, nem akarok, de muszáj a nyálgéppel egyet értenem -felelte. A farzsebében tárolta a kulcsait, mint mindig. Egy lépéssel mögé kerültem és már a kezemben is tartottam a kulcsokat.
-Mia, velem jössz, vagy te is megpróbálsz megállítani? -fordultam barátnőm felé, aki válasz helyett odafutott hozzám.
Ugyan Mianak volt jogosítványa, mégis én vezettem. Túl ideges voltam ahhoz, hogy bárki másnak is átadjam a volánt. Az utakat vastag jégpáncél fedte, lehetetlenné téve ezzel a közlekedést. Nem sokan merészkedtek ki az utakra. A hókotrók folyamatosan jártak, de a szakadó hó csak még jobban megnehezítette közlekedést.
-Merre ment? -törte meg a felettünk eluralkodott feszült csendet.
-Fogalmam sincs. Bármerre elindulhatott. -Hosszas percekig némán ültünk. Kezdett kellemetlenné válni. -Mia, tudom, hogy folyton csalódást okozok, ezért szeretnék bocsánatot kérni. El kellett volna mondanom, hogy Greg felhívott, de nem tudtam, hogyan tegyem meg. Olyan boldogok voltatok Harryvel, nem akartam a kedvetek szegni.
-Tudom. Nem hibáztatlak. Gregnél sosem lehet tudni, hogy amit tesz és amit mond, az milyen viszonyban áll egymással. Néha az ellenkezője, néha azonban tényleg meg is valósítja minden szavát. -szája sarka felfelé kúszott. -Most az a lényeg, hogy megtaláljuk Sheilat.
Bólintottam. Hatalmas tehertől szabadultam meg, de nem örömködhettem sokáig, mert fontosabb dolgunk is akadt. A sűrű hóban a látótávolság lecsökkent. Körülbelül tíz-húsz métert láttunk be.
-Lucy, nézd! Az ott nem Collin kocsija? -mutatott egy benzinkútból kihajtó járműre.
-Nem tudom. Nem látom tisztán. A rendszáma kellene.
-Akkor taposs a gázra, mert úgy látom, igencsak sietős a dolga!
Megfogadtam barátnőm tanácsát. Gyorsan hajtottam, de azért próbáltam a biztonságos keretek között maradni. Az a kocsi, ami nagy valószínűséggel Colliné volt, repesztett. Ilyen utakon lehetetlenség volt utolérni, hacsak nem akartunk felcsavarodni egy közel fára.
-Ő lesz az, érzem -jegyeztem meg halkan, magamnak.
A városból kiérve egy hegyi szerpentin felé vettük az irányt. Az időjárás itt még szörnyűbb volt. Alig láttunk valamit. A nap ugyan sütött, de a vakító hó miatt csak az előttünk haladó piros lámpáit láttuk hátulról. Kezdtünk lemaradni, így gyorsítottam, de abban a pillanatban megcsúsztunk. Szerencsére sikerült elkapnom a kormányt. Látva Mia arcát és hallva a saját felgyorsult szívverésemet fülemben, lassítottam. Reméltem, Sheilanak is megjön az esze és lassabban veszi majd a kanyarokat.
-Lucy, szerintem vissza kellene mennünk. Ennek az üldözős játéknak nincsen semmi értelme.
Mély sóhaj szakadt fel belőlem. Nem kockáztathattam. Nem éreztem elég biztonságosnak az utat és Mia testi épségét nem tehettem ki kockázatnak.
-Rendben. Keresek egy helyet, ahol megfordulhatunk.
Egy szélesebb útszakasznál akartam megfordulni, ahol ugyan élesebb sokkal a kanyar, de elég széles ahhoz az út, hogy gond nélkül megforduljak rajta. Sheila előttünk haladt pár száz méterrel. Piros kocsiját még a rossz látási viszonyok közt is könnyen ki lehetett szúrni.
-Azt a rohadt...-tört elő egy káromkodás Mia torkából, de félúton elcsuklott a hangja. Szemeiből azonnal megnyitott csapként folytak a könnycseppek.
Feszülést éreztem a mellkasomban. Ha a szív képes megszakadni, akkor az enyém megtette. Sheila kocsija előttünk csapódott neki a sziklafalnak. Az éles kanyart képtelen volt bevenni.
Megálltam. Azonnal az összeroncsolódott autó felé kezdtem futni. Mia a mentőket tárcsázta.
-Lucy! -üvöltötte elcsukló hangon. Az autó lángra kapott.
-Ki kell őt húznunk onnan! Nem maradhat bent. Meg fog halni, ha nem teszünk valamit! -ordítottam. Alig voltam pár tíz méterre az autótól, mikor az egy hangos robbanással adta meg magát. A földre rogytam. Éreztem a meleget és a lökéshullámot arcomban. Könnyeim égették szememet, arcomat. -Nem. Nem! Ez nem történhet meg! -kiabáltam torkom szakadtából. Előre görnyedtem, Mia karolt át. Válla fel-le ugrált. Zokogott, akárcsak én. -Az egész az én hibám. Miattam ment el. Miattam szált kocsiba. Miattam halt meg.
-Nem. Lucy, ez nem a te hibád. Nem tudhattad előre, hogy ez fog történni -csitított, de hiába. Szavait meg sem hallottam. Sheila utolsó szavai csengtek fülemben. Egész testem remegett, zihálva kapkodtam levegő után. Mégis, mintha egy üveg alatt lettem volna, ahonnan kiszívták az összes oxigént.
Minden az én hibám. Hogy fogom elmondani a többieknek? A családja gyűlölni fog, de megérdemlem. Sheila halála az én lelkemen szárad. Hiába mosom kezeimet, az ő vére egy életen át már rajtam marad. Megöltem. Gyilkos vagyok...

Évadzáró(n.r.)

Sziasztok!
Bocsi, hogy ilyen későn jelentkezem, de több dologról is szeretnélek tájékoztatni benneteket.
Először is boldog új évet kívánok mindannyitoknak, remélem egy olyan év veszi kezdetét, amilyenre vágytatok. ;)
Szeretném megköszönni, hogy már közel egy éve követitek a történetem alakulását, illetve azt, hogy támogattatok. Kimondhatatlanul hálás vagyok nektek. Az, hogy több mint 19000-en olvastátok, hihetetlen. Tudom, már sokszor elmondtam, de mikor elkezdtem, azt hittem, hogy majd max 10000-t fogok elérni egy év alatt...de ehhez képest, felülmúltuk önmagunkat.
És ha már itt tartunk, akkor szeretném elárulni, hogy holnap lesz pont egy éve, hogy az első bejegyzést közzétettem és ezt megünnepelve elérkeztünk az évadzáróig. ;) Holnap a már jól megszokott időben érkezik ez a rész, ami remélem elnyeri majd a tetszéseteket.
Röviden ennyit szerettem volna...a részről nem szeretnék semmit sem elárulni, de annyit elmondok, hogy kössétek fel a gatyátokat! ;)
xoxo,
Luca

Karácsony reggele

-Ébresztő! Karácsony reggele van! -rontott be a szobánkba Sheila. Arcán méretes vigyor volt, Collin követte.
Ijedten riadtam fel mély, kellemes álmaimból. Niall azonnal mosolyogva húzott oda magához. Érintésétől egyből megnyugodtam. Viszonoztam mosolyát.
-Jó reggelt, Kicsim -egy csókot nyomott ajkaimra. Imádtam, mikor ébresztőnek ezt alkalmazta. Ahogy hozzámért, számat áramütés érte. Szívem hevesen lüktetett.
Régebben azt hittem, ez az érzés majd idővel elmúlik, de most úgy érzem, napról napra egyre erősebbé válik. Kötődésünk, ragaszkodásunk minden perccel erősebb lesz, még akkor is, ha időnként összekapunk, és legszívesebben kilöknénk a másikat az ablakon...Szerencsére az utóbbi érzés csak kevésszer fordul elő.
-Tubicáim, gyertek már! -szólt ránk ismételten Shei, aki már izgatottan toporgott az ajtónkban barátjával. Felsóhajtottam.
-Nagyon türelmetlen vagy -jegyeztem meg szem-forgatva, mialatt kimásztam a takaró alól, s magamra kaptam pihe-puha köntösömet.
Barátnőm nem várta meg, míg mi a magunk tempója szerint lemászunk a földszintre. Amint megbizonyosodott róla, hogy nem fogunk visszaaludni, otthagyott bennünket. Mélyen sóhajtottam fel. Niallra tévedt tekintetem, aki mindössze egy boxert viselt. Izmos mellkasa és hasa látványától vér szökött arcomba. Már milliószor láttam kidolgozott izmait, mégis még mindig zavarba jöttem, amit ő nagyon élvezett és kifejezetten jól szórakozott rajta.
Hátulról átölelt. Nyakamban éreztem forró szuszogását, bőre égette hátamat.
-Jó kislány voltál az idén? -suttogva kérdezte. Szavait érzékien elnyújtotta. Nagyot nyeltem.
-Igen. Azt hiszem.
Nem értettem, mire megy ki a játék, mégis belementem anélkül, hogy bármiféle kérdéssel bombáztam volna.
-Menjünk, teszteljük le! -forró csókokkal borította el nyakamat.
-Ha így folytatjuk, sosem jutunk le -figyelmeztette, mielőtt még elgyengültem volna. Térdeimből az erő gyorsan párolgott el.
Niall egy szót sem szólt. Megfogta kezem, levezetett a nappaliba. Szokás szerint mi voltunk az utolsók.
Oké, ideje lenne hozzászoknom a pontossághoz...No meg Niallnak sem ártana ha egy kicsit tanulmányozná az órát. 

Végignéztem az izgatott párokon. Mindannyiuk szemében gyermeki kíváncsiság csillogott. A tűz hangosan ropogott a kandallóban. Zokniban, pizsamában, köntösben csapzott hajjal jelentünk meg egytől egyig. Karácsony reggele volt, ráadásul baráti körben, senki sem foglalkozott azzal, hogy hozza a modell külsőt.
A fa felé fordultunk.
Szépen feldíszítették. Nem giccses, pont tökéletes. 
Alatta tömött sorokban álltak az ajándékok. Mindannyian vettünk ajándékot mindenkinek, mert így az igazságos. Igaz, a csomagolással nem igazán foglalkoztunk, helyette inkább csak egy-egy dísztasakba rejtettük az általunk kigondolt meglepetést.
-Akkor kezdhetjük? -kérdeztem végül, mikor már majdnem negyed órája szuggeráltuk a csomagokat. Biztosan a  nemlétező-röntgenlátásunkat próbáltuk tesztelni...sikertelenül. Nem voltunk alkalmasok X-men-eknek. -Stoppolom a kezdést! -kiáltottam fel, mivel válasz nem érkezett. Az ajándékhalomhoz léptem. Elsőre képtelen voltam megtalálni a két legjobb barátnőmnek szánt csomagot, de végül meglettek...Szerencsére. Ha véletlenül otthon hagytam volna őket, akkor valószínűleg egy "véletlen" baleset során nyomom veszett volna. -Én ezt a két ajándékot szeretném átadni annak a két személynek, akik végig mellettem álltak. Nem csak az Xfactor alatt, de már előtte is a családom részét képeztétek -éreztem, hogy könnycseppek növekednek szemeimben. Visszapislogtam őket. -Szeretném megköszönni mindazt, amit tőletek kaptam. Tudom, egy ajándékkal nem tudom viszonozni mindazt, amit nekem adtatok, nyújtottatok, de azért remélem, tetszeni fog mindkettőtöknek -rájuk mosolyogtam. -Shei, Mia, boldog karácsonyt kívánok! -szorosan magamhoz öleltem őket, míg ők két oldalról egy-egy puszit nyomtak orcámra.
-Kíváncsivá tettél -kacsintott rám Mia.
-Igen, engem is nagyon érdekel, hogy mit rejtegettél ezidáig -vette át a szót Sheila.
Mindkettejük kezében megjelent egy-egy fekete doboz. Sheila-ét egy rózsaszín, míg Mia-ét egy kék szalaggal kötöttem át. A doboz fedele szorosan simult az aljához, így kellően megnehezítette a lányok dolgát. Végül aztán sikerült a kis ékszerdobozt felnyitni. Mindkettejükében egy párnán egy ezüstlánc pihent, aminek a közepén a Dreamer felírat ékeskedett. Shei azonnal a szeméhez kapott.
-Lucy, ez gyönyörű -törte meg a csendet végül Mia, elérzékenyült barátnőnk helyett.
-Imádom -nyökögte ki nem sokkal utána a másik lány is. Hatalmas kő esett le a szívemről. Azonnal öt kilóval könnyebbnek éreztem magam.
Fehér fogaim megvillantak az örömtől. Féltem, sőt rettegtem attól, hogy majd nem fog nekik tetszeni az ajándékom, de úgy tűnt, teljesen odáig vannak érte. Mindketten a barátjuk elé léptek, akik egy-egy ügyes mozdulattal be is kapcsolták a vékonyka láncokat.
Miután a lányoknak átadtam a meglepetést, a többiek következtek. Az ő ajándékuktól már nem paráztam annyira, bár volt bennem még némi kétely, de az is hamar elszállt. Collinnak egy menő, divatos sapkát vettem, mert folyton arról panaszkodott, hogy megfagy a füle, mikor kilép az utcára. Hazzt egy csillámtetoválás-készlettel leptem meg...Eléggé hirtelen felindulásból vásároltam neki. Nem gondoltam át alaposan, vissza is akartam vinni, de úgy voltam vele, ez egy jó poén lesz, amin majd mind jót nevetünk. Ez a terv lényegében be is vált, sőt azon nyomban nekiláttunk a srác kidekorálásának. Mia, Sheila valamint Niall is kiélte a feltörő gyermeki kreativitását szerencsétlen srác bőrén. Egy idő után már kezdtem sajnálni szegényemet. Erős meggyőződésem volt, hogy ezek után egy életre megutált.
-Bocsi, Harry, nem számítottam rá, hogy ez lesz -mosolyogtam rá
bociszemekkel. Összeborzolta a hajamat és felnevetett.
-Ne hülyéskedj! Nézz rám, én vagyok a legmenőbb! -körbefordult. Az egész srác egy merő csillámpor volt. Lazán beállhatott volna diszkógömbnek vagy esetleg csillámpóninak.
Az utolsó ajándék, amit átadtam, azt Niallnak szántam. Neki egy órát vettem, mert az előzőjét már a kor megviselte egy kicsit. Ez volt az egyetlen olyan ajándék, melyben száz százalékig biztos voltam. A hátoldalába belegravíroztattam a nevünket, valamint az évet. Ettől olyan személyesebb lett.
Niall ámulva pillantott az órára, majd rám, vissza a karórára, s ismét rám.
-Tetszik? -kérdeztem félszegen. A fiú válasz helyett megcsókolt. Ez többet mondott minden szónál, akár a Raffaello.
-Mivel te még nem kaptál semmit, ezért most szeretném én átadni az ajándékokat -mondta a szöszi, miután elváltak ajkaink. Kíváncsiság fúrta az oldalamat. Fogalmam sem volt róla, mit kapok tőle. A lányokat is alaposan kifaggattam, de azt mondták, nem kért tőlük segítséget. Ez egyszerre töltött el örömmel és aggódással egyaránt. Egy dobozt nyújtott felém, alaposan becsomagolva. -Egy olyan ajándékkal szerettelek volna meglepni, amitől akkor is eszedbe jutok, ha esetleg a világ másik felén vagyok éppen. Szeretném, ha ez egy olyas valami lenne, ami a te személyiségedet tükrözi -tekintetét a dobozra eresztette. -Sokat agyaltam azon, mi lenne a tökéletes a számodra. Tudom, nem vagy az a fajta lány, akinek az számít, hogy minél drágább legyen valami. Te azt szereted, ha látszik az ajándékon, hogy az, akitől kapod, ismer. Nagyon remélem, ezt egy ilyen meglepetésnek fogod majd gondolni -átadta két puszival kísérve. Izgatottan néztem körbe. Kezeim remegtek, szívem a torkomban zakatolt.
-Na, nyisd már ki! -ripakodott rám Mia.
-Nyitom már, nyitom -keltem saját védelmemre. Lassan leszedtem a fekete dobozka tetejét. A fehér párnán egy gyönyörű Pandora karkötő pihent. Tizenhat éves korom óta vágytam egy ilyenre. De ezt eddig még sosem mondtam senkinek. -Honnan tudtad? -fordultam könnyes szemekkel barátom felé. Önelégül mosollyal arcán vállat vont.
-Nem adhatom ki a forrásomat -felelte. -Ezek szerint tetszik?
Ajkamba haraptam. Heves bólogatásba kezdtem.
-Hogy tetszik-e? Egyszerűen imádom. Olyannyira, hogy azt szavakkal le sem lehet írni.
A fiú egyetlen másodperc alatt a csuklómra erősítette az ezüstékszert. A díszeknek mind volt jelentőségük, amiket értettem is és örömmel tapasztaltam, hogy Niall mindezekre emlékezett. Ugyan nem árulta el, de volt egy sejtésem, kitől kapott instrukciót a karkötővel kapcsolatban. Egyedül anyukámnak mutattam meg egyetlen egyszer ezeket az ékszercsodákat. Valószínűleg ő jegyezhette meg ilyen jól.
Niall épp a többi ajándék után nyúlt, hogy azokat is átadja, mikor csengőszó rázta meg a házat. Értetlenül néztünk körbe, de senki sem tudta a választ arra, vajon ki lehet az...Illetve senki más, rajtam kívül.
Jeges veríték folyt végig gerincem mentén, valamint a homlokomon. Az egy perccel ezelőtti gondtalan boldogság semmissé lett, mintha sosem létezett volna.
-Megyek, kinyitom -indult meg az ajtó felé Sheila.
Game over! Ha Sheila vagy bárki más meglátja Greget, akkor mindennek vége. Többet egyikőjük sem fog bennem megbízni. Már túl sok lehetőséget játszottam el. Ezt most nem tehetem tönkre. 
De nem tudtam megállítani barátnőmet. Mire utolértem, már nyitotta is az ajtót.
-Szia, remélem nem zavarok -lépett be az ajtón Kiara. Egy pillanatig nem kaptam levegőt. Úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. A világ lassan feketébe burkolózott előttem. Megtámaszkodtam, nehogy eldőljek.
-Szia, Kiara, mi újság? -rohant át a nappalin Niall. Megölelte a lányt, aki ettől zavarba is jött.
A lány válaszára már nem is figyeltem. Azon igyekeztem, hogy pulzusomat sikerüljön ismét normál állapotba hozni. Alig, hogy visszaállt a béke, egy halk kopogás szétzúzta azt. Nem várta meg, míg bárki is ajtót nyit. Havas bakancsával, kezében egy ajándéktáskával állított be Greg. A ház forogni kezdett velem. Erősen kapaszkodtam meg a fotel kartámlájában.
-Boldog karácsonyt! Remélem, nem zavartam meg semmit...

Mindjárt karácsony

-Jó reggelt! -erőltetett mosolyra húztam számat, s úgy másztam le a lépcsőn.
Egész éjjel álmatlanul forgolódtam. Gyomrom, mióta Greg felhívott, görcsben áll. Kezeim és lábaim remegnek, mint az őszi nyárfalevél. Igyekeztem eltüntetni a szemem alatti méretes karikákat, de ez szinte lehetetlen feladatnak ígérkezett.
-Szia, jól aludtál? -fordult felém Kiara. Zavartan bólintottam. Körbenéztem, a házban csak mi ketten voltunk.
-A többiek hova tűntek?
A lány megvonta a vállát.
-Mia és Sheila elmentek egy közeli boltba, hogy bevásároljanak, Collin a ház körül lapátolja a havat, Niall és Hazz pedig a kisbuszt próbálják kiásni a hó fogságából.
Azonnal kabátom után nyúltam.
-Akkor megyek és segítek nekik -léptem az ajtó felé, de Kiara visszafogott.
-Azt mondták, hogy mi inkább csináljuk meg az ebédet -a konyha felé sandított, követtem pillantását. Igaza lehetett, a tegnapi vacsorából egy falat sem maradt, és ha a fiúk ilyen kemény munkát végeznek, minden bizonnyal farkaséhesek lesznek...főleg a szöszi.
Elindultam a hűtő felé.
-Van itt elég étel ahhoz, hogy összedobjunk valamit? -fordultam hátra hozzá. Hevesen bólogatott.
-Igen, van bőven.
Kinyitottam a hűtőajtót. Mélyen felsóhajtottam.
Azért azt nem mondanám, hogy bővelkedünk az elemózsiában, de ráfoghatjuk. Az alap dolgok itt vannak, így már el tudunk indulni. 
Sosem voltam túl nagy szakács, de anya mellett azért sikerült megtanulnom pár egyszerűbb ételt. Általában én voltam az, aki megmondta, hogy mi legyen az ebéd, ugyanis válogatós voltam...illetve vagyok még mindig.
Kiaraval egész jól kijöttünk egymással ahhoz képest, ahogy kezdtük. Beszélgettünk, nevetgéltünk, énekeltünk, viccelődtünk. Sikerült közelebb kerülnünk egymáshoz, igaz a két lépés távolság még továbbra is fennállt köztünk. Niall, amolyan tabutémaként, csupán egyszer került szóba. Akkor is két mondat eréig. Szándékosan kerültem a magánéletemről szóló témákat. Ugyan nem hittem, hogy Kiara a baltás gyilkos, mégsem bíztam meg benne annyira, hogy beavassam. Nem volt 24 órája sem, hogy megismertem.
Mire Mia, Shei és a fiúk is visszacsámpáztak a házba, az ebéd pont elkészült. Anyukám egyik specialitását készítettem el nekik. A jó az volt benne, hogy gyorsan és könnyen meg lehetett csinálni. Nem igényelt túl nagy tapasztalatot.
-Sikerült kiásnotok a buszt? -kérdeztem mikor már mindannyian az asztalnál ültünk. Niall teleszájjal bólintott.  Elmosolyodtam. Úgy festett, mint egy hörcsög.
-Nehezen, de sikerült -válaszolt a szöszi helyett Harry. -És ti merre jártatok? -fordult barátnője felé.
-Nem túl messze, a völgy aljában van egy bolt, oda ugrottunk el. Gondoltuk veszünk pár alapanyagot a karácsonyi vacsihoz, mert a hűtő igencsak szerényen volt megpakolva, arról meg nem is beszélve, hogy azok a kaják már mióta voltak benne.
-Arra gondoltam, elmehetnénk ma síelni -Collin tekintetével végignézett rajtunk, lányokon -, ti persze snowboardozni, visszafelé pedig az erdőből hozhatnánk fát és azt is fel tudnánk díszíteni -fejtette ki javaslatát két falat közt. Mind összenéztünk, sugdolózás vette kezdetét. -Benne vagytok? -kérdezte tíz perc elteltével Collin ismét.
-Persze, ezt ki nem hagyjuk -kacsintottam rá.
Niallra néztem, aki egy pillanatig farkasszemezett velem, majd Kiara felé fordult.
-Lenne kedved eljönni velünk? -kérdezte a lánytól.
Kiara arcába vér szökött. Szíve kihagyott egy ütemet, még lélegezni is elfelejtett. Szája sarka felfelé kúszott, megvillantak fehér fogai.
-Szívesen mennék, de nem szeretnék zavarni -nyomatékosan bámult engem, ami Niallnak is feltűnt. Válla felett pillantott hátra. Megvontam vállaimat.
-Gyere, egyáltalán nem zavarsz -jegyezte meg, miután látta reakciómat. Kiara még szélesebben vigyorodott el. Szája szó szerint a füléig ért. Boldog volt, szíve szaporábban vert, mint eddig. Úgy érezte, a fellegekben jár. Eszébe jutottak azok a napok, melyeket Niallal együtt töltött...Mármint barátként együtt. Boldogsága egészen addig szárnyalt, míg tekintete rám nem siklott. Tarkómon éreztem a jeges borzongást. Egyenesen engem bámult, mintha Niall nem is lett volna köztünk. Igyekeztem nem odafigyelni, de egy idő után képtelen voltam nem észrevenni.
Amilyen gyorsa találtuk ki a napi programot, olyan gyorsan be is fejeztük az ebédet. Az összes elkészített étel elfogyott...Tegyük hozzá, nem csináltam túl nagy adagokat.
Kiara ebéd után hazasietett, hogy magára kapja a sícuccát, míg mi is magunkra kaptuk a sajátjainkat.
Niall ruhája ismerősnek hatott, bár elsőre nem jöttem rá honnan. Feküdtem az ágyon, néztem, ahogy öltözik. Ő szintén ezt csinálta, miközben én készülődtem.
-Kicsim, nem bánod, hogy Kiara is jön? -kérdésére számítottam, mégis meglepett. Feltörő sóhajomat elfojtottam.
-Nem. Kiara kedves lány, bár eddig nem sikerült túl sok mindent megtudnom róla.
Niall felnevetett, felrántott az ágyról. Szemei ragyogtak.
-Csak meg kell ismerned. Tudom, hogy jól ki fogtok jönni egymással -rám kacsintott. Elhittem amit mondott, mert ő érzéssel, tiszta szívvel mondta.
-Lucy, Niall, ne most romantikázzatok! Ha nem vagytok lent fél percen belül, nélkületek indulunk el! -kiabált fel Mia. Kirobbant belőlünk a nevetés. Az ajtóra néztem, majd vissza Niall szemébe.
-Azt hiszem, nem ártana, ha indulnánk.
-Még van 25 másodpercünk -közelebb húzott magához. Kezem mellkasának támasztottam. Éreztem, ahogy szíve vadul kalapál tenyerem alatt. Egy pillanatig sem vette le rólam a szemét, ahogy én sem róla. Keze lejjebb csúszott, egészen a derekamig. Szorosan tartott, nehogy elszökhessek...mintha szerettem volna.
Ajka lassan enyémnek simult. Lassan induló csókunk, hamar átcsapott egy heves csatába. Nyelve kalandozva járta be szájüregemet. Testemet vad, égető tűz perzselte fel. Apró áramcsapások értek ott, ahol bőre bőrömhöz ért.
-Ne kelljen még egyszer szólnom! -hallottuk ismét Mia hangját.
Elmosolyodtam. Niall homlokával homlokomnak támaszkodott. Arcomon éreztem friss fenyőkre emlékeztető leheletét, illatát. Megborzongtam.
-Ideje lenne mennünk -nyögtem ki lihegve. Niall arcára széles mosoly költözött. Egy puszit még nyomott számra, majd kézen fogott és levezetett a nappaliba.
-Azt hittem, már sosem jöttök -jegyezte meg szem-forgatva, perverz vigyorral Mia. Kabátomhoz léptem.
-Készen állok! -kiáltott fel Niall, aki már a síszemüveget is magára tette.
Harry jelent meg, sokkosan állt meg bandatársa előtt.
-Te most komolyan abban leszel, mint amiben a Kiss you forgatásán voltunk? -vonta fel értetlenül szemöldökét, reménykedve, hátha csak egy viccnek szánta a srác.
-Most miért? -fordult felé lebiggyesztett ajkakkal.
-Mert..izé...mindegy -legyintett és barátnője, Mia mellé lépett. Megcsókolta.
Niall kétségbeesetten sietett oda hozzám. Kikerekedett szemekkel meredtem rá.
-Kicsim, ez tényleg nem jó? -hanglejtése egy ötéves hanghordozásához hasonlított. Önkénytelenül is felnevettem, amit nem vett jó néven. Megköszörültem torkomat.
-Bocsi -túrtam hajamba. Alaposan végignéztem a fiút. -Ebben tuti, nem fogsz fázni, bár eléggé érdekesen nézel ki benne.
-Ha ebben maradok, megengeded, hogy melletted menjek?
-Persze -vágtam rá, de nem értettem, mire megy ki a játék. Niall szó nélkül magához ölelt. Nem nagyon tudtam mire vélni hirtelen előtörő gesztusát, de viszonoztam. -Ezt miért kaptam?
-Mert nem számít, milyen kreténül nézek ki, te mellettem maradsz -válaszolta önelégült mosollyal.
-Azért a szakadt alkoholista kinézetig lehetőleg ne jussunk el -mosolyogtam rá.
-Tubicáim, mehetünk? -nézett ránk kérdőn Sheila, mire mi egyszerre bólintottunk.
Alig, hogy kitettük a lábunkat az ajtón, Kiara is megérkezett. Mosolyogva intettem neki, hogy másszon fel az óriási hótraktorra, de jelzett, hogy ő inkább a saját hómobilján marad.
Collin vezetett, aminek a következménye az lett, hogy mindnyájan erősen kapaszkodtunk, nehogy leessünk a száguldó gépről. Meredek hegyoldalakon és kijáratlan ösvényeken vezetett az utunk a szűzhóban. Viszonylag gyorsan, alig fél óra alatt eljutottunk arra a csúcsra, melyre kiskorunkban sosem engedtek fel minket, mondván túl veszélyes.
A hegyoldalban érintetlenül állt a hó. Több mint két méteres lehetett, s ha az ember spontán beleállt, derékig minimum belesüppedt. Pont ideális volt a számunkra.
Végre nem kellett visszafognunk magunkat. Nyugodtan lehettünk őrültek anélkül, hogy bárki is szólt volna érte. Kiadtunk magunkból minden feszültséget. Mivel a pálya az egész hegyoldal volt, elszórva, kellő távolságot megtartva haladtunk. A friss havat hasítani mindig más élmény volt, mint mikor az ember a már bejárt pályát használta. Sokkal szabadabb, de ugyanakkor veszélyesebb volt ez a felállás. Kisebb vagy akár nagyobb lavinákhoz is vezethet, ha nincs meg a kellő óvatosság. Mi is pont ez okból kifolyólag tartottuk be a megfelelő távolságot.
Több órányi aktív sport után, miután már teljesen kimerítettük magunkat, elindultunk visszafelé. A nap már kezdett eltűnni a hegyek mögött, így sietnünk kellett, ha még egy fát is be akartunk szerezni. Lusta és fáradt emberek módjára, a házhoz legközelebb lévő fenyőre esett a választásunk. Origamiművészetünkről adott tanúbizonyságot, hogy az óriási fát sikerült betuszkolnunk a keskeny ajtón. Collin kintről hozott be egy nagy adag felhasogatott fát, hogy most este ne járjunk úgy, mint az előzőn.
Míg a többiek a fán dolgoztak, addig mi Niallal a zoknikat aggattuk fel a kandalló fölé.
-Nagyon örülök, hogy itt vagy velem -szólt halkan, a ropogó tűznél is halkabban.
Jólesett bókja, melegítette szívemet.
-Én is. Remélem, nem ez az utolsó közös ünnepünk.
-Biztos vagyok benne, hogy nem -elkapta kezemet, szembefordított magával. -Kicsim, tudom, még nincs újév, de már most megfogadom, nem hagyom, hogy bárki is közénk álljon -a kandallóban lobogó tűz eltörpült a Niall szemeiben fellángoló akarat és elszántság mellett.
Ezidáig sikerült megfeledkeznem Gregről, de most hirtelen maró fájdalomként jelent meg ismét...