Eközben

Sheila és Mia Peter irodájában ültek. A komor hangulatú menedzser nem nézett rájuk, a kezében levő tollal játszott. Igyekezett elterelni figyelmét a körülötte eluralkodott káoszra. Mélyeket szívott a levegőből, de még így sem tudta felgyorsult szívverését ismét normál állapotba hozni. Tenyerén és homlokán megcsillant a veríték, ahogy a decemberi napfény beszökött a poros ablakon.
A lányok némán meredtek maguk elé. Mindketten belesüppedtek gondolataikba. Az üzenetemen agyaltak és azon, vajon mikor vagy egyáltalán valaha visszatérek-e. Legkevésbé karrierjükkel törődtek. Aggódtak miattam, féltettek. Tisztán emlékeztek ,már amennyire tisztán lehetett emlékezni az általam zavarosan elmesélt, Miami-i incidensre.
-Hogy lehetett ennyire felelőtlen? -törte meg a csendet Peter, kinek homlokán kidagadtak az erei, ahogy beszélt. -Most kezdetek el szárnyalni, erre lelép? Egyáltalán hol van? Miért ment el? És miért nem lehet elérni telefonon? Ez már a 21. század, ahol az emberek nem léteznek téglaméretű mobilok nélkül.
A csajok torkából egyszerre szakadt ki egy mély, fájdalmas sóhaj.
-Peter, hidd el, már mindent elárultunk. Ennél többet mi sem tudunk, mert semmit sem említett erről az egészről korábban -mesélte Mia fáradtan. Szemein és hangján látszott, hogy már napok óta nem alszik valami jól. Éjszakánként rendszerint csak forgolódik, még akkor is, mikor Harry ott van mellette, s vigyáz rá.
 A menedzser vett egy nagy levegőt, majd előre dőlt. Mindkét könyökét a feketén csillogó asztallapra támasztotta. Ujjait a tarkója felett összekulcsolta. Onnan, ahonnan a lányok szemlélték, minimum 15 évvel idősebbnek tűnt, mint valójában. Szemei beestek, méretes karikák húzódtak alattuk. Arccsontja erőteljesen kiugrott, gyűrűsujján a jegygyűrűje fel-lecsúszkált.
-A klipet le kell forgatnunk. Az operatőröket már kifizettük, és a határidő is véges. Ami most fontos, hogy nem szabad pánikot keltenünk a rajongók sorai közt. El kell velük hitetnünk, hogy minden a legnagyobb rendben van és, hogy a helyzet urai vagyunk. Ha ezt nem tesszük meg, gyorsabban tűntök el, mint a süllyedő Titanic -Peter egy másodpercig sem kertelt. Profinak számított a szakmában és tudta, ha előadják a sajnálkozást, azzal nem lesznek előrébb. Egyedül a munkára akart összpontosítani. Legalább addig sem kellett rám gondolnia, holott ő is aggódott miattam. Erről lestrapált külseje árulkodott.
-A Titanicot viszont azóta is állandóan felemlegetik és mindenki imádja -jegyezte meg keserű mosollyal arcán Sheila. Peter rávillantotta tekintetét, de vonásai hamar ellágyultak, ahogy a belülről őrlődő lányt meglátta.
-Ebben igazad van, de azért egyenlőre még ne akarjatok elsüllyedni -reagálta le végül nyugodtan.
Barátnőm bólintottak, majd mintha már előre megbeszélték volna, egyszerre álltak fel a székből. Peter értetlenül pislogott.
-Megígértük Lucy anyukájának, hogy beugrunk. Muszáj megnyugtatunk szegényt, mert halálra aggódja magát -válaszolta Mia a fel nem tett kérdésre. Menedzserünk bólintott. Mielőtt mindketten távoztak volna, még utánuk kiabált.
-Holnap a szokott időpontban találkozunk. -Shei és Mia csalódott tekintete találkozott, ahogy Peter ajkát elhagyták a szavak. Mindketten tudták, hogy ő a menedzserük és nem egy családtagjuk, mégis fájt nekik, mikor csak ennyit volt képes mondani. -Ja és lányok, ne feledkezzetek meg a ma esti gáláról, amire ti is hivatalosak vagytok. Ott lesz mindenki, aki számít, szóval ne hagyjátok ki ezt a lehetőséget. Lucy is ezt akarná.
Kiléptek, bezárták maguk mögött az ajtót. Sheila Mia elép lépett.
-Nem is mondtad, hogy beugrunk Georgie-hoz -szökkent hangja két oktávnyival feljebb. Mia megrázta szőkés barna haját, ami már kezdett inkább átcsapni a szőkébe.
-Mert nem is megyünk. Képtelen lennék a szemébe nézni és közölni vele, hogy lényegében semmit sem tudunk a lányáról. Sheila egy pillanatig elbizonytalanodott azzal kapcsolatosan, hogy biztosan el kellene-e hallgatniuk az infókat anya elől, de végül belement. Nem volt benne elég erő ahhoz, hogy még nekik is magyarázkodjon. Csupán remélni tudta, hogy Niall kitalált valamit, amivel lecsillapíthatta Georgie idegeit.
-Akkor most merre? -kérdezte Shei ismét, mikor már kiértek a stúdió épületéből és egy kíváncsiskodó sem akart címlapsztorit írni beszélgetésükből. Mia megtorpant. Válla fölött visszanézett, majd vállat vont.
-Fogalmam sincs.
Shei megállt egy pillanatra, felnézett az égre, majd nagyot sóhajtott. Eszébe jutottak azok az idők, mikor a legnagyobb gondjuk az volt, reggel mivel menjenek suliba és hogy milyen színű legyen a körmük. Hiányolta azokat a perceket. Hirtelen beugrott neki, mennyire gyűlölt engem, mikor először léptem be az osztályterembe. Én voltam az új lány, akit az emberek meg akartak ismerni. Milliószor tervezte, hogy óra közepén "véletlenül" levágja a hajamat. Végül egyszer sem tette meg. Akkoriban nem hitte volna, álmodni sem merte volna, hogy valaha is miattam fog aggódni. Arról nem is beszélve, hogy időközben a legjobb barátnőmmé válik. Ugyan voltak vitáink, nehéz időszakjaink, de mindezen túljutottunk, s akármilyen távol is voltam, ő ugyanolyan közel érzett magához, mint egy héttel ezelőtt. Önkéntelenül is elmosolyodott az emlékek láttán.
Mia addigra már ott állt mellette. Tudta, hogy Sheila éppen időt utaz, ezért nem is zavarta. Csendben megvárta, míg barátnője visszatér az idő és a tér ezen pontjára.
Ő félt a múltban vájkálni. Nem azért, mert rosszban voltunk. Épp ellenkezőleg. Neki azért volt olyan fájdalmas, mert már a kezdetektől kezdve barátnők voltunk, tele örömteli pillanattal és ha belegondolt, mi történhet velem Miamiban Greggel, megrémült. Nem akart elveszíteni.
Shei időközben végzett és Miát kezdte méregetni. A fekete EMO királynőnek sokkal jobb kedve volt, mint korábban. Sikerült erőt gyűjtenie. Barátnője álla alá nyúlt, s kitágult pupilláiba meredt.
-Lucy megkért minket, hogy foglalkozzunk a bandával és ezt is fogjuk tenni. Elmegyünk arra az estélyre. Ha kell, a hátamon foglak bevonszolni magassarkúban, de akkor is ott leszel. Remélem, világosan beszéltem.
Mia nem mert ellenkezni. Sheila hangja erőt árasztott. Másik barátnőm arcára mosoly -igaz csak a gyenge fajtából- költözött.
-Ha az énekes pálya valamilyen oknál fogva mégsem jön össze, még lazán elmehetsz politikusnak ilyen lelkesítő szövegekkel a zsebedben -jegyezte meg egy kacsintással átkötve Mia. Shei halk kacagásban tört ki, majd beültette barátnőjét a kocsiban, aki értetlenül, kíváncsian és egy kicsit félve nézte, ahogy kissé őrült barátnőnk a kormány mögé pattan. -Javíts ki, ha tévedek, de a múltkor nem meghúztak vezetésből?
Sheila kedve nem törött meg Mia kommentárja hallatán sem.
-Igen ez igaz, de azóta Collinnal rengeteget gyakoroltunk. Sokat fejlődtem -ecsetelte ragyogó szemekkel. Igazán büszke volt magára.
-Azt hiszem, én inkább gyalogolok -biccentett a járda felé félve.
-Sosem érnél haza és vissza a gálára időben.
-Akkor majd futok -vágott vissza Mia.
Shei elővette a durcás énjét. Keresztbe fonta karjait mellkasa előtt és úgy bámult barátnőmre, mintha az épp most rugdalt volna meg egy kiskutyát a magassarkújával.
-Kegyetlen vagy! -szólalt meg kemény éllel hangjában. Mia felsóhajtott. El akarta kerülni ezt a hosszas beszélgetést, melynek végén úgyis neki kellene bocsánatot kérnie.
-Sajnálom -mondta "lelkesen", akárcsak egy kisgyerek a gyökérkezelés előtt. Sheinek azonban ennyi is elég volt. Megrázta magát, mintha misem történt volna, majd a gázra lépett. Mia az ülésbe passzírozódott, de megállta megjegyzéstétel nélkül.
Alig 15 percnyi kocsikázás és rendőrkerülgetés után végül eljutottak Miaék házához. Sheila otthonosan mozgott a hatalmas házban. Az élete felét itt, míg a másik felét nálam töltötte. A ház üres volt, ugyanis Mia anyukája még dolgozott az irodában. Könyveléssel foglalkozott egy hatalmas cégnél. Reggeltől mikulásig dolgozik, hogy fenn tudja tartani ezt a hatalmas birtokot. Mia ezért mindig is hálás volt, s most, hogy már ő is állandó jövedelemmel rendelkezik, próbálja levenni édesanyja válláról a terhet.

Felmentek Mia szobájába, ahol fáradtan dőltek le az ágyra. Mindkettejük haja lelógott az ágy széléről.
Ahogy a csend egyre inkább rájuk telepedett, Mia kezdeti jókedve fokozatosan kezdett elpárologni arcáról. Szemeiben ismét megjelentek a kétségek, az aggodalom, a zavartság. Egyfolytában csak agyalt és agyalt. Sheilanak bűntudata támad, ahogy tekintete barátnőjére siklott.
-Ne aggódj miatta. Lucy erős lány. Képes magára vigyázni -kezdett bele halkan, óvatosan. Mia Sheila felé fordította fejét.
-Hogy tudsz ennyire optimista maradni? Honnan tudod ilyen biztosan, hogy semmi baj nem fog történni és visszatér? Mi van akkor, ha többet nem jelentkezik? Ha már nem lesz ott mellettünk a dedikálásokon, a gálákon, a koncerteken, fellépéseken és az interjúkon? Ki fog minket folyton figyelmeztetni arra, hogy igenis minden rajongóval beszélgessünk, ha alkalmunk adódik és, hogy a dalaink rólunk szóljanak? Ki lesz az, aki egy fárasztó este vagy szakítás után másnap megjelenik a kezében egy új dallal? -egy másodpercre elhallgatott. -Ki lesz a legjobb barátnőnk, aki bár sosem beszélt az érzelmeiről túl sokat, de a miénket meghallgatta? Ha Lucy bezárja maga mögött az ajtót, akkor lesz-e még egy olyas valaki, aki újra és újra beleesik ugyanabba a hibába és nekünk mindannyiszor ki kell őt onnan rángatnunk? -hangja, ahogy a kérdések egyre személyesebbé váltak, egyre inkább remegett. Igyekezett elfojtani, de lehetetlenség volt. Elvégre igaz, érző szíve van.
-Lucy az Lucy. Sosem lesz senki, aki pótolni tudja majd, de nem is lesz rá szükség. Vissza fog jönni. Tudom, érzem, ismerem. Tudni akarod, hogy miért? Mert hiszek abban, hogy a barátságunk erősebb annál, mintsem Greg, vagy bárki más képes legyen ennek véget vetni. Lucynek három dolog volt mindig is szent és sérthetetlen: a családja, a barátai és a zene. Mindhárom itt van Londonban. Képtelen ezek nélkül élni, ezért biztos vagyok abban, hogy visszatér a városba. Talán nem ma, nem is holnap, sőt lehet majd egy hónap vagy egy év múlva, de vissza fog jönni...
Egy könnycsepp csordult végig arcomon. Felriadtam. Tisztán láttam magam előtt az álmom minden egyes apró részletét. Kint még sötétség uralkodott, a riasztó halkan pittyegett a lift mellett. Homlokomról patakokban folyt le a víz. Remegő térdekkel álltam fel az ágyamból, s átsétáltam a fürdőbe. Vettem egy hosszas, forró fürdőt, hogy kitisztuljon egy kicsit a fejem. Feleslegesnek bizonyult. Az álmomtól nem tudtam megszabadulni. Gyomrom görcsbe rándult, szívem sajgott. A bűntudat átjárta egész testemet.
Leroskadtam az ablak elé. Olyan magasan voltunk, hogy tisztán láttam a szürke, hullámzó óceánt, ahogy a horizonton már a felkelő nap elkezdte narancs és piros színűre festeni. Felsóhajtottam. Leheletem bepárásította a kristálytiszta üveget. Kezembe vettem a mobilomat...

Mobil

Csak fekdtem az ágyamban és bámultam a plafont, miközben a Keyontól kapott új mobilomat a kezemben

szorongattam. Akárhányszor pislogtam magam előtt láttam Jeremy arcát, ahogy ott magasodik felettem a moziteremben. Még mindig éreztem a gyomromban keletkező csomót, mikor eszembe jutott. Képtelen voltam másra terelni figyelmemet. Egyfolytában visszatértem az eredeti témához.
Bármennyire is próbálkoztam, lehetetlenség volt megszabadulni a képtől, melyben Jeremy kék szemei csillantak meg a halovány fényben. Olyan volt, mintha fejemben végtelenítve menne a lejátszás erről a jelenetről.
Forgolódtam jobbra-balra, több kávét is megittam, majd rá néhány altatót bevettem, de mind hiába. Amint szemeim lecsukódtak, az emlék élesen hasított koponyámba. Néha már úgy éreztem, égeti azt.
Sóhajtva ültem fel az ágyban. Észrevettem, hogy időközben elejtettem a telefonomat, így keresésébe kezdtem. Mivel nem igen mozdultam meg az elmúlt órákban, nem volt nehéz megtalálni a szőnyegen heverő kis szökevényt. Kezembe vettem, s visszamásztam a takaróm és párnáim közé. Ujjaim remegve tartották a már kissé elavult készüléket. Felsóhajtottam. Lassan, egy darab szám/percenkénti sebességgel, végül sikerült bepötyögnöm Niall számát. Torkomban csomó keletkezett, éreztem, ahogy szívverésem meglódul, s egy pillanatra megáll, ahogy megnyomtam a híváskezdeményező gombot. Újabb sóhaj tört elő belőlem.
Mi van akkor, ha haragszik rám? És ha nem bocsájt meg? Hogy kérjek bocsánatot? Miképpen? Hogy magyarázzam el neki, hogy az égvilágon semmit sem értek és ha lehetőségem lenne rá, akkor átúsznám az óceánt, csakhogy ismét otthon legyek? Hogyan közöljem vele, hogy a karácsonyt lehet, itt töltöm, miközben még 3 hét van vissza az ünnepig? Nem kérhetem, hogy falazzon nekem a lányok előtt, ahogy azt sem, várjon meg. Akkor mégis mi értelme van ennek az egésznek? A kérdéseire valószínűleg nem fogok tudni választ adni, ha pedig mégis, akkor feleletem az ellenkezője lesz annak, mint amit hallani akar. Nem akarom még jobban megbántani. Szeretem és ezért nem tehetem ezt vele. 
-Hahó? -Niall álmos, de már kissé ingerült hangja rázott vissza a valóság szürkeségébe.
 Ijedten kaptam levegő után. Szólni akartam, de hangom félúton elakadt valamerre. A szöszi gondterhelten sóhajtott fel, amitől szívem erőteljesen összehúzódott. Nem tudtam, hogy lehetséges-e valóban szívfájdalmat érezni, de én ezt ahhoz hasonlónak tudtam be, mint amit rengeteg versben olvashattam. Olyan volt, mintha valaki erőből mellkasba bokszolt volna, s a levegő bennszorult volna. Oxigén után kapkodtam, majd köhögésben törtem ki. Niall felkapta fejét. Egyszeriben érdekelni kezdte, ki az, aki az éjszaka közepén zargatja. Kíváncsian fülelt, hátha meghal valami árulkodó jelet. Mindeközben én próbáltam összeszedni magam.
-Lucy, jól vagy? -rontott be a szobába Greg kétségbeesetten. Szívem kihagyott egy ütemet, ahogy megpillantottam felém sietni. A mobilt reflexszerűen elhajítottam a bőröndöm felé, így a ruhák közt tökéletesen eltűnt. Arra viszont már nem maradt elég időm, hogy ki is nyomjam, így csak reménykedni tudtam benne, hogy Niall megtette helyettem, ám volt egy olyan sanda gyanúm, hogy kíváncsisága az etikett fölé emelkedik és hallgatózni kezd.
Greg előttem termett. Két keze közé fogta arcomat. Óvatosan forgatni kezdte a fejemet. Még mielőtt bármilyen következtetést is levonhatott volna, kiszabadítottam magam kezei közül.
-Jól vagyok, csak félrenyeltem -vetettem oda meglehetősen ellenségesen. Magam is meglepődtem, mennyire élesnek bizonyult hangom. Greg felsóhajtott. Lassan feltápászkodott mellőlem, s elindult az ajtó felé.
-Lucy, elhiszem, hogy haragszol rám, de nem én tehetek mindenről. Sajnálom, ami tegnap történt. Fogalmam sem volt, hogy Keyon miben mesterkedik. Máskor egész megbízható tud lenni, de úgy látszik, ha Jeremy is a képbe kerül, akkor egészen más a helyzet -elhallgatott, mintha nem merne túl sok információt kiadni, mert fél, hogy bajba kerül. Nekitámaszkodott az ajtófélfának. -Lucy, akármilyen furán is hangzik, sajnálom. Nem akartam, hogy így alakuljon, én tényleg csak a legjobbat akarom neked.
Elmosolyodtam. Egész közel álltam meg hozzá.
-Honnan tudjam, hogy igazat beszélsz és nem csak egy újabb trükk részét képezik szavaid?
Greg vállat vont önelégült vigyorral arcán.
-Sehonnan. Nem is kell igazán tudnod, csupán érezned. Hallgass a szívedre és megtalálod a válaszokat -felelte "virágnyelven", majd angolosan távozott, s behúzta maga mögött az ajtót.
Ismét egyedül maradtam a szobámban. Vagyis, csak majdnem egyedül. Egy pillanatra megfeledkeztem a mobilról, ami egy halom ruha közepén pihent, a szoba másik sarkában. Reméltem kaptam a készülék után, miközben Greg szavai kavarogtak fejemben, akárcsak Jeremy mondatai, és rémisztő pillantása.
Hamar ráeszméltem, hogy legrosszabb elképzelésem valósult meg. Niall még mindig fülelt a vonal túlsó végéről. Szívem, akárcsak egy megvadult musztáng, vágtatni, dübörögni kezdett mellkasomban. Fülemben éreztem a süketítő basszust. Egy nagyot nyeltem. Remegő kezekkel emelem a készüléket a fülemhez. Néma csend fogadott. Az ír énekes teljes odaadással hallgatózott. Az egyetlen zajt csupán remegő lélegzete adta ki.
-Lucy? Lucy, te vagy az? -hangja féltő volt. Lelkemet vad érzés kerítette hatalmába. Olyan, volt, mintha két karja közt lebegtem volna. Abbamaradt mindenféle remegés, rettegés.
-Igen, én vagyok az -válaszoltam végül kellő drámai szünetet hagyva.  Niall szívéről ólomsúly szabadult fel. Magam előtt láttam felderülő arcát, amitől nekem is egyből jobb kedvem lett.
-Már azt hittem, valaki csak szórakozik ilyenkor -jegyezte meg nevetve. -Le akartam tenni, de örülök, hogy nem tettem -tette hozzá.
-Mennyit hallottál? -kérdeztem félszegen.
-Épp eleget ahhoz, hogy teljesen elveszítsem a fonalat.
Elnevettem magam.
-Ha ez megnyugtat, én sem nagyon tudom összerakni a képet -szóltam kínomban már nevetve. Niall azonban komor maradt, ami meg is rémisztett.
-Kicsim, mondj el kérlek mindent, amit tudsz. Beleőrülök abba, hogy nem tehetek semmit, miközben látom, hogy szenvedsz. Kérlek, legalább hagyd, hogy segítsek.
-Egy pillanat -az ajtóhoz rohantam, s a zárban elfordítottam a kulcsot, hogy Greg még csak véletlenül se tudjon félbeszakítani minket. Egy percig olyan volt, mintha Niall is itt lenne mellettem. Éreztem közelségét, teste melegét, csókja ízét, puha ajkait, ahogy ajkaimhoz simulnak, ujjait, miközben hajamba túrnak egy hosszú, forró csók közben, éreztem azt is, ahogy egy csókot lehel homlokomra, nyakamra, mielőtt ő is aludni tér, vagy azt, mikor ujjainkat összefonva öleltük egymást. Karjai közt mindig is biztonságban éreztem magam, s most is, hogy csupán képzeletemben vethettem magam azok közé az oltalmazó végtagok közé, megnyugodtam.
Mesélésbe kezdtem. Részletesen elmondtam neki mindent arról, miért nem a saját mobilomon hívom, a delfineken át, egészen a moziban történtekig. égig türelmesen hallgatott. Minden érzelmét leplezte. Csupán a tényekre hagyatkozott, s egyszer sem szólt bele. Időnként kezdett a beszélgetés, inkább kihallgatásba átcsapni. Egészen addig, míg Jeremy neve elő nem került, nyugodt maradt, azonban amint a kék szemű srác előtérbe helyeződött, érzelmei a felszínre törtek.
-Szóval ő az, aki miatt nem emlékszel semmire? -szegezte nekem felháborodottan kérdését. Megráztam fejem, holott ő ugyebár nem láthatta gesztusomat.
-Nem. Vagyis nem teljesen -feleltem bizonytalan, elcsukló hangon. -Nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne ilyen hamar következtetést levonni, elvégre Greget is folyton másképp ítéljük meg.
-Inkább csak a te véleményed változik gyakran. A szememben még mindig szálka -vágta hozzám. Felvontam szemöldököm.
-Én mintha nem így emlékeznék. Ha a memóriám nem csal, akkor ti ketten egykor még barátok voltatok.
-Kicsim, nem akarok gonosz lenni, de szerintem a te emlékeidre ne hagyatkozzunk.
-Szemét vagy, vedd tudomásul! -mordultam rá nevetve, mire ő is felkacagott.
-Sss! -csitított. -A végén még a börtönőröd meghallja, hogy nevetgélsz, beszélgetsz és gyanút fog...Vagy őrültnek hisz.
Ismét elővettem a komoly lényemet.
-Akkor mi legyen? -tereltem vissza a beszélgetést az eredeti vágányba.
Niall sóhaja rengeteg mindent elárult a fejében és lelkében dúló harcokról. Egyszerre volt dühös, csalódott, kétségbeesett, aggódott miattam és a londoni dolgok miatt, ugyanakkor fáradt és nyúzott is volt, de a csevejünk némi energiával töltötte fel.
-Maradj ott és tudj meg minél többet! Ne, ismétlem: NE találkozz Jeremyvel, míg oda nem érek!
-Mi? Idejössz? -felpattantam az ágyról. -De mégis hogyan? Hisz nemsokára indul a turnétok. A menedzseretek nem engedne el, pláne nem most és főleg nem miattam.
-Nem érdekel, hogy mit fog szólni hozzá. Nem nézem végig tétlenül, ahogy Jeremy idegileg kikészít téged abban a városban. Célja volt azzal, hogy leleplezte magát és azzal is súg, hogy pont most. Ugyan nem tudom még, mire készül, de ki fogom deríteni. Megígérem! -minden egyes szavából sütött a magabiztosság, az erő, a férfiasság. Elmosolyodtam. Mire válaszolhattam volna, a vonal megszakadt, mivel az összes pénzt lebeszéltük a kártyámról.
Leültem a földre, s hátamat a falnak vetettem.
Ha Niall idejön, minden megváltozik. Ezt nekem kell megoldanom és nem neki. Valahogy muszáj lesz lebeszélnem erről az útról. Hiányzik, de ha most ideutazik, lekési a koncerteket, amit nem fogok hagyni. A karrierjét nem engedem, hogy miattam dobja el. Én is rajongóként kezdtem, és emlékszem mennyit jelentett egy-egy dal, főleg, mikor a koncerten énekelték. Nem. Ezt nem vehetem el a rajongóktól. Miattuk jutottak el oda, ahol most vannak és erről nem szabad megfeledkezniük. A saját önzőségemnek is van egy határa, amint ezzel a húzással jócskán túllépnénk...

A mozi

Pár órával később Keyon régi ismerősként toppant be Greghez, aki örömmel fogadta. Ritkán láttam Greget ennyire örülni valakinek. Próbáltam úgy tenni, mintha nem lepődtem volna meg teljesen, de ez szinte lehetetlen feladatnak bizonyult a számomra. Az utóbbi időkben "el rablóm" legtöbbször komor képpel meredt rám, főleg azóta, hogy ma reggel elmentem kirándulni minden szó nélkül. Nem mintha magyarázattal tartoztam volna neki...Vagyis az ő véleménye szerint jelentési kötelezettségem van, de én erről másképp vélekedek.

A két srác suttogva beszélgetett egymással, és időnként rám szegezték tekintetüket, amiből könnyen rájöttem, hogy rólam folyik a bájcsevej. Összeráncolt szemöldökökkel szuggeráltam őket, akárhányszor csak végigmértek. Próbáltam a könyvemre koncentrálni, de képtelen voltam. Magamon éreztem tekintetüket, amitől felállt a szőr a hátamon. Folyamatosan azon agyaltam, vajon miről beszélgethetnek? Greg néha úgy nézett rám, mintha valami megvetendő fajból származnék. Szemei vérben forogtak, aztán pedig fellágyultak vonásai, majd odalépett hozzám.
Kikerekedett szemekkel meredtem rá, ahogy leül velem szemben. Tanácstalanul pislogtam, miközben egyre közelebb és közelebb húzódott hozzám. Éreztem, ahogy belép a személyes terembe. Keze egyszerre arcom felé indult. Szorosan összezártam szemeimet. Arra számítottam, hogy keze hangos csattanással éri el orcámat, de tévedtem. Óvatosan, lágyan simogatott meg, ami eléggé meglepett. Kinyitottam szemeimet, értetlenül bámultam Greget, aki alig 5 centire volt tőlem. Éreztem, ahogy arcomba szökik a vér. Próbáltam uralkodni magamon, de ez lehetetlen volt. Közelsége kiborított, ugyanakkor melegséggel töltött meg. Ez a kettősség az őrületbe kergetett. Az, hogy láttam rajta, benne is hasonló érzések kavarognak, kicsit könnyített a helyzetemen.
Eltoltam magamtól remegő kezekkel. Arcán sötét árnyék futott át. Felsóhajtottam, ahogy ő is. Végül ő törte meg a csendet.
-Keyon azt mondta, segít neked az emlékeid felkutatásában.
Félszegen bólintottam. Torkom száraz volt és kapart. Hiába akartam megszólalni.
Keyon termett mellettünk egy szempillantás alatt. Hosszasan, jelentőségteljesen végigmért bennünket, majd megköszörülte torkát, jelezve jelenlétét.
-Akkor, ha ezt tisztáztuk, indulhatunk? Sok helyet szeretnék megmutatni neked a városban, szóval ideje lenne nekilátnunk a túránknak -hadarta el gyorsan, tipikus amerikai akcentussal. Miközben beszélt, szája széle felfelé ívelt.
Greggel összenéztünk, majd mire válaszolhatott volna, már ott toporogtam Keyonnal az ajtóban, kezemben a kabátommal. Ugyan Miamiban sokkal melegebbnek bizonyult az év ezen szakasza, mint Londonban, mégis a régi beidegződés értelmében. kabát nélkül egy tapodtat sem mozdultam.
A liftben lefelé menet csend uralkodott. Kissé zavarban éreztem magam az idegen srác társaságában. Keyon benyúlt a kabátjának belső zsebébe és egy mobilt húzott elő belőle. Felém nyújtotta. Arcom azonnal felderült. A férfi elmosolyodott, ahogy meglátta ragyogó szemeimet. Gyorsan kikaptam kezéből a készüléket. Sosem számítottam telefonmániásnak, de mióta nem volt nálam a mobilom, kicsit elveszettnek éreztem magam.
-Most már ismét tudsz beszélni a többiekkel odahaza -rám kacsintott, majd elkapta csuklómat, amint pötyögni kezdtem a telefonszámokat. -Várj! Ne itt. Greg hamar rájönne, ha itt kezdenéd el lebonyolítani a beszélgetéseidet -a liftajtó széttárult előttünk. Az előcsarnok tele volt turistákkal, akik hatalmas bőröndökkel, kígyózó sorokban álltak a lift előtt, hogy végre elfoglalhassák szállásukat. Sosem értettem, hogy egyesek miért utaznak el idegen városokba, hogy ott ünnepeljék a karácsonyt vagy a többi nagyobb ünnepet. Számomra a karácsony akkor az igazi, ha otthon, az asztal körül összegyűlik az egész család és mindenki elmeséli, mit történt vele az elmúlt hónapokban, sztorizgatunk, viccelődünk, kiparodizáljuk egymást és természetesen a mama süteményeit felfaljuk. Nincs karácsony a mama isteni zserbója vagy őzgerincsütije nélkül. No meg persze, a fatörzstorta sem maradhat l az ünnepi asztalról.
Gondolataimban elveszve, csak arra eszméltem föl, hogy Keyon áthúz a tömegen, egészen ki a főútig.
-Szerinted? -vert fel álmodozásomból hangja. Értetlenül pislogtam rá. Halkan elkuncogta magát. -Azt kérdeztem, hogy vajon miért félt téged ennyire Greg.
Hajamba túrtam, miközben alsó ajkamat harapdáltam. Vállat vontam.
-Fogalmam sincs. Őszinte leszek, nem igazán tudok rajta kiigazodni az utóbbi időkben...Vagyis már előtte sem nagyon ment -válaszoltam hadarva. Ugyan kezdtem egy kicsit megbízni Keyonben, de még mindig nem voltam teljesen biztos abban, jól teszem. Greg belement, hogy eljöjjek vele és, hogy segítsen, de szemei nem tűntek túlságosan boldognak. Meg akartam kérdezni az okát, de Keyon egy percre sem hagyott minket magunkra, így ezt kilőttem. -Keyon, mi hol találkoztunk? -szegeztem neki kérdésemet hirtelen felindulásból. A srácot láthatóan meglepte kérdésem, ami viszont engem lepett meg. Elvégre azért jöttünk el, hogy megtudjak mindent, erre most értetlenkedik, mikor az eredeti témáról kérdezem? Lehet, paranoiás vagyok, de ez nekem nagyon bűzlik. 
Megköszörülte torkát.
-Egy bárban találkoztunk veled, ahol Greg dolgozott. Ő figyelt fel rád, ahogy az asztalnál ülsz és iszogatsz egymagadban -válasza nagyjából egybecsengett azzal a történettel, amire én emlékszem.
-El tudnál vinni oda? -kérdeztem reménykedve. Szinte biztos voltam abban, hogyha oda tudnék menni, ahol ez az egész elkezdődött, valami beugrana.
Keyon megrázta a fejét.
-Az a hely már bezárt és el is kezdték bontani, szóval lehetetlenség. Amúgy sem hiszem, hogy ott túl sok minden az eszedbe jutna. Inkább megmutatok neked egy másik helyet, amire biztosan emlékezni fogsz -rám kacsintott, s egy leintett taxiba ültetett. Feszült csend telepedett ránk. Fogalmam sem volt, merre tartunk vagy mit fogunk csinálni. Csupán reménykedni tudtam abban, hogy Keyon tényleg az, akinek mondja magát.
Csupán két dolgon tudtam agyalni. Keyon kilétén és Londonon. Szinte magam előtt láttam a forgatást, azt, ahogy Peter idegeskedik, a lányok pedig nevetve ugrándoznak, kajacsatáznak, időnként persze énekelnek is. Elképzeltem, ahogy ott vagyunk a stúdióba és felénekeljük az új dalokat, miközben szeretett menedzserünk a fekete bőrszékében ülve bólogat és már-már látja maga előtt azt, ahogy átveszünk egy díjat vagy koncertezünk.
Könnycseppek kezdték égetni szemeimet, de tartottam magam.
Nem! Nem fogok itt összetörni, pláne nem egy taxisofőr és Keyon társaságában. Épp elégszer raktam már össze magam, nem fogok ismét puzzle-ozni. 
A taxi hirtelen állt meg, ami következtében lefejeltem az előttem levő ülést. Tompa fájdalmat éreztem a homlokomban, de nem törődtem vele, ahogy Keyon sem tette. Kiugrott az ajtón, a sofőr kezébe egy tízest nyomott, majd tovább is állt. A járdán várt rám keresztbe font karokkal.
-Meg is jöttünk -jegyezte meg, mikor már mellé léptem.
Végignéztem a hatalmas épületen. Egy lepukkadt mozi előtt ácsorogtunk. Felvont szemöldökökkel fordultam felé.
-Egy mozi?
-Ez nem egy mozi, ez A mozi -vágta rá felháborodottan. Védekezőpózba vágtam kezeimet, mire megragadta csuklómat és berángatott. Persze, nem az első ajtón mentünk be, ugyanis az be volt deszkázva. Rossz előérzetem támadt, de azért követtem a lelkes srácot.
Amint beléptünk, egy csapatot pillantottam meg a sötétben. Egy üres injekciós tűre léptem, ami azonnal széttörött talpam alatt. Kezeim azonnal libabőrössé váltak. Megtorpantam, ahogy egyre közelebb kerültünk a láthatóan önkívületben levő fiatalokhoz.
-Hova a francba hoztál engem? -sziszegtem fogaim közül ingerülten. Keyon elvigyorodott.
-Ja! Velük ne is törődj -tovább húzott. Elhaladtunk a bedrogozott társaság mellett. Egyesek alig múlhattak 13 évesek, de kezük máris tele volt apró tűszúrásokkal.
És én még azt hittem, Londonban vannak kemény környékek...
A sötétben egyszer csak megálltunk. Az orromig sem láttam. Még Keyon alakját sem tudtam tisztán kivenni, csupán egy hatalmas, széles vállú fekete pacának tűnt előttem. Egy hideg kéz érintette meg vállamat. Felsikítottam, s közben 180°-kal megfordultam. Rémülten bámultam magam elé, de a feketeségen kívül mást sem láttam. Halvány fény gyűlt tőlem jobbra. A gyenge világítás pont elég volt ahhoz, hogy kivegyem erőteljes vonásait, szeme kékjét, barna haját, széles vállait.
Torkom kaparni kezdett, lábaim remegtek. Tettem egy lépést hátra, de saját lábamban felbotlottam és a földre huppantam. Előttem termett, kezét felém nyújtotta.
-Lucy, segítsek? -kérdezte lágy hangján, amit már régóta ismerek. Elütöttem kezét, amire válaszként csupán egy önelégült vigyor költözött arcára. Onnan, a földről nézve sokkal hátborzongatóbbnak tűnt, az egyébként általam kedvesnek vélt srác.
Ez lehetetlen. Ennyire rossz emberismerő lennék? Nagyon úgy tűnik, hogy igen. Ezek szerint már Londonban is csak megjátszotta magát? Kezdem azt hinni, hogy itt nem is Greg az, aki mozgatja a szálakat...

Szió (n.r.)

Sziasztok!
Sajnálom, hogy ma nem hoztam új részt, de a videónézegetés elszívta minden erőmet és persze időmet is. XD Köszönöm mindenkinek aki benézett. Holnap reggel, illetve valószínűleg este is teszek fel új részt, szóval érdemes lesz beugrani, hogy még többet lássatok Lucy Miamiban töltött idejéből. ;)
Elindítottam egy szavazást oldalt. Nagyon megköszönném és hálás lennék, ha válaszolnátok a kérdésre. Kíváncsi vagyok, mi a véleményetek a blogról, az utóbbi részekről, a kinézetről, a történetről...szóval mindenről. Kérlek, osszátok meg velem a véleményeteket, mert tényleg nagyon kíváncsi vagyok. ;)
Öhm...röviden ennyit szerettem volna...Köszönöm még egyszer ezt a rengeteg megtekintést és szavazzatok! ;)
Keep Calm
and
Read my Blog!
xoxo,
Luca

The pain of December

Új nap virradt. A reggeli napsugarak könnyeden tűztek be szobám ablakán. Normál esetben azonnal mosolyra húzom számat, amint a napfény melege csiklandozni kezdi bőrömet, azonban most mégis úgy éreztem, magam mintha egy börtönben aludtam volna. Egész éjjel forgolódtam. A láz és a rémálmok folytonosan gyötörtek. Többször riadtam fel teljesen kiizzadva.
Néha reménykedtem benne, hogy Miami talán csak egy rossz álom, de minél többször keltem fel az éjszaka folyamán, annál biztosabb voltam abban, hogy bizony a valóság ilyen csúf és nem csupán egy rémálomban vergődök.
 Fáradtan, nyúzottan másztam át a fürdőszobába. Tükörbe szinte nem is mertem nézni. Féltem a látványtól. Azonban, nem kerülhettem el, hogy szembesüljek megfakult valómmal. A tükörből két szürke szempár nézett vissza rám. Szemeim alatt méretes fekete karikák húzódtak, hajam izzadt homlokomnak tapadt, néhol tincsekbe ragadt össze.
Egy gyors zuhanyzás, mosakodás, sminkelés és felöltözés után a konyha felé vettem az irányt, de amint megpillantottam Greget, hátraarcot diktáltam lábaimnak. Kisiettem a lakosztályból. Hátra sem tekintettem, úgy léptem be a liftbe.
A hatalmas szállodában ugyan még nem tájékozódtam el egykönnyen, de a nem messze levő Starbucks-ot már a tegnapi nap folyamán felfedeztem. Odasiettem. Kedvencemet kértem, majd lerogytam az egyik fotelbe. Némán néztem a beáramló embereket. Ugyan a nap még nem rég kelt fel, de már így is rengetegen fordultak meg a kissé eldugott kávézóban.
Eleinte fájt, ahogy a nevető párokat és baráti köröket megpillantottam. Londont juttatták az eszembe és azt, mekkora hibát követtem el.
Mikor igent mondtam, jó ötletnek tűnt az út, de mostanra már megbántam. Ugyan, a válaszaimat csak itt kaphatom meg, de már az sem zavarna, ha az az éjjel örökké fekete folt maradna emlékeimben. Inkább lennék otthon a barátaimmal, családommal, Niallal úgy, hogy ne emlékszem, mint itt, emlékekkel, de egyedül. Régebben azt hittem, egy kapcsolat csak mindent elront és összekavar. Az utóbbit még mindig hiszem, de az előbbit már nem. Jelenleg visszasírok mindent, ami oda köt, még a veszekedéseinket is, mert mindezek csak erősítettek a kapcsolatunkon, de fogalmam sincs, hogy az eltűnésem miként befolyásol minket. Egyáltalán létezik még olyan, hogy "mi"? Vagy Niall esetleg máris más lánynak adta át szívét. Ez a gondolat az őrületbe kerget, belülről mardos, mintha egy cápa vert volna tanyát mellkasomban és lakmározna belőlem. 
Felsóhajtottam, majd felálltam és útnak indultam. Az egész város új volt a számomra, csupán pár homályos kép lebegett szemeim előtt.
Ha már idejöttem, akkor megteszem azt, amiért otthagytam mindent. Nem érdekel, mibe kerül, de meg fogom találni a válaszokat és utána hazamegyek. Akár tetszik Gregnek, akár nem. Az sem fog érdekelni, ha megint előjön a keménykedős énje. Elegem van abból, hogy állandóan én vagyok az, aki védelemre szorul. A francokat! Ideje mindent a helyére tenni. Túl sok mindent értem el már ahhoz, hogy most lemondjak minderről. 
Újult erővel siettem ki az utcára. A hatalmas városban fogalmam sem volt, merre induljak el. Csupán pár zavaros képre támaszkodtam. Egy közeli boltban vettem egy térképet, melynek segítségével legalább egészében láthattam a várost. Londonban töltöttem az életem felét, így egész könnyen képes voltam tájékozódni az olyan óriási városokban is, mint Miami.
Első utam a partra vezetett. Greg levelei jutottak az eszembe, melyeket mindig a táskámban tartottam. Ugyan még csak pár darabot olvastam el belőlük, de már így is egész pontos helyszínrajz vázolódott fel előttem. A Miami Beach híres hihetetlen méretéről és a tömegről is, amely minden évben lecsődül az óceánhoz, mégis most szinte üresen kongott. Itt-ott egy-egy kutyát sétáltató pár, esetleg néhány jókedvű, már nem szomjas tinédzser bukkant fel. Greg szerencsére nem mutatkozott, így bátran vágtam neki az útnak.
Hosszában végiggyalogoltam az egész strandot, ami több órámba tellett, de még így sem ugrott be semmi új. Pontosabban, minden újnak bizonyult, amit láttam, mintha még sosem jártam volna itt ezelőtt.
Talán csak egy újabb blöff volt, semmi más. 
Fáradtan huppantam le a homokba. Kicsit nyirkos volt ugyan, de nem zavart. Táskámból elővettem a nagy köteg kézzel írott levelet. Körülbelül az egy negyedét olvastam el eddig. Gondoltam, nekiállok a többinek, hátha megtudok valami hasznosat. Az első három levél használhatatlan volt. Az idők során többször is megáztak, így a tinta méretes pacákká folyt össze. Képtelen voltam pontosan kivenni az írást. A negyedik levél viszont meglepetéseket tartogatott. Egy kép pihent a borítékban, illetve egy kis cetli, rajta pár sorral.
"Sosem fogom elfeledni ezt a napot. Remélem, te is annyira jól érezted magad, mint én, és sosem fogod elfelejteni mindazt, ami ma történt." 

A sorok olvasása halk kuncogást hozott ki belőlem.
Hát pedig elég rendesen elfelejtettem, hála a drogoknak, amit belém nyomtál. 
Gondoltam magamban. A képre szegeztem tekintetem. Nem volt nehéz felismerni az alakokat. Mi ketten voltunk azok. Arcunkról sütött a boldogság, ahogy a víz felé mentünk. Pontosabban, ahogy Greg a víz felé cipelt.
Ugyan tisztán láttam, hogy mi vagyunk azok, mégis csupán két idegent véltem felfedezni a lapon. Semmiféle érzelem nem jelent meg lelkemben. Nem éreztem hirtelen feltörő örömet, sem haragot. Csupán csalódottságot. Azt reméltem, ha találok valamit, akkor majd könnyebb lesz, de tévedtem. Az emlékeim oly mélyre költöztek, hogy pusztán egy fotó képtelen volt előhozni őket.
Újabb sóhaj szakadt ki belőlem. Lassan feltápászkodtam a homokból.
Akkor sem adom fel!
Mondtam magamnak, miközben elindultam visszafelé. Útközben egy kis fényképgép mellett mentem el, ami hirtelen emlékeket hozott a felszínre.
Emlékeztem, ahogy bementünk és mindenféle idióta arccal ott pózolunk, nevetünk.
Akaratlanul is elmosolyodtam. Végre volt valami nyom, ami igazolta, hogy itt jártam és igenis jól éreztem magam Greg társaságában, akármennyire nem akarja ezt a gyomrom a jelenlegi helyzetben bevenni.
Elindultam a szálloda felé, széles vigyorral az arcomon. Már nem zavart semmi. Még a tudat, hogy Greggel vagyok összezárva, sem szeghette a kedvem, ugyanis végre elég lendületet kaptam ahhoz, hogy végigcsináljam az egészet.
Útközben egy gyorskajáldába is beugrottam, ugyanis a nagy "emlékkeresősdi" közepette megfeledkeztem az ebédről, illetve reggelit sem ettem, így 3 óra magaslatában, gyomrom hangosan korogni kezdett.
A helyen déjà vu-m volt. Először fel sem tűnt egy mások számára bizonyára szembetűn dolog...személy: a srác a kiszolgálópult mögött. Folyamatosan engem bámult. Eleinte nem tudtam eldönteni, hogy vajon azért, mert ismeri a zenémet és látott az X factorban, vagy azért, mert látott már itt, Miamiben?!
Mivel nem akarta abbahagyni az egyre látványosabbá váló bámulást, felvettem vele a kesztyűt. Összefontam karjaimat, hátradőltem a székemen és farkasszemet néztem vele. Sosem voltam túl jó benne, általában Shei mindig legyőzött, ahogy Mia is, illetve Jack és Collin színtúgy, most viszont az átlagosnál tovább bírtam. Ő pislantott először. Elmosolyodtam, akárcsak ő. Hátranézett a konyhába, majd a kezéen szorongatott rongyot a pulton hagyva, megindult felém.
Összerezzentem. Beszélni akartam vele, de nem ilyen hirtelen. Féltem attól, hogy vajon mit fog mondani.
Vajon ő ellenség vagy barát? Egyáltalán vannak itt barátaim? Ha igen, miért nem emlékszem rájuk? 
Kérdések tucatja keringett fejemben, miközben minden egyes másodperccel egyre közelebb ért hozzám. Fülemben hallottam gyorsuló szívverésemet. Mikor az asztal sarkához ért, szívem egy hatalmasat dobbant. Megijedtem, hogy talán ez lesz az utolsó is, de szerencsémre, nem kaptam ott helyben szívinfarktust.
A fiú mosolyogva telepedett le mellém. Arcán rövid borostát vettem észre. Sötét hajához mélybarna szemek párosultak. Arca aranyos árnyalatokban pompázott. Éles arccsonttal és kissé szögletes állal rendelkezett. Kimondottan férfias kiállása nem csak arcán nyilvánult meg. Vállai szélesek és izmosak voltak. Karjain az izmok, mintha kötelek lettek volna, úgy fonták körbe a csontokat. Körülbelül 190 centiméter magas volt, így nem csodálkoztam, hogy a kelleténél is jobban megijesztett.
Fekete koptatott farmert viselt egy egyszerű fehér pólóval, melyben izmai pontosan kirajzolódtak, mégis fagyott valamit a lányok fantáziájának is.
-Szia, Lucy! -mosolygott rám angyalian. Hangja megjelenésével ellentétben, kedves és barátságos volt. Egyáltalán nem tűnt se sznobnak, se nagyképűnek, pedig ránézésre ez jött le róla.
Ezek szerint ismersz. 
-Szia...-köszöntem vissza kínos mosollyal arcomon, mire a srác hangosan felnevetett és leült mellém.
-Ezek szerint igazak a pletykák -jegyezte meg, miközben tüzetesen végignézte arcomat.
-Miféle pletykák? -kérdeztem értetlenül.
-Az emlékeidről. Akik ismernek, alig akarták elhinni, mikor Greg szólt, hogy semmire sem emlékszel az itt töltött napokból.
-Várj! -szóltam erős éllel hangomban. -Mennyi ideig voltam itt?
A fiú egy pillanatig elgondolkodott.
-Körülbelül másfél hétig -felelte végül hezitálva. -Erre sem emlékszel?
Megráztam fejem.
-Én úgy tudtam, csak egy napig voltam itt, nem tovább -tettem hozzá.
A fekete hajú srác felsóhajtott.
-Azt hiszem, lesz mit bepótolnunk.
-Nunk? -kérdeztem vissza értetlenül.
-Neked és nekem. Csak nem gondoltad, hogy hagylak egyedül császkálni az utcákon, miközben semmire sem emlékszel. Itt nem mindenki az, akinek mondja magát, Lucy. Vannak, akik csak ki akarnak használni téged és a hírnevedet. Egyesek nem örülnek annak, hogy visszatértél.
-És honnan tudjam, hogy bízhatok benned? -szegeztem neki kérdésem kisvártatva.
Válla fölött felelt.
-Sehonnan.
Elindult vissza a pult felé. Járása magabiztosságot sugárzott.
-Várj! -kiáltottam utána. Néhányan felkapták fejüket a kis jelenetünk láttán. -Még a nevedet sem tudom.
-Keyon. Keyon Buchanan. -válaszolta kósza vigyorral arcán.
Elmosolyodtam, majd visszaültem a helyemre.
Keyon Buchanan. Ismerős vagy nekem, de nem tudom, bízhatok-e benned...

Kapcsolatok

Ahogy a habzó óceánon csónakáztunk a delfinek társaságában, megnyugodtam. Egy pillanatra megfeledkeztem mindenről, mintha sosem lettek volna. Nem gondoltam a gyomromat mardosó bűntudatra, sem arra, hogy ha belelökném Greget az óceánba, vajon kiderülne-e. Pedig, ez volt az első gondolatom, mikor beszálltam a csónakba mellé. Mégsem bántam meg, hogy megkíméltem az életét. Jól éreztem magam és bármennyire is fura volt, de vele. Képes voltam a társaságában nevetni. A viccek, amiket elsütött, nem voltak valami túl fényesek, mégis ott, akkor előhozták belőlem a gyermeteg kacajt.
Időnként Greg leállította a motort és hagyta, hadd sodorjanak bennünket a hullámok. Ilyenkor elfeküdtem az egyik padnak nem éppen nevezhető, ülőalkalmatosságon.
Az idő hamar fordult hűvösre. A víz vadul hullámozni kezdett, a sós, óceáni víz gyakran be-becsapott a motorcsónak belsejébe. A srác nem várta meg, míg mindketten beleborulunk a hideg, már-már jeges tengerbe, így a part felé vette az irányt. A csónak szárnyalt a hullámok felett. Hihetetlen érzés volt. A hűvös szél könnyeden belekapott hajamba, időnként még a kabátom alá is beszökött, ami nem bizonyult valami kellemesnek. Lehunytam szemem, hogy az arcomba vágó levegő ne csípje ki szemeimet. Arcom és kezeim hamar fázni kezdtek, de nem törődtem velük. Megfogadtam magamnak, hogy csak a jóra koncentrálok.
Ez egészen jól is ment, mindaddig, míg egy hívás mindent a feje tetejére nem állított. Ijdeten kaptam a készülék után, ami zsebemben foglalt helyet. A gyomrom azonnal kavarogni kezdett, visszatért belé az a szorongató érzés, melyet bűntudatnak neveznek.
-Niall...-jegyeztem meg halkan, szinte én magam sem hallottam, Greg azonban felkapta rá fejét. Kétségbeesetten próbáltam elrejteni a mobilt hátam mögött, akárcsak egy ötéves a dugi csokiját. Nem szólt egy szót sem, ezért úgy döntöttem, halkan felveszem. Tudtam, úgyis meg fogja hallani, de muszáj volt hallanom Niall hangját. -Szia! -sóhajtottam fel.
-Kicsim, te vagy az? Már azt hittem, fel sem veszed. Hol vagy? Jól vagy? Nem esett bajod? Nem történt semmi? A lányok percenként hívogatnak, hogy megkérdezzék, tudok-e valamit rólad -úgy darálta a szavakat, mintha csak egy műsorvezető lenne a kiszavazás előtti pillanatban, mikor még gyorsan, fél perc alatt az összes reklámszöveget elhadarja.
Újabb keserű sóhaj tört elő belőlem.
-Niall, nézd, jól vagyok. Nem történt semmi, csupán választ szeretnék kapni néhány kérdésre. Ennyi az egész -hangom még a vártnál is fáradtabbnak, szárazabbnak tűnt még nekem is.
-Ezért mentél el Greggel? -kérdezett vissza sértetten.
-Figyelj, ezt már megbeszéltük. Nem akarok újabb vitát szülni, valamint biztos vagyok abban, hogy nem ezek miatt hívtál fel.
Ezúttal a szöszi sóhaja következett. Gondterheltnek és aggódónak hallottam.
-Én csak szerettem volna elmondani, hogy s....-kezdett bele, de ekkor Greg kikapta kezemből a mobilt.
-Niall, nem akarok beleszólni, de Lucynek másra sincs szüksége, mint egy kis nyugalomra, békére. És lássuk be, ezeket te nem tudod neki biztosítani. Csupán ártasz neki. Ha azt akarod, hogy mihamarabb visszatérjen Londonba, akkor ne keresd! Ne írj neki! Hagyd élni! És tudod mit? Keress magadnak valaki mást, aki elszórakoztat! -Greg szavai jéghidegek voltak, tele dühvel és indulattal. Megrökönyödve ültem tőle pár méterre. Csak pislogtam, mialatt ő ezeket vágta Niall fejéhez. Szólni akartam, de hangom cserbenhagyott. Nem tudtam, hogy vajon a hideg levegő vagy a kisebb sokkhatás tette-e.
A srác nem várta meg míg a barátom válaszol neki. Kinyomta a telefont, s elém lépett.
-Lucy, azt hittem megegyeztünk, hogy őt magad mögött hagyod.
-Mégis hogyan? Szerves része az életemnek, akár tetszik neked, akár nem. De igazából, nekem tetszik, hogy ő velem van, és rohadtul nem értem, hogy neked ezzel meg mégis mi a franc bajod van -förmedtem rá végül indulatoktól fűtve. Kedvem támadt belelökni a jeges, hullámzó óceánba, de a stressz és a hideg következményeképpen teljesen átfagytam, ezért mozogni sem nagyon bírtam.
Greg arcára kósza mosoly költözött, amitől a gyomrom is felkavarodott.
Komolyan élvezi, ha kitolhat velem? Ez azért már eléggé beteges. 
-Mondtam már, hogy imádom mikor ilyen tüzes vagy?
-Mondtam már, hogyha még egyszer ilyen pöcs leszel velem, akkor belelöklek a vízbe? -kérdeztem vissza hangját utánozva.
-Ezt már szeretem -tette hozzá az "utolsó szó jogán". Épp valami velőset készültem rákontrázni, mikor azt vettem észre, hogy a mobilom tőlem pár méterre, a vízbe loccsan. Elméletben, papíron a telefonom vízálló volt, de valami azt súgta, ezt még ő sem bírhatta ki. A sós víz tuti, hogy gallyra vágta az egész belsejét.
 Szemeim olyannyira kikerekedtek, hogy majdnem kifordultak helyükről.
-Ezt meg mégis, hogy képzelted? -fakadtam ki a csobbanás helyére mutogatva.
Greget nem igazán foglalkoztatta kiborulásom. Visszafordult a kormányhoz és a kikötőbe irányította a csónakot.
Duzzogva másztam ki a betonra. Hátra sem néztem, hogy követ-e Greg csak rohanni kezdtem egyenesen a szálloda irányába. Összesen kétszer torpantam meg, míg felértem a szobámba. Először akkor, mikor egy hatalmas kereszteződésbe érve, egy pillanatig elvesztettem tájékozódási képességemet, de mivel a hotel olyannyira magas, hogy mindenhonnan észrevehető, ezt a problémát könnyedén leküzdöttem. Itt hátranéztem, de a srác nem jött mögöttem. Fellélegeztem. Kicsit lassabbra, olyan versenyló sebességűre fogtam vissza magam, s úgy folytattam utamat. A következő "akadályt" egy Starbucks kávézó jelentette. Nem tudtam ellenállni az égető vágynak. Lehet, kényszeres a kávéfogyasztásom, de nem tehettem róla. Gyorsan megvettem a kedvencemet, persze nagy kiszerelésben, és örömmel tanúsítottam, hogy az íze itt is pontosan olyan magával ragadó, mint nálunk, otthon Londonban.
Innentől kezdve az utam simán folytatódott. Felcsörtettem a legfelső emeletre, ahol egy már korábban kiválasztott szobába vetettem magam. Az ágy, ami áldozatomul esett kellemesen puha volt, de nem annyira, hogy éjjel belefulladjak. Kecsesen, akár egy víziló, az ölembe kaptam laptopomat. Azonban, mielőtt nekiláttam volna a hosszas, mindent-részletesen-elmagyarázó-bocsánatkérő-levelemnek, szükségem volt egy adag fagyira. Volt egy olyan érzésem, hogy november végén még itt Miamiban is hülyének nézik az embert, ha fagyit majszol unalmában, de ez különösebben nem zavart. A fagyasztóba meglepő módon találtam egy dobozzal. Nem akartam megtippelni, mióta állhatott ott, de azért volt egy sanda gyanúm, hogy nem reggel vette Greg a sarki kisboltban.
Amint kinyitottam a jeges dobozt, szemöldököm a hajam tövébe szökött. A doboz egyik felében ugyan eperfagylalt foglalt helyet, de a másik része tele volt apró zacskókkal, melyekben különféle fehér porok, tabletták és fecskendők pihentek. Tarkómon a szőrszálak az égnek meredtek, karjaimon libabőr jelent meg. Egy nagy levegőt vettem, majd lassan, nyugtatóként, kifújtam. Használt is. Annyit, mint halottnak a csók.
Kezeim remegtek, ahogy eszembe jutott egy-két homályos emlékkép arról az éjszakáról.

Próbáltam elhessegetni lelki szemeim elől a bizarr, elmosódó képeket. Visszatettem a dobozt. Oké, mielőtt visszahelyeztem volna eredeti helyére, egy kis adag fagyit tettem oda magamnak, de a cucchoz nem nyúltam. Bőven elég volt egy olyan nap, ami azóta is kísért, nem hiányzott még egy.
Visszasiettem a szobámba, mert hallottam, ahogy a lift megindul lefelé. Gyomrom egy kicsi összeszorult.
Magam elé tettem a gépet, a Starbucks-ot és az eperfagyit, majd bebújtam a takaró alá, hogy ne fázzak. Ugyan, már jobban voltam, a láz még közel sem ment le annyira, hogy ne legyenek hirtelen jött fázási rohamaim.
Mivel tudtam, nincs sok időm, azonnal nekiestem a Twitteremnek. Rengeteg rajongó kérdezte, hova is tűntem el. Némelyek szomorkodtak, míg mások pezsgőt bontottak és ezt örömmel az orrom alá is dörgölték. Nem mintha annyira foglalkoztam volna az utálókkal.
Csak és kizárólag a lányokra és Niallra koncentráltam.
"Sziasztok! Sajnálom, hogy el kellett mennem, de muszáj választ kapnom pár kérdésre. Higgyétek el, ha nem lett volna muszáj, nem jöttem volna el, de jelenleg ez az egyetlen módszer arra, hogy a szeretteimet biztonságban tudjam. Remélem megértitek. Azt, hogy hol vagyok, nem árulhatom el. Bárcsak megoszthatnám ezt az infót is veletek, sőt az egész világgal. Az egyetlen jó dolog ebben az "eltűnésben", hogy így legalább a paparazzók hagynak levegőhöz jutni. Rengeteg dolgot kell átgondolnom, mivel az utóbbi idők eléggé felgyorsultak. Mindegy. Nem panaszkodás céljából írok nektek, hanem azért, hogy megnyugtassalak benneteket. Tudom, valószínűleg, most mindketten berágtatok rám és meg is értem, hogy miért. Én is haragszom saját magamra, jobban, mint ti rám. Ebben biztos vagyok. Visszatérve....Ég a pofám, amiért ilyet kérek tőletek, de kérlek mindkettőtöket, hogy hazudjatok! Nem szeretném, ha ennek az egész Greges ügynek híre menne. Ígérem, olyan hamar megyek haza, amilyen hamar csak tudok. Remélem, egy hét múlva már ismét a stúdióban találkozunk. Sajnálom, hogy így a nyakatokon maradt az új videoklip. Remélem, nem gyűlöltetek meg annyira, hogy ne vegyetek tudomást erről a levélről. 
xoxo, 
Lucy"
Rákattintottam a küldésre, s alig, hogy elment, Greg toppant be. Szemei haragosak, de sokkal inkább csalódottak voltak, ahogy rám pillantott. Azon nyomban kiszúrta a fagyit. Rámutatott.
-Azt meg honnan szerezted? -kérdezte nyersen. Vállat vontam.
-Útközben vettem -feleltem félve. Nem néztem szemébe, mert féltem, észreveszi, hogy hazudok.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, aztán megint elkomorodott.
-Azt hittem, megegyeztünk.
-Nem értem, mire gondolsz.
A laptopom felé biccentett fejével.
-Twitter? Ennyire nem bírod ki? -hangja éles volt, akár egy frissen készült kard.
-Ők hozzám tartoznak, nem fogok lemondani róluk azért, mert neked nem tetszik -csattantam fel.
-Nekem inkább úgy tűnik, hogy te tartozol hozzájuk és nem ők hozzád -vettette oda szemrehányóan.
-Ezt meg hogy érted? -felvontam egyik szemöldököm, mire mosolyra húzta szája szélét.
-Majd idővel megtudod...

Welcome to Miami

Az út sokkal hosszabb volt, mint először gondoltam. A helyzeten tovább rontott az, hogy Greg is ott ült mellettem. Percenként néztem az órámat, telefonomat, hogy mennyi ideje hagytam már el Londont. Szívem hasogatott, a gyomromban levő görcs sem oldódott fel egykönnyen. Greg néhányszor beszélgetést kezdeményezett, de mikor látta rajtam, hogy legszívesebben kiugranék az ablakon, nem erőltette tovább a dolgot.
Könnyes szemekkel néztem a városokat madártávlatból. Mindig is imádtam repülni, utazni, most mégis rémes érzés kerülgetett. Gondolataim folyamatosan a lányok és Niall körül jártak. Akárhányszor visszagondoltam a veszekedésünkre, majd a legvégső reakciójára -mikor beszálltam a taxiba ,szemei könnyesek voltak, tele bűntudattal- egy könnycsepp csordult végig arcomon.
Greg szomorúan felsóhajtott mellettem.
-Lucy, hidd el, ennek így kellett lennie. Jobb lesz neked nélküle, London nélkül. Az a város csak a vesztedet okozza -törte meg a csendet, mely kettőnkre borult.
Még csak felé sem fordultam. Belefáradtam az állandó vitatkozásba. kemény szócsatákba.
-Lehet, de attól még elviselhetetlenül fáj és ezen a te "lelkesítő beszéded" sem tud segíteni -vágtam fejéhez, majd felálltam.

A srác értetlenül pislogott rám, miközben jeleztem neki szándékomat, hogy engedjen ki.
-Hova mész?
-Nem mindegy az neked? Nem fogok kiugrani, ne aggódj! -sziszegtem fogaim közül. Szavaim szárazak és megvetőek voltak. Felsóhajtott, majd átengedett.
Elindultam a mosdók felé, azonban félúton megpillantottam egy üres sort. Megkérdeztem a légiutas-kísérőktől, hogy oda lehet-e ülni, mire azt válaszolták, hogy természetesen, így nem zavartattam magam. Gyorsan letelepedtem. Azon nyomban felszabadultabbnak éreztem magam, mivel Greg már nem lihegett folyamatosan a nyakamban.
Az út hátralevő részében megpróbáltam egy kicsit pihenni, de pár percenként fel.felriadtam a rémálmaim miatt. A homlokom még mindig forró volt, de jelen esetben, ez volt a legkisebb bajom. Mikor szólt az egyik stewardess, hogy megkezdjük a leszállást, egyik felem örült, míg a másik sikított volna. Ez a kettősség az őrületbe kergetett.
A landolás zökkenőmentesen történt. Mire észbe kaptunk, már a hosszú pályán lassítottunk. Egy sóhaj szakadt ki belőlem, majd visszavettem korábban levetett cipőmet és elindultam a kijárat felé. Út közben valaki elkapta kezem. Először megijedtem, majd gyorsan kapcsoltam, hogy csak Greg az. Idegesen rántottam ki szorításából karomat. Felsóhajtott, majd némán követett, míg átvettük a csomagjainkat.
-Gyere, az autó erre van -mondta szelíden. Utánam nyúlt, de félúton leeresztette kezét.
Némán sétáltunk egymás mellett, mígnem egy kocsiig értünk. Udvarias módon kinyitotta nekem az ajtót, amitől talán azt várta, hogy majd hasra esem. Furcsa volt az angol kocsik után, egy amerikaiba beülni. Minden fordítva volt. Olyan rendellenesnek tűnt. Ugyan néha feltűnt egy-egy turista autója London utcáin, de korábban el sem tudtam képzelni, milyen fordítva, másik kézzel sebességet váltani, vagy az út másik oldalán közlekedni.
Gregnek természetes volt autója felszereltsége. Ő meg sem lepődött a tükrözött elrendezésen, velem ellentétben.
-Hogy bírsz ilyen gyorsan átállni erre a vezetésre? -kérdeztem, mikor már hosszas percek óta hasítottuk az utat néma csendben. Greg felnevetett.
-Hidd el, sokkal jobb így vezetni, mint ahogy Angliában megszokhattad -felelte, igaz nem teljesen a kérdésemre vonatkozott válasza, de úgy döntöttem, nem kötök bele. Sokkal jobban lekötött a napfényes város nyüzsgése. -Szeretnéd kipróbálni? -kérdezte kis hezitálás után.
Azonnal felkaptam fejem, de önmegtartóztatás és bűntudat miatt megráztam a fejem, holott szívesen leteszteltem volna a fekete sportkocsit.
Greg felsóhajtott.
-Egész úton ilyen fanyarú leszel vagy esetleg esélyt adsz önmagadnak arra, hogy jól érezd magad?
-Nem is... -kezdtem bele, de mikor megpillantottam beesett, karikás, vörösre sírt, betagadt szemeimet, hangom elhagyott.
-Szeretném megmutatni neked a várost -terelte el a témát, mikor meglátta, hogy szemeimet piszkálom. Tekintetem rászegeztem. -Van pár igazán klassz hely itt  városban, amit biztosan imádnál -rám kacsintott, s elmosolyodott. Akaratlanul is egy vigyor szökött arcomra. -Na! Ezt akartam látni -kiáltott fel boldogan.
Kuncogni kezdtem.
-Itt, Miamiban, az időjárás sokkal melegebb, mint Londonban, ezért remélem, hoztál magaddal vékonyabb ruhadarabokat is.
Bólintottam. Kezdtem feloldódni, bár a bűntudat minden második másodpercben lelkemet mardosta. Egy szálloda előtt álltunk meg pár perccel később. Hallottam az óceán hullámzását. Greg kikapta kezemből a csomagokat és felvitte őket a lépcsőn. Bent, a hallban régi ismerősként fogadták a srácot, akárcsak engem. A portás tudta a nevemet, sőt még meg is ölelt és örült, hogy viszont láthatott, pedig meg mertem volna rá esküdni, hogy most találkoztam vele először.
Szóval te is egy olyas valaki vagy, aki törlődött az emlékezetemből. Király. Vajon hány ember emlékszik még arra az éjszakára? 
Greg a lift legfelső gombját nyomta meg. A szálloda olyan hatalmas volt, hogy a feljutás több percet vett igénybe. Ujjaim bizseregni kezdtek, mikor az ajtó széttárult. Greg intett, hogy menjek nyugodtan előre. Az állam szabályosan leesett. Még sosem jártam tetőtéri lakosztályban ezelőtt...Legalábbis úgy, hogy emlékeznék rá.
-Ez hihetetlen -ámuldoztam, miközben körbefutottam az egész lakást. A teraszról egyenesen az óceánra láthattam rá.
Pár zavaros emlékkép villant meg szemem előtt. Egy naplementét és egy szempárt láttam. Amint megfordultam, tudtam, hogy Greg szemei szerepeltek az emlékek közt.
Remélem itt választ kapok a kérdéseimre. 
Felsóhajtottam, majd leültem  fekete bőrkanapéra. Greg a bőröndömet az egyik, míg a sajátját a másik szobába cipelte. Örömmel nyugtáztam, hogy van vendégszobája.
Nem élvezhettem sokáig, ugyanis Greg kézen ragadott és minden szó nélkül berángatott a liftbe. Mikor kérdezni akartam tőle, pillantásával hallgatásra bírt. Arcán fülig ért a vigyor.
Egyenesen a kikötőbe vezetett. Végig fogta kezemet, nehogy elkószáljak a nagy tömegben. Az utat néma csendben tettük meg, ami frusztrált egy kicsit, de képtelen voltam megszólalni.
Rövidesen egy motorcsónaknál álltunk meg. Beleugrott. Nyújtotta kezét, hogy besegítsen, amit el is fogadtam. Óvatosan beugrottam mellé, azonban megbotlottam, s mellkasának ütköztem. Zavartan pillantottam fel rá. Szempillái alól nézett le rám. Ilyen közelségből szemei egész igézőknek tűntek.
Eltoltam magamtól. Emlékeztetnem kellett magam arra, hogy ő Greg, aki mindig mindenkit manipulál.
A csónak először erős rántással indult el, de hamar visszanyertem az egyensúlyom, s megszoktam, ahogy a vízen hasítunk.
-Szeretnék valamit mutatni, csak kapaszkodj! -nézett vissza válla felett. Elmosolyodtam.
Nem akartam leülni, ezért úgy döntöttem, benne keresek támaszt. Megragadtam az ingét, miközben ő egyre gyorsabb tempót diktált. Visszatekintettem a városra. Több kilométernyire távolodtunk el a parttól.
-Greg, hová megyünk? -kérdeztem kis izgalommal hangomban.
-Majd meglátod -kacsintott rám.
Kérdezősködni akartam, de tudtam, úgy sem mondja el, ezért inkább hagytam. Lassan elengedtem, karjaimat széttártam. Isteni, megnyugtató érzés volt, ahogy a szél belekap hajamba, kedvenc pulcsimba, s ahogy az arcomat simogatja. Mintha minden egyes gondolatot kifújt volna fejemből. Egyszerűen csak élveztem a pillanatot, s nem agyaltam Londonon. Ellazultam. Kiáltani támadt kedvem, de ezúttal nem fogtam vissza magam. A szél és a motorcsónak hangja elég hangos volt ahhoz, hogy elnyomják sikolyaimat, kiáltásaimat. Minden feszültség távozott belőlem.

-Látom, jól szórakozol -jegyezte meg nevetve Greg. Lassítani kezdett, mígnem teljesen meg nem álltunk. Csupán a víz sodrása mozgatott minket.
-Hol vagyunk? -kérdeztem tőle izgatottan.
Leült a csónak szélére, lábát a kissé hideg vízbe lógatta. Követtem példáját.
-Régebben mindig ide jártam ki, ha el akartam feledkezni az otthoni gondokról -válaszolta, miközben az eget bámulta. -Mindjárt megláthatod, hogy miért -tette hozzá. Értetlenül pislogtam rá. Felült és a vízre mutatott.
Alig pár másodperc múlva egy csapat delfin bukkant fel az óceán mélyéről. Szám elé kaptam kezem. Széles mosollyal néztem őket, ahogy előbukkannak, majd ismét eltűnnek a sűrű habok között.
-Még sosem láttál élőben delfint? -kérdezte hitetlenkedve Greg.
-Látni már láttam...üvegfal mögül, de nem így -ámulattal bámultam továbbra is a tengeri emlősöket.
Greg elnevette magát.
-Azt hiszem, sok dolgot kell még megmutatnom neked. Miami igazán különleges hely. Jobb, ha felkészülsz!

Szárnyra fel!

Sorozatos, hangos füttyökre ébredtem fel reggel. Eleinte nem tudtam, mi is történik, de aztán hamar leesett, hogy éppen üzenetem érkezett. Körbenéztem. A hálóban pihentem több rétegnyi vastag takaró alatt. Egyszerre vacogtam és égtem belülről. Ruhámat átáztatta jéghideg verítékem. Óvatosan kimásztam a meleg paplanok alól, majd a köntösöm után nyúltam, ami a földön hevert mellettem. Túl gyorsan indultam meg, így rövidesen el is vesztettem az egyensúlyomat. Sietve megkapaszkodtam az ajtóban, így folytatni tudtam utamat. Rövidesen, gyorsabban mint gondoltam, lejutottam a nappaliba. Ott azonban már minden erőm elfogyott, ezért ledőltem a kanapéra szusszanni egy kicsit.
Hirtelen Niall toppant be, kezében a mobilommal. Gyomrom azon nyomban összerándult. Szemeim kikerekedtek, ahogy néztem, hogyan olvassa üzeneteimet. Pontosan tudtam, mit tanulmányoz ilyen serényen.
-Niall, meg tudom magyarázni -kezdtem bele, miközben felültem. Aggódva felpillantott rám, majd vissza a kezében szorongatott készülékre. Szemeit ugyan csak egy másodpercre láthattam, de még így is tisztán kivehető volt a bennük felgyülemlett feszültség, aggodalom, csalódottság. Rémesen éreztem magam. Mintha csak gyomron rúgtak volna, vagy levágták volna az egyik lábamat. Ajkamba haraptam, miközben ujjaimat tördelve figyeltem reakcióját.
Hosszas percekig csönd uralkodott felettünk. Hallani lehetett mindkettőnk zaklatott, felgyorsult szívverését. Úgy éreztem, ez a kínos csend sosem fog már véget érni. Fejemben milliónyi gondolat szabadult el. Éreztem, hogy nem csak a láz, hanem a pánik is kezd ismét eluralkodni rajtam. Minden egyes porcikám azt kiabálta, hogy mondjak valamit, magyarázzam meg! Mégis, mikor szóra nyitottam számat, hangom cserben hagyott. Volt egy próbálkozásom, de csupán valamiféle morgásra emlékeztető hang jött ki torkomon.
Végül Niall sóhaja megváltást hozott. Tekintetem egészen addig nem emeltem fel, míg ő meg nem tette helyettem. Leguggolt elém, majd állam alá nyúlva megcsókolt. Értetlenül álltam hozzá, de nem ellenkeztem. Viszonoztam édes, mámoros csókját. Mikor elváltunk egymástól, tanácstalanul pislogtam kikerekedett szemekkel, mire csak egy mosoly volt a válasz.
-Miért nem szóltál? -ugyan mosoly ült arcán, mégis csalódottnak tűnt. Ismét elfogott a bűntudat.
Képtelen voltam választ adni kérdésére. Tényleg, fogalmam sem volt, miért nem árultam el neki. Vagyis...Sejtettem. Tudtam, ha elárulom, megpróbál majd lebeszélni, ugyanakkor semmit sem tehet ellene, csupán megnehezítené az egészet.
Felsóhajtottam.
-Niall, Greg nem fog leállni -törtem meg a ránk nehezedő csendet. Hangom halk volt és erőtlen. Csodáltam még azt is, hogy egyáltalán feltűnt neki, hogy beszélek. -Fogalmam sincs, hogyan állíthatnám le anélkül, hogy másokat is veszélybe sodornék. Ez már több, mint egy iskolai csíny, amiben betekertük a tanár kocsiját WC-papírral.
A srác csendben hallgatott, majd szorosan magához ölelt.
-Kicsim, azért vagyunk együtt, hogy segítsük a másikat -suttogta kicsit kioktató hangon fülembe. Elmosolyodtam. Eltolt magától, de csak azért, hogy szemembe nézhessen. -Történjék bármi, én melletted leszek és nem fogom hagyni, hogy Greg közénk álljon. Ha kell én magam leszek Daisy mellett a biztonsági őr, de nem hagyom, hogy elvigyen magával -határozottsága erőt adott nekem is. Bólintottam, majd megpusziltam arcát.
-Köszönöm, de ezt a háborút nekem kell megvívnom. Már így is túl sokáig néztem ölbe tett kézzel azt, ahogy az események alakulnak várva arra, hogy majd valamikor maguktól megoldódnak, de erre hiába várok. Ha azt akarom, hogy történjen valamiféle változás, akkor ideje lesz végre odatennem magam ahelyett, hogy folyton arra várok, valaki más találja ki helyettem a megoldást.
-De ekkora terhet nem vehetsz a válladra! -makacskodott. Szemeiben tűz égett és félelem. Félt, hogy elveszít. Az én pillantásaim is ugyanezt árulták el számára.
-Niall, erről nem nyitok vitát -határozottságommal még magamat is megleptem. Két kezem közé fogtam hatalmas kézfejét. Finoman cirógatni kezdtem. -Mint már mondtam, ez az én ügyem, amit nekem kell helyrehozni. Miattam indult el és én kevertem bele mindenkit, beleértve téged is -felsóhajtottam.
-Lucy, nézd, ez nem olyasmi, amivel egyedül is megbirkózhatsz -erősködött továbbra is, de én csak megráztam a fejem. -Nem akarom, hogy itt mártírkodj, miközben mi is segíthetnénk.
-Itt most nem erről van szó! -csattantam fel erényesen, még a kanapéról is felugrottam a nagy lendületben, ami miatt meg is szédültem. A lázam még mindig nem akart csillapodni. Testem ugyan lángokban állt, de fejem tiszta maradt mindvégig. Sőt, ha lehetséges még élesebbek lettek a körülöttem zajló események, mint eddig.
Amint elvesztettem egyensúlyom, Niall ijedten kapott utánam, hogy segítsen visszanyerni. Nem ellenkeztem. Biztonságot nyújtó karjai közt egy kicsivel jobban éreztem magam. A hidegrázások csillapodtak, akárcsak megvadult szívverésem is.
-Féltelek és nem szeretnélek elveszíteni. Annyit küzdöttünk már. Nem akarom megint az elejéről kezdeni -mondta bánatosan. Láttam szemein a megtörtséget és a félelmet. Szíve mélyén rettegett attól, hogy talán Greg iránt is érzek valamit, holott tudta, őt szeretem és nem Greget. Mégis, akárhányszor rám pillantott ott fészkelődött tekintetében az a rengeteg kétely, mely kapcsolatunkat övezte. Ugyan bíztunk egymásban, de hamar elbizonytalanodtunk a rengeteg szakításunk és egymásra találásunk miatt. Mindketten tudtuk, ez az utolsó esélye kettőnknek. Ha ezt is eljátsszuk, soha többé nem leszünk képesek akárcsak egy szót is váltani egymással vagy egy légtérben tartózkodni. Gyomrom, akárhányszor csak erre gondoltam, görcsbe rándult. Minden porcikám rettegett ettől a felvetéstől. Bármennyire is furának tűnt, de képtelen voltam elképzelni az életemet Niall nélkül. Akárhányszor szakítottunk, a kapcsolat kettőnk közt sosem szűnt meg. A háttérből folyamatosan figyeltük a másikat, akár tudott róla a másik fél, akár nem.
Niall végig fürkészte tekintetem. Valamiféle válaszra, megnyugtatásra vagy legalább egy reakcióra várt, de arcom rezzenéstelen maradt. Szívem azonban összeszorult. Ismét elértem a mély pontot. Üvölteni akartam és csapkodni. Be akartam húzni egyet Gregnek, amiért ezt teszi velem, de mégsem léptem egy tapodtat sem.
-Niall, szeretlek és nem fogsz elveszíteni. Nem hagyom, hogy ő mindent tönkre tegyen, de úgy érzem, el kell mennem -végül sikerült kinyögnöm pár mondatot, de bárcsak ne tettem volna meg. A szöszi arca sötétségbe borult. Ezúttal nem a lázam miatt vesztettem el egyensúlyom, hanem Niall ellenséges, szinte eltaszító pillantásai láttán. -Meg akarom tudni, hogy mi történt azon az estén. Több pszichológusnál jártam, de egyik sem tudott mit mondani csak annyit, talán visszatérnek, valamint, hogy az eredeti helyszín segíthet az emlékeim visszanyerésében -egy sóhaj szakadt ki belőlem Niall páncélja láttán. Az előbbi melegség, ahogy bőréhez értem, hirtelen fagyossá vált. Elhátrált tőlem. Pofán csapásként ért gesztusa. -Niall, meg kell értened. Nem bírom ezt tovább. Greg egyszer kedves, máskor pedig egy elmebeteg, aki mindenkit megfenyeget, aki körülöttem él. Nem esek még egyszer ugyanabba a hibába! Ki fogom deríteni, hogy kicsoda is ő és, hogy mi történt, s ha ezzel végeztem, többet nem kell attól rettegnem, hogy kinek, mit mond, mivel szúr hátba. -Niall továbbra sem válaszolt. Hallgatása tőrként hatolt szívembe. Próbáltam tartani magam, de sokkal instabilabbnak éreztem magam, mint eddig bármikor. -Kérlek, legalább mondj valamit! -kérlelő pillantásaimnak hűvös fogattatásban volt részük. Mélyen szemembe nézett. El akartam kapni tekintetem, de álltam kemény pillantásait.
-Már korábban eldöntötted igaz? -szegezte nekem kérdését hirtelen. Oké, talán jobb lett volna, ha csöndben marad. -Egy percig sem gondolkodtál azon, hogy nem mész el vele, ugye?
-Niall, nem tehetem.... -mentegetőztem, de félbe szakított.
-Ugyan már! Ne gyere ezzel a nem tehetek mást dumával! Igenis tehetsz, csak nem akarsz. Ez az egész ügy nevetségesen kezd elhatalmasodni feletted. Annyi lett volna a dolgod, hogy odaállsz Greg elé és megmondod neki azt, hogy azzal tenne neked szívességet, ha eltűnne az életedből, de erre nem voltál képes, mert élvezted, hogy ott legyeskedik körülötted.
Az egész világ forogni kezdett velem, de tartottam magam. Nem hagyhattam, hogy a láz és a fájdalom eluralkodjon testem és lelkem felett.
-Komolyan azt hiszed, hogy nem próbáltam? Szerinted ilyen vagyok? -kérdeztem vissza idegesen. -Hát, cseszd meg! Úgy dumálsz, hogy közben fogalmad sincs arról, hányszor próbáltam már leállítani, de mint a mellékelt ábra mutatja, nem sikerült. Persze lehet ujjal mutogatni és köpködni rám, de tudod mit? Nem érdekel. Vagyis...Csak az nem érdekelt, ha más mondja és nem te. Így már egészen másképp fest a dolog -megacéloztam hangomat, hogy ne kezdjen el még jobban remegni. -Amúgy ha már itt tartunk, mi van azzal, amit alig egy fél órával ezelőtt mondtál? "Azért vagyunk együtt, hogy segítsük egymást. Mindig együtt leszünk, nem hagyom, hogy közénk álljon bárki is." Ezekkel mi van? Belement a hajzselé a szemedbe és azért látsz most mindent másképp vagy ezek csupán az általános csajozós dumáid voltak? -Niall válaszolni akart, de bele fojtottam a szót. -Tudod mit? Ne is válaszolj! Azt hiszem, már így is épp eleget beszéltünk a témáról.
Nem vártam meg reakcióját. Felsiettem az emeletre. Egy bőröndbe beleszórtam a legfontosabb dolgaimat. Az éjjeliszekrényemről leesett egy kép kettőnkről. Ekkor telt be a pohár. Könnycseppjeim szaporán vágtattak végig arcomon. Felkaptam a képet és már emeltem a karom, hogy a falhoz vágom, de félúton megálltam. A fal helyett a táskámba dobtam. Előtte még végigsimítottam rajta az ujjamat. Akaratlanul is elmosolyodtam.
A srác az ajtó előtt toporgott, de mivel kulcsra zártam, képtelen volt bejutni. Kivettem a képet és még egyszer alaposan végignéztem. A földön ültem, miközben Niall az ajtót verte.
Eszembe jutott a nap, mikor a fotó készült. Még nyár volt, a kapcsolatunk elején egy közös kirándulás során csináltuk. Korábban Niall ajtaját díszítette, majd egy keretbe tette és az éjjeliszekrényemre tette. Akárhányszor csak rápillantottam mindig eszembe jutott, hogy akkoriban mennyivel könnyebb volt minden, s mindig elmosolyodok ezerwattos mosolyunk láttán.
A bőröndömre néztem. Ruháim gyűrötten, rendezetlenül hevertek benne, de ez egy cseppet sem zavart. A táska olyan volt, mint a lelkem. Gyorsan beraktam a kézitáskámba a közös fotót kerettel együtt, majd amilyen gyorsan csak tudtam, kiviharzottam a szobából. Egész jól haladtam, azonban az előszobában Niall az ajtóba állt, valamint elkapott a rosszullét. Igyekeztem megkapaszkodni valamiben, de nem találtam semmi használhatót. Ijedten ugrott elém, azonban én kitértem, s kihasználva az alkalmat kiszöktem a bejáraton.
Könnyeim fátylán át alig láttam, de hamar feltűnt a taxi, amiben Greg ült. Kisírt szemekkel ültem be mellé. A ház felé bámultam, ahol Niall állt. Szemeiben még ilyen távolságról is megláttam a bűntudatot. Mintha szívem erre az egy jelre várt volna. Nyúltam a kilincs után, de Greg addigra már belülről bezáratta az ajtókat.
-Engedj ki! -sziszegtem. Ütni kezdtem az ablakot, amennyire csak tudtam. Niall azonnal rohanni kezdett felénk.
-Engedd el! -jött a kemény válasz. Arrébb húzott az ablaktól, majd mire kimászhattam volna szorításából, már késő volt. A taxi hangosan felbődült, s elhagytuk a házat.
-Gyűlöllek! -kiáltottam rá, de ő csak megvonta a vállát. A láz, a kimerültség és az idegesség együttesen minden erőmet elszívták. Szemeim lassan lecsukódtak. Mire ismét magamhoz tértem már megkezdődött a felszállás. Csupán ekkor tudatosult bennem, hogy mekkora hibát is követtem el. Tudtam, ezzel í húzással elvágtam magam. A lányok, Jack, Collin, Peter, de még Blake sem fog megbocsájtani nekem ezért. Mégis a legjobban az fájt, mikor rádöbbentem, most csuktam be azt az ajtót, mely egy olyan folyosóra vezet, aminek a végén Niall várt rám.
-Jó reggelt napsugaram! -vigyorgott rám Greg.
-Ha megtennéd, hogy most helyben felfordulsz és nem szólsz hozzám, azt megköszönném! -agresszívan reagáltam, de egy csepp bűntudatot sem éreztem. Kinéztem az ablakon. Láttam London jellegzetes sziluettjét, az ismerős épületeket, a London Eye-t, a stúdiót, de még azt is pontosan tudtam, Niall háza merre volt. Egy könnycsepp szaladt végig arcomon. -Sajnálom srácok!

A jegyek...

Remegett mindenem, ezért inkább a földön maradtam, mert éreztem, képtelen lennék két másodpercnél tovább talpon maradni. Hófehér arcomon megcsillant a betűző későőszi napsugár. Szemeim összeszűkültek, ahogy az előttem álló srácra bámultam. Próbáltam megfejteni az arcán uralkodó érzéseket, de képtelen voltam. Ajkaimat szóra nyitottam, de egy hang sem hagyta el őket. Torkom összeszorult, homlokomon hideg veríték jelent meg, miközben Greg még mindig ugyanolyan baljóslatú tekintettel figyelt. Szívem olyan hevesen és hangosan dobogott mellkasomban, hogy minden egyéb zaj megszűnt körülöttem. Greg mondott pár szót, de nem tudtam kivenni őket.
Önelégült mosollyal elém lépett, hogy felsegítsen a földről, de elrántottam előle a kezem.
-Legkevésbé a te segítségedre szorulok! -sziszegtem rá fogaim közül. Szemeim vérben forogtak.
 Tett egy lépést hátra, majd hirtelen mozdulattal megragadta a derekamat, s mire észbe kaphattam volna, már ott álltam vele szemben, alig pár centire tőle. A gyors helyzetváltoztatás és a magas vérnyomásom miatt megszédültem, amit ő is azonnal észrevett. Próbált megtartani, de ellöktem magamtól. A bejáratnak támaszkodtam. -Ne érj hozzám! -figyelmeztettem megint, miközben elvesztett egyensúlyomat keresgéltem.
-Lucy, segíteni szeretnék -tett egy óvatos lépést felém.
Mivel már így is az ajtónak támaszkodtam, nem tudtam hátrálni, s ő ezt ki is használta. Egész közel araszolt hozzám. Két kezét, a fejem mellett két oldalt támasztotta meg. Mint egy kalitkába zárt tehetetlen, törött szárnyú galamb. Pontosan így éreztem magam. Nem tudtam szabadulni. Sem Greg, sem a lábaim nem adtak erre lehetőséget. Még mindig félig fekete színben pompázott körülöttem minden. Az egyetlen élesen kivehető dolog Greg szeme volt alig 5 centire tőlem. Számon át egyenletlenül kezdtem venni a levegőt. Ez neki azonnal feltűnt. Zavartan pillantott le össze-visszaemelkedő mellkasomra, majd mélyen szemeimbe nézett.
-Te félsz tőlem -törte meg a csendet csalódott hangon. Nagyot nyeltem. El akartam kapni tekintetemet, de nem bírtam. Valami erősen odaláncolt. -Miért? Miért rettegsz tőlem ennyire? -hangja ezúttal már sokkal inkább ideges volt, mintsem csalódott. A düh másodpercek alatt lett úrrá egész arcán. -Válaszolj! -immár kiabálta.
-A húgom testi épségét fenyegetted. Mégis mit gondoltál? -arrogáns válaszom hallatán kicsit feloldódott megfeszült arca. Felsóhajtott.
-Nem fogom bántani. Ezt te is nagyon jól tudod.
-Hogy hihetnék neked? Hogy bízzak meg benned? Minden egyes szavad hazugság! -csattantam fel. Ezúttal az irányítás az én kezemben volt...Röpke egytized másodpercig.
-Úgy hiszed? Kettőnk közül te vagy az, aki folyamatosan hazudik és nem én. Még magadnak is hazudsz és nem mered mindezt beismerni -hangja úgy érintettek, mint egy gyomorszájon rúgás. Hirtelen megint elvesztettem magam alól a talajt. Éreztem, hogy lábaim feladják, s összecsuklanak. Greg ijedten kapott el. Karjaival körbefonta derekamat. -Lucy, jól érzed magad? Ettél ma már valamit? -tekintete azonnal megváltozott. Agressziója helyére aggodalom költözött. Válaszolni próbáltam, de egy hangot sem bírtam kinyögni. Zihálva vettem levegőt. Greg a homlokomra helyezte tenyerét. -Tűz forró vagy. Azonnal le kell pihenned! -alig, hogy kimondta, már emelt is volna fel, de kifordultam szorításából.
-Megmondtam. Nem kell sem az aggodalmad, sem a szánalmad! Más sem csinálsz, csak tönkreteszed az életemet. Azt hiszed, tétlenül fogom hagyni, hogy még a húgomat is felírtad a listádra? -elbotorkáltam a legközelebbi falhoz, s megtámaszkodtam. Lesütöttem szemeimet. A feltörő könnycseppek marni kezdték mindkét szememet, de nem hagytam őket előbuggyanni. Tartottam magam. Tartanom kellett magam. -Azt hittem, hogy más lettél. Hittem abban, hogy végre a valódi éneddel beszélgetek, de úgy látom tévedtem. Csupán egy újabb csel volt, amivel összezavarhattál. Gratulálok, sikerült! -jegyeztem meg keserűen. Nem csak testem, de lelkem is fáradt volt. Gyűlöltem Greget, amiért Daisyt is belekeverte, de magamat még jobban, amiért hagytam! Tétlenül néztem végig, ahogy körém fonja hálóját. Mikor figyelmeztetni próbáltak, mindenkit elhessegettem, mert naiv voltam. Akkor, ott, minden megmaradt jóhiszeműségem és naivitásom elpárolgott belőlem. Nem maradt semmi más, csupán a reális gondolatok. Utólag minden tisztábbnak tűnt...A francokat! Még sokkal zavarosabbá váltak ezáltal a történtek. A fejemben dúló képek és emlékek hosszas sora szürke függönyt húzott látásom elé.
Greg egy tapodtat sem mozdult. Néhányszor felszakadt belőle egy-egy nagyobb sóhaj, de csendben nézte végig, ahogy belülről emésztem magam, miközben a láz is nyaldosta testemet.
-Nem hazudtam. Ami akkor történt, valós volt. Minden egyes szó, minden egyes gesztus igaz volt. Nem akarok neked ártani, de néha muszáj blöffölnöm azért, hogy végre tovább láss, mint az orrod -végül aztán halkan kezdett bele. Egy ideig figyelmen kívül hagytam, de hamar felemeltem tekintetemet. -Mikor megtudtam, hogy megint vele vagy, ideges lettem. Tenni akartam valamit, hogy távol tartsalak tőle. Valami olyasmit, ami miatt biztosan nem mész majd a közelébe....
-Ezért úgy döntöttél, hogy a húgom épsége lesz a tét? -fakadtam ki.
-Tudom, helytelen -válaszolta védekezően.
-Helytelen? Megvesztél? Az helytelen, ha valaki eldobja a szemetet az utcán, vagy a nemdohányzós vagonban rágyújt, esetleg ha megvicceli azt a tanárt, amelyik rossz jegyet adott neki, de nem az, hogy megfenyegetsz és zsarolni kezdesz! Ez törvénytelen és erkölcstelen.
-Pontosan tudom. Hidd el, ha visszamehetnék az időbe, akkor nem hívtalak volna fel.
-Ha én visszamehetnék az időbe, soha a büdös életben nem mentem volna el Miamiba. Akkor ez az egész nem lenne most a nyakamban -vágtam fejéhez szárazon.
Ekkor hirtelen megint történt valami. Elpattant egy vékonyka szál, ami Greget a józan gondolkodáshoz kötötte. Pillantása elborult. Szorosan elém állt. Mellkasa mellkasomnak feszült. Éreztem teste melegét, s leheletét arcomon, nyakamon. Ijedten rezzentem össze hirtelen hangulatváltozása és közelsége miatt.
-Lucy, nem foglak se téged, se a húgodat bántani egészen addig, míg azt teszed, amit mondok. Nem szeretek fenyegetőzni, de nem hagysz más lehetőséget nekem, így kénytelen leszek bekeményíteni. Próbáltalak szép szóval rábírni a dolgokra, de neked mindig makacskodnod kellett. Most viseld a következményét!
-Mi a francra készülsz? -kérdeztem félve.
Elmosolygott, majd ellépett tőlem. Mélyen a zsebébe nyúlt, s két jegyet húzott elő belőle. Szemeim kikerekedtek, szemöldököm egészen a hajtövemig szökött. Alig kaptam levegőt, a világ ismét forogni kezdett velem, de ezúttal nem hagytam magam elgyengülni, megtörni. Erősen megkapaszkodtam, így állva tudtam maradni.
Előttem termett, így testemet egy furcsa érzés rázta meg. Egyik kezével végigsimította arcomat. Érintése nyomán égett a bőröm. Mélyen szemébe néztem. Láttam bennük a bizonytalanságot még akkor is, ha csak egy pillanatra is. Remegtem.
-Ha meg akarsz mindenkit menteni, akkor el kell velem jönnöd Miamiba. Oda, ahol minden kezdődött. Ott teszünk pontot ennek az egésznek a végére. Persze csak abban az esetben, ha visszajönnek az emlékeid...
-És mi van ha nem? -szóltam közbe félve a választól.
-Addig maradunk, míg eszedbe nem jut minden -felelte ismerős önelégült mosollyal. Elengedett. -Holnap reggel a reptéren találkozunk. Ne szólj senkinek! Ha mégis megteszed...-felsóhajtott. -Nos, ne akard megtudni. A részleteket üzenetben továbbítom -tette hozzá kisvártatva. Mire válaszolni tudtam volna, már ki is lépett az ajtón.
Lábaim megadták magukat. Ernyedten nyúltam el a földön. Zihálva kaptam levegő után. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne kapjak agyvérzést vagy szívrohamot, de alig maradt bennem erő. Megcsörrent zsebemben a mobilom. Egy üzenet érkezett.
"Merre vagy? Már mindenki téged vár! Siess, különben én iszom meg a kávédat! xx: M." 
Elmosolyodtam. Levert a víz, mire sikerült felkelnem a földről. Nagy nehezen kimentem az utcára, ahol leintettem az első felém jövő taxit. Zsákként dőltem be a kocsiba. A stúdióhoz érve, mintha a Mount Everest-tel szemben álltam volna. Felmásztam a csúszós lépcsőfokokon. Labilis egyensúlyomnak köszönhetően minden második lépcsőn megbotlottam.
A lift mindezek után felüdülésnek bizonyult. Nehezen léptem be a stúdió ajtaján. A többiek már mind ölbe tett kézzel vártak rám. Kaptam pár szúrós pillantást, de amint meglátták verítékes arcomat és vöröslő szemeimet, minden haragjuk elszállt. A lányok kétségbeesetten ugrottak elém. Leültettek egy székre. Kérdezgették, hogy jól vagyok-e, mire én csak bólogattam. Minél hamarabb túl akartam lenni az egészen, így nem avattam be őket a történtekbe. Hagytam, hadd vegyenek kezelésbe a sminkesek és fodrászok. Legalább addig nyugtom volt. Fejem hasogatott, egész testem lángolt, ugyanakkor vacogtam. Térdeim és kezeim még mindig remegtek. Lehunytam a szemem, s magam előtt láttam a két jegyet.
Nem mehetek el. Nem akarok elmenni vele. De ha nem teszem meg...Nem. Nem hagyhatom cserben a többieket. Ha kell ott fojtom magam vízbe, de nem engedem, hogy még egy barátom, rokonom, ismerősöm sérüljön meg miattam. Soha többé! 
A forgatás gyorsabban telt, mint ahogy azt valaha is gondoltam volna. Igaz, teljes képszakadást éltem át alatta. Semmire sem emlékeztem abból, amit mondtak, vagy amit én magam csináltam. Testem és agyam külön utakon jártak. Csakis Miamira és Gregre szűkültek le gondolataim, miközben testem követte a már előzőleg betanult tánclépéseket. Néha hibáztam, de ezen senki nem lepődött meg. Ugyan egyikük sem mondta ki nyíltan, de láttam rajtuk, hogy tudják mennyire roncs vagyok.

Legalábbis elképzelésük lehetett, de ez meg sem közelítette a valóságot. A teljes igazságról még nekem sem volt tiszta képem, csupán akkor, mikor elindultam hazafelé. Mia felajánlotta, hogy hazavisz, de ezúttal nem éltem a lehetőséggel. Szükségem volt egy kis magányra, így egyedül vágtam neki az útnak. Alig telt el pár perc, mikor a csepegő eső heves zuhéba csapott át. Egy fedett buszmegállóba húzódtam. Ekkor tört el a mécses. Lábaimat felhúztam, s úgy robbant ki belőlem a zokogás. Képtelen voltam tovább elviselni a bennem felgyülemlett feszültséget. Ki akartam törni. El akartam menekülni a gondjaim elől, de tudtam, lehetetlenség olyan messze és olyan gyorsan futni, hogy ne találjanak meg és ne érjenek utol. Gondolataimat elködösítették az emlékek. Próbáltam kiszűrni, melyik volt igaz és melyik csak egy újabb színjáték, de hiába. Megtörtem, s ez ellen nem tehettem már semmit. Csupán az idő képes befoltozni a szívemen tátongó óriási, vérző sebet.
Teljesen elvesztettem időérzékemet. Órákon keresztül ültem ott. Végül sikerült annyira összeszednem magam, hogy legalább egy taxiba beszálljak. Mikor beültem, még a címet sem bírtam megmondani. A magas láz és a fájdalom teljesen megbénított. Aztán nagy nehezen kinyökögtem az úti célt, s hazajutottam. Otthonomnak ezúttal Niall házát tekintettem. Tudtam, hiba volt idejönnöm, de úgy éreztem, ez a egyetlen hely, ahova mehetnék jelen esetben. Már a kapuban megpillantott Niall. Azon nyomban kirohant elém. Szorosan magához ölelt.
-Lucy, veled meg mi....-nem fejezte be kérdését, mert megérezte tűzforró bőrömet. Felkapott az ölébe. Arcomat nyakába fúrtam, majd átadtam magam a sötétségnek. Biztonságban éreztem magam, de tudtam, holnap reggel el kell hagynom ezt a megnyugtató közeget.
Már ha lesz olyan, hogy holnap...

Puzzle

-Én...-kezdtem bele, de hangom cserben hagyott. Elcsuklott, s tekintetem a mellettem feszengő Boomerre terelődött. Felsóhajtottam. Éreztem, ha most nem lépek, egy ajtó bezárul előttem, s ezt nem hagyhattam. A srác elé léptem, aki komoran bámult maga elé. Szemei csalódottságot tükröztek. Mellkasára helyeztem tenyereimet. Lélegzése egyenletlen volt, szívverése egyre hevesebb, ahogy egyik pillanatról a másikra megszűnt köztünk a távolság. Égszínkék szemeivel lenézett rám. Elmosolyodtam, amitől megnyugvás jelent meg szemeiben. Valamiféle aranyló fény jelent meg kék íriszében. A torkomban tanyázó csomó fokozatosan kezdetett feloldódni, míg a gyomromban uralkodó görcs egyre jobban eluralkodott. Szívem még vadabb kalapálásba kezdett, mint eddig. Alig hallottam a fülemben doboló ritmus miatt. Arcomat elöntötte a pír, miközben Niall ajkai közeledtek felém. Nem volt szükség szavakra ahhoz, hogy tudjuk, mit érez a másik. Lehet, nem mi voltunk az az álompár, mely sosem veszekedett, mégis mindig kibékültünk. Legalábbis eddig ez mindig bevált.
Lassan lehunytam szemem, s éreztem, ahogy puha, forró ajkai enyémhez érnek. Testemet, mintha elektromos áram rázta volna fel, eddigi hibernált állapotából. A szürkeség eltűnt belőlem. Átadtam magam a hévnek. Ujjaimmal beletúrtam csapzott, kócos hajába, miközben ő finoman simogatni kezdett. Csókunk egyre hevesebbé vált. A vágy úgy rántott magával, akárcsak egy hurrikán. Nem törődtem semmivel. Sem azzal, amit Blake mondott, sem Niall telefonbeszélgetésére. Csupán a pillanat lebegett szemeim előtt. Azt akartam, hogy sose érjen véget, hogy sose engedjen el. Kívántam, hogy hadd állítsuk meg az időt. Csupán egy pillanatra, míg kiélvezzük a pillanat adta lehetőséget, s nem gondolunk a következményekre, másokra, az otthoni gondokra.
Ajkai lágyan kóstolgattak, adtak s elvettek, míg tejesen össze nem mosódtak a határok a kettő között. Végül egy mobilcsörgés szakított szét bennünket. Szám ernyedtnek és hidegnek tűnt, a fiú ajkai nélkül. Mintha minden energiámat elszívta volna az iménti jelenet. Lihegve guggoltam le Boohoz aki aggódva nyüszített mellettem. Rámosolyogtam, megsimogattam a fejem, majd szorosan átöleltem.
Niall felvette a hangosan éneklő telefont. Csodálkozva tapasztaltam, hogy a mi dalunk volt a csengőhangja. Elnevettem magam.
-Haló? -szólt bele ingerülten az énekes. Felkaptam tekintetem ideges hangja hallatán. Kérdőn néztem rá, de ő csak megvonta a vállát. -Mit akarsz? -nem értettem, hogy miről beszélnek, de annyit hallottam, hogy a vonal túlsó felén lévő férfi igencsak ki van akadva. -Nem érdekel, hogy mit mondasz. Neki hiszek és nem neked...Nem. Itt nem erről van szó -szomorúan, lemondóan sóhajtott fel, miközben engem fürkészett. -Ide figyelj, szállj le róla! Akadj le a témáról! Az ügy le van zárva, szóval ideje lenne keresni magadnak egy új hobbit. Vagy kapj el egy másik párt, akik örömmel fogadják majd, hogy szétbombázod a kapcsolatukat! -Niall  a végére kifordult önmagából. Mindenféle higgadtság elpárolgott belőle. Szemében ott volt a düh, de a féltés is egyben, mikor rám nézett. Értetlenül pislogtam rá.
Az információk puzzle darabokként hevertek fejemben, arra várva, hogy mikor rakom össze az őket. Próbáltam, de akárhányszor nekiveselkedtem, valami mindig megzavart. Képtelen voltam csupán az imént hallottakból rájönni, mi is folyik a hátam mögött.
Ekkor hirtelen beugrottak Blake szavai, ami miatt sötét fátyol borult rám. Egy lépést hátráltam Nialltól, aki tanácstalanul bámult vissza rám. Folyamatosan fülemben csengtek szavai.
Minden erőmet arra fordítottam, hogy rájöjjek. Az apró jelekből kezdtem kiindulni. A legelső dolog, ami eszembe jutott, az a turnébuszon történtek voltak. Az, mikor Blake megcsókolt, s utána beszélt Niallal, aki később szakított velem. Mikor kimondta a szavakat, egyszer sem nézett a szemembe. Később, mikor közelebb kerültünk egymáshoz, azt mondta, élete legnehezebb döntése volt, és megbánta, hogy belement. Már akkor sem értettem, ezzel mit akar mondani, de nem foglalkoztam vele. Egészen idáig. Pontosabban egészen eddig a hívásig.
Gondolatmenetemnek ezúttal az én mobilom hangos csiripelése vetett véget. Ijedten nyúltam zsebembe. A szám ismerős volt. Greg keresett.
-Igen? Szia. -szóltam bele kedves hangon.
-Már megint vele vagy? -kérdése úgy hatott rám, mintha gyomron rúgtak volna. Összeráncoltam homlokom.
-Nem értem, mire akarsz kilyukadni ezzel -jegyeztem meg szárazon.
-Lucy, ő tönkretesz téged és nem szerepel a játékban.
Ahogy ajkát elhagyta a játék szó, összerezzentem. Azonnal tudtam, ezúttal nem azzal a Greggel beszéltem, akinek mosolya képes volt jókedvre deríteni, hanem azzal a hűvös, félelmetes figurával, ki dróton rángatja az embereket, akárcsak a marionettbábukat. Nagyot nyeltem, arcom elfehéredett. Niall aggódva ugrott elém. Bólintottam, hogy jól vagyok, mire kisebb megnyugvó sóhaj szakadt fel belőle.
-Azt hittem, vége a meccseknek.
-Azoknak még közel sincs végük, hát nem emlékszel? Csupán akkor fejezzük be és tesszük el a táblát, ha már végigjátszottuk, de ehhez be kell tartani a szabályokat.
-Még sosem közölted, hogy mik is azok -vetettem oda fanyar hangon.
Greg halk kuncogását hallván testemet libabőr lepte el. A szöszi ezúttal még inkább féltőn lépett elém. Körém fonta izmos karjait. Érintése forrósággal, nyugalommal töltöttek el, s ezt ő is észrevette. Ujjaival apró köröket leírva simogatta hátamat.
-A legfontosabb szabály: a játékot egyedül játsszák. Semmiféle segítséget nem lehet használni, mert akkor az büntetést von maga után -válaszolta kis késéssel.
-Miféle büntetésről beszélsz? -kérdeztem vissza tágra nyílt szemekkel. Komolyan megijedtem. Torkom elszorult, lábaimba ismerős remegés költözött.
-Emlékszel még Alisonra nem igaz? Segítséget kértél és ezért meg kellett téged fegyelmezni, de mivel elég óvatos fajta vagy, és minden barátodat, családtagodat úgy sem tudod megvédeni, rajtuk keresztül csattant az ostor -mondta. Jéghideg vízként hatottak rám az elhangzottak. Azonnal Niall szemébe néztem, majd az útra, a házunk irányába.
-Daisy...-nyögtem ki halkan.
-Honnan tudtad? -tette fel a költői kérdést.
-Ha csak egy ujjal is hozzáérsz... -kezdtem bele ingerülten. Ezúttal nem arról volt szó, hogy üres szavakkal dobálózik. Greg ezen énje minden szót komolyan gondolt. ezért rettentem meg annyira.
-Nyugalom. Nem bántom egészen addig, míg betartod a szabályaimat.
-Megteszek bármit -vágtam rá gondolkodás nélkül. Amint meghallottam nevetését, rosszat sejtettem.
-Akkor szabadulj meg a szőke barátodtól!
-Mi? -hangom erőtlenül, két oktávval feljebbről szólalt meg. Szívem össze-vissza kalapált. Szédelegni kezdtem, de szerencsére Niall még időben megfogott.
-Jól hallottad. Eljött az ideje, hogy válassz! A húgod vagy a barátod.
Még a telefont is kiejtettem kezemből. Ernyedten rogytam a földre. Minden eddigi erőm elpárolgott. Szemeimet csípték a könnycseppek, de nem engedtem lefolyni őket. Próbáltam gondolkodni, de a pánik lassan fölém kerekedett. Niall aggódva térdelt le elém. Arcomat tenyerei közé fogta. Kétségbeesetten keresett egy csöppnyi erőt bennem.
-Kicsim, mi történt? Kivel beszéltél? -kérdési miatt még jobban magamba zuhantam. minden gondolatom a húgom körül forgott. Azon, éppen merre lehet. Vajon Greg is ott ólálkodik-e körülötte? Egyáltalán honnan tudta meg azt, hogy kibékültünk. A sötét jövőképek elvakították szememet. Éreztem, hogy minden kezd elsötétülni, de ekkor Niall ajkai homlokomhoz értek. Kezei remegtek az idegességtől és az aggódástól egyaránt. Felemeltem fejemet. Szemei mindent elárultak. Még nálam is jobban kétségbeesett, igaz, ő más miatt. Az iménti hirtelen hangulatváltozásom és gyorsan bekövetkezett összeroskadásom kellően kikészítette az ő idegrendszerét is.
-Daisy...-törtem meg a feszült csendet erőtlenül. Nem voltam benne biztos, hogy képes leszek mindent elmondani, de próbáltam megnyílni előtte. -Előjött Greg sötét énje. -folytattam. -Azt mondta, ha nem szakítok veled, Daisynek fog baja esni.
Csupán a szavak kiejtése is szívszorító élmény volt. Niall tekintete a földre siklott, majd vissza rám. Cirógatni kezdett.
-Kicsim, nem érdekel, milyen áron, de segíteni fogok neked. Nem hagyom, hogy a kishúgodnak sérüljön meg, de azt sem nézem tétlenül, hogy ez a tag elszakít bennünket.
Hangja megnyugtatott. Lélegzésem lassan kezdett normalizálódni, akárcsak szívverésem. Lábaim még mindig remegtek, akárcsak egy kocsonya, de már jobb volt a helyzet Már nem éreztem azt, hogy minden elsötétül, amit felállok. Bólintottam, majd csókot leheltek ajkára.
-Köszönöm -mondtam végül. Lassan felkeltem a nyirkos avarból.

Boo kíváncsian figyelte minden lépésünket. Már nem vicsorgott Niallra, így egy kicsit megnyugodtam. Lassan, Niallal az oldalamon elindultunk haza, azonban neki időközben el kellett mennie, mivel a stúdióba kötelezően behívták. Tudtam, nekem sincs túl sok időm a forgatás miatt ezért gyors búcsút vettünk.
Mikor befordultunk az utcára, még nem sejtettük mi vár ránk a háznál. Az utcán zsúfolásig álltak az autók. Figyelmen kívül hagytam az árulkodó jeleket. Sietve elhaladtunk Boomerrel a kocsik mellett. Felfutottunk a lépcsőn, s beléptünk. A ház üres volt. Daisy még oviban volt, míg anya és Tim dolgoztak. Felsóhajtottam. Boot kiengedtem még a hátsó kertbe, hogy szaladgáljon egy kicsit, majd ledőltem az egyik kanapéra. A bőr lágyan csiklandozta bőrömet. Fáradtnak és erőtlennek éreztem magam, így lehunytam szemeimet.
Fogalmam sem volt, mennyi ideig aludtam, de a csengő rázott fel álmomból. Lassan odacsoszogtam az ajtóhoz, s kinyitottam. A bejáratnál ott állt Greg, arcán a jól ismert mosollyal. Arca azonban hamar elkomorodott. Még azelőtt, hogy bármit is szólhattam volna, bejött, s nekitámaszkodott a falnak. Szemei villámokat szórtak. Engem bámult. Gyomrom ismét görcsbe rándult, s előjött a más ismerős düh, harag s félelem hármas egysége, mely gyorsan terjedt szét egész testemben. Nekidőltem a bejárati ajtónak.