Akár a testvérek

Reggel kedvem sem volt kikelni az ágyból. Ólomsúlyúnak éreztem lábaimat és szívemet. Lajhár gyorsasággal lementem a konyhába és megreggeliztem, ami már inkább ebéd volt. A hűtőn egy üzenetet találtam. "Daisyvel vásárolni mentünk. Niall keresett, de mondtam neki, hogy még alszol. Azt mondta, hogy majd felhív."
 Király. Pont az ő társasága hiányzott a tegnap este után. Kiállt mellettem és tudom, hogy most hálásnak kéne lennem, de ezzel csak megnehezítette a dolgom. Még jobban felkavarta az érzéseimet. Nem tudom, hogy most mit is érzek iránta. Talán egy barát vagy annál több...biztos több. Viszont ott van David is, akivel szintén hasonlóképp állok. Fogalmam sincs, melyiket szeretem jobban, vagy egyáltalán szeretem-e őket. Miért ilyen bonyolultak az érzéseim? Miért nem lehet úgy, hogy őt szeretem, őt pedig nem? Sokkal könnyebb lenne.
 Idegesen a hajamba túrtam és a kanapéra dőltem. Össze kell magam szednem! Nem zuhanhatok magamba! Még egyszer nem. Bármi is történjen, tovább kell mennem, mert az idő se áll meg és sír velem együtt, miközben építjük a zsepihegyünket. Jó ez egy kicsit abszurd volt, de a lényeg benne van.

 Felkeltem és a fürdő felé vettem az irányt. Mikor tükörbe néztem két dolog jutott először eszembe: 1. ugye este nem így néztem ki, 2. vajon ha Jokert kihívnám egy szépségversenyre melyikünk nyerne. Vajon ha kimennék, az emberek futva menekülnének, vagy égő fáklyákkal kergetnének meg? Tuti főszerepet is kaphatnék egy horrorfilmben. És nem csak egy olyan alsó kategóriás, még egy 5 éves is végig röhögi típusúban, hanem egy olyanban, ahol még a forgatáson a rendezők is összecsinálják magukat. Igen ha nem jön be az éneklés, elmegyek és riogatom a népet. Árad belőlem a kedvesség. Nem is értem miért illetnek olyan kedves jelzőkkel, mint bunkó, flegma, gonosz. Én? Ugyan kérlek? A megtestesült kedvesség vagyok, pláne ha ilyen jó kedvem van, mint ma. Na jó elég a poénkodásból, ideje rendbe szednem magam. A végén még tényleg megvernek az utcán. Miután végeztem, átvonszoltam magam a szobámba és a szekrényem mélyébe ástam magam, valami hordható után kutatva. Végül egy rövid gatyát és egy pánt nélküli pólót választottam. Bekapcsoltam a rádiót és a biztonságot nyújtó ablakomhoz siettem.
 Ismerős dal szólt. Az X-faktor egyik fordulójában is ezt énekeltük. Emlékszem, Sheila rengeteget hülyült, szokásához híven, mikor ezt a számot próbáltuk. A szöveg és ritmustévesztések mindennaposak voltak azon a héten. Szegény Simonnak akkor valószínűleg a haja fele kihullott...már ami még meg volt neki. Jó nem gonoszkodok vele, elvégre neki köszönhetjük, hogy most itt vagyunk. Egyszer hajba is kaptunk a lányokkal. Sheila teljesen kibukott...Basszus! Azonnal fel kell hívnom. Meg kell tudnom, hogy mi történt közte és Zayn között tegnap este.
 A telefonomért nyúltam és egymás után 10szer hívtam Sheit. Hiába. Vagy nem vette fel, vagy kinyomta. Utálom amikor depizik, Akkor mindig ezt csinálja. Nem hív senkit, bezárkózik és egyedül sír. Nem engedi, hogy a közelébe legyünk, mondván "Jól vagyok." Persze, mi ezt meg el is hisszük?! Felvettem egy papucsot és a buszmegállóba siettem. Kicsit túl gyorsan akartam menni és erről a papucsom nem tudott, ezért el is szakadt.
 Jee még jobb. Most buszozhatok mezítláb. Imádom ezt a napot. Már csak az én két "hercegem" hiányzik. Ha itt lennének, teljes lenne az örömöm. Inkább nem is gondolok rájuk, mert csak felmegy a vérnyomásom. Még Sheila is sírni fog nekem és tuti, hogy valami emeletes hülyeségen voltak képesek összeveszni. Ha ez így van mind a kettőnek bemosok egyet..jó Sheilanak nem, de Zaynnek tuti. Csak kerüljön elém.
 Az egész úton a velem együtt utazók rám nehezedő pillantásait tűrtem. Voltak akik megvetve, míg mások ámulva figyeltek. Néhányan csak szimpla futóbolondnak néztek, mert mezítláb buszozok. Nem értem mi a bajuk. Ez tök normális nem? Lehet, hogy ez lesz majd a következő idióta divat, amit a neten mindenki szid, mégis rengetegen követik. Jaj, teljesen elkalandoztam. Majdnem túlmentem. Isteni volt a "kedves" társakkal utazni, de most Sheila társasága valahogy csábítóbbnak tűnik. Még akkor is, ha ráncosra sírja a vállam.
 Erősen kopogtam, csengettem, majd ismét kopogtam, de nem jött válasz.
-Sheila, nyisd ki! Tudom, hogy odabent vagy! -dörömböltem továbbra is az ajtón. Nem mertem erősebben, mert féltem, hátha kiszakad. Tiszta izomállat vagyok...nah jó nem. -Nyisd már ki ezt a rohadt ajtót! -ismételtem magam. Mikor láttam, hogy hiába, hátramentem és az ablaka alatt folytattam a kiabálást. Egy pár kisebb kavicsot is összeszedtem és azokkal kezdtem dobálni az ablakát.
-Kinyitod az ajtót, vagy megvárod míg betöröm az ablakod? -ordítottam. A szomszédok is kijöttek. Csak egy kicsit kezdtek el bámulni. Valószínűleg flúgosnak gondoltak. Nem mintha olyan nagyot tévednének.Tuti, nem vagyok normális, mert a barátnőm lelki világát akarom rendbe hozni és kirakót játszani a szíve darabkáival. Elvégre egy barátnő nem erre való. Tényleg én vagyok a bolond. Csak sajnálni tudom a bámészkodókat, ha mellettük nincs senki, aki felrántsa őket a földről.
 Meghallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó. Futásnak eredtem, a papucsom pedig hűségesen lóbálózott a kezembe. Sheila csak résnyire nyitotta a hatalmas fa óriást, de ezen épp befértem. Igaz a fejemet el kellett fordítanom,de ez már csak részlet kérdése. A lényeg, hogy bent voltam. Egyből a nyakamba ugrott, akár egy nyuszi...egy depressziós nyuszi. Még a földszinten is fülsüketítően szólt Christina Perritől a Jar of hearts. Ha itt ilyen, vajon a szobájában milyen? Nem tellett bele pár perc és már választ is kaptam. Shei a szokásos helyére, az ágya széléhez a sarokba, gubózta be magát. Odamentem hozzá és mélyen tűzvörös szemeibe néztem.
-Kérlek, mondd el, hogy mi történt! -lágy hangon kérleltem. Megrázta a fejét. -Sheila! Attól nem lesz jobb, hogy itt depizel és vagdosod az ereidet, jó tudom, hogy ezt nem csinálod, de akkor is! -ripakodtam rá. Nagyot sóhajtott és szóra nyitotta száját.
-Ez egy hosszú történet.
-Még szerencse, hogy nekem meg rengeteg időm van. -a kezembe vettem egy párnát és elfeküdtem az ágyon. -Nekem elmondhatod. -biztató mosolyt küldtem felé, hátha hajlandó lesz elárulni a részleteket.
-Addig nem hagysz békén, amíg el nem mondom, igaz? -húzta fel egyik szemöldökét.
-Ezt jól gondolod. -bólintottam. Nekidőlt a falnak és belefogott a mesélésbe.
-Az egész a buli után kezdődött. Miután nálunk aludt, azt mondta, majd hív, de persze nem tette. Felhívtam, mondván mit veszthetek, de folyton kinyomta. Írtam neki üzeneteket, de arra sem méltatott, hogy válaszoljon. Ez nagyon szarul esett. Majd mikor az újság cikkezni kezdett, teljesen kiakasztott. Letámadott, hogy "egyeztessük a sztorinkat". Nem értettem, ezen mit akar egyeztetni. Nem történt semmi. Oké megcsókolt, de itt nincsenek fotósok és 10 után megáll az élet, ergo nem látott minket senki. Az egészet úgy állította be, mint egy hibát, amit megpróbálna elfedni. Tudom, hogy sok rajongót vesztenének, de ez akkor is fájt. Ezek után nem igen beszéltünk. Mind a ketten el akartuk felejteni azt az éjszakát. Egész jól is ment, de akkor David felajánlotta, hogy bulizzunk együtt és megint minden kezdődött elölről. Legalábbis ezt gondoltam. Sosem hittem volna, hogy ennyire hajba kapunk...-Sheila hangja elcsuklott. Megsimogattam a vállát, így éreztetve, hogy nem kell egyedül viselnie ezt a terhet.
-Tudom, hogy nehéz, de kérlek, mondd el, hogy mi történt tegnap este! -biztattam továbbra is. Bólintott.
-Össze-vissza hadovált, mikor rákérdeztem, hogy miért lett hirtelen ilyen távolságtartó. Szavaiból egyértelműen ki lehetett venni, hogy hazudik...vagy csak nem mondja el a teljes igazságot. Tovább faggatóztam, de semmit sem mondott, majd hirtelen kapott egy üzenetet és minden megváltozott. Mint akinek szómenése van, mindent kitálalt. A lélegzetem is megakadt szavai  hallatán. Nem akartam hinni a füleimnek...
-Mit mondott? -vágtam közbe türelmetlenül.
-Túl sok mindent. -fogta rövidre. Felhúztam az egyik szemöldökömet.
-Sheila! Mondd már el, különben nem tudok segíteni! -veszekedtem rá. Bólintott és végre folytatta a történetet.
-Azt mondta, hogy nem lehet velem és ennek több oka is van. Az első, a külsőm, de egyből rávágta, hogy ne vegyem magamra. Ezt, hogy ne vegyem magamra? Az a baja, ahogyan kinézek? Rondának tart vagy mi? Sajnálom ez van és kész. Ezt kell szeretni. Ha pedig a stílusommal... -könnycseppek futottak végig Shei arcán. Letöröltem neki.
-Nyugodj meg! -suttogtam a fülébe.
-Ez nem  a legrosszabb, amit akkor mondott. Már épp mondta volna, mikor megcsörrent a telefonja. Frusztrált lett. A tömeget kezdte fürkészni, mintha valakit keresne. Kérdőn néztem rá. Megtalálta, szemeiből tisztán kivehető volt. Megfogta a kezem és arrébb húzott. Égett a kezem, ahogy az övéjéhez ért. Bármennyire is csalódott és dühös voltam, a szívemet mégis melegség töltötte be. Nem lehetetlen e, hogy ezeket egyszerre érezzem? -megráztam a fejem válaszként. -Egy eldugott részhez vezetett, ahol egy kíváncsi tekintet sem mered ránk. Magához húzott. A szívem megvadult musztángként tombolt a mellkasomban. Arcom hevesen égett, a gyomromban pedig a pillangók jól ismert táncba kezdtek. Nem tudtam a testemnek parancsolni. A térdeim remegni kezdtek, és a testem magától mozdult. Egy csók csattant el köztünk. Olyan gyorsan történt, hogy percekig fel sem fogtam. Ajkaim magányosak voltak az övéi nélkül. Megölelt és a fülembe suttogott. "Sheila, kérlek ne gyűlölj meg, bár ehhez minden jogod meglenne! Szeretlek és nem számít, hogy mit mondanak mások, vagy én." Teljesen összezavarodtam. Idegesen a szemeibe néztem. Válaszra vártam, de nem ilyenre. "Én egy másik lánnyal járok, aki nem tud a mi kis kapcsolatunkról. Nem akarom se az ő szívét, sem a tiédet összetörni. Egész eddig titokban tartottuk, de ma megláttak minket és szeretném, ha tőlem tudnád meg, nem az újságokból. Remélem egyszer majd meg tudsz bocsájtani." Búcsúzóul homlokon puszit. Nem akarja a szívemet összetörni? Ha így van, miért hitette el velem, hogy akár együtt lehetünk. Miért nem mondta azt, hogy bocsi, de egy szemernyi esélyed sincs. Oké, hogy titkos a kapcsolatuk, de akkor legalább nem játszom el a gondolattal. Hogy tehette ezt? Inkább meg sem ismertem volna...-Sheila sírásban tört ki. Magamhoz húztam és szorosan átöleltem.
-Ő a világ legnagyobb idiótája, ha eldobott téged. Nem tudja, mit veszített, de tudod mit? Mutassuk meg neki, hogy tovább tudsz lépni és nincs rá szükséged. -próbáltam helyrerázni.
-De nekem akkor is hiányzik.-hisztizett. Bármit eltűrök, de a hisztit nem. Lementem a konyhába és egy pohár vízzel tértem vissza.
-Elismételnéd az előbbit? -a poharat a hátam mögé rejtettem.
-Lucy, nekem hiányzik Zayn és nem akarom elengedni. -ismételte. A jéghideg víz Shei arcán landolt.
-Most mostam le rólad Zayn maradványait. Mostantól kezdve ő már nem tartozik hozzád és nincs is rá szükséged. -töröltem meg arcát. Sheila elmosolyodott és felállt az ágyról. -Rendben, akkor menjünk el valahova, jó? -böktem oldalba, mire megugrott.
 Ennyivel még nincs megoldva a probléma ezt tudom, de kezdetnek nem rossz. Még sokáig fog tartani, míg teljesen elfelejti a pakisztáni szívtiprót. Majd kihúzzuk egymást a sötétségből, elvégre nekem is meg kell oldanom a David illetve Niall problémát. Nem tudom, hogy vajon mi most hogyan állunk, de ki kell derítenem. Sheila jókedvre derítése után ez lesz az első elintéznivalóm.  De addig is be kell húznom Zaynnek, hogy érezze a szeretetemet.