Újra?

-Te meg mit keresel itt? -förmedtem rá az ajtóban toporgó srácra. Látványa vegyes érzelmeket váltott ki belőlem. Egyszerre voltam dühös és ingerült, ugyanakkor a szívem felderült ismerős vonásai láttán. Próbáltam csitítani hevesen kalapáló szívemet. Hiába. Lehetetlen próbálkozás volt. Olyan, mintha egy éhező kutyának egy tál finom ételt adnánk és azt mondanánk neki, hogy ne egye oly mohón.
-Beszélnünk kell! -vágta rá kis habozás után David. Közelebb lépett hozzám. Vészesen közel.
-Ugyan mit akarsz megbeszélni? Nincs kedvem az újabb hazugságaidat hallgatni! Menj el innen, addig amíg szépen kérlek! -utasítottam ellentmondást nem tűrve. David túl jól ismert ahhoz, hogy tudja mikor blöffölök. A falnak támaszkodva, kis mosollyal a szája szélén bámult. Nagyot sóhajtottam.
-Gyorsan mondjad, mert sietek! -keresztbe fonott karokkal vártam szavait.
-Lucy, én sajnálom. Nem tudom mi ütött belém. Szeretlek és Carmen csak egy futó kapcsolat volt. Semmit sem jelentett. Hinned kell nekem! -közelebb lépett, de én eltoltam magamtól.
-Befejezted? -felhúztam a szemöldököm.
 David tanácstalanul nézett rám.
-Miről beszélsz?
-Akarsz még könyörögni, vagy elmondtál mindent amit akartál?! -feleltem flegmán.
-Lucy, én...-folytatta volna, de rácsaptam az ajtót.
 Nincs nekem arra szükségem, hogy itt hitegessen és megingassa az érzéseimet. Davidet már lezártam magamban. Már semmit sem jelent. Próbáltam elhitetni magammal, miközben tudtam, minden egyes szó hazugság. Ha a szemeibe nézek a gyomromban ezernyi pillangó kezdi el varázslatos táncát. Érintése nyomán a bőröm libabőrös lesz, a lábujjamtól a fejem búbjáig elzsibbad az egész testem. Mikor szájára pillantok, úgy érzem, nem tudom visszafogni testem. Ki kell zárnom a gondolataimból! Tovább kell lépnem! Az ajtódörömbölésnek sikerült kiszakítania a fájdalmas emlékekből. Anya a bejárathoz sietett, de elé álltam.
-Kérlek ne engedd be!-nem vártam meg a válaszát. Felviharzottam a szobámba és kiültem az ablakomba. David kocsija még mindig ott lent áll. Miért nem adja fel? Hiába könyörög. A nem az nem. Jobb lenne ha ezt megértené. Mindig is ilyen volt. Semmit sem ad fel olyan könnyedén. Mielőtt először randira hívott volna, egész nap a nyomomban volt, de nem mert leszólítani. Nagyon vicces volt. Aztán egy véletlen folytán elejtettem a pulcsimat. Kapott az alkalmon, összegyűjtötte minden bátorságát és elhívott randizni. Akkor este, az első randinkon, megcsókolt. Pontosan emlékszem arra a csókra. Emlékszem, milyen hevesen vert a szívem. Azt hittem, ott helyben kiszakad a helyéről. Ajkai könnyed táncot lejtettek, mintha tollpelyhek lettek volna... Még annál is könnyedebben. Egész testemet átjárta a melegség, vérem folyékony tűzként vágtatott ereimben. Nem tudtam, mit teszek. Fejem oldalra fordítva, remegve kiszakadtam csókjából. Sosem volt még semmi ilyen nehéz ezelőtt. Ajkaimat hidegnek, üresnek éreztem az ő ajkai nélkül. Még órákkal később is, mikor hozzáértem, éreztem érintését és újra átéltem a csókot.
 Gondolataimból Daisy vert fel. A hajamba túrtam és egy hatalmasat sóhajtottam, ami betöltötte a húgom és köztem tátongó űrt.
-Nem megy el, amíg meg nem bocsájtasz neki! -szólalt meg lágy, gyerekes hangon Daisy. A szám széle mosolyra húzódott.

-Tényleg ezt mondta? -húztam fel egyik szemöldököm, majd kinéztem az ablakon. David ott állt, kezében egy hatalmas táblával. "Kérlek bocsájts meg!" Kitartó egy alak. Daisy odafutott hozzám és mellém ült. Tenger kék szemei mélyen az enyémbe révedtek. Nem kellett válaszolnia. Tudtam, igazat mond. A szekrényemhez siettem és előkaptam egy fehér ruhát. Megcsináltam a sminkem és a frizurám. Egy könnyed nyári színt adtam arcomnak, hajamat pedig hagytam, hogy kecsesen a vállamra omoljon. Lementem, hogy elköszönjek anyától és Daisytől. A szívem vad vágtába kezdett. Szinte futottam az ajtóig, ám mikor kinyitottam volna, megtorpantam. Lábaim remegni kezdtek. Egész testemet átjárta az aggodalom és a félelem. Nem tudtam, vajon valósak e David érzései, vagy ismét egy ostoba játék egyik bábja vagyok. E gondolat megrémített. Teljesen elbizonytalanodtam. Az előbbi határozottságom szertefoszlott. Nem akarok ismét kirakóst játszani a szívem apró szilánkjaival, melyeket mostanra sikerült összeszednem. Nem akarok egy vad lenni, kinek feje trófeaként szolgál a vadász otthonában. Az összetört szívem mélyén, talán még mindig szeretem Davidet. Talán csak az ölelése hiányzik, vagy az, hogy valaki mellettem legyen. Nem tudom, de az egyetlen módja, hogy megtudjam az igazat az az, hogy kimegyek és beszélek vele. Győzködtem magam. Nagy levegőt vettem és kinyitottam az ajtót. Amint meglátott, villantotta hófehér fogait. Az én szám is mosolyra húzódott.
-Ez azt jelenti...-támadott le. Megráztam a fejem, amitől elkomorodott.
-Nem. Ez csak azt jelenti, hogy beszélni szeretnék veled. Kettőnkről...vagyis nem tudom, hogy létezik-e még olyan, hogy "kettőnk". -a hajamba túrtam. David elmosolyodott és megsimogatta az arcom.
-Éppen azon dolgozom, hogy újra legyen. -eltűrte egy szemembe lógó tincset. Mélyen szemeibe néztem. Lehunytam a szemeim, hogy ne lássam vonzó tekintetét és ne ábrándozzak arról, hogy örökké szemei tengerében fürödhessek. Az állam alá nyúlt és felhajtotta fejem. Mikor szemeimbe pillantott, úgy éreztem, minden gondolatomról tud. Magához húzott és ajkaival óvatosan közeledett az én ajkaimhoz. Finoman megcsókolta, mintha csak megsimogatta volna őket. Az eszem azt diktálta, lökjem el magamtól, de a szívem heves tiltakozásba fogott. Ledermedtem, nem tudtam ellenkezni. Lehunytam szemeim. Hagytam, hogy lágyan csókoljon és vissza is csókoltam. Hosszú percekig folytattuk, majd hirtelen egy rossz érzés futott rajtam végig. Nem tudom mi lehetett, de épp elég volt ahhoz, hogy kiszakadjak forró csókjából. Zavartan a hajamba túrtam. Ráharaptam az alsó ajkamra, majd a szemébe néztem.
-Mit csinálunk mi? -tettem fel hirtelen kérdésemet. Bár ne tettem volna.
-Azt hiszem csókolózunk...-a szájára tettem a kezem.
-Mi már szakítottunk és én nem -haboztam. -én nem érzek már semmit irántad. -szívem összefacsarodott, ahogy eme szavak elhagyták számat. Pontosan tudtam, az egész egy nagy hazugság. Szeretem őt, máskülönben nem csókoltam volna vissza és ezt ő is pontosan tudja. Túl régóta és túl jól ismer ahhoz, hogy egy ilyen átlátszó hazugságnak bedőljön. Száját mosolyra húzta és mélyen a tekintetembe révedt.
-Akkor a csók sem jelentett neked semmit, igaz? -próbált felingerelni. -És gondolom ez se. -megsimogatta csupasz karomat. Érintése nyomán libabőrös lettem. Elfordítottam a fejem, mert éreztem, hogy lángba borult. Visszafordította. -Miért nem ismered be, hogy még mindig szeretsz? -tűrt el egy útjában lévő tincset.
-Mert mikor legutóbb hittem neked a szívemet apró darabkákra törted. -csattantam fel. David bűnbánóan lesütötte tekintetét. -Nem akarok egy trófea vagy egy báb lenni. Nem csak futókapcsolatra vágyom és ezt te is nagyon jól tudod. Nekem többre van szükségem annál, hogy ha unatkozol akkor áthívsz. Olyas valakire, akiben megbízhatok és tudhatom, hogy várni fog rám. -szívéig próbáltam hatolni. Meg kell vele értetnem, hogy nem játszhat velem tovább.
-Megbízhatsz bennem! -vágta rá határozottan, katonásan.
 Felsóhajtottam és megráztam a fejem.
-A bizalom nem így működik. Vigyázni kell rá, mert nagyon törékeny. És ha egyszer összetört, tán sose lesz újra ugyanolyan...legalábbis nem gyorsan. -az álla alá nyúltam és a szembefordítottam magammal. -David, ha azt akarod, hogy újra megbízzak benned, akkor azért rengeteget kell dolgoznod. -megpusziltam az arcát.
-Bármit megteszek, csak kérlek adj egy esélyt. -lélegzetem elakadt, mert újra átfutottak rajtam a mocskolódó szavai, melyeket az újság jelenített meg. Ellöktem magamtól és hátat fordítottam neki. Szívem hevesen zakatolni kezdett. Könnyek gyűltek szememben. Felnéztem az égre és a könnyen úszó felhőket bámultam. Felsóhajtottam és beletúrtam a hajamba. David hozzám simult és végigsimított a karomon. Szembe fordultam vele és eltoltam magamtól.
-Sajnálom, de nekem mennem kell. -szomorúan felsóhajtottam.
-Mi történt? Mi változott ilyen hirtelen? -értetetlenül nézett rám.
-Eszembe jutottak a régi emlékek. -töröltem le könnyeimet. Megfordultam és a házam felé kezdtem rohanni. Nem tudtam mi elől menekülök. Talán David, talán a fájdalmas emlékek elől? Vagy egyszerűen csak rájöttem, hogy már 2 óra is elmúlt és nem mentem haza ebédezni? Fogalmam sincs. Egy biztos. Minél távolabb akartam kerülni onnan. Beléptem a házunkba és becsaptam magam mögött az ajtót. Felfutottam a lépcsőn, melynek tetején húgom várt kitárt karokkal. Gyorsan megöleltem, majd tovább siettem biztonságot jelentő szobám felé. Az ablakba ültem és meredten, komor arccal bámultam az alattam tátongó ürességet. Az utca kihalt volt. A gyerekek nem kergették egymást, az idős nénik nem ültek a padon, hogy újabb pletykákat tudjanak meg és adjanak tovább. Mintha megállt volna az idő. Pont, mint David csókjánál. Megérintettem az alsó ajkamat és újra átéltem lágy, puha csókját. A szívem ismét úgy zakatolt, hogy majdnem kiszakadt helyéről. Kinéztem az ablakon és megpillantottam Davidet, ahogy a kihalt utcán állt és várt. Rám várt. Arra, hogy azt mondjam, minden rendben, felejtsük el ami történt. Ez nem ilyen egyszerű. Nem tudom a szívemnek és az agyamnak azt mondani, hogy tegyük meg nem történté a dolgokat. Lehetetlen. Szemeimmel mereven néztem az ablakom alatt álló fiút. Más lány lehet, hogy zokogva a nyakába borult volna, de én nem ez a fajta vagyok. Van bennem tartás, tán a múltam miatt. Fogalmam sincs, de nem is igazán érdekelt.
 David még órákig állt ott. Várt arra, hátha lemegyek, ezzel újabb esélyt adva neki. Tévedett. Csak ültem a párkányon és az üvegen keresztül figyeltem tekintetét. Próbáltam elterelni róla gondolataimat. Gitároztam, énekeltem, játszottam a húgommal és még főzni is segítettem, de mind hiába. Folyton azon kaptam magam, hogy valahol messze járok David oldalán. Ha nem a jövőn, akkor a múlton filóztam. Vajon mit rontottunk el? Miért lépett félre? De a legfontosabb miért van most itt és miért nem adja már fel? Visszamentem a szobámba és kinéztem az ablakon. David már nem volt ott. Egyszerre voltam csalódott és felszabadult is. Az agyam tudta, így jobb, de a szívem ebbe nem akart beletörődni. A csalódás ólomsúlyként nehezedett rám. Szinte már összeroskadtam alatta. Mikor eljött az éjszaka megkönnyebbültem. Örültem, hogy végre átadhatom magam naiv, de olykor izgalmas álmaimnak.
*Reggel*
Daisy izgatottan rázott fel álmomból. Megdörzsöltem szemeim és értetlenül néztem rá.
-Itt van. Visszajött. -teljes arcszélességgel mosolygott. Megfogta a kezem és az ablakhoz vonszolt. Megpillantottam Davidet, ahogy ott áll gitárral a kezében. Kitártam az ablakot, hogy halljam minden szavát. Olyan izgatott voltam, mint egy kisgyerek karácsonykor. Vártam a csodát. A csodát, amely talán valóra váltja álmaim.
-Lucy, nem kérlek, hogy bocsájts meg csak kérlek hallgass meg! Tegnap elfelejtettem valamit elmondani. -kiabált oda hozzám.
 Nem bírtam tovább uralkodni magamon. Kimásztam az ablakba és kiültem a tetőre. Rengetegszer csináltam már ezt ezelőtt is...Daviddel is. Ismét előtörtek belőlem az érzelmek. Kíváncsian vártam, vajon mit tervez. Énekelni kezdett. A Far away-t kezdte torka szakadtából énekelni úgy, hogy mindenki meghallja. Azt akarta, mindenki tudja meg mennyire megbánta tettét. Érzetem, ahogy könnycseppek gyűlnek a szemeimben, égetve azokat. Apró golyóként könnyedén végiggurultak arcomon, majd az államnál összegyűlve a tetőre estek. Csitítgattam magam. Letöröltem a könnyeim, de helyükön újabb és újabb cseppek jelentek meg. Egy okos lány valószínűleg másképp cselekedett volna, mint én. A különbség az, hogy én nem vagyok okos, egyszerűen csak szerelmes...azt hiszem. Visszamásztam a szobámba és amilyen gyorsan csak tudtam a bejárat felé futottam. Annyira igyekeztem, hogy majdnem elestem a tulajdon lábaimban. Kiértem és nyakába ugrottam. Nem érdekel, ki néz és ki nem. Nem érdekel, hogy hány fotós fog rólunk képeket csinálni, vagy, hogy ki mit fog rólam már holnap gondolni. Teljesen hidegen hagy. Szeretem és kész. Az én életem. Ha hibázom, majd ÉN tanulok belőle. Ha elesek és összetörök, majd felállok és összerakom törött szívem darabjait. Egyedül. Nem kell senki segítsége.
 David szorosan a karjai közt tartott. Egy másodpercre sem engedett el. Mikor kicsit enyhített szorításán, hátrébb léptem és megcsókoltam. Szívem megvadult lóként tombolt mellkasomban. Pillangók ezrei kezdtek bele önfeledt, vidám táncukba. Arcom lángba borult, térdeim remegtek az izgalomtól. Ajkaim égni kezdtek, mikor David ajkai hozzájuk ért. Miután befejeztük, kinyitottam a szemeim és körbe néztem. Teljesen zavarban voltam a ténytől, hogy az egész utca minket bámul, beleértve anyát és Daisyt is. Az utca végében feltűnt pár ismerős arc. Széles mosolyra húzódott szám, mikor integetni kezdtek. Visszaintettem nekik, mire futásnak eredtek...