Valóság?

Reggel a húgom egy "kellemes" ébresztővel keltet. Ugrálni kezdett. Megdörzsöltem a szemeim, majd kinyitottam őket.
-Mi az tökmag? -nevetve megsimogattam a feje tetejét. Felültem és beletúrtam a hajamba. Daisy megfogta a csuklómat és lehúzott a konyhába, ahol anya már a reggelit készítette. Odamentem hozzá és egy puszit nyomtam az arcára. Daisy a pólómat húzogatta. Leguggoltam hozzá.
-Mi az Daisy? -kíváncsiskodtam.
-Eljössz velem a játszótérre? -szemében a remény sugarai ragyogtak.

-Még szép. Ki nem hagynám. Megreggelizünk, felöltözünk és kimegyünk rendben? -lepacsiztunk. Daisy bólintott, majd szorosan átölelt. Az elmúlt pár hónapban, alig volt szegényemre időm. Folyton próbákra kellett járnom. Imádtam a műsorban lenni, de nagyon rosszul éreztem magam attól, hogy a húgomat ilyen ritkán láttam. Most viszont újra itt vagyok vele. Be fogjuk pótolni az elmulasztott időt. Ma lesz az első alkalom. Elmegyünk egy kicsit a játszótérre, majd elviszem a kedvenc éttermébe. Ott is van játszóház, szóval ki tudja majd magát tombolni. Este ha még lesz ereje, akkor gitározgatunk együtt egy kicsit. Leültem az asztalhoz és gyorsan megettem a reggelimet. Daisy és anya is csatlakozott. Miután befejeztük az étkezést, felmentem az emeletre és rendbe szedtem magam. A húgocskám végig kutatta az íróasztalomat. Általában mindig talál egy-egy cukrot vagy nyalókát, de most nem sikerült a zsákmányszerző akció. Cukorka helyett, viszont megtalálta azt a dalt, amit nem rég írtam Davidről. Magával vitte az ágyamra. Leültem mellé.
-Szeretnéd, hogy eljátsszam neked? -szeme csillogott. Elmosolyodott, majd bólogatni kezdett. Levettem a gitáromat a tartójáról. Leültem a földre, Daisyvel szemben. Mikor játszani és énekelni kezdtem, a húgom arca teljesen felderült. Tapsolni kezdett és dobolni a lábán. Annyira tetszett neki, hogy még kétszer el kellett játszanom. Amint megunta, a játszótérre indultunk. Mind a ketten adtunk anyának egy-egy puszit.
-Ebédre gyertek haza! -szólt utánunk anya. Bólintottam, majd megfogtam Daisy kezét. A házunktól nem messze volt Daisy kedvenc játszótere. Amint a közelébe értünk, futásnak eredt. Utánafutottam. Rengeteg gyerek élvezte a meleg nyári napot. A húgom egyenesen a hintához sietett. Nem messze tőle leültem egy padra. A gyerekek sokasága hozzám futott. Mindenki egy-egy képet valamint aláírást szeretett volna. Próbáltam elszakadni, de mikor megláttam ahogy a szemükbe csillogott az öröm, meggondoltam magam és visszaültem a padra. Daisyt kezdtem keresni a szemeimmel. Az egész játszóteret átnéztem, de Daisy sehol sem volt. Hirtelen felpattantam és áttörtem a gyerektömegen. Kétségbeesetten futni kezdtem.
-Daisy! Hol vagy? -torkom szakadtából kiabáltam. Könnycseppek jelentek meg a szememben. Éreztem, ahogy végiggurulnak az arcomon, majd a földre hulltak. Körbefutottam a parkban. Az emberek bámulni kezdtek. Egy fiatal srác jött oda hozzám.
-Mi történt? -aggódva a szemembe nézett.
-A húgom...a húgom eltűnt...-elcsuklott a hangom. Magához húzott és átölelt.
-Ne aggódj! Megkeressük, rendben? -letörölte a könnycseppjeimet. Bólintottam és hátrébb léptem.
-Hogy néz ki a húgod? -elővettem a telefonom és megmutattam neki a képét.
-Daisynek hívják. -összeszedtem minden erőmet. Még egyszer körbenéztünk a parkban. Hiába. Sehol sem találtuk. A gyomrom teljesen elszorult. Hova a fenébe tűntél, Daisy? Ha bármi bajod esett én nem bírnám ki. Még az is fáj, hogy ilyenekre gondolok. Nem csak a szemem, de a szívem is sírt. Kimentünk az úthoz és ott folytattuk a keresést. Minden egyes boltba, étterembe bementünk. Minden járókelőt megkérdeztünk, hogy látták-e, de senki sem tud róla semmit. Teljesen összetörtem. Az egyik épületfalának dőltem és lassan a földre csúsztam. Zokogni kezdtem. A fiú leguggolt velem szembe. Az államnál fogva felhajtotta a fejem és mélyen a szemeimbe nézett. Ekkor jöttem rá, hogy ki is ez a srác. Ő David. Dühös voltam, de most nem rólam volt szó, hanem Daisyről.
-Meg fogjuk találni! Addig fogom keresni, amíg meg nem lesz. Nem esett semmi baja. Ügyes lány meg tudja magát védeni. Épségben haza fogjuk vinni, ezt megígérem! -letörölte a könnycseppeket. Megfogta a kezem és felrántott a földről. Kicsit túl nagy volt a lendület és a mellkasának ütköztem. Felnéztem. A szám legfeljebb 5 centire volt az övéjétől. Kapott az alkalmon. Megcsókolt. Hirtelen előtörtek a régi emlékek és érzések. Miután kinyitottam a szemem, a kezem a kezében volt. El akartam húzni, de nem engedte. A bal kezemet sikerült kiszabadítanom. Zavartan a hajamba túrtam. Éreztem, hogy az egész arcom lángba borult. Eszembe jutott, hogy amíg mi itt csőrözünk, addig Daisy magányosan bolyong London utcáin. Folytattuk a keresést. Ekkor jöttem rá, hogy hol is lehet a húgom. Davidet egy nem túl messze lévő étterem felé húztam. Bemenetünk. Megkérdeztük az összes alkalmazottat, de ők sem látták. David bemászott a játszóházba. Hiába. Daisy nem ott rejtőzött. Csalódottan kisétáltunk. A földet bámultam. Úgy éreztem, hogy minden reményem odavan. Újra sírni kezdtem. Nem hiszem el, hogy elvesztettem a húgomat. Bele se merek gondolni, hogy mi történhetett vele. Egyedül van ebbe a hatalmas és veszélyes városba. Még csak 6 éves. Nem képes magára vigyázni. Anya csak 15 éves korom után engedett el egyedül buliba, de a városba is. Teljesen jogosan. Mikor Londonről beszélnek a külföldiek, mindenki azt hiszi, hogy itt minden rendben. Mindenki békében él és senki sem bántja a másikat. Ez baromság. London hatalmas. Túl nagy ahhoz, hogy állandó béke és nyugalom legyen. London titka egyszerű. Csak a városban élők tudnak ezekről, mert nem szivárogtatnak ki információt. Ha kiderülne, hogy hány lány, gyerek tűnik el nap, mint nap, nem mernének idejönni. Persze néhanapján felreppenek a hírek, miszerint egy egyetemista lány eltűnt vagy, hogy munkát vállalt  de sose ért oda. Ez a város is olyan, mint a többi. Tökéletlen és veszélyes. Ezért féltem annyira Daisyt. Ő még fiatal és naiv. Mindenkit ártatlannak hisz. Könnyen át tudják verni szegényemet. Elmeredtem gondolataimban, amit David is észrevett.
-Lucy, ne rágódj annyit. Megígértem, hogy megtalálom és meg is fogom tartani a szavam. -jelentette ki.

-Ne aggódjak? A húgom eltűnt ebben a rohadt városban és te azt kéred tőlem, hogy ne aggódjak?! Hogy éreznéd magad, ha az öcséd tűnne el nyomtalanul? -csattantam fel. Választ nem adott, csak szorosan magához ölelt. Ki akartam szabadulni szorításából, de nem engedte. Harcoltam ellene, de mind hiába. Megvárta míg megnyugszok, majd felsóhajtott és szabadon engedett. A baj nem jár egyedül. Zuhogni kezdett az eső. Úgy éreztem, London is velem együtt sír. David még egyszer magához ölelt, majd elengedett. Az eső nem hátráltatott minket. Folytattuk a húgom után való kutatást. A járdán sétáltunk, mikor hirtelen egy elsötétített ablakos terepjáró állt meg nem messze tőlünk. Kíváncsian néztük, hogy most mi fog történni. Egy lányt löktek ki az autó ajtaján. Odafutottunk. Mikor megláttam a lány arcát, a tenyeremet a szám elé tettem. Daisy volt az.
-Daisy! Mit tettek veled? -gyengéden megsimogattam az arcát. Lassan kinyitotta a szemeit. A könnycseppek ismét előtörtek. Szorosan magamhoz húztam. -Soha...soha többé ne csinálj ilyet! Annyira aggódtam miattad. -hosszas percekig öleltük egymást. Daisy mélyen a szemeimbe nézett.
-Annyira félek. -szipogott. Felvettem az ölembe.
-Ne félj! Most már senki sem bánthat. Megígérem! Nem hagyom, hogy még egyszer ilyet tegyenek veled. -nyugtatgattam. Megsimogattam a hátát és elindultunk hazafelé. David végig féltve nézett minket. Mikor a házhoz értünk, a kulcsomért nyúltam. Felesleges volt elővennem, mert az ajtó nyitva volt. Daviddel összenéztünk. Mindkettőnk arcára kiült a döbbenet. Beléptem és ami ott fogadott, rosszabb volt, mint gondoltam. A földszint teljesen fel volt dúlva. A lélegzetem elakadt, a gyomrom összeszorult. Daisyt átadtam Davidnek és jeleztem, hogy menjenek ki. A srác ellenkezett.
-Nem hagylak itt egyedül. -erősködött. Felsóhajtottam és a táskámból előkotortam a telefonom. Bepötyögtem anya számát. A házban csörgött. A lábaim remegni kezdtek, mikor hallottam, ahogy nyílik az ajtóm. Állandóan nyikorog. Davidre, majd a lépcsőre néztem. David ellentmondón rázta a fejét. Próbált utánam nyúlni  de közben Daisyt tartotta az ölében. Levegőt visszatartva lopakodtam fel a lépcsőn. Amint felléptem megláttam, ahogy nyitódik a húgom szobaajtaja. Lefeküdtem a lépcsőre. Elindultam anya szobája felé. Ami ott fogadott mindennél rosszabb volt. Anya eszméletlenül feküdt a földön. Próbáltam ébresztgetni  de ekkor meghallottam a közeledő lépteket. Gyorsan bemásztam az ágy alá. Azt hittem, hogy sikerült teljesen elbújnom, de tévedtem. Megláttak és kihúztak az ágy alól. Forogni kezdtem. Nagy nehezen sikerült kiszabadítanom a lábam. Odapillantottam, ahol anya az előbb feküdt, de most már nem volt ott. Kifutottam a szobából. A lépcsőnél hátrafordultam. Hiba volt. Megcsúszott a lábam. Lebukfenceztem a lépcsőn. Az utolsó fokokról keményen a földre puffantam. Felálltam és az ajtó felé kezdtem vonszolni magam. A fejem sajgott. Odatettem a kezem, majd mikor elvettem megláttam,  hogy csupa vér. Az ajtó előtt a testem nem bírta tovább. Összecsuklottam és minden elsötétül. Hirtelen rázni kezdett valaki. Kinyitottam a szemem és felültem. Daisy az ágyam végében ült. Csak egy álom volt. Egy szörnyű rémálom. Felsóhajtottam és a hajamba túrtam. Letöröltem a könnycseppeket arcomról, majd szorosan átöleltem a húgocskámat.
-Daisy, sose szökj el, rendben? -a szemébe néztem és egy puszit nyomtam a homlokára. Értetlenül nézett rám.
-Miért? -kíváncsiskodott.
-Csak ígérd meg! -vágtam rá határozottan. Daisy elmosolyodott és bólintott.
-Nem tudom, miért, de megígérem. -a nyakamnál szorosan átölelt. Lefutottunk anyához, aki épp a konyhában tojást sütött. A nyakába ugrottam és milliónyi puszit nyomtam az arcára. Csak egy álom és nem több. Ők örökké mellettem lesznek. Meredtem el gondolataimba. Valaki kopogott az ajtón. Ez törte meg a gondolataimat. Odafutottam és kinyitottam. A szemem elkerekedtek, mikor megláttam az ajtóban álló srácot...