Szerencse? Talán...

Mikor sötétedni kezdett, úgy éreztem, ideje lenne elkezdeni készülődni. Bezárkóztam a fürdőszobába. Beálltam a zuhanyfülkébe és kényeztettem bőröm a kellemesen meleg víznek.
 Valahogy ez jobban esett, mint a szökőkútban fürdőzés. Bár Niallal nem is volt az olyan rémes, mint először gondoltam. Sőt, egész kellemesnek is mondhatnám. Furcsa, pár hete még nem gondoltam volna, hogy ilyen közel kerülünk majd egymáshoz. Igazából, sosem hittem, hogy valaha is megismerem őket, legalábbis ennyire nem. Régebben azt gondoltam róluk, hogy ők is csak egy újabb tinibanda, akikért minden lány csorgatja a nyálát. Úgy hittem önelégült és beképzelt majmok, de szerencsére csalódnom kellett. Az igazság az, hogy igenis törődnek másokkal és egyáltalán nem nagyképűek, ami manapság már igen ritka dolog. Tényleg foglalkoznak a rajongókkal, még akkor is, ha épp nagyon sietnek. Sok dolgot tanulhatunk még tőlük. Ebben biztos vagyok.
 Kimásztam és a szobámba mentem. Szorgos kutatásba kezdtem, hogy egy ruhát találhassak. Röpke fél óra kemény keresés után sikerült is egyet találnom, vagyis kettőt. Újabb fél óra dilemmázás következett, végül arra jutottam, hogy tanácsot kérek. Felkaptam őket az ágyamról és lefutottam.
-Anya, melyiket vegyem fel? -kiabáltam már a lépcső tetejéről. Nem érkezett válasz. A hűtőn, a jól megszokott helyen egy cetlit találtam.
"Boltba mentünk. Sietünk vissza. Ha a ruhákkal problémád lenne, válaszd azt, amelyiket először vetted ki. Nincsenek véletlenek."
 Köszi anya. Ezzel rengeteget segítettél. Miért van az, hogy ha segíteni kellene, akkor mindenki eltűnik? Mindegy. Majd döntök magam.

 Felsóhajtottam és visszamentem a szobámba. A két ruhát egymás mellé helyeztem és vagy ötvenféleképpen megnéztem. Mint egy igazi rajzművész, elővettem egy ceruzát, becsuktam az egyik szemem és méregetni kezdtem. Sosem értettem, mit csinálnak ilyenkor, de most muszáj volt kipróbálnom. Meg kell hagyni, vicces volt. Ezután a fényképzömön keresztül vizsgáltam a két darabot. Mikor már meguntam, lefeküdtem az ágyra. Mivel még mindig nem sikerült dűlőre jutnom, úgy döntöttem hallgatok anya tanácsára. Felvettem az először kezembe akadó ruhát. Amint a tükörbe néztem, tudtam, jól döntöttem. Leültem a sminkasztalom elé és a hajamat kicsit begöndörítettem. Egy kis sminket tettem a szemhéjamra és az arcomra. Egy világos szájfénnyel koronáztam meg az egészet. Mire végeztem, pont kopogtak. Felkaptam a táskám ágyamról és lefutottam, hogy ajtót nyissak. Rápillantottam a falon csüngő órára.
 Kicsit korán jött. Még csak fél hét van és hétre beszéltük meg.
Kinyitottam az ajtót. Reflexből meg akartam ölelni az ajtóban álló srácot, ám mikor rájöttem, hogy nem ő az, lefagytam. Szemeim elkerekedtek, ahogy az előttem toporgó fiúra szegeztem tekintetem. Idegesen a hajamba túrtam és éppen készültem rácsapni az ajtót, mikor odatette lábát.
-Mit akarsz itt? -összeráncolt szemöldökökkel, keresztbe font karokkal szigorúan meredtem Davidre.
-Meg kell beszélnünk a történteket! -vágta rá határozottan.
-Ugyan mit akarsz megbeszélni? Azt hittem ugyanaz vagy, mint régen, de tévedtem. Egy beképzelt seggfej lettél, akit semmi sem érdekel saját magán kívül. Bocsi, de én ebből nem kérek. Énekelj olyan lány ablaka alatt, aki elhiszi azt a sok nyálas hazugságot, ami elhagyja a szádat. Már elmúlt a naiv korszakom és nem vagyok többé 10 éves kislány, aki mindent elhisz. Szóval mit is akarsz megbeszélni? -kérdőn néztem rá. Arcán látszott, hogy teljesen meglepődött. Nem hiszem, hogy erre számított. Valószínűleg ismét eljátszotta volna a nagy halált az ablakom alatt. Ha nem Niallal készülnék épp vacsizni, akkor talán még meg is hallgatnám anélkül, hogy szemközt köpném...Nem! Akkor sem bírnám ki.
-Lucy, én szeretlek és egy utolsó esélyt szeretnék kérni tőled! -megfogta a két kezem. Elrántottam őket.
-Már megkaptad az utolsó esélyed. Nem játszunk ilyet. Nem macskák vagyunk, kilenc élettel, hanem emberek és egy életünk van. Bocsi, de nincs kedvem az örökös veszekedésekhez és a féltékenykedésekhez. Nem akarok azon aggódni, hogy vajon merre vagy és nem csalsz-e éppen meg. Biztos vannak olyan lányok, akik erre buknak, de én nem tartozom közéjük. -beletúrtam a hajamba és közelebb léptem hozzá. -Sok remek és boldog élményünk volt együtt, de ennek vége. Többet nem tudok rád úgy tekinteni. -megsimogattam az arcát.
-Kicsim, tudom, hogy hibáztam, de ígérem...
-Nem! Te csak ne ígérgess semmit. Rengetegszer hallottam már ezt. -emeltem fel a hangom. Felsóhajtottam, próbáltam lenyugodni. Több-kevesebb sikerrel. -Kérlek, most menj el! -mutattam az ajtó felé. Nem tágított, sőt beljebb merészkedett a házba.
-Tudom, hogy hiányzok neked. Én sokkal jobb vagyok, mint az a kis énekes. Fogadj vissza! -próbált átölelni. Kitértem előle. Ez volt az utolsó csepp. Nem hagyom, hogy Niallt szidja úgy, hogy még a nevét sem tudja, nem azt, milyen ember.
-Most azonnal húzz el, míg szépen mondom. -megfordítottam és kituszkoltam. Majdnem a lépcsőn felsiető Niallnak löktem. David megfordult és önelégült mosollyal végigmérte az ír szöszit, majd engem. Szemeivel meztelenre vetkőztetett. Nagyon zavaró volt. Niall sem nézte ezt jó szemmel. Elém állt, pajzsként védelmezett David zavarba ejtő pillantásaitól.
-Szóval randizni mentek. Akkor már mindent értek. Lucy, még csodálkoztál, hogy meggyanúsítottalak. Tényleg nem volt köztetek semmi? Látszik. Azért, ha neked sikerül megdöntened, majd meséld el milyen volt. -rám kacsintott.
 Oké, nálam azt hiszem most szakadt el a cérna. Mit képzel magáról? Mindjárt behúzok neki. Nem tudom, kitől kapna nagyobbat. Nialltól, vagy tőlem. Lehet, hogy tőle. Egy icipicivel izmosabb nálam, de tényleg csak egy "kicsit".
-Takarodj el innen! -Niall hátralökte Davidet, aki a korlátnak esett. Az oroszlánként védelmező srác elé ugrottam.
-Nem ér ennyit. Kérlek, fejezd be! -csitítgattam. Mintha a falnak beszéltem volna.
-Most aztán nagyon kemény vagy. -gúnyosan nevetett David. Szerencsére megfordult és szép lassan elsétált. Természetesen nem tudta megállni, hogy ne szóljon be egy utolsót. -Gitározz neki, akkor bármibe belemegy. -tanácsolta, majd kilépett az utcára. Beszállt a kocsijába és elhajtott.
 Mindkét kezemmel a hajamba túrtam és egy hatalmasat sóhajtottam. Niall azonnal odalépett hozzám és szorosan magához ölelt.
-Jól vagy? -aggódva kémlelte arcom. Bólintottam, majd egy nyugtató mosollyal ajándékoztam meg.
 Miért akkor kell ezeknek történnie? Tuti, hogy elpártolt tőlem a szerencse. Biztos, hogy most ott fent röhög a markába és élvezi a szenvedésem. A szerencse szadista dolog. Egyszer megajándékoz, majd jól megrugdos. Mindegy. Tovább kell lépnem. Legalább sikerült elrendeznem a David ügyet. Mondjuk nem egészen így akartam, de így is jó lesz.
Felsóhajtottam és eldöntöttem, hogy magam mögött hagyom az előbb történteket.
-Szóval, hova megyünk? -törtem meg a feszült, nyomasztó csendet.
-Legyen meglepetés. -rám kacsintott. Hangján érezhető volt még a düh, de próbálta leküzdeni.
-Jó. Most az egyszer eltűröm a maglepetéseket. De csak és kizárólag ma. -fenyegetően hadonásztam mutatóujjammal. -Csak miattad. -tettem hozzá halkan, félve.
 Remélem ezt nem hallotta meg. Nem is értem miért mondtam. Olyan hülye vagyok.
Felsóhajtottam és a szöszire pillantottam. Szemei csillogtak, valószínűleg meghallotta az előbb véletlenül kimondott mondatom. Király!
-Mehetünk? -kinyitotta előttem az ajtót. A kocsija, amivel még régebben sikerült beleragadnunk a sárba, a kapu előtt állt. Az utcában található összes kisgyerek azt csodálta. Nagy nehezen sikerült utat törnöm a gyerekseregben és beszálltam az autóba. Niall nagyon illedelmes volt. Ki akarta nyitni az ajtót, de nem hagytam. A végén még azt hiszi itt mindenki, hogy randizunk, pedig nem. Ez volt az egyességünkben. Habár, ki tudja mi folyik most kettőnk között.
*1 óra múlva*
Niall végig titkolózott. Nem volt hajlandó elmondani, hova megyünk. Már jó pár éve élek itt, de olyan utakon mentünk, amiket még sosem láttam. Akkor jöttem rá, hogy hol vagyunk, mikor elhagytuk Londont.
-Hova viszel? -tanácstalanul néztem az utat figyelő srácra. Csak megrázta a fejét, nem válaszolt. Felsóhajtottam és visszadőltem az ülésembe. Mikor meghallottam, hogy az egyik kedvenc számom megy a rádióba, reflexszerűen felhangosítottam, mintha Mia kocsijában ülnék. Niall rám pillantott és mosolyra húzta szája szélét. Elnevettem magam, mire énekelni kezdett. Nem bírtam megállni, én is csatlakoztam.
 Alig, hogy vége lett a dalnak, megálltunk. Kinéztem az ablakon, de semmi ismerőset nem találtam.
-Hol vagyunk? -kíváncsiskodtam.
-Nem sokára megtudod. -felelte nevetve. Kiszállt és ajtót nyitott nekem.
-Köszönöm. -zavartan mosolyogtam. Niall is megvillantotta fehér fogait.
-Gyere, menjünk! -noszogatott. Belekaroltam és úgy sétáltunk tovább. Először nem tartottam túl jó ötletnek, de utána már úgy voltam vele, miért ne? Egyszer élünk.
Niall egy kis vendéglő felé vezetett. Nagyon örültem annak, hogy nem egy puccos helyre visz, ahol katonásan, úrilányként kell viselkednem. Itt önmagam lehettem. Mikor beléptünk, a lélegzetem is elakadt. Az egész étteremben egyetlen egy asztal volt. Gyertyák, mécsesek égtek, amitől nagyon hangulatossá vált a hely. Odasétáltunk. Niall kihúzta nekem a széket és sikerült majdnem a földre ülnöm. Ehhez még nem vagyok hozzászokva. Soha senki sem volt még ilyen kedves velem. Egy kicsit meg is hatódtam.
-Köszönöm. -suttogtam oda neki. Nem igazán értette, mire gondolok, de nem is baj.
 A pincér pár perc elteltével már hozta is az ételt. Niall természetesen két hatalmas adag ételt kért. Komolyan nem értem, hova fér bele ennyi kaja? Miközben ettünk, egy lassú dalt is bekapcsoltak. Niall felpattant és elém lépett.

-Szabad egy táncra? -egy kicsit meghajolt, tenyerét elém tartotta.
  Bólintottam. Tenyerébe helyeztem az enyémet és felálltam. A táncparkett közepére vezetett, közel a magnóhoz. Lassúzni kezdtünk, ami nekem nem épp az erősségem. Állandóan ráléptem a lábára.
-Nekem ez nem megy. -a hajamba túrtam és megfordultam,  hogy visszamenjek az asztalhoz, de Niall visszahúzott.
-Nyugodj meg! Csak érezd a zenét. -közelebb húzott. Feltekintettem rá és mélyen szemeibe néztem. Még közelebb engedett magához. A lábaimat már nem tudtam hova rakni. Gyorsan lerúgtam magamról a cipőket és ráálltam a lábára. Elmosolyodott és őszinte szemekkel bámulni kezdett. Folytattuk a táncot. Meg kell hagyni, így jobban ment. Már nem tudtam rálépni lábaira. A fellegekben éreztem magam. Örökké így akartam maradni és érezni akartam illatát, teste melegét. De sajnos semmi sem tart örökké.
 Egyszer csak megcsörrent a telefonja. Elengedtük egymás kezét, leszálltam lábairól. Zakója belsőzsebéből kivette a mobilt.
-Sajnálom, ezt fel kell vennem. -zavartan meredt rám. Bólintottam és elmosolyodtam.
Visszaültem az asztalhoz és vártam, hogy Niall visszatérjen. Teltek-múltak a percek. Már legalább egy fél órája beszélt, mikor meguntam a várakozást. Kimentem hozzá, de nem volt sehol. Körbejártam az éttermet, de mintha a föld nyelte volna el, nyoma veszett.
 A kocsi a helyén van, tehát Niallnak is itt kell lennie valahol. De vajon merre van? Miért ment el? Miért nem szólt?
Eme kérdések kavarogtak fejemben, mikor valaki megérintette a vállam. Ijedtemben megugrottam.
-Nem akartalak megijeszteni. -bűnbánóan nézett rám Niall. Összeráncoltam a homlokom.
-Hol voltál? -csípőre tettem a kezem.
-Sajnálom. Rengeteg mindent kellett elintéznem. Tudod nem sokára kezdődik a turné és folyton amiatt hívogatnak. -magyarázta. Felsóhajtottam. -Gyere, menjünk vissza. -próbálta megfogni a kezem, de elhúztam. Magam sem tudom, miért.
Miután visszamentünk, Niall telefonja még legalább egy tucatszor csörgött az este alatt.
 Tudom, hogy nagyon elfoglalt, de komolyan ilyenkor kell ezeket elintézni? Csak egy órát kérek, mikor nyugodtan tudunk beszélni és hülyéskedni egymással. Olyan nagy kérés ez? Mint a mellékelt ábra mutatja, igen. Bele kell törődnöm, hogy Niall minden egyes másodperce be van táblázva és ebbe nem biztos, hogy beleférek még én is.
E gondolat, mint futótűz, végigégette a szívem. Annyira fájdalmas volt ebbe így belegondolni. Mikor már az ember azt hiszi, minden sínen van, rá kell jönnie, hogy hatalmasat tévedett. A valóság a következő, semmi sincs rendben és ezt vagy elfogadjuk, vagy belebolondulunk. Azt hiszem, nekem is el kell azt a tényt fogadnom, hogy Niall és köztem talán sosem lesz semmi.
Még körülbelül fél órát töltöttünk az étteremben, mikor már mind a ketten beláttuk, talán jobb lesz, ha megyünk. Niall az udvariasságával igyekezett kiengesztelni a sok telefon miatt. Részben sikerült is neki, de csak részben.
 A kocsiban teljesen elkalandoztak gondolataim. Összegeztem az egész estét. A mennyei és a pokoli pillanatokat is. Végül két dolgot sikerült megállapítanom: 1. fülig szerelmes vagyok Niallba és ez ellen semmit sem tudok tenni, 2. sosem lehetünk együtt. Niall állandóan turnézik, egy hónap és indulnak a következő nagyszabású turnéra. Ha még sikerülne is egymásra időt szakítanunk, körülbelül havonta egyszer-kétszer tudnánk személyesen találkozni. Nekem nem erre van szükségem. Túl sokszor volt már távkapcsolatom és eddig mindegyik egyformán végződött. Niall túl fontos nekem ahhoz, hogy az érzéseim miatt tönkre tegyem mindazt, ami most olyan jó. Barátok vagyunk és azok is maradunk. Ezt nem szeretném elrontani. Fájdalmas erre így rájönni, de sajnos ez az igazság.
 Mikor megálltunk a házunk előtt, gyorsan és határozottan szálltam ki az autóból. Niall is követte a példám. Utánam futott és az ajtóban megállított.
-Lucy, sajnálom. Tudom, hogy most valószínűleg dühös vagy rám, de kérlek bocsáss meg. Nagyon jól éreztem magam. Ez egy csodás este volt, amit sajnos a telefonomnak sikerült majdnem tönkretennie. -közelebb lépett felém. Lassan, de határozottan próbált ajkaival az enyémhez jutni.
 Ez nem lesz így jó. Ha megcsókol, elvesztem a lélekjelenlétem és utána már nem fogok tudni megálljt parancsolni a szívemnek. Nem szabad hagynom, hogy megcsókoljon. SOS! Vészesen közel van. Ha nem teszek valamit, mindennek vége.
 Már majdnem megcsókolt, mikor sikerült elfordítanom a fejem. Életem talán egyik legnehezebb döntése volt ez. Nem akarok álomvilágban élni. Amint Niall észlelte a cselem, hátralépett és értetlenül nézett végig rajtam.
-Sajnálom. -suttogtam halkan. Befutottam a házba és becsuktam az ajtót Niall előtt. Belülről nekidőltem az ajtónak és szép lassan lecsúsztam a földre.
 Bárcsak elfelejthetném ezt a napot. Rengeteg dolog történt. Egész nap az érzéseim hullámzó tengerében úsztam, és most így estére úgy érzem, bele is fulladtam...