Szorult helyzet

Ennél nagyobb szívás már komolyan nem történhetett volna. Nem elég, hogy beszorulok, de még Greget is el kell tűrnöm magam mellett. Nem vagyok egészen biztos abban, hogy képes leszek megállni, hogy meg ne fojtsam vagy tépjem. De most komolyan, Fortuna ennyire utál? Nem áll szándékomban egy önsajnáltató monológot előadni, de már rohadtul unom ezt a helyzetet. Nem szokásom sajnáltatni magam...Na jó, de igen. Be kell ismernem, előszeretettel sajnáltatom magam, de általában szarkasztikus módon. Nem igazán szoktam komolyan gondolni a dolgot. Inkább viccelődöm a saját nyomoromon, meg azon, mennyire ellenem dolgozik az ég. Most tényleg,már csak egy villámokat szóró esőfelhő hiányzik a fejem felől és akkor már teljesen készen is leszek. 
Greg a feszült csendet dalolászással törte meg. Hangja mély volt. Olyan, amilyen hangtól minden lányt kiráz a hideg, de persze jó értelemben. Velem is ez történt. Nem tudtam, miért, de hangja egy kicsit segített megnyugodni, ellazulni, sőt még a gondolkodásban is nagy löketett jelentett. Mikor a srácnak ez feltűnt, mosolyogva húzódott közelebb hozzám.
-Attól még, hogy jelenleg nem ordítok veled, még nem jelenti azt, hogy egyből puszipajtásak lettünk -fegyelmeztettem, miközben próbáltam tartani a köztünk lévő távolságot, ami a férfinak igencsak nem tetszett, s gondolatának hangot is adott.
-Miért nem tudsz egy kicsit ellazulni és nem gondolni a következményekre?
Hangulatgyilkos! 
-Tudod, nem úgy mint egyeseknek, nekem vannak céljaim, álmaim, melyeket el szeretnék érni, azonban ahhoz, hogy ez megtörténjen, muszáj bizony áldozatokat hoznom -hangom száraz és nyugodt maradt.
-Megéri? Megéri lemondani az életről azért, hogy megszerezz valamit?
-Úgy beszélsz, mintha éppen most akarnám eldobni az életemet -szálltam vele vitába.
-Miért nem? -vágott vissza vigyorogva.
-Nem! -ellenkeztem továbbra is. -Amúgy meg mit érdekel az téged, hogy mit csinálok?
-Még mindig nem érted? -idegesen lépett elém. -Akármilyen nehéz is elhinni, én csak neked akarok jót és nem akarom, hogy bármi bajod essen.
-Igen, jól kezdted a mondatot, nehéz elhinni pláne, hogy minden második percben megcáfolod magad.
-Mégis mit akarsz, mit tegyek? Hogyan tudnálak meggyőzni?
-Esetleg nem kellene folyamatosan fenyegetned. Nem kéne úgy tenned, mintha te lennél Isten, aki mindent irányít. Amúgy meg honnan tudsz ennyi mindent rólam? Ki árulja el, mit csinálok, mit fogok tenni? Lehetséges ez egyáltalán?
Greg elmosolyodott, majd közelebb lépett hozzám. Mélyen szemembe nézett.
-Lucy, meg szeretnélek védeni, de ehhez szabályokat kellett létrehoznom -válaszolta kis szünet után.
-Ennek így semmi értelme -értetlenül meredtem rá.
-Attól még, hogy te nem látod a mögöttes tartalmat, az még lehet, hogy ott van.
-Részegen egy filozófussá változol? -mosolyodtam el.
-Mindenki másképp kezeli, én így.
Felsóhajtottam. Nem akartam tovább veszekedni. Tudtam, ilyenekről inkább nem érdemes vitát nyitni, mert úgyis csak még jobban összezavarodtam volna.
Egy újabb sóhajjal kísérve ültem le a padlóra. Hátamat a falnak támasztottam, s fejemet is hátrahajtottam. A sötétben egy kis ajtót vettem észre a mennyezeten. Greg a szemközti falnak dőlve támaszkodott. Hosszú csend állt be köztünk. Egyikünk sem tudta, mit mondjon. A némaságot csupán néhányszor pár sóhaj törte meg.
-Szerinted mikor jutunk ki? -kérdeztem végül minimum 10 percnyi csend után. Ugyan csak 10 perc telhetett el, mégis olyan volt, mintha egy örökkévalóság lett volna.
-Már mennél vissza a szépfiúdhoz, nem igaz? -csattant fel.
-Már megint mi bajod van?
-Csak az, hogy nem vagy képes fél percig sem élvezni az életet anélkül, hogy ne gondolj arra a felfuvalkodott kis hólyagra, aki nem tesz mást, csak megszabja, hogy mit tegyél. Mikor veszed már észre, hogy nem ő a neked való ember? Csak addig kellesz neki, míg azt teszed amit akar. Míg a szavaid az ő gondolatát sugározzák. Mikor jössz rá? Mi kell még ahhoz, hogy észrevedd?
Egy könnycsepp csordult végig arcomon. Ajkamba haraptam.

-Talán azt hiszed, hogy mindent tudsz, holott semmivel sem vagy tisztában. Fogalmad sincs arról, hogy kicsoda Niall vagy ki vagyok én. Egyedül azt szajkózod, kinek kellene lennem. Egy álmot, egy emléket kergetsz. Az egyetlen, akinek fel kellene nyitnia a szemét, az te vagy, hogy végre észrevedd, mi változott! Nem minden olyan rémes, mint ahogyan azt te leírod. Nem fogok ódákat zengeni Niallról vagy a szerelmünkről. Mint mindenkinek, neki is és nekem is vannak hibáim, de elfogadjuk és támogatjuk egymást. Belőled ez hiányzik. Senkit sem vagy képes elfogadni, csak azokat, akik megfelelnek egy bizonyos elvárásnak. Vizsgázni is kell, ha valaki esetleg a barátnőd akar lenni? Nem áll szándékomban kioktatni, mert ugyan fáj beismernem, de kettőnk közül te vagy a ravaszabb, s félek, ami elhagyja számat, ellenem is fordulhat. Azt kérdezted, mit kellene tenned, hogy ne így beszéljek veled. Akkor hirtelen nem igazán tudtam a választ, de most már rájöttem. Adj okot arra, hogy megbízzak benned! Ha már ennyit megteszel, nem ellenségként fogok rád tekinteni, hanem úgy, mint egy ismerősre. Egy olyasvalakire, aki segíthet, hogy rájöjjek, mi történt Miamiban. Ahelyett, hogy áskálódsz és nyomozol, inkább segíts.
Greg nem felelt. A sötétben közel került hozzám. Karjait körém fonta, majd magához ölelt.
-Meg fogok tenni mindent azért, hogy egy nap majd úgy tekints rám ismét, mint akkor.
Nem akartam se veszekedni, se letörni szárnyait, holott tudtam, úgy már soha többé nem fogok érezni. Jelenleg csak egy srác iránt éreztem olyat és az Niall volt.
-Kérdezhetek valamit? -pillantottam fel sötétbe burkolózó szemeibe. Bólintott, majd megvillantotta hófehér fogait. -Más már régen feladta volna, te miért nem teszed?
-Te miért nem adod fel az álmaidat? -kérdezett vissza.
Elkaptam tekintetem, majd eltoltam magamtól. Hirtelen szükségem lett a távolságra.
Az álma...Nem. Az ki van csukva! Biztosan csak félreértettem. Na de ezt? Ezt hogy lehet félreérteni? Mindegy! Nem szabad rajta agyalni! Úgy csak még nehezebbé és komplikáltabbá válnának a dolgok. Így is eléggé belevesztem a rengeteg szálba. 
-Már jó lenne, ha észrevennének minket. Kezdek klausztrofóbiássá válni -szólaltam meg a kínos csend után.
Greg arca hirtelen felderült. Mintha egy nyári napsugár könnyed játékba kezdett volna szemeiben.
-Nekem azt hiszem, van egy ötletem.
Mosolya arcomra hasonló gesztust varázsolt.
-Hallgatlak.
-Kimászunk -felelte röviden, tömören.
Szemeim kikerekedtek. Hirtelen köpni-nyelni sem tudtam.
-Megvesztél? Szerintem eltévedtél. Ez nem egy Bruce Willis film forgatása.
-Most miért? -nevetett fel. -Jó buli lesz. Kimászunk az aknába, majd a legközelebbi ajtón át a folyosóra kerülünk. Ilyen egyszerű. Ebbe nincsen semmi rizikó. Nincs mitől félned.
-Valahogy ez nem tudott meggyőzni -harcoltam az álláspontomért.
-Ne csináld már! -elém lépett. Két kezét vállaimra tette. -Hunyd le a szemed!
-Mi?
-Csak hunyd le! -erősködött. Felsóhajtottam, majd követtem utasítását. -Most pedig képzelj el egy helyet, ahol csak te és a zene vagytok. Nyugodt vagy, nincs okod az idegeskedésre. Azt tehetsz, amit csak akarsz.
-Hmm..Tetszik ez a hely -jegyeztem meg.
-Most felejts el egy pillanatra minden gondodat!
Felsóhajtotta, s sóhajommal minden baj, bú, stressz távozott testemből. Nem hittem volna, de mégis hatásosnak bizonyult ez a rögtönzött terápia. Az egyetlen zavaró tényező, Greg alkohol áztatta lehelete volt. Lassan felnyitottam szemeimet. A fiú mosolyogva állt nem messze tőlem.
-Köszönöm.
-Ez volt a legkevesebb. És most, hogy végre ellazultál, gyere és szökjünk meg! -rám kacsintott, majd gyorsan kinyitotta a lift tetejét. Izmos karjaival hamar felhúzta magát a tetőre. -Biztonságos! -kiabált be a felvonóba. Odasiettem hozzá. Kezét nyújtotta, hogy segítsen a feljutásba. Egyik kezemet erős tenyerébe fektettem, míg másik kezemmel megkapaszkodtam a lift tetejében és felnyomtam magam. -Látod? Nem is olyan vészes. -fordult felém vigyorogva, amint felértem én is.
Igaza volt. Egyáltalán nem volt félelmetes. Sokkal inkább neveztem volna izgalmasnak, mintsem megfélemlítőnek. Felettünk az akna felvonója lógott több méter magasan. Alig két méterre, tőlünk jobbra, pedig az ideális szint ajtaja húzódott. A srác arra biccentett. Óvatosan álltunk fel mindketten. Greg végig mellettem maradt, nehogy véletlenül meginogjak.
A falhoz léptünk, azonban a lift újra mozgásba lendült, s az áram is visszatért. Egyensúlyérzékem szerencsére nem hagyott cserben. Egy kicsit ugyan megremegtem, de biztos lábakon álltam. Gyorsan visszaugrottunk a felvonó belsejébe, majd már nyílt is az ajtó, ahol Mia és Shei aggódva vártak ránk...jobban mondva, rám, ugyanis amint meglátták a mellettem álló srácot, elfehéredtek. Mindkettejük szemében düh tűnt fel. Elmosolyodtam, majd megöleltem őket. Mielőtt kiléptem volna, visszafordultam Greghez.
-Köszönök mindent. Vagyis, inkább csak a történtek második felét. Ha nem lettél volna, valószínűleg már totálisan kiborultam volna -szavaimat egy kacsintással zártam le, majd követtem a lányokat a stúdióba.
Talán Greg mégsem olyan ördögi figura, mint azt gondoltam. Lehetséges, hogy még ő is képes érezni...Majd meglátjuk...