Egyenes szavak

-Szia! Megjöttem! -kiabáltam miközben beléptem az ajtón. Még mindig furcsa érzés fogott el, mikor Niall házába csak úgy, saját kulccsal jöttem be. A ház közel állt szívemhez, mégis még mindig egy kicsit idegennek éreztem benne magam. -Hahó! -felkiáltottam az emeletre is, de nem jött válasz. A konyha felé vettem az irányt. Niall kulcsai az étkezőasztalon hevertek.
Ezek szerint már itthon vagy. 

Körbenéztem. Felkaptam egy almát és azzal indultam fel a hálóba, hogy megszabaduljak a kényelmetlen ruhadaraboktól. Ahogy beléptem, megpillantottam Niallt a földön fekve. Mélyen aludt. Körülötte kották, papírok, elkezdett s félkész dalok hevertek mindenfele. Kedvenc gitárja is ott pihent mellette.
Elmosolyodtam. Óvatosan felszedtem a papírokat a szőnyegről, és egy kupacba az asztalra tettem őket. Az ágyról lehúztam az egyik takarót, hogy azzal be tudjam takarni a földön mély álomban ringó szöszit. Miközben betakartam, egy puszit nyomtam arcára, majd halkan leültem az ágyra. Csak meredtem az utcára. A háztól nem messze pár fotóst pillantottam meg, akik arra vártak, mikor kaphatnak le egy pikáns részletet magánéletünkből. Elhúztam a függönyt.
Ledőltem az ágyra, még a paplant is magamra húztam. Folyamatosan csak Blake és Greg szavai csengtek fülemben. Egyszerűen nem tudtam szabadulni eme gondolatoktól.
Melyikőjükben bízhatok meg? Egyáltalán érdemes bármelyik szavára is adnom? Elvégre, versenyezhetnének, hogy melyikőjük vert már át többször. Greg? Vagy Blake? 
Felültem az ágyon. Levettem magamról a fölsőmet. Azonnal láthatóvá vált a méretes véraláfutás, mely Blake szorítása után maradt hátra.
Mialatt én az elszíneződött bőrömet vizsgáltam, derekam körül felbukkant két kéz. Szorosan körbefont, majd szembefordított magával. Niall ült előttem. Arcán széles vigyor terpeszkedett, egészen addig, míg tekintete lila karomra nem vándorolt. Lesütöttem pillantásomat.
Nem akartam magyarázkodni, de tudtam, ezt most nem kerülhetem ki. Agyam azonnal ezernyi alibit kezdett gyártani, de egy sem bizonyult hatásosnak.
Mit mondjak? Megtámadott egy medve? Esetleg egy oposszum? Vagy csak szimplán elestem? Ja és az esés megmagyarázza, hogy miért pont egy tenyérlenyomatot formál a folt. Ezt nem fogja bevenni, bármennyire is akarom vele elhitetni. 
-Kicsim, mi történt veled? -aggódva nyúlt foltom felé. Amint hozzáért, felszisszentem. Próbáltam elnyomni a fájdalmat, de képtelen voltam. Ajkamba haraptam.Belülről rágcsálni kezdtem, hogy ez egy kicsit elterelje figyelmemet.
A szöszi, mikor látta, hogy testemet fájdalom járj át, akárhányszor csak megpróbálkozik hozzányúlni, abbahagyta a további kísérletezést. Helyette lágyan megsimogatta arcomat. Szemeiben láttam, hogy további sérülések után kutat. Felsóhajtott, mikor látta, hogy nincs más hasonló kaliberű folt testemen.
-Nem történt semmi. Ez...-haboztam. -Ez csak egy kis baleset volt -nyökögtem ki végül. Hangom elcsuklott. Képtelen voltam a szemébe hazudni. Tekintetét nem álltam, így azonnal tudta, csak kitalálom a dolgokat.
-Látom rajtad, hogy nem vagy velem őszinte. Mondd el, kérlek! Bennem megbízhatsz, hisz te is tudod! -két keze közé fogta arcomat. Érintése nyomán bőröm bizseregni kezdett.
-Hidd el, ez csak egy véletlen bekövetkezett balszerencse volt.
Niall felsóhajtott. Sóhaja ezúttal panaszos és lemondó volt. Felállt mellőlem.
-Lucy, pontosan látni lehet rajtad, hogy hazudsz, de nem értem, miért. Azt hittem, hogy ennél jobb a kapcsolatunk.
-Jobb is! -vágtam rá egyből. -Én csak... -hangom megremegett. Az előbbi magabiztosságot, bizonytalanság váltotta fel.
-Te csak? Csak mi? -vonta fel szemöldökeit. Tekintetén látszott a csalódottság, a lemondás, a féltés és a bánt.
-Csak nem akarlak olyan dolgokkal terhelni, amik ennyire lényegtelenek -feleltem kis szünet után.
Niall elmosolyodott, megrázta fejét, majd visszaült velem szembe. Hüvelykujjával megcirógatta arcomat, miközben másik kezével megfogta az én kezemet.
-Azzal, hogy titkolod, elárultad, mennyire fontos dologról van szó. Ha csak valami jött-ment semmiség lenne ez az egész, akkor nem kellene miatta veszekednünk, mert csak egyszerűen elmondtad volna -felsóhajtott. -Szóval, elárulod végre, hogy mi történt a karoddal, vagy a lányokhoz kell fordulnom?
Elvigyorodtam.
-Néha elfelejtem, mennyire határozott tudsz lenni, ha akarsz -jegyeztem meg kuncogva. Az énekes is elnevette magát.
-Szóval? -nem hagyta, hogy eltereljem a témát.
Mély sóhaj szakadt ki belőlem.
-Volt egy kisebb veszekedésünk, mely során Blake a kelletnél erősebben szorította meg a karomat.
-Blake? Blake tette? -kikerekedett szemekkel bámult rám.
-Igen, miért? -értetlenül fürkésztem szemeit. Mintha összezavarodott volna. Fejében káosz dúlt. Egy pillanaterejéig olyan érzésem támadt, mintha tudna a történtekről csak éppenséggel másképp.
-És min veszekedtetek?
Haboztam. Tudtam, nem lenne jó, ha elárulnám a valódi okát, de az sem vezetne célra, ha hazudnék. Két tűz közt égtem, de végül az őszinteséget választottam.
-Greg megjelent a forgatáson és ez a többieknek kicsit sem tetszett. Kiálltam mellette, ami miatt megkaptam, hogy teljesen megváltoztam az utóbbi időben és hogy már rám sem lehet ismerni. Mikor Greg megpróbált megvédeni, Blake elkapta a karomat és rászorított. Mialatt ők ketten heves szócsatát vívtak, engem ide-oda rángattak, akárcsak egy marionettbabát -foglaltam össze röviden.
Niall szemei ezúttal még jobban kikerekedtek. Zavartan nyúlt telefonja után.
-Mindjárt jövök -szólt oda halkan, majd kiment a szobából. Behúzta maga mögött az ajtót, de ez engem egy cseppet sem zavart.
 Óvatosan, megfontolt lépésekkel kisurrantam a hálóból. Niall a nappaliba rohant. A lépcsőfordulóban bújtam meg, míg ő telefonált. Az ő szavait hallottam ugyan, de azt nem tudhattam, hogy kivel is beszél.
-Miért mondtad azt, hogy ő bántotta? -Niall hangja ingerült volt. Homlokán kidagadt ereit még onnan fentről is pontosan ki lehetett venni. -Tényleg? Ő egészen mást állít -csend állt be. A másik fél hosszasan magyarázkodott, mialatt barátom fel-alá mászkált a földszinten. -És ha nem hiszek neked? Nem ez lenne az első alkalom, hogy a saját malmodra hajtod a vizet. Ne! Most te hallgass meg! Lucy, azt mondta, hogy nem ő tette. Miért hazudna nekem?
Ezek szerint rólam..vagyis rólunk megy a vita. Kíváncsi lennék, hogy ki az, aki meghamisítja a valóságot és egy furcsa fedősztorival áll elő? Egyáltalán kinek van ebből haszna? Ó! Megvan. Hát persze. Ki más nyerne az ügyön, ha nem Blake. Gyűlöli Greget és így még inkább keresztbe tehet neki, ha még Niallt is ellene hangolja, aki így sem rajongott túlzottan a srácért. Legutóbb Blake miatt szakított velem Niall és nem hagyom, hogy megint kételyeket ébresszen benne. Azt már nem. 
Felálltam. Már éppen indulóba voltam, mikor megtorpantam.
-És ha igazat mond? Mi van ha Blake tette és nem Greg? Egyáltalán te honnan tudsz minderről? Ott voltál? -a szöszi kérdési hallatán elbizonytalanodtam. Már nem tudtam, ki van a vonal másik végén. Visszaültem előbbi rejtekhelyemre, még mielőtt kiszúrhatott volna. -Már nem tudom, mit és kinek higgyek. Arra kérsz, hogy ne bízzak meg a barátnőmben, miközben a te sztorid is épp annyira sántít mint az övé -felsóhajtott. Még megvárta a másik fél reakcióját, majd folytatta. -Még át kell gondolnom ezt az egészet. Most felmegyek, mert gyanús lesz, ha ilyen sokáig elmaradok -elköszönés nélkül nyomta ki mobilját.
Futni akartam, de moccanni sem bírtam. Letaglóztak az előbb hallottak.
Nem csak te nem tudod, mit gondolj, de már én sem. Ki akar éket verni közénk azzal, hogy engem állít be a hazugnak? Oké, nem vagyok szent, gyakran titkolózom, de ebben nem rejtettem el az igazságot. Valaki tudja, hogy titkok mögé rejtőzöm és ezt használja ki. Ha nem vigyázok, sikerrel is jár. 
Még pont időben kaptam észbe. Visszarohantam a szobába, ahol az ágyra vetődtem. Már nem vacakoltam azzal, hogy halkan közlekedjek, sem azzal, hogy az ajtót is eredeti állapotába hajtsam vissza. Össze voltam zavarodva.
Niall belépett. Arcán döbbenet ült, mikor meglátta a nyitott ajtót. Azonnal tudta, hogy mindent hallottam.
-Lucy, én...-kezdett bele, de közbe vágtam.
-Kivel beszéltél ott lenn? -kérdésem szárazon csengett. Az énekes nagyot nyelt, szemét lesütötte.
-Nem mondhatom el -válaszolta félve. Nem válaszoltam semmit. Magamra kaptam egy pulcsit, a táskámat, s már el is hagytam a szobát. Az előtérben egy kabátot és kedvenc bokacsizmámat is felhúztam, majd átléptem a küszöböt. -Várj!
-Mégis mire? Hiszel nekem vagy sem? -mélyen szemébe néztem. Ajka szóra nyílt, de hang nem hagyta el őket. -Köszönöm a választ -becsaptam magam mögött az ajtót.
Nem volt konkrét úti célom, csak mentem, mígnem egy ismerős helyen nem találtam magam, egy ismerős arccal szemben...

Manipuláció

-Nem értem, miért olyan nagy baj, ha ő is itt van -értetlenül néztem végig a körém gyűlt embereken.
-Most komolyan beszélsz? -szegezte nekem kérdését Mia. -Greg az oka minden rossznak, ami veled, velünk történt.
-Elismerem, hogy régebben zűrős volt, de megváltozott. Már nem akar nekem ártani -úgy éreztem, muszáj felvennem a kesztyűt. Valahol mélyen feléledt bennem egyfajta védelmező ösztön.
-Megváltozott? Mégis mikor? Az utóbbi két órában? Ugyan már Lucy, vedd észre, hogy ez csak egy újabb csel, amivel a közeledbe férkőzhet! -Blake erényesen vette át a szót barátnőmtől.
-Te már csak tudod, nem igaz? Te is folyton ezt csinálod -vágtam vissza. Blake vonásai megkeményedtek, szemeiben düh lángolt. Láttam rajta, hogy ezúttal túl messzire mentem, de nem érdekelt.
-Pontosan. Én is ezt csinálom, ezért felismerem.
-Olyan nehéz lenne egy másodpercre a jót feltételezni valakiről? -tekintetem végigsiklott mindannyiukon.
-Lucy, mióta vagy te ennyire naiv? -vonta fel szemöldökeit Sheila.
Vigyor rándult arcomra.
-Nem vagyok naiv, csupán képes vagyok a felszín alá látni.
-Éppen ezzel leplezted le a naivitásodat -jegyezte meg lekezelően Blake.
-Ha benne nem is, legalább bennem bízzatok meg! -próbáltam Blaket kizárni a beszélgetésből, így a lányok felé fordultam.
-Próbálunk, de akárhányszor megbízunk benned, mindig egy újabb és újabb hazugsággal állsz elénk -válaszolta Mia. Szavai hallatán szívem összerándult. Torkomban csomó képződött.
-Így van. Fáj beismerni, de az utóbbi időkben már rád sem lehet ismerni. Teljesen megváltoztál -vette át a szót Shei.
-Igen? Megváltoztam volna? -hangom bizonytalanul megremegett. Tettem egy lépést hátra. Greg alig pát méterre állt tőlem, végig engem bámult. Egy pillantást vetettem rá, majd ismét a lányok arcát fürkésztem. Mindketten egyszerre bólintottak.
-Ugyan már, nem kell ide az önsajnálat -törte meg a csendet Blake. Legszívesebben azonnal behúztam volna neki. -Igazuk van. Teljesen kifordultál önmagadból. Papolsz itt arról, hogy őszintének kell lenni a másikkal, holott te is csak akkor mondasz el bármit is a barátnőidnek, mikor már nincs más választásod, de általában még akkor is ködösítesz. Csupán az újabb és újabb hazugságok hagyják el a szádat. Talán észre sem veszed, mert már annyira hozzád nőtt. Csodálom, hogy még képes vagy észben tartani azt a rengeteg csalást, amivel mindenkit behálózol. Elítélsz, csak mert én cseleket alkalmazok, de hagy tegyem fel a kérdést, te mennyivel vagy jobb nálam? Vagy akár Gregnél? Annál a srácnál, aki miatt a szeretteid veszélybe kerültek? Vagy már el is felejtetted? Megfeledkeztél arról, hogy ő juttatta Alisont kórházba, mikor te megígérted neki, hogy megvéded? Szerinted ő mit szólna mindehhez? Hogy esne neki, ha látná, az ellenséggel szövetkeztél? Nyisd végre ki a szemedet és ahelyett, hogy az észt osztod, inkább gondolkodj egy kicsit! -Blake a végén már kiabált, s megragadt az egyik karomat. Hangjára mindenki felkapta a fejét. Peter a kíváncsi statisztákat megpróbálta elterelni, akárcsak a stáb nagy részét. Egyesek videóra vették az egészet, de ez akkor nem érdekelt. Kisebb gondom is nagyobb volt annál, mintsem az a felvétel.
Akárcsak mindenki, Greg is pontosan értette a veszekedés témáját. Tudta, róla van szó. Nem is tépelődött sokat, azonnal közénk lépett.
-Engedd el! -fordult Blake felé.
-Na ide figyelj, te nekem ne parancsolgassál, világos? -a srác szemei valósággal lángoltak.
-Vedd le a mocskos kezedet Lucyről, különben...
-Különben mi? -kérdezett vissza Blake.
-Különben esküszöm egy zacskóban fogják elszállítani az apró cafataidat -Greg szavai szárazak voltak. Kirázott tőlük a hideg.
-Elég volt! -kiáltottam fel. -Fejezzétek be mind a ketten!
-Lucy, ez a tag...-fordult felém aggódva Greg.
-Jól vagyok, oké? Nincsen semmi gond. Majd én megoldom. Ez az én ügyem, nem a tiéd -csitítottam.
-Úgy bizony, takarodj vissza Miamiba! Itt már a kutyának sem kellesz -Blake szándékosan hergelte. Azonnal elém villant a metróban és Niall házában látott Greg.
Ha megint előjön az az énje, itt nem fogom tudni lenyugtatni. Nem, amíg itt van Blake. 
-Blake, fejezd be! -erényesnek, erősnek próbáltam tűnni, de hiába. Rászorított karomra, amitől felszisszentem.
-Lucy, a barátom vagy, de ha még egyszer beleszólsz, akkor nem állok jót magamért -suttogta fülembe.
-Ha hozzá mersz érni, beverem a képedet -jegyezte meg indulattól fűtve Greg.
-Blake, szerintem is igaza van Lucynek és Gregnek, elég volt. Túl messzire mész -szólt közbe Sheila.
Hirtelen Peter jelent meg a színen még azelőtt, hogy Blake reagálni tudott volna Shei szavaira.
-Mi folyik itt? -kérdezte, mialatt végigmért mindannyiunkat. Szeme először Gregen, majd rajtam és Blaken akadt meg. -Blake, te meg mit művelsz? Ereszd el Lucyt!
A srác nem mert ellent mondani felettesének. Elengedte karomat. Azonnal elléptem mellőle. A lányok magukhoz húztak, míg Greg alaposan átfürkészett pillantásával.
-Jól vagy? Lucy, mi annyira...
-Hagyjátok! Igazatok volt, nem csak a dolgok, de én is megváltoztam. Sajnálom. Őszintének kellene lennem, de nem tudok. Nem azért mert nem bízom bennetek, egyszerűen csak így vagyok programozva. Nem szívesen beszélek az érzéseimről -suttogtam oda nekik, mialatt magamhoz öleltem mindkettejüket. -Nincs miért aggódnotok. Nem teszek semmi olyat, amivel árthatnák magamnak -tekintetem Gregre vándorolt. -Nem kérem, hogy bízzatok meg benne, csak azt, hogy bennem. Tudom mit teszek még akkor is, ha ez nem látszik.
Elmosolyodtak, mindketten egyszerre sóhajtottak fel.
-Lucy, elmondanád, mi folyik itt? Egyáltalán kiről beszéltetek? Ki az a Greg? -szegezte nekem kérdéseit Peter. Arca komor volt. Nagyot nyeltem. Az említett fiú már majdnem megszólalt, mikor, közbevágtam.
-Blake szeretne a színészi szakmában elhelyezkedni, és megkért, hogy gyakoroljak vele -ugyan kicsit bizonytalanul beszéltem, de ezt próbáltam kiküszöbölni. A többiek kikerekedett szemekkel pislogtak rám. -Éppen egy fontos szembesítő jelenetet próbáltunk. A meghallgatáson is ezt a részt kérik -tettem hozzá.
Körbenéztem, s az egész csapat bólogatott. Még Greg is, holott nyílt titok volt, hogy mennyire keresztbe tett volna a srácnak.
-Igaz ez? -Peter Blake felé fordult.
-Igen igaz. Nem akartam szólni addig, míg biztos nem voltam a dolgomban -válaszolta félszegen.
Most legyen nagy a szád. Az előbb még játszotta itt a nagy legényt, most meg olyan, akárcsak egy kétéves a szellemkastélyban. 
Peter nem kérdezett többet, csak csendesen elsétált. Látszott rajta, hogy bosszantja ez az egész, s valószínűleg sejtette, hogy minden hazugság volt, mégsem szólt egy szót sem.
Mind felsóhajtottunk. Greg aggódva mellém lépett, ugyanis Blake szorosan elém állt.
-Igen? -felvontam egyik szemöldököm.
-Ugyan segítettél, de ez nem változtat azon, amit előtte mondtam.
-Nem is vártam el, hogy megváltoztasd a véleményedet, de te se várd, hogy legközelebb is kimentsem a seggedet a bajból! -vágtam vissza nyugodtan. Nem akartam több vitát. Elegem volt a veszekedésből és a feszültségből. Hátrálni kezdtem, majd megfordultam.
-Lucy! -kiáltott utánam Mia.
-Mindjárt visszajövök -nyugtattam meg.
Besiettem az erdőbe. Egészen a forrásig meg sem álltam. Csak rohantam és rohantam. Egyedül akartam lenni a gondolataimmal. Végig akartam gondolni Blake minden egyes szavát. fájt beismernem, de igaza volt.
Ahogy a forráshoz értem, leültem egy kidőlt fatörzsre.
Megváltoztam. Sokkal jobban, mint azt eddig gondoltam volna. Jóban lettem Greggel, akitől eddig rettegtem. Hiba volt? Megbízhatom benne? Vagy ez is csak egy újabb mesteri színjáték? Újabb taktikai lépések sorozata? Csak báb vagyok, vagy végre letettük a fegyvereket? 
Léptek neszére kaptam fel fejemet.
-Hagyj magamra! -szóltam rá az illetéktelen behatolóra.
-Azt nem -vágta rá határozottan. Felpillantottam. Greg sietett éppen felém.
-Mit keresel itt?
-A többiek aggódnak érted. Gondoltam megnézem, jól vagy-e.
-Téged küldtek azért, hogy lecsekkold, nem fulladtam-e még bele a patakba? -vontam fel szemöldökeimet.
Összeráncolta homlokát.
-Nem. Magamtól jöttem. Nem érdekel, hogy ők mit akarnak. Nekem csak az számít, te jól vagy-e -közelebb jött hozzám. Elém guggolt. Kezével óvatosan megsimogatta a karomat, éppen ott, ahol Blake megszorította. Arcom megrándult, ahogy hozzám ért. A férfi szemeiben azonnal féltés csillant meg. Finoman lehúzta rólam a kabátot éppen annyira, hogy láthassa a méretes lila véraláfutást. Egész pontosan ki lehetett venni Blake ujjainak nyomát. Greg ingerülten pattant fel a földről.
-Maradj! Jól vagyok -keze után kaptam. -Ez csak egy folt. Semmi komoly. Ennél már szereztem csúnyábbakat is.

Greg magához húzott. Szorosan körém fonta karjait. Homlokon csókolt.
-Nem hagyom, hogy bárki is ártson neked, kerül, amibe kerül -suttogta alig hallhatóan.
-Greg, nem vagyok már kislány. Képes vagyok megvédeni magamat.
-Igen? -kérdezett vissza nevetve.
-Talán nem hiszel nekem? -eltoltam magamtól.
-Őszintén? Nem. -felelte nevetve.
-Vigyázz, mert ez a kettő itt gyilkolásra termett -dugtam orra alá mindkét öklömet.
-Igazi tigris lettél -jegyezte meg széles vigyorral arcán.
-Az élet megedzett -feleltem egy sóhajjal átkötve.
Visszaültünk mindketten a fatönkre. Csak bámultam a vizet, ahogy előtör a föld mélyéről.
Talán igazuk van. Lehetséges, hogy tévedek, de mi van ha nem? Ha mindez színjáték, akkor legalább addig jól érzem magam, míg tart, s majd a többire később gondolok. Greg kiismerhetetlen, így ha még a többieknek van is igaza, nem jutok előrébb. A válaszaimat úgysem fogom megkapni, akkor pedig nem mindegy, hogy csak ismételgetem gépiesen a kérdéseimet vagy élvezem az életet, s szórakozok egy kicsit,  

Videoklip

Lucy, ébresztő! Ébresztő! Ki az ágyból! -Sheila sikítása és ugrálása ébresztett fel.
-Mi van? -fáradt szemeim lassan kinyitódtak barátnőm heves rázására. Rápillantottam az órámra, majd vissza Sheire. -Hajnali 4 óra van. Mi a francért keltettél fel? -magamra húztam takarómat, hogy tovább aludhassak.
-Lucy, ma kezdődik az új dalunk klipforgatása. Muszáj indulnunk! -ingerülten rántotta le rólam meleg, puha takarómat.
-Egyáltalán, hogyan jutottál be? -kérdeztem, miközben felültem.
Sheila megrántotta a vállát, s elmosolyodott.
-Niall megunta, hogy egy órán át dübörögtem az ajtón, így beengedett.
-Szóval, feláldozott azért, hogy ő nyugodtan aludhasson -jegyeztem meg nevetve.
-Ilyen az élet. Szokj hozzá! -oldalba bökött, majd felsegített az ágyból. -Rád férne egy kiadós fürdő.
-Szeretlek, de ha még egyszer beszólsz, esküszöm, hogy egy szál fehérneműbe küldelek ki a hidegbe! -villogtam rá fenyegető, vérben forgó szemekkel. Ez történik, ha engem valaki korán reggel, hajnalba felver az ágyból. -Még mindig keménykedsz? -felvontam egyik szemöldököm, de elnevettem magam.
Shei is hangos nevetésben tört ki.
-Nyugi kis tigris! Nem akarok háborút szítani -feltette védekezően mindkét kezét. Magamhoz öleltem.
-Fú! Igazad van. Tényleg rám fér egy kiadós fürdés -megszagoltam magam. -Oké, ettől a szagtól még a virágok is lekókadnak. Mennyi időm van összekapnom magam?
-Mínusz 5 perced -vágta rá félvállról.
-Akkor a buszon fürdök -feleltem, majd magamra kaptam egy nadrágot, pulcsit, sálat és sapit. Niall még az ágyban feküdt. Az előbbi jelenetet is átaludta. Még egy atombomba támadást is nyugodt szívvel átaludt volna. Adtam az arcára egy puszit, s az asztalhoz léptem. Egy kis cetlire ráírtam távozáson okát, majd kiléptem Sheivel karöltve az ajtón. -Mia? .fordultam felé.
-Vele a helyszínen találkozunk, mert Harryvel ott vannak nem messze.
Bólintottam. Gyorsan felmásztam a buszra. Azonnal berohantam a kis mobilfürdőnkbe. Elég gyorsan elkészültem. Villámtempóban lezuhanyoztam, fogat mostam. A hajammal és a sminkkel nem foglalkoztam mert tudtam, a fodrászok és a sminkesen úgyis újrakezdik. Amint végeztem, bemásztam a régi zugomba. Shei nem hagyott nyugodni. Befészkelte magát mellém, a laptopjával együtt. Karikás szemekkel meredtem rá, miközben ő vidáman olvasgatta a legújabb twitteket. Némelyik igazán érdekesnek bizonyult. Nem is gondoltuk volna, hogy ilyen reakciókat vált ki egyesekből a dalunk. Valamint furcsa szemmel néztünk, mikor egy számunkra ismeretlen árulta a fehérneműnket.
-Neked hiányzik bármi is a fiókodból? -kérdeztem barátnőmtől egy szelet kenyér elmajszolása közepette. Megrázta a fejét, mire nevetésben törtünk ki. Hirtelen a semmiből Blake bukkant fel. Csatlakozott hozzánk, amit Shei igencsak ferde szemmel nézett.
-Miről maradtam le? -kérdezte izgatottan.
-Éppen azt beszéltük, ki a legidiótább ismerősünk és képzeld, rád gondoltunk -vágta rá barátnőm. Nem akartam rákontrázni, mert tudtam, nem kellene még őt is magam ellen hangolnom, de már csak a jelenléte is frusztrált és idegességgel töltött el.
-Én csak barátkozni jöttem -jegyezte meg Blake védekezésképpen.
-Erre azelőtt kellett volna gondolnod, hogy keresztbe tettél nekünk! -förmedtem rá most már én is. A srác szemei kikerekedtek, arca elvörösödött a dühtől. Kezét ökölbe szorította. A levegő feszültséggel telt meg. Szint már tapinthatóvá is vált a köztünk vibráló düh, harag, csalódottság. Sheilat ez különösebben nem zavarta, tovább olvasgatta az üzeneteket, engem viszont annál inkább. Hosszas percekig szemeztünk egymással. Méregettük a másikat, felállítottuk magunkban az erőviszonyokat. Végül Blake törte meg a csendet. Felsóhajtott, kihátrált a bunkerunkból.
-Igaz a mondás, miszerint aki nem hagyja, azon nem lehet segíteni.
Hangja még sokáig zengett fejemben, holott Shei próbálta elterelni a figyelmemet. Olvasgatott pár kedves üzenetet, némelyik rajongót visszakövette. Még egy videót is elkezdett, de mivel látta rajtam, hogy a fejemben még mindig ott motoszkálnak szavai, inkább nem erőltette.
Végül, több mint két órányi buszozás után megérkeztünk az isten háta mögötti kis helyszínünkre. Ahogy kiszálltam a buszból, orromat megcsapta a friss, erdei levegő. Előttem egy hatalmas tó terült el, a túlpartján, a fák sűrűjében egy kis faház búj meg. A táj varázslatos volt és magával ragadó. Azonnal késztetést éreztem, hogy befussak az erdő mélyére, azonban Shei fejcsóválással jelezte, hogy nem tanácsos ezt megtennem.
Miközben én a csillámló víztükör látványától ájuldoztam, Mia a hátamra ugrott. Ijedtemben felsikítottam, minek az lett a következménye, hogy a stáb összes tagja körénk gyűlt, s aggódó szemekkel méregettek bennünket.
-Csak nem megijedtél? -húzogatta szemöldökét kacér mosollyal arcán.
-Nem. Éppen csak próbáltam a magas C-t kiénekelni -válaszoltam félvállról.
-Persze, én pedig egy szárnyas egyszarvú hátán érkeztem a csillámpóni földemről -forgatta szemeit Mia.
Miután mindenki elkönyvelte, hogy nem történt semmi baj, csak hozzuk a megszokott formánkat, elküldtek minket a sminkesekhez és fodrászokhoz. Minimum egy órát vett igénybe, mire mindannyian elkészültünk. A csapatunk már összeszokott gépezetként működött. Telepatikusan kommunikáltak egymással, vagy csak előtte szimplán megbeszélték, hogy kinek mi lesz majd a dolga. Bárhogyan is történt, viszonylag gyorsan végeztek velünk. Már a székben ülve megkaptuk a forgatókönyvet, de részletesen csak a szabadulásunk után tudtam áttanulmányozni. Alaposan végigolvastam, s amit láttam, igencsak megfogott.
A többiek is bizakodva léptek oda hozzám. Mindkettejük arcán széles, izgatott vigyor ült. Az előző videoklipünk inkább csak amolyan  bemutatkozó videó volt rólunk, mintsem rendes, belevaló anyag. Ez azonban annak a szöges ellentéte volt. Minden apró részlet precízen ki volt dolgozva. A ruhákról képeket csatoltak a jelenetek mellé. Némely darabok látványától már akkor fázni kezdtem, de ennek ellenére nem kezdtünk el panaszkodni. Peter elégedett arccal lépett oda hozzánk. Sejtette, hogy nem fogunk kivetnivalót találni a forgatókönyvben. Igaza is lett. Ragyogó szemekkel futottunk fel a buszra, hogy magunkra kapjuk a már előre kikészített ruhákat. Természetesen először a legvékonyabb darabokkal kezdtünk. Magunkra kaptunk még a kabátunkat is, ugyanis anélkül majdnem megfagytunk.
Valószínűleg a többieknek is feltűnt ez, ugyanis mobilkályhákat tettek a helyszín köré. Először a tóhoz mentünk. Próbaképpen megnéztem, milyen hideg a víz. Ujjaim majdnem megfagytak ahogy a jéghideg víz hozzámért. A lányok nevetve öleltek meg. Kezünkben ott lógott a forgatókönyv. Mindannyian próbáltunk átszellemülni, de ebből az lett, hogy alig tíz perc elteltével már kiforgattunk mindent és az egész paródiába csapott át. Mindenfajta nőiességünket otthon felejtettünk. Kecsességünket még Shrek is megirigyelte volna.
Sikeresen elértük azt a pontot, mikor már a stáb is röhögőgörcsöt kapott a szerencsétlenkedéseink láttán. Peter a fejét fogta nevetve. Szinte hallottam gondolatait: Akkor így még neki 100 font, neki is még egy 100-as.
Nagy nehezen egy óra alatt leforgattuk azt a pár percet, ami később a videóba is bekerülhet. A ruhánkat nem cseréltük át, csupán a helyszín változott. Bevonultunk az erdőbe, s ott folytattuk tovább. Szerencsére eltelt pont annyi idő a kettő közt, hogy mindenki megnyugodjon. A biztonság kedvéért különzártak minket, így megakadályozták, hogy időközben a további részeket is elkezdjük kiparodizálni.
Az erdei helyszín kifejezetten hátborzongató, mégis varázslatos volt. Mintha a középkorba kerültünk volna. Kidőlt fák hevertek a földön, s a lehulló lombok közt át-átcsillant a napfény. Éreztem, ahogy az arcomat égeti.
A forgatás ezen szakaszában először külön-külön készítettek rólunk felvételt. Papíron még volt negyedórám, így elindultam felfedezni az erdő mélyét. A fák sűrűjében igazán elevennek éreztem magam. Szaladtam, rohantam a lehullott levelek közt. A völgyben egy patakot találtam, ami a tavat táplálta. Egésze a forrásig követtem. Leültem egy kidőlt farönkre, s csak hallgattam az őszi táj lágy neszét. Az arcomat sütő nap kezdett felmelegíteni, már nem fáztam annyira a vékony felsőm miatt. Szoknyámat kezdtem piszkálni. A ruhákkal nem volt sosem bajom, mégis a szoknyák valamiért feszélyeztek. Ez most sem volt másképpen. Felálltam, hogy egy kicsit lejjebb húzzam, mikor halk léptekre figyeltem fel. Azonnal felpattantam, s megfordultam. Valamiért már meg sem lepődtem azon, hogy Greg állt ott előttem, mégis szavaim automatikusan hagyták el ajkamat.
-Te meg hogyan kerülsz ide? -vontam fel szemöldökömet.
Ajkai szóra nyíltak, végül semmit sem mondott. Jobb is volt. Arcán megszokott vigyora tündökölt. Felnevettem pillantása láttán.
-Oké, oké! Nem kérdeztem semmit -tettem hozzá nevetve. Közelebb lépett hozzám. -De most komolyan, honnan tudod mindig, hogy hol vagyok? -kérdésem ezúttal komoly volt. Választ szerettem volna kapni, holott tudtam, arra hiába várok.
-Egy bűvész sem leplezi le saját trükkjeit. Akkor én miért tegyem?
-Nem ér kérdésre kérdéssel válaszolni -néztem rá morcosan.
-Megígérem, egyszer majd elárulom...
-De nem ma! -vágtam közbe egy sóhajjal átkötve.
-Látod, tudod te ezt -oldalba bökött, majd rám kacsintott. -Egyébként mi ez a szeles gönc rajtad? Nincs esetleg meleged? -szemét forgatva nézett végig rajtam. Szerencsére gondolataiba nem láthattam be, de arca mindent elárult.
-Ne szólj semmit! -fenyegetve mellkason böktem. -Nem én választottam ezt a lenge valamit. Ha rajtam múlna, farmerban és kötött pulcsiban állnék most itt.
-De az nem elég szexi -kontrázott rá.
-Nem azt akarom, hogy a CD-nket azért vegyék meg, mert prostiként vonaglunk a kamerák előtt, hanem azért, mert hatunk az érzéseikre. Azt szeretném, ha meglátnak minket, ne csak egy pár másodperces tiszavirágnak tartsanak bennünket.
-Hidd el, a félmeztelen vonaglás is komoly érzelmeket vált ki bizonyos férfiakból.
-Hogy te mekkora egy seggfej vagy! -ellöktem magamtól nevetve. -És én még azt hittem, lehet veled komolyan is beszélni.
-Komolyan? -felhúzta egyik szemöldökét. -Jó, ha komolyan szeretnéd tudni a véleményemet, akkor megkapod. Ha folyton érzelmes dalokat énekeltek a menstruáló tinik bajairól, akkor soha a büdös életben nem fogtok egy elismerést sem kapni. Kell hogy legyen bennetek valami plusz, ami kiemel benneteket a középosztályból. Először is nem ártana egy ütős, igazi bulis dal. Ha ez megvan, már nyert ügyetek van.
Válasza egyszerre fájt és adott erőt. Igaza volt és ez bántott igazán. Sosem szerettem, ha más mondta meg, hogy mit tegyek és eme tulajdonságom most is kivillant. Azonnal ritmusötletek jutottak az eszembe. Már hallottam fejemben a komplett, egyedi hangzást. Vigyorogva öleltem meg a srácot.
-Te egy zseni vagy, de ne szokj hozzá, hogy ezt megmondom!
Rápillantottam órámra, majd futásnak eredtem. Greg értetlenül pislogott rám. Intettem neki, hogy ő is jöjjön. Mire visszaértünk, pont befejeződött Shei forgatása. Mindenki kikerekedett, rémült szemekkel bámult ránk.
Oké, talán hülye ötlet volt őt idehozni, tudva, mindenki utálja. 
A lányok aggódva rántottak el a fiú mellől.
-Lucy, mi a franc folyik itt? Mit keres ez itt? -Mia tekintete megvetésről árulkodott, akárcsak Sheié és Blakeé is...

Tükröm, tükröm...

Amióta megláttam Greg kettős oldalát, sem aludni, se koncentrálni nem tudtam. Folyton azon zakatolt az agyam, hogy vajon van-e erre bármiféle megoldás? Lehetséges-e, hogy a hátborzongató énje rejtve maradjon, míg a kedves a felszínre törjön? Van-e arra valamiféle trükk, hogyha előjönne a másik fele, akkor mivel lehet visszazárni? Több ezernyi ehhez hasonló kérdés kavargott fejemben. Minden egyes pillanatban, mikor már korábban próbáltam magam fékezni, azt vettem észre, hogy ezen agyalok. Megoldásokat keresek, terveket készítek, holott tudom, hiába. Ez nem egy megfázás, amiből csak úgy egy-kettőre kigyógyítható az ember. Ennél ez sokkal komplikáltabb, s pont emiatt nem tudtam az egyik talán legfontosabb kérdésre választ adni: Eláruljam a többieknek, hogy mit tudtam meg, vagy tartsam titokban, újabb falakat húzva ezzel közém és a szeretteim közé?!
Csak hánykolódtam, forgolódtam. Éjszakánként felriadtam, mert magam előtt láttam Greg szinte vörösen izzó szemeit. Akárhányszor felébredtem, homlokomról patakokban folyt le a veríték, akárcsak testem többi szegletéről. Próbáltam nem felverni Niallt mély álmából. Óvatosan kimásztam az ágyból. A székről elvettem a köntösömet, majd átsétáltam a fürdőbe. Vacogtam, mikor a házban kellemes hőmérséklet honolt.
Megmostam arcomat, s a tükörbe meredtem. Nem láttam mást, csak egy kétségek közt vergődő, kialvatlan, szürke lányt, kinek szemei alatt méretes fekete karikák húzódtak. Hajam kócos volt a sok forgolódás miatt. Lábaim reszkettek. A rémálmok szűnni nem akaró aggódással töltöttek el. Rávilágítottak a valódi problémára.
Akkor sikerült visszafognom, de mi van, ha legközelebb már nem leszek ilyen hatásos? Akkor mihez fogok kezdeni, de ami fontosabb, ő mit fog tenni? Greg korántsem az a szende srác, aki megriad, ha valakinek be kell mosnia, sőt élvezi, ha erejét fitogtathatja. 
Felsóhajtottam. Mélyen hajamba túrtam, úgy szemléltem tovább arcomat. Az utóbbi napokban, mintha éveket öregedtem volna. Szemeimből eltűnt a fény, az életkedv. Helyükön csak a zavarodottság, a kétségbeesettség, az aggódás ült. Szinte már magamra sem ismertem. Egy könnycsepp csordult végig arcomon a bal szememből kiindulva egészen az államig. Magamra elöltettem egy mosolyt, majd letöröltem a nedvességet orcámról.
-Lucy, jól vagy? -Niall lágy hangja szólalt meg mögülem. Eddig észre sem vettem, hogy mögém osont. Ajkamba haraptam, bólintottam. Karjai körém fonódtak, óvatosan szembefordított magával. Nem mertem szemébe nézni, mert tudtam, azonnal kiolvasná a bennem lakozó fájdalmat, így lesütöttem tekintetem. Nem vacakolt ezzel sokat. Finoman állam alá nyúlt, s felhajtotta fejemet, ezzel együtt egész tekintetemet. Pillantásunk véletlenül találkozott, de utána már nem tudtam kiszakítani magam átható nézéséből. -Kicsim, látom rajtad, hogy valami nagyon bánt. Kérlek, mondd el, hogy mi az! Hátha tudok segíteni.
Megráztam fejem, így ki tudtam szakadni tekintetének rabságából. Ismét a földet bámultam.
-Nem fontos. Tényleg. Említésre sem méltó -feleltem hamis mosollyal arcomon.
-Köze van hozzád, úgyhogy igenis méltó arra, hogy beszéljünk róla -erősködött. Megfogta kezemet, így húzva maga után vissza a hálóba. Leültünk az ágyra. Végig a kezeimet bámultam, közben egy hatalmas csomó képződött a torkomban. -Kicsim, megbízhatsz bennem, ugye tudod? -Niall kérdésére csak bólintással válaszoltam. -Akkor nem értem. Miért nem avatsz be engem is? Hisz nézz ránk! Együtt élünk, egy párt alkotunk, nincsenek titkaink előttünk. Mindent megbeszélhetünk egymással.
Az ír fiú szavai csak tovább dagasztották a már így is fojtogató gócot. Ajkamat harapdálni kezdtem belülről, miközben az ujjaim tördelése is elkezdődött. Niall pontosan látta rajtam, mennyire emésztenek gondolataim. Számára nyitott könyv voltam. Gesztusaimból, mimikáimból pontosan tudta, hogy ez  nem csak egy apróság, hanem valami sokkal mélyebb, komplikáltabb dolog.
Ajkaimat szólásra bírtam, de hang nem távozott torkomból, csupán egy sóhaj szakadt ki belőlem. Niall is ugyanezt tette.
-Értem. Így más minden világos -jegyezte meg halkan, gondterhesen. Felállt mellőlem. Ezúttal ő sem nézett szemembe, kerülte pillantásomat. -Nem bízol meg bennem. Azt hiszem, az éjszaka hátralévő részét egy másik szobában töltöm -tette hozzá fájdalmasan.
Szívem összeszorult, ujjaimat ökölbe húztam. Felpattantam az ágyról, majd azzal a lendülettel Niall keze után kaptam. Értetlenül nézett végig rajtam. Most először szánt szándékkal kapcsoltam össze tekintetünket. Azt akartam, hogy lássa. Lássa azt, mit élek most legbelül át! Lássa, mennyit tépelődök! Tudja meg, nem a bizalmatlanság az oka a titkolózásomnak, hanem az, túlságosan is szeretem, féltem ahhoz, hogy őt is belerángassam egy ilyen cifra, kacifántos ügybe, mint ami köztem és Greg között van.
Ugyan nem szóltam egy szót sem, mégis megértette. Tudta, miért emelek falakat. Pontosan tudta. Ismert már éppen eléggé ahhoz, hogy fogalma legyen arról, mikor szánom magam ilyen lépésre. De ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy nem mindenkinem engedek betekintést lelkem féltett titkaiba.
Nem mondott semmit, csak magához rántott, s szorosan átölelt. Illata megnyugvással töltött el. A torkomban éktelenkedő csomó lassan kioldódott, és térdeim is lassítani kezdtek, akárcsak szívverésem is. Testem lassan kezdett visszaállni eredeti helyzetébe.
-Sajnálom, hogy nem árulok el mindent. Nem azért nem teszem meg, mert nem bízom meg benned. Egyszerűen magamban nem bízom. Félek, ha elárulnám, azzal belerángatnálak. Nem akarlak egy olyan üggyel terhelni, aminek az én vállamat kellene nyomnia. Miattam robbant ki, így nekem is kell pontot tenni a végére, de mégis néha úgy érzem, egyedül képtelen vagyok minderre -nyökögtem ki szaggatottan. Sóhaj tört fel belőlem. -Sajnálom. Mindig megígérem, hogy többet nem titkolózom, de mindannyiszor szegem meg a szavamat. Nem tudom, miért teszem ezt. Talán belém van kódolva, de lehet, a múltam miatt. Kiskoromban hozzászoktam, hogy titkolóznom kelljen, ha nem akartam, hogy mások átgázoljanak rajtam, szeretteimen. De tudom, ez nem mentség. Már nem vagyok kislány, így döntéseket kell hoznom...
-Lucy, ne szabadkozz! -vágott közbe Niall szende mosollyal arcán. Kezével bársonyos puhasággal simogatta meg arcomat. -Nincs szükséged magyarázatra, de ezt te is tudod. Mikor megismertelek, az első dolog, ami szembe tűnt, az a fal volt, amit magad köré vontál, de tudod, ez tett olyan érdekessé. Kiismerhetetlen voltál. Tudni akartam, ki lakozik a jégpáncél alatt. Egy törékeny kiscicát? Esetleg egy harcias tigris? -fülem mögé tűrt egy elszabadult tincset. Éreztem, hogy elönt a pirosság, de szerencsére a hajnali fényekben még nem volt ez tisztán kivehető. -De tudod mit találtam? -kérdésére fejrázással feleltem. -Egy anyaoroszlánt, aki a kölykeivel nyájas, játszik velük, szeretgeti őket, de ha bárki fenyegeti őket, azonnal megvadul, és bármire képes -bókja hallatán elmosolyodtam. -És amiatt, hogy engedted ezt meglátnom, hálás vagyok. Tudom, csak nagyon keveseket engedsz be a falad mögé, ahogy velem tetted. De van itt még valami, én nem egy kölyök vagyok, aki féltő anyára vágyik, hanem én a bozontos, lusta oroszlán vagyok, aki támaszt nyújt, megvéd, ha szükséges.
Nem vártam meg míg tovább folytatja, mert tudtam, ha tovább hallgatom szavait, nem lesz mi visszafogná könnyeimet. Egyenesen Niall nyakába ugrottam. Szorosan ölelgettem, akárcsak ő engem. A magasba emelt, közben hátamat cirógatta. Könnybe lábadt szemekkel, ajkamat ajkának szegeztem. Csókja égetett, s erőt adott. Hihetetlen erőlöket áramlott szét ereimben. Szívem hevesebben dübörgött mellkasomban, de ez esetben nem a stressz tette, hanem a boldogság. Végre, napok óta először újra élőnek éreztem magam. Már nem hittem magam elveszettnek, mert tudtam. bármi is történjék, Niall fogni fogja a kezem. Ő mindig ott lesz mellettem, ha valami történne. Sosem fog cserben hagyni. Ugyan lehet, egyesek szerint naivitás az ilyet állítani, de akkor, ott ezt éreztem. Nem gondolkodtam, csak éreztem. Minden egyes porcikám ezt harsogta. Csak erre bírtam gondolni. Talán önzőség, de elfeledkeztem arról, hogy Greg alattomos személyiségét elzárjam. A pillanatnak éltem. Annak a pillanatnak, mely ismét fényt hozott a szürkeségembe. Szemeimben ismét ott csillogott a remény. Végre úgy hittem, semmi sem állhat az utamba...utunkba.
-Niall, köszönöm. Fogalmam sincs, mit is mondhatnék, én nem bánok olyan ügyesen a szavakkal, mint te. De ezt el kell mondanom: Szeretlek! És nem csak azért, mert egy oroszlánhoz hasonlítottál, hanem azért, mert más már régen lemondott volna rólam. Senki sem bírt volna ki ennyi hisztit, mint te, és ezért hálával tartozom. Azt hiszem, mégis, a leginkább azért mondok köszönetet, mert akárhányszor elesek, akárhányszor orra bukok, fennakadok, a földön fekszek, te mindig ott vagy és felsegítesz. Sosem hagysz magamra, történjék bármi. Többször szakítottunk, volt hogy én mondtam ki az utolsó szót, akadt mikor te, de mégis mindezek ellenére még mindig küzdesz értem...értünk. Ez többet jelent, mint ezernyi gyémánt, ajándék vagy bármi más.
-Szeretlek, minden egyes apró hibáddal, mert ezek alkotnak. Nélkülük nem lennél az, aki vagy. Ezek határoznak meg, irányítanak, de nem számít. Én minddel együtt, magadért szeretlek és nem engedem, hogy még egyszer ki kelljen mondanunk az utolsó szót, mely pontot tehet kapcsolatunk végére -szavai melegséggel töltöttek el. Visszafeküdtünk az ágyba, ahol szorosan hozzábújtam. Fejemet széles, izmos mellkasára fektettem. Nyugodtan hunytam le szemeimet, mert tudtam, ő vigyáz az álmaimra. Többé már nem rettegtem a gyötrő rémálmoktól...

A házban

Csak feküdtem a puha szőnyegen a plafont bámulva. Ujjaimmal az anyag mélyére túrtam. Gyomrom aprócska gomb méretűvé zsugorodott, akárhányszor csak a metróban történtekre gondoltam. Összerándultam, mikor Greg arca villant szemeim elé. Megoldást akartam találni, de fogalmam sem volt, merre induljak.
Most mihez kezdjek? Az egész csak egy feltételezés. Lehet, csak félreértettem Greg hangulatváltozásait, hirtelen feltörő agresszióját. Lehetséges, csak rossz napja volt. Persze, én pedig egy csillogó egyszarvú. Azért ennyire naiv nem lehetek. Mindig is gyanús volt a viselkedése, de ezzel a mostanival sejtelmem beigazolódott. De mi van ha tévedek? Ha mégsem? Ráküldök egy pszichológust, majd ő megfejti, mi is lapul Greg buksijában, ha már én nem jöttem rá. 
Felsóhajtottam, majd felültem a halk léptek hallatán. Niall már korán reggel elment dolgozni, így egyedül maradtam a gondolataimmal a hatalmas házban. Legalább alkalmam nyílt átgondolni a történteket anélkül, hogy bárki is megzavart volna. Nem kellett attól tartanom, valaki az összeroppanásom pillanatában rám talál. Nyugodtan szenvedhettem, ordíthattam, sírhattam, senki sem zavart meg.
Azonban a léptek zaja teljesen kizökkentett. Felpattantam helyemről, s a lépcső irányába szaladtam. Arcomon mosoly ült a gondolattól, hogy Niall mégis hamarabb hazaért, s együtt tölthetnénk a délutánt. Sajnos csalódnom kellett. A fa csigalépcsőn nem az ír szöszi jött, hanem helyette egy borostát ismerős férfi szelte a fokokat. Térdeim remegni kezdtek. Tenyerem azonnal izzadttá vált.
-Te meg hogy jutottál be? -útját szegtem, és kérdésemmel azonnal letámadtam. Greg csak elvigyorodott. Könnyed mozdulattal arrébb lökött a lépcsőn. A falnak vágódtam, míg ő tovább sétált felfelé. -Neked nincs itt semmi keresnivalód! Ha nem mész el most azonnal, kihívom a rendőrséget! -kiabáltam utána a kétségbeesés határán. Hangomon érezhető volt a félelem, itt-ott meg is reszketett.
-Csak rajta. Ha ki akarnád őket hívni, nem figyelmeztettél volna. Akkor már régen itt állnának a zsaruk a ház előtt, engem pedig éppen az egyik kocsi hátuljába próbálnának betuszkolni -válasza flegma és lekezelő volt.
Belépett a hálóba. Utánasiettem. Éppen a ruháimat pakolta bele az egyik bőröndömbe.
-Segíthetek? -álltam elé keresztbe font karokkal. Ismét rám villantotta már jól ismert gőgös mosolyát. -Elárulnád, miért is jöttél? Egyáltalán hogyan jutottál be a házba?
-Még mindig nem ismersz eléggé ahhoz, ezekre magadtól is válaszolj.
-Igen, nem ismerlek. Fogalmam sincs, ki vagy. Az egyik pillanatban még tudom, sejtem, de utána már mintha egy teljesen új arcod jelenne meg.
-Akkor szokj hozzá ehhez, mert ez az igazi, az egyetlen! -förmedt rám. Megragadta mindkét karomat, magához húzott. -Most azonnal pakolj össze, mert elmegyünk innen!
-Mi van? -kérdeztem vissza értetlenül. -Nem megyek sehova! Pláne nem veled! -próbáltam kiszabadulni szorításából, de esélyem sem volt.
-Csak azt hiszed. Velem jössz, ha kell erővel rángatlak ki!
Torkom elszorult. Alig kaptam levegőt. Mintha valaki erősen megütötte volna a mellkasomat, s a tüdőm görcsbe rándult volna. Csak álltam ott előtte reszkető térdekkel, kezekkel.
-Nem fogok elmenni innen! -nyökögtem ki végül. Hangom korántsem volt meggyőző. Még egy kisegér is kiröhögött volna. Ugyan éreztem, hogy ennyivel nem győzöm meg Greget, azért reménykedtem, hátha elérek vele valamit.
-Ami nem hajlik, az törik -jegyezte meg, majd az ágyra lökött.
Ijedten kaptam telefonom után. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy a srác nem viccel. Ha nem megyek vele magamtól, akkor majd ő beletöm a kocsijába, de akkor nem lesz köszönet. Tudtam, ez az egyetlen esélyem van. Mivel Niall száma volt az első a gyors hívók közt, őt hívtam. Egyszer csörgött ki, de akkor már késő volt. Greg elkapta a lábam, s lerántott az ágyról. A mobil kiesett kezemből. A földre esett. Greg mellé lépett, majd erővel belerúgott, ami így a falnak csapódott, s darabjaira esett.
-Mit akarsz tőlem? El akarsz rabolni? Tényleg azt hiszed, nem jönnek rá, ki tette? -kérdeztem ingerülten. Hangomból eltűnt a kétségbeesettség, helyén csupán a düh maradt. A pánik lassan elpárolgott egész szervezetemből, nem hagyva mást hátra, csak a színtiszta haragot.
-Nem számít, tudják-e. Fogalmuk sem lesz, hova viszlek.
-Megszököm -vágtam rá határozottan.
-Sok sikert hozzá.
-Ezt most tényleg élvezed? Hová lett az a kedves srác, aki jó tanácsokkal látott el? Aki mindent megtett volna azért, hogy nekem jó legyen? Az, aki szentül állította, csak nekem akar jót?  Eltűnt? Meghalt? Lehúztad a WC-n? Egy nap alatt nem változik meg az ember ennyire. Talán rossz lábbal keltél ki az ágyból? Esetleg megjött a havibaj? Vagy csak szimplán nem vetted be a gyógyszereidet és előjött a pszichopata másik éned?
Greg a falnak szegezett. Két keze arcom két oldala mellett feszült. Magamon éreztem mentolos leheletét, ahogy levegő után kapkod. Közelről látszódtak a szeme alatt húzódó méretes fekete karikák, a kialvatlanság miatt kialakult aprócska ráncok, a homlokán kidagadó erek, az arcán csillogó veríték. Közelsége nem rémisztett el, sőt sokkal inkább erőt adott. Így, alig pár centire tőle, észrevettem a gyengéit. Feltűnt a fájdalom szemeiben, a kétségbeesés, mely pillantását körülöleli. Rettegett, aggódott valami miatt. Karizmai megfeszültek, mégis ugyanakkor remegtek. Szívverése hangos volt, akár egy légkalapács a reggeli órákban. Szabálytalanul, sietve vert össze-vissza. Kezemet nyugtatóan izzadt mellkasára helyeztem. Teste lángolt, majdhogynem elkaptam kezem a forróság miatt. Felsóhajtottam. Mélyen szemébe néztem. Éreztetni akartam vele, hogy nem fogok elfutni. Nem fogok elmenekülni. Itt maradok, de akkor meg kell bíznia bennem. Nagyot nyelt. Ádámcsutkája igencsak kilátszott.
-Greg, mi a baj? Mi történt? Nekem elárulhatod. Itt vagyok -óvatosan arcához érintettem tenyerem. Orcája még forróbb volt, mint teste többi része. -Lázas vagy -tettem hozzá halkan. A fiú megrázta a fejét. -Ne küzdj ellenem! Nem akarok neked ártani.
-Miért segítenél? Hiszen szörnyetegnek tartasz -nem szemrehányó volt, hanem kétségbeesett. Láttam rajta, hogy lelkét bűntudat tépi.
-Miért ne segítenék? Nem tartalak szörnynek, csak néha félek tőled.
Greg arca egy kicsit felengedett. Szemei is kezdtek más színben feltűnni.
-Rémisztő pszichopatának tartasz?
Megráztam fejem.
-Nem. Nem vagy az. A lelked mélyén jó ember vagy -válaszoltam nyájas hangon.
-A lelkem mélyén, mi? Jó mélyen. Minden embernek ezt szokták mondani, még akkor is a egy sorozatgyilkos -reagálta le, meglehetősen rosszul. Tekintete még mindig aggodalomról és kételyekről árulkodott.
-Mások lehet, hogy mindenkinek ezt mondják, de én nem. Ennyire nem ismersz?
-Néha azt sem tudom, én ki vagyok nem hogy azt, te ki is vagy valójában.
-Csakugyan? Ez esetben kezdjük az elején. Tudjuk meg, te ki vagy! -biztatósul rámosolyogtam, ő pedig vissza rám.
-Annyit hazudtam már a kilétemről, hogy már azt sem tudom, mi a valóság.
-Akkor elmondom én, mit tudok rólad -a srác bólintott. -A neved Greg. Ugyan a családnevedet nem ismerem, de nem is számít a szememben. Először Miamiban találkoztunk, ahol bedrogoztattál -a fiú bólintott. Szemeit lehunyta, lélegzése kezdett visszaállni a normál tempóba. -Több szerelmeslevelet kaptam tőled. Próbálsz megvédeni, de néha elveted a sulykot. Meggyőződésed, hogy a mostani énem csak egy maszk és az volt a valós, amit Miamiban láttál, igaz én erre nem emlékszem. Gyakran manipulálod az embereket. Egyeseken könnyedén átgázolsz, ha a helyzet úgy hozza. Mégis, mindezek ellenére remek tanácsokkal látsz el. Ha tudsz, segítesz nekem. Néha megrémisztesz, mert egyik pillanatról a másikra változik a személyiséged. Alig tudok rólad valamit, de egy dolgot bizton állítok. Sosem ártanál nekem. Sosem tennél velem olyat, ami megviselne lelkileg, fizikailag.

Greg tátott szájjal bámult. Szemei nyugodtságról és bizalomról árulkodtak. Lélegzete kiegyensúlyozottá vált. Időközben nem csak az ő, de az én remegésem is elmúlt. Egy nagyot nyelt. Leengedte karjait. Megfogta a kezemet, s az ágyra húzott. Leültem mellé.
-Lucy, köszönöm. Elvesztettem az önuralmamat, de te segítettél visszaszereznem -hangja hálás volt. Nem válaszoltam, csak elnevettem magam. -Ez nem vicc. Ha most ezt nem vágtad volna a fejemhez, már lehet, eszméletlenül feküdnél a kocsim hátuljában, úton Honolulu felé.
-Ha elvittél volna Hawaiira, lehet nem bántam volna -jegyeztem meg tovább nevetve. Greg is felkacagott. Oldalba bökött, majd megölelt...

Underground

-Lucy, szélesebb mosolyt kérek! -kiáltott rám az egyik fotós, miközben a metrószerelvényben zötyögtünk. Ezidáig még nem volt szerencsénk olyan fotózáson részt venni, ahol mozgó járműben és 15 centis magassarkúban kellett volna pózolnunk. Érdekes feladatnak bizonyult, pláne mert a fotós, Liza egy rabszolgahajcsár. -Élettel-telibben! Ne úgy, mint akinek most húzzák a fogát!
Ha ennél szélesebben vigyorgok, akkor az egész arcom görcsbe fog rándulni, de azért megteszek mindent. 

A lányokra siklott tekintetem. Mindkettejük pillantása meggyötört volt. Már órák óta utaztunk a metrón fel s le. Arról nem is beszélve, hogy kényelmetlenebbnél kényelmetlenebb cipőkbe kellett belebújnunk, majd egyensúlyt találva a kamerák előtt pózolnunk.
-Lucy, idefigyelj! -sikoltott rám Liza. Ijedtemben megugrottam. -Jó lenne már, ha idekoncentrálnál és nem máshova bámulnál! Lehetetlen veled dolgozni.
Ekkor elértem egy határt. Azonnal be akartam olvasni Lizanak, de Peter csitító pillantása, fejrázása miatt sikerült lenyugodnom. Vettem egy nagy levegőt. Magamra kaptam legbájosabb mosolyomat, amit ha valaki meglátott, rögtön szívrohamot kapott. Inkább volt vicsorgásnak nevezhető, mintsem vigyornak.
Liza elégedetten kacsintott ránk. Mivel engem már alaposan végigkritizált ez előző egy órában, most Sheit vette górcső alá.
-Sheila, örülnék ha végre kihúznád magad és nem olyan görnyedten állnál! Egyenes hát. Ki a melleket, az állakat pedig feljebb! -szegény barátnőmet sem hagyta békén ennyivel. -Mit nem értesz ezen? Az éneklés helyett inkább tanultál volna! Egy érettségivel lehet, többre mennél az életben. Még egy gagyi tv-műsort sem voltatok képesek megnyerni. Komolyan azt hiszitek, hogy az embereket érdekli amit csináltok? Elárulom, nem. Egyedül azért hallgatnak meg benneteket, mert ügyesen magatokhoz édesgettétek az 1D-t.
Mindannyian leesett állakkal hallgattuk Liza kioktatását. Mia feje elvörösödött, míg Sheila szemei kidagadtak a meglepettségtől. Peter, akárcsak egy szobor, állt s bámult maga elé. Greg, aki a háttérben munkálkodott Blakekel, felkapta a fejét. Aggódva meredt mélyen szemeimbe, amik akkorára tágultak, akárcsak egy felfújt lufi.
Nem az bántott, hogy Liza ezt gondolja rólunk. Az nem igen foglalkoztatott. Az utóbbi és a korábbi időkben is elég sok rosszallást, megvetést, alázást kaptunk az interneten és a levelekben is. Már egész jól hozzászoktunk, bár mikor másokon élősködő, riherongy piócáknak neveznek bennünket, az még mellbe vág.
Ami igazán bántott az a stílus, ahogy ezt Liza közölte. Úgy tett, mintha ő bármivel is több lenne mint mi. Neki még az érettségije sincs meg, míg mi azt már régen letettük. Amiatt esett ennyire rosszul mindannyiunknak, legalábbis nekem, hogy ma miattunk gyűltünk össze. Nem nagyképűség azt állítani, hogy akik akkor összejöttek, azok mind miattunk tették. Elvégre fotózáson voltunk. Valamint a koncertek. Hatalmas arénákban léptünk fel annak ellenére, hogy az X factort elvesztettük. Ugyan nevünk nem szerepel a győztesek soraiban, mégis fennmaradtunk, képesek voltunk megállni a saját lábunkon.
-Tartsunk tíz perc szünetet! -kiáltott fel hangosan Peter, mikor már kezdett végzetesen hosszúra nyúlni a csend. Nem vártam, míg más lép. Elsőnek hagytam el a kocsit. Mivel még mindig utaztunk, kénytelen voltam egy másik vagonba átmászni, hogy egy kicsit távol kerüljek Lizatól, különben meg találtam volna tépni.
Kettővel odébb álltam meg, s leültem egyik ülésre. Fejemet az üvegnek támasztottam. Ahogy a metró siklott, fejemet időről időre bevertem, amitől hamarosan hasogatni kezdett, de nem törődtem vele. Halk léptekre figyeltem fel, majd egy élesebb kanyarnál felszisszentem, mert túl nagy erővel ütköztem neki az ablaknak.
-Óvatosan, mert a végén még kifejeled! -ismerős hang törte meg a szerelvény halk zakatolásának csendjét. Felvont szemöldökökkel fordultam az illetéktelen betolakodó felé, majd érdektelenül visszahajtottam fejem az eredeti helyzetébe. Tovább bámultam a mennyezetet. -Hova lett a jókedved?
-Elszívta egy hajcsár, aki Liza névre hallgat -válaszoltam kemény, komor hangon. Greg elvigyorodott. -Ezen mi olyan vicces? -csattantam fel.
Leült velem szembe. Kezeit összekulcsolta, majd előre dőlt.
-Csak az, hogy itt ülsz és sajnáltatod magad ahelyett, hogy odamennél és megmondanád a véleményedet. Úgy látszik kezded elveszíteni a régi énedet és egyre inkább egy dívára kezdesz hasonlítani, aki csak arra képes, hogy a sebeit nyalogatva elvonuljon arra várva, mikor csúszik valaki elé térden csúszva -Gregről ugyan nem sokat tudtam, de a nyers, olykor durva őszinteségére most sem cáfolt rá.
-Akkor mondd meg, ó nagyságos Greg, mit tegyek?-én is előre hajoltam, hogy közelebb kerüljek hozzá. Szemeiben ott égett a láng, a lázadás lángja. Valamiért vonzott ez a tűz. Kíváncsisággal töltött el. Tudni akartam, mit forgat a fejében. Mi az, ami motiválja? Mikor vet be egy újabb trükköt? S mikor jövök rá arra, hogy ez az egész csak egy újabb színjáték felvezetése?
-Állj ki magadért! Lucy Alesha Pearl vagy! Ne hagyd, hogy bárki más beletaposson a földbe...
-Rajtad kívül? -kérdezte közbe kis nevetéssel hangomban. A srác is elmosolyodott.
-Pontosan. Rajtam kívül. Te velem játszol, és én nem hagyom, hogy más valaki elvegye a kedvenc játszótársamat. Nélküled unalmas az egész. Olyan, mint egyedül felülni a hullámvasútra. Ugyanúgy felkavarodik a gyomrod, mintha a barátaiddal lennél, de a maradandó élmény elmarad.
Arcomra féloldalas mosoly költözött. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag Gregnek sikerült lelket öntenie belém. Már nem éreztem magam sértettnek, akárcsak egy meglőtt őz. Sokkal inkább voltam dühös, ami igencsak közel áll az előzőhöz, de mégis egy árnyalatnyi különbség húzódik a kettő között.
-És én még azt hittem, te egy agresszív tuskó vagy, aki máshoz sem ért, csak a lányok szívének összetöréséhez -jegyeztem meg.
A fiú a szívéhez kapott.
-Na ez fájt! Komolyan ezt gondoltad rólam?
-Mégis mit vártál? Már az első napon, mikor felvetted velem a kapcsolatot, megfenyegettél -válaszoltam majdhogynem félvállról. -Nem egyszer sérültem meg miattad, sőt Alison is kórházba került szintén a te hibádból. Arról meg nem is beszélve, hogy eddig minden pasimnál elérted, hogy ellenem forduljon -tettem hozzá kis késéssel.
A férfi szemei teljesen kikerekedtek. Hitetlenkedve hallgatta szavaimat, s közben csóválta a fejét.
-Ilyet én nem tettem -keresztbe font kezekkel mélyen szemeimbe nézett. Felvontam egyik szemöldököm.
-Tényleg? Akkor minden bizonnyal csak álmodtam.
-Igen az lehetséges -vágta rá. Felsóhajtottam, majd felálltam. -Most meg hová mész?
-Azt hittem, most az egyszer tényleg őszintén beszélünk egymással, de mint a mellékelt ábra mutatja, ez is csak egy újabb csel volt a kis játszmád során. Bocs, de kezd elegem lenni az örökös hazugságokból.
Greg értetlenül pislogott rám. Tekintetében nem áll, hanem sokkal inkább valós döbbenet ült. Mintha nem tudta volna, miről is beszéltem. Olyan volt, mint akinek törölték a memóriáját, s csak a jó dolgokat hagyták meg.
Felpattant helyéről, megragadta egyik kezemet. Vállam fölött visszapillantottam rá.
-Lucy, nem tudom miről beszélsz, de sajnálom. Igazán sajnálom. Ha valaha is bármivel megbántottalak, hagyd, hogy kiengeszteljelek. Megígérem, nem okozok több csalódást. Én tényleg...
-Nem! -kiáltottam rá. -Nem hiszek neked. Nem tudok benned megbízni, mert amint egy kicsit is megteszem, máris csalódok benned. A bizalom olyan, mint egy radír. Minden egyes hiba után egyre kisebb és kisebb -kitéptem csuklómat szorításából, ami ár így is nyomott hagyott bőrömön. Ujjai egészen a csontomig vájtak. Vöröslő csuklómra, majd rá pillantottam. -Látod? Erről beszélek. Te talán észre sem veszed, hogy mennyi fájdalmat tudsz okozni az embereknek egy aprócska mozdulattal is.
-Ígérem, megváltozom! -esküdözött lelkesen.
-Ne miattam akarj megváltozni, hanem magad miatt! Én bírlak, amivel még magamat is megleptem. Tényleg. Kedves és törődő is tudsz lenni, aki jó tanácsokkal látja el az embert, de egy másik pillanatban vérengző, pusztító fenevaddá válsz, aki tönkretesz mindent és mindenkit aki csak az orra elé kerül.
Szavaim sokkal rosszabbul érintették, mint az először vártam volna. Azonnal megbántam őket, mikor Greg szemébe tekintettem. Nem akartam megbántani, de épp az előbb mondta, hogy álljak ki magamért. Megtettem, de ezzel lehet többet ártottam, mint használtam.
Vonásai hirtelen megkeményedtek. Arca új színben tündökölt. Az eddig megbántott fiú helyére egy erős, karakteres, félelmetes férfi került. Mintha egy teljesen új ember állt volna előttem. Lélegzetem elakadt, szívem hevesen, össze-vissza kezdett kalapálni, de nem az izgatottságtól, hanem a félelemtől. Két rémisztő, vérszomjas szempár meredt rám, miknek látványától a lábaim is remegni kezdtek.
Ismét elkapta karomat, miközben hátrálni próbáltam.
-Na ide figyelj, Lucy! Csak, hogy tisztázzuk! A játékszabályokat én diktálom, te pedig betartod őket. Ha nem, akkor én sem leszek sportszerű, de abban nem lesz köszönet -még hanglejtése is változott. Egészen a csontjaimig hatolt mély, félelmet keltő hangja.
Ijedten kikaptam kezemet erősen szorító ujjai közül, melyek még egy karikát hagytak rajtam. Futásnak eredtem. Örömmel, megnyugvással töltött el az, hogy mikor hátranéztem, Greg nem jött mögöttem. Egy széken ült, összegörnyedve. Megtorpantam. Egyenesen rá irányítottam figyelmemet. Ott ült némán, gondterhelten. Egy pillanatig haboztam, hogy mitévő legyek. Tettem egy lépést felé, majd inkább az eredeti irányba futottam tovább. Amint feltűnt a téren két legjobb barátnőm, megnyugodtam. Biztonságban tudtam őket, magamat egyaránt. Mindketten aggódó pillantásokkal sújtottak.
-Minden rendben? Olyan sápadt vagy -fürkészett végig Mia.
-Tűz forró a bőröd. Nem vagy lázas? -kérdezte Sheila a homlokomat tapogatva.
Megráztam fejem, majd elmosolyodtam.
-Jól vagyok, csak nem igen ettem még a mai nap, így egy kicsit megszédültem, de semmi komoly. Nincs miért aggódni -magamhoz öleltem őket, hogy remegésemet még egy kicsit csökkentsem.
Jól vagyok. A leg-ide-nemillőbb szó, amit jelen esetbe mondhattam. De mi mást kellett volna válaszolnom? Mondjam azt, hogy rájöttem, miért viselkedik olyan furcsán Greg? Akkor nem csak magamat, de őket is veszélybe sodortam volna. Nem. Ezt az információt meg kell őriznem magamnak. Úgy lesz a legbiztosabb...

Deja vu

Mivel pár nappal korábban már egyszer egy átverés áldozati lettünk, kicsit félve, gyanakodva vágtam neki a reggelnek. Szerencsére Niall közelsége, reggeli csókja, mosolya és kócos haja segített elfeledtetni velem a korábbiakat. Minden teljesen átlagosan indult, azt az apróságot leszámítva, hogy lényegében a sráchoz költöztem. Ugyan már jól ismertem a házat, pontosan tudtam mi merre van, valamint már a lépcsőn sem estem el, ha este kimentem a mosdóba anélkül, hogy villanyt kapcsoltam volna. A kezdetekben ez bizonyult az egyik legnehezebb feladatnak. Sokáig tartott, míg megjegyeztem, hány lépcsőfok vezet oda. Persze ezt leszámítva minden más zökkenő mentesen ment. A ruháim egy része még akkor maradt itt, mikor először költöztünk össze, majd a szakítás után ezek a ruhadarabok nem kerültek vissza szekrényembe. Nem hittem volna, hogy ennek valaha is örülni fogok, pláne azért, mert a kedvenc pulcsim is itt töltötte az utóbbi hónapokat. Szerencsére Niall gondját viselte.
Hiába ismertem a házat, akárcsak a tenyeremet, hiába aludtam már itt több tucatszor, mégis mindezek ellenére egy titokzatos, furcsa érzés fogott el, akárhányszor csak eszembe jutott, hogy mi most együtt élünk. Valamiért eme a gondolat megrémisztett, rettegéssel töltött el, mintha átok ülne ezen az egy kifejezésen. Fogalmam sem volt, miért alakult ez ki bennem, de próbáltam rájönni. Minden erőmmel azon voltam, hogy magyarázatot találjak. Végül, húsz percnyi plafonbámulás után eredményre jutottam.
Daviddel és Niallal is azután szakítottam, hogy összeköltöztünk. A különbség csak az, hogy mikor Davidnél laktam, időközben az X factor miatt kiköltöztem a lakásból, míg Niallnál addig vártunk, mígnem szakítottunk. Talán itt hibázódik el minden kapcsolatom. Lehet, ebbe nem kellene egyenlőre belemennem. De most már itt vagyok. Ha most lépek vissza, azt hiheti, már nem táplálok iránta érzéseket, holott ez a valóság ellentéte. Még mindig szeretem, sőt a tudat, hogy velem szeretne élni, még inkább felerősíti szívem vad vágtáját. Akkor meg mi a bajom? Miért nem tudom egyszerűen csak élvezni a jelent? Olyan nagy bűn lenne, ha egyszer az életben jól érezném magam, engednék a kísértésnek? 
-Jó reggelt, Kicsim! -könnyed puszi rázott vissza a valóságba, s abba, hogy éppen egy kád forró vízben feküdtem. A habok teljesen elnyeltek, egyedül a fejem látszódott ki. A víz még gőzölgött. A fürdőszobában lévő tükrök egytől-egyig bepárásodtak. Niall vigyorogva lépett oda az egyikhez, s felírta neveinket, valamint a mai dátumot. Értetlenül pislogtam rá. Visszalépett hozzám, majd a kád szélére ült.  -Ma van annak a napja, hogy beköltöztél, gondoltam megünnepelhetnénk. Valamint pont mára esik a hónapfordulónk is -a fiú szemei valósággal ragyogtak, mikor ezeket elmondta. Kicsit bűntudatom volt, mert nem emlékeztem pontosan a dátumra. Felültem, s hosszasan megcsókoltam. Niall ujjai a hajamba túrtak, akárcsak az enyéim. Ajkai forróak voltak, majdhogynem égettek, de ez akkor nem foglalkoztatott. Boldog voltam, mert nem kezdett el veszekedni velem azon, miért nem piros-betűs ünnepként szerepel ez a nap a naptáramban. Tudta, sosem vagyok azzal tisztában, hányadikát is írunk. Általában csak sejtéseim vannak, de pontosat nem tudok. Jobb esetben azt eltalálom, hogy a héten milyen nap van, de az, hogy hányadika, számomra ismeretlen.
-És van már mára valamiféle terved? Csak azt ne mondd, hogy meglepetés, mert kiugrom az ablakon! -szólaltam meg, miután csókunk fájdalmas véget ért. Ajka üres és nehéz volt nélküle. Vágytam a folytatásra, akárcsak Niall. Látszott szemein. Egyfolytában számat bámulta, majd visszapillantott szemeimre.
-Akkor úgy fogalmazok, hogy titkos ajándék -rám kacsintott, majd egy puszit nyomott a homlokomra. Bosszúból lefröcsköltem vízzel, ami nagyon tetszett neki. Hangos nevetésben tört ki. -Vegyem ezt kihívásnak? -vonta fel egyik szemöldökét.
-Akár annak is veheted, vagy csupán egyszerű figyelmeztetésnek -vállat vontam, mégis újból összevizeztem.
A srácnak több sem kellett. Ruhástul, mindenestül beugrott a kádba, hatalmas hullámokat csapva ezzel. A víz fele a csempére folyt, míg a másik felét az ír manó arcába fröcsköltem. Ő természetesen viszonozta gesztusomat. Hosszasan csapkodtunk a vízben ücsörögve, mígnem meguntuk, s kiszálltunk. Niall arcán kacér vigyor ült, mikor végigmért. Gyorsan magamra kaptam egy törülközőt, még mielőtt bármiféle megjegyzést tehetne. -Akkor, elárulod végre, hova megyünk? -álltam elé keresztbe font kézzel. Arcán féloldalas mosoly húzódott. Mindkét kezét derekam köré fonta.
-Azt szeretném, ha csak akkor tudnád meg, mikor odaértünk.
Felsóhajtottam.
-Legyen -rávillantottam mosolyomat.
Míg ő elkészítette a reggelit, addig én megmosakodtam, megszárítottam a hajam, valamint felöltöztem. Teljes harci díszben értem a konyhába, ahonnan már ínycsiklandozó illatok szálltak ki. A nyál is összefutott a számban. Miután elfogyasztottuk reggelinket, egy kis táskába ételt pakoltunk. Pár főtt tojás, néhány szelet kenyér, felvágottak, egy-két gyümölcs, s egy kis édesség került táskánkba.
Amint kiléptünk az ajtón, az izgatottság eluralkodott rajtam. Minél előbb tudni akartam, hová is tartunk, s mit fogunk csinálni. Annyiban biztos voltam, hogy a piknikezés is a programok köz szerepelt legnagyobb örömömre.
Ahogy elindultunk az útvonal egyre inkább ismerőssé vált. Olyan érzésem támadt, mintha már többször is jártam volna erre. Pontosan nem tudtam, mikor, de abban bizonyos voltam, hogy nem most meredek először az út menti hatalmas tölgyekre. Minél közelebb jártunk, eme gyanú egyre biztosabban élt bennem. Mire az autó motorja elhallgatott, már biztos voltam benne. S, ahogy lábam a talajhoz ért, feleszméltem.
-A táncunk -nyögtem fel alig hallhatóan.

A fiú csak elmosolyodott, majd közelebb lépett. Óvatosan összefonta ujjait ujjaimmal.
-Ezek szerint emlékszel erre a helyre -jegyezte meg ragyogó tekintettel. Bólintottam.
Hogyan is felejthetném el azt a helyet, ahol majdnem az egész kezdődött? Lehetséges-e, hogy valaki megfeledkezzen arról a helyről, ahol egykor szerelmével táncolt? Egyeseknek talán sikerülhet, de nekem nem. Ha akarnám sem bírnám kitörölni emlékezetemből azt a csodás estét, mikor először ért puha, selymes ajka ajkamhoz. Még mindig megborzongok, ha rágondolok. Még mindig melegséggel tölt el az emlék, a tudat, hogy ugyan többször is külön vizeken eveztünk, mégis mindannyiszor visszataláltunk egymáshoz, s most itt állunk. Még mindig elevenen él emlékezetemben a ruhám színe, Niall illata, s a könnyedség, amivel megfogta kezemet, derekam köré fonta kezét. 
-Ha tudtam volna, hogy ide jövünk, kiöltözöm -mormoltam orrom alatt, mire a srác hangosan felkacagott. Felkapott az ölébe, s megpörgetett a levegőben.
-Nem kell ahhoz szűk ruhákba bújnod, hogy különleges légy.
Szavai szívemig hatoltak, megmelengették azt. Megcsókoltam, miközben ujjaimmal a hajában tettem felfedezőutat.
-Nem hittem volna, hogy valaha is visszatérünk ide -törtem meg a csendet csókunkat követően.
-Talán rossz emlékként maradt fent ez a randi?
-Az első randi? Viccelsz? Még most is egész testem lángba borul, ha csak rágondolok -vágtam rá azonnal.
-Ez esetben, mi lenne, ha leporolnánk a régi könyveket?
Nem hagyott időt reagálni. Azon nyomban megragadta kezemet, s behúzott maga után az étterembe. Elakadt a lélegzetem. Minden pontosan úgy volt, ahogy akkor. Még a székek is centire pontosan álltak, akárcsak a virágok vagy a gyertyák. Varázslatos volt. Minden illatozott, fényben úszott. Nem akartam hinni a szememnek. Mintha egy álomvilágba csöppentem volna bele. Egy pillanatra megelevenedett előttem a múlt, a randi elején lévő feszültséget is belevéve, mely után az este maga a megtestesült álommá vált.
-Nem hiszem el, hogy ezt mind te hoztad össze. Így emlékeztél? -szabályosan tátott szájjal szemléltem a kidekorált termet.
-Illúzióromboló lesz, ha elárulom a valóságot? -vonta fel szemöldökeit nevetve. Megráztam a fejem, miközben kezét fogtam. -Volt egy felvétel a táncunkról, ami alapján a srácokkal és Mia, valamint Shei segítségével berendeztük tegnap az egészet.
Halkan elkuncogtam magam.
-Ezek szerint az egész csapatunkat belevontad ebbe? Hmmm...Most mi legyen? Meg szerettem volna hálálni, de ennyi mindenkinek hogyan? -gondolkodó ábrázatot öltöttem. -Azt hiszem rájöttem, így: -áthajoltam az asztal fölött. Számat ajkaira tapasztottam. Éreztem, ahogy a melegség szétárad testemben, miközben nyelvemmel szája belső felépítését tanulmányoztam. -A többiek pedig majd kapnak csokit -tettem hozzá valamivel később.
A szöszi hirtelen felpattant, a zene megszólalt. Még a dal is ugyanaz volt, mint akkor. Kinyújtotta kezét, amit én viszonoztam. A táncparkettre lépdeltünk. Összekaroltunk, fejem vállára döntöttem, s így imbolyogtunk jobbra-balra.
-Köszönök mindent. Nem tudom mivel érdemeltem ki, de köszönöm.
A srác egyszeriben megtorpant. Letérdelt elém. A szívem vadul zakatolni kezdett. Éreztem, hogy egész arcomat elönti a pír.
-Lucy, tudom, ezt a gyűrűt egyszer már odaadtam, de akkor elhibáztam. Hagytalak kicsúszni a kezeim közül, de ezúttal megfogadom, nem engedem, hogy a történelem megismételje önmagát. Ezért szeretném visszaadni az egykori ígéretgyűrűt, mellyel megesküdtem, hogy egy napon rendes jegygyűrűt fogok az ujjadra húzni.
Nem bírtam tovább visszatartani könnyeimet. Egy könnycsepp gurult végig arcomon, mialatt Niall felhúzta ujjamra a végtelen jellel ellátott ékszert...

Pux(n.r)

Szióka!

Tudom, már megint nem részt hozok és emiatt bocsánatot is kérek, de közérdekű közleményt kell közölnöm. 

Először is már több, mint 16000-en vagyunk, ami hihetetlen. :D Rendkívül boldog vagyok, hogy ennyien elolvastátok már eddig a történetem, remélem ez a szám ez után is tovább dagad. ;) Tartsatok velem továbbra is, mert a történet csak egyre bonyolódni fog. Nem lesz megállás. Ha egyszer belemegyünk a sűrűjébe, nehezen fogunk kimászni onnan, de ígérem, izgalmas, fordulatos lesz. Tudom, az utóbbi részek nyugisabbak, sőt lehet unalmasabbak is lettek, mint a korábbiak, de először lecsitítani a dolgokat, mielőtt bedoblak benneteket a mély vízbe. Remélem, megértitek. :D

A másik apróság, ami miatt ezt most itt megírtam, a trailerhez kapcsolódik. Mint már korábban megemlítettem, egy új előzetes készült, ami a blog további részeire vonatkozik. Fent megtaláljátok. Aki még nem látta, nézze meg és mondjon véleményt ;) Oldalt elindítottam egy szavazást, hogy hány pontot ér. Őszintén jelöljétek be az általatok érzett számot! :) Most először csináltam ilyet, szóval tudom, van még mit fejlődnöm, ezért várom az építő kritikákat/ véleményeket is. Lehet, hogy a továbbiakban még érkeznek ilyen ízelítők, még nem tudom. Minden attól függ, mennyi időm lesz. Így is elég nehéz néha összeegyeztetni a blogolást és a tanulást, pláne még ha a barátaimmal is szeretnék kommunikálni. Mindegy...Megéri. :) Lehet, nyálasan hangzik, de miattatok megéri. <3 

További jó olvasást, jó tanulást (már ha az lehet egyáltalán jó) 

xoxo,

Luca

Mi voltunk a The Dreamers...

Mikor észbe kaptam és ráeszméltem, hogy az interjúra kellene sietnem, futásnak eredtünk. Az eső épp akkor kezdett el hirtelen hevesen zuhogni. Rohantunk a lehulló levelek közt, s a nagy sietségben, sikeresen elvágódtam és a sárban landoltam. Greg hangosan nevetett, akárcsak én. Kicsit nehezen ugyan, de sikerült felkelnem, így folytathattuk utunkat egyenesen a kocsihoz. Az ajtónál azonban megtorpantunk.

-Ugye tudod, hogy így nem ülhetsz be a kocsimba?! -mutatott rajtam végig a srác. 

-Ez most komoly? -vontam fel egyik szemöldököm. 

-Sajnálom, de nem szeretnék hétvégén kocsit takarítani -vállat vont, majd beszállt a fűtött autójába. Beindította a motort, de én a motorháztető elé álltam. A szakadó esőben úgy nézhettem ki, mint Samara a Körből. 

-Engedj be! -durcás arccal erősen szuggeráltam Greget, aki végül kinyitotta az ajtót. Nevetve ugrottam oda. 

-Vedd le a nadrágod és beülhetsz! 

Egy pillanatra megrökönyödtem, majd beszálltam anélkül, hogy bármilyen ruhadarabomtól is megváltam volna. 

-Ami sár rajtam volt, az már az eső lemosta rólam mialatt a válaszodra vártam -jegyeztem meg, miközben az övemmel bajlódtam. 

A fiú megrázta fejét, majd sóhajtva újra gyújtást adott. 

-Remélem tudod, hogy kibírhatatlan nőszemély vagy -fordult felém. 

-Te pedig egy seggfej -vágtam vissza komoly arccal. Greg bólintott. 

-Nem vitatkozom ezzel, de te pedig azzal ne vitatkozz, hogy akár késésben vagyunk akár nem, először hazaviszlek, mert ilyen szerelésben elmenekülnek előled a riporterek. 

-Nem tetszik az új csapzott-kutya stílusom? -néztem rá kérdően, mire ő csak nevetett. -Oké, talán nem így kellene válaszolnom a kérdésekre, mert a végén még 18-as karikás lesz a műsor. 

A srác erre már nem tett megjegyzést, csak némán vezetett. Körülbelül 45 percbe telt, mire London ismerős körvonalait megpillantottuk. Elmosolyodtam. Már kezdtem megszáradni. Hajam már nem állt rasztákba össze a sártól és az esővíztől, valamint csizmámból is eltűnt addigra az összes víz. Amint megálltunk a ház előtt, már rohantam is befelé. Alig pár perc alatt sikeresen, esés mentesen átöltöztem, s vissza is értem Greg kocsijához. 

-Na látod? Máris jobban nézel ki, sőt még az illatod is jobb -vonta le a férfi mosolyogva. 

-Jobb szagom van, mint egy ázott kutyának? Ez aztán a bók, köszi. 

A srác finoman meglökött, majd a gázra taposott. Ezerrel repesztettünk, hogy idejében odaérjünk a stúdióhoz. Greg furmányos módon elkerülte a londoni dugót, így rövidesen a megadott helyre értünk. Egy hatalmas, eddig számomra ismeretlen épületbe szervezték a találkozót. Mia kocsija már ott állt, így hamar rájöttem, valószínűleg mindenki az én beesésemet várja. Felfutottam a csúszós, nedves lépcsőn, és csodával határos módon talpon maradtam. Bementem az ajtón, ahol már a többiek a sminkben ültek. A lányok szúrós pillantásokkal üdvözöltek, amiért nem hibáztattam őket. 

-Bocs, a késésért -vigyorogtam rájuk, mire ők is elmosolyodtak. Megöleltek, majd Jenna a sminkszékbe nyomott. Hihetetlenül ügyes és gyors keze van. Alig öt percébe telt egy komplex sminket elkészítenie. 

Amint végzett, a hajamnak esett neki. Na az már nehezebb menet volt, de azt is viszonylag gyorsan helyrehozta. 

-Lányok, ideje kezdenünk! -kiabált már messziről Peter. Egyszerre pattantunk ki a székből és száguldottunk át a termen. 

-Hol voltál? Már azt hittük, nem jössz. -faggatott Mia. 

-Igazán hívhattál volna, hogy ne aggódjunk! -vette át a szót Shei. 

-Bocsi. Elszaladt az idő. Sétáltam egy kicsit kint az erdőben. 

A csajok szemüket forgatva dőltek bele a kanapéba. Én is követtem példájukat. 

A kamera forogni kezdett, felgyúltak a fények, minden szem ránk szegeződött. A riporternővel ezelőtt még sosem dolgoztunk. Életünkben most láttuk először, így fogalmunk sem volt, mire is számíthatunk. Optimistán álltunk a dolgokhoz. Petert előre megkértük, hogy szóljon, a magánéletünkről nem szeretnénk információt kiadni. 

-Köszöntöm kedves nézőinket! Itt Ashley Parks jelentkezik a BBC-től jelentkezem. Itt ül velem szemben a feltörekvő lánybanda, a The Dreamers -felénk fordult. -Lányok, milyen érzés ilyen rövid idő alatt ekkora sikereket elérni? Ha jól tudom, az első dalotok listavezető volt, nem igaz? 

-Fantasztikus. Van, hogy reggel felkelek és azt hiszem, még mindig álmodom. Olyan, mintha egy mesekönyvbe csöppentünk volna -mesélte Sheila lelkesen. Szemei ragyogtak a boldogságtól. 

-Igen, egyet értek Sheivel. Ez az egész még mindig furcsa a számunkra. Úgy értem, az, hogy megállítanak az utcán egy fotó és autogram kedvéért, nem mindennapi -vette át a szót Mia. 

-Milyen volt, mikor megláttátok a dalotokat a lista élén? 

-Hihetetlen. Egy megmagyarázhatatlan boldogság öntött el mindannyiunkat. Úgy éreztük, a bántó üzenetek, és annak ellenére, hogy nem jutottunk a döntőbe, az emberek szeretik amit csinálunk. Tudtuk, van értelme a munkánknak. Már nem három lány voltunk, akik a garázsban elszórakoztatják a porcicákat, hanem mi lettünk a The Dreamers -válaszoltam mosolyogva. Időnként a lányokra siklott tekintetem. Mindketten bólogattak. 

-Ti is így gondoljátok? -szeme rájuk villant, mire ők büszke mosollyal bólintottak. -És a magánéletetekre milyen hatással volt ez a változás? Gondolom, nem egyszerű összeegyeztetni a karriert a szerelemmel és a családdal. 

-Az igazat megvallva...-kezdett bele Mia, de ekkor váratlan dolog történt. 

Egy csapat fegyveres fickó rontott be az épületbe. 

-A földre! Mindenki a földre! -üvöltötte torka szakadtából az egyik. 

-Nem hallottad? A földre! -egy másik megragadta Jennát és a padlóra fektette. 

-Mi a franc? -aggódva fordultam a lányok felé, akik annyira nem értették a helyzetet, ahogy én. 

-Ti meg mit bámultok? Azt akarjátok, hogy én fektesselek le benneteket? -nekünk rontott. Erősen megragadtak mindhármunkat, s a járólapra kényszerítettek minket. 

-Maguk meg kicsodák? -kérdezte indulatosan Peter. 

-Feküdjön le tata és akkor nem esik bántódása! -förmedt rá az egyik. 

-Tudod, mikor fog nekem egy ilyen huligán kölyök parancsolgatni! -vágta rá azonnal. 

A betörőnek több sem kellett. Gyomorszájon rúgta Petert, aki emiatt a földre rogyott. 

-Peter! -visítottam fel kétségbeesetten. 

Azt mondtam, kussolsz! -ripakodott rám a mellettünk álló férfi. 

-Mit akarnak tőlünk? -kérdezte remegve Sheila. 

-Azt, hogy fogd be a retkes pofád, különben egy golyót repítek a fejedbe! -a rabló nem finomkodott. Kedves szavai után még inkább kétségbeesetten hallgattuk, néztük, hogy mi történik. Közelebb kúsztam a lányokhoz. Megfogtuk egymás kezét. 

-Nem lesz semmi gond. A rendőrök jönnek és segítenek nekünk -suttogtam. 

A felettem tornyosuló maszkos férfi végig rajtunk tartotta a szemét. Minden egyes mozdulatunkat figyelte. Egy pillanatra sem tévesztett minket szem elől. Egyszerre rendőrautó szirénázásra kaptuk fel a fejünket. 

-Megmenekültünk! -kiáltott fel lelkesen Mia. 

-Ne olyan gyorsan, kislány! -felrántotta a földről. -Hol a pénz? 

-Fogalmam sincs, miről beszél -válaszolta félve Mia. 

-Tudjuk, kik vagytok, minket nem versz át! Ezért megkérdezem még egyszer utoljára, hol van az a rohadt pénz? -üvöltötte kérdését, miközben megrázta barátnőmet. 

-Nem tudom -nyökögte ki.

-Ne hazudj itt nekem! Egyetlen másodpercembe telik szétloccsantani a fejedet! 

-Nem fogod fel, hogy nem tudjuk? -fakadtam ki. 

-Téged meg ki a jó franc kérdezett? -szegezte nekem kérdését, majd visszaültette Miát, aki addigra már pár könnycseppet is elmorzsolt. 

-Hé! Nyugi! Kijutunk innen -megsimogattam arcát, ami fogva-tartóinknak nem tetszett. Épp szét akartak minket szedni, mikor a rendőrség kezdte döngetni az ajtókat. 

-Itt a londoni rendőrség, azonnal nyissák ki az ajtót. Körülvettük a házat. Feltartott kezekkel jöjjenek ki és adják át a foglyokat! 

Mind felnevettek, majd felrángattak bennünket a földről. 

-Ideje a hasznotokat venni! -suttogta fülembe az egyikőjük. Hangjától a hideg is kirázott. Reszkettem. Minden egyes lépésnél attól tartottam, hogy összeesek. 

-Ha a foglyokat élve akarják megkapni hagyják, hogy szabadon távozhassunk! -kiabált ki a hatalmas fa bejáraton Shei fogva-tartója. 

-Minden túszt adjanak át! 

Alig, hogy megérkezett a válasz a rendőröktől, már nyílt is az ajtó. Azonban ahelyett, hogy egy csapat rendőr állt volna előttünk, szirénázó járművekkel, csupán egy stáb volt ott. Amint megláttam Ian Harding-ot már tudtam, ez az egész egy átverés része volt. 

-Sajnálom csajok, de most jól át lettetek verve! -diadalmas arccal jelentette be. 

Mind kibuktunk, de Mia akadt ki a legjobban. Leült a lépcsőre és kínjában már nevetett. 

-Utállak Ian! Egy szemét seggfej vagy! -vágta hozzá barátnőm a szebbnél szebb jelzőket. 

Időközben a többiek is körénk gyűltek. Mindenki levette magáról a maszkot. Peter nevetve jött oda hozzánk. 

-Ti mind benne voltatok? -kérdeztem megrökönyödve, mire ők csak nevetve megöleltek. -Mekkora szemetek vagytok ti!
-De azért szeretsz, ugye? -nézett rám Ian. Elnevettem magam, majd megöleltem és szorosan köré fonódtam.
-Hülye pöcs vagy, de azért igen.
Mia és Shei is csatlakozott az öleléshez. Hármunk közül Sheila kezelte a legjobban. Úgy tett, mintha meg sem lepődött volna. De azért én biztos voltam abban, hogy ő is épp annyira megdöbbent az átverésen, mint mi.
Ian és a stáb a kamerák elé szólítottak minket, hogy valljuk be milyen gyönyörűen átvertek bennünket.
-Sziasztok! Mi voltunk a The Dreamers és ezúttal rendesen felültettek minket, amiért még bosszút fogunk állni! 

Egy erdő

Greg titokzatosan mosolygott rám. Volt valami szemeiben, amiért megbíztam, ugyanakkor rettegtem tőle. Azonban rettegésemet kíváncsiságom teljesen elnyomta. Félelmeimet háttérbe szorítottam.
-És hova megyünk? -fordultam felé ragyogó tekintettel. Ő csak mosolygott, s megrázta fejét.
-Titok -válaszolta tömören. Mire reagálhattam volna, már meg is ragadta a csuklómat és kihúzott a házból. A nagy sietségben a kabátomat is bent felejtettem, így egy rövidke kitérő keretében visszarohantam érte.
A srác türelmesen várt az ajtó előtt. A korlátnak támaszkodott, miközben végig vigyorgott, akárcsak egy tejbe tök. Ahogy ránéztem, jobb kedvre derültem. Valamiért eltűnt belőle a rémisztő kisugárzás, helyén barátságos jóság volt. Ami egy kicsit furcsává is tette. Eleinte nem hittem el, hogy valaki hirtelen ennyire meg tudott volna változni. Sosem hittem az emberek nagy erkölcsi változásaiban és ettől a meggyőződésemtől csak nehezen tudtam elvonatkoztatni. Folyton emlékeztetnem kellett magam arra, hogy ne elemezgessem Greg cselekedeteit, pillantásait, sanda lépéseit. Be kell vallani, ez a feladat bizonyult a legnehezebbnek az összes közül.
Ahogy beszálltam a kocsiba, egyből a kis apró, lógó díszeket kezdtem szemlélni. A világ minden tájáról származó kulcstartók, mütyürök lógtak a belső visszapillantón. Pár kép hevert az ülésemen, így mikor beültem, azokat is megnéztem. Az összesen Greg volt, no meg néhány barátja. Egy buliról készült képek lehettek. Látszott rajtuk, hogy nagyon jól érzik magukat. Boldogak voltak és részegek. Mosolyogva fordultam oda a sráchoz, kinek arca komor ábrázatot vett. Mereven nézett előre. Elbambult.
Talán nem kellett volna a fényképei közt turkálnom. Lehet, most ezzel elszalasztottam az esélyét annak, hogy ne keserítsük meg egymás életét. 
Felsóhajtottam.
-Greg, sajnálom. Nem akartam a személyes teredbe belepofátlankodni -hebegtem össze-vissza, de nem reagált. Továbbra is csak az utat bámulta. Óvatosan meglöktem. -Hahó!
Hirtelen feleszmélt. Megrázta a fejét. Rám mosolygott. Pillantása megrekedt arcomon, majd a kezeimben szorongatott fotókra vándorolt.
-Ő itt a bátyám -mutatott rá az egyik fiúra. Most, hogy így elárulta, rokonok, már láttam a kettejük közt fennálló hasonlóságot.
-Közel álltok egymáshoz? -kérdeztem félve.
Greg gázt adott, a kocsi hangosan felbőgött alattunk.
-Egykoron még közel álltunk egymáshoz -hangja gondterhelt volt. -Mikor még élt -tette hozzá. Láttam rajta, hogy ez egy fájó seb lelkében, így nem is akartam tovább faggatni, bár érdekelt története. Megsimogattam vállát.
-Tudom, mit érzel. Én is több közeli családtagomat is elvesztettem az évek során.
Greg felkapta tekintetét. Szemeiben aggodalom és meglepettség tükröződött.
Ezek szerint te sem tudsz mindent rólam és a múltamról. 
-Te kidet vesztetted el? -szegezte nekem a kérdést.
Felsóhajtottam. Nem akartam erről beszélni. Az évek során egyedül Mianak és Sheilanak meséltem erről. Még anyának sem tártam fel a szívemet, ahogy Niallnak vagy Davidnek sem. Nem arról volt szó, hogy nem bízok bennük, egyszerűen nem láttam értelmét és okát.
-A papámat és az öcsémet -válaszoltam röviden.
-Akarsz róla beszélni? -a férfire néztem kételkedve. Megráztam fejem, így adva választ. -Pedig lehet, jót tenne. Talán utána felszabadultabb lennél.
-Nem hiszem, hogy bármi változna attól, hogy elsírom a bánatom. Attól ők még ugyanúgy a föld alatt maradnak és több emlékre sem teszek szert. Ahelyett, hogy a haláluk körülötti fájdalmat eleveníteném fel, inkább a szép emlékekre koncentrálok.
Greg arcára kósza mosoly tévedt.
-Lehet, igazad van -felsóhajtott. -Tudod mit? Hagyjuk ezt a gyászos témát! Inkább lazítsunk egy kicsit! -rám kacsintott. A fejem felett gyülekező fekete felhőket ezzel azonnal elhessegette.
-Akkor áruld el, hova megyünk! -vigyorogtam rá, miközben ő a hatalmas, búgókkal tűzdelt londoni forgalmat élvezte.
-Mikor jártál utoljára erdőben?
-Öhm...A park is számít? -kérdeztem vissza nevetve.
-Természetesen nem. Rendes, igaz erdőre gondolok.
-Passz...Hónapokkal ezelőtt, mikor a lányokkal sátraztunk. Azóta nem hiszem, hogy kimentem bármiféle természetes helyre a parkot leszámítva.
-Akkor ezen változtatunk. Elviszlek oda, ahova én szoktam járni, mikor már elegem van a városi zajokból.
Elmosolyodtam és bólintottam egyet. Kíváncsiság és izgatottság öntötte el egész testemet.
Szemeimre azonban hamarosan mérhetetlen álmosság tört. Bármennyire is próbáltam, nem tudtam nyitva tartani őket. Ólom nehéz pilláim lehúzták fáradt szemhéjamat. Pár rövid másodperc alatt már el is fogott az álom, s egy új, ismeretlen világba csöppentem.
Mintha csak egy perc telt volna el, Greg óvatos rázására keltem. Finoman, precízen ébresztgetett, nem akart megijeszteni, bár ezt nem sikerült elérnie. Amint megláttam magam lőtt alig pár centire, ijedtemben megugrottam a kocsiban, s bevertem a fejem. Mindketten hangosan felnevettünk.
-Gyere, megérkeztünk! -kisegített az autóból.
 Az avarban bokáig süllyedtem a levelekben, amit egyáltalán nem bántam. Mindig is imádtam a már barnuló, száraz levelekben gázolni, főleg ha még a nap sugarai is a bőrömet csiklandozták. A sráca vigyorogtam. Olyan voltam, mint egy kisgyerek, akit a szülei kiengednek a kertbe, hogy hadd játsszon egy kicsit a lehullott lomb között.

-Régen rengeteget jártunk ki mikor még nem volt olyan nagyon hideg. Mindig hatalmas halmokba szedtük a leveleket és azokba ugráltunk. Még az iskolai szünetekben is azon szorgoskodtunk, hogy minél többet összegyűjtsünk. Volt, hogy a takarítónéniktől kértünk gereblyét, hogy gyorsabban haladjunk, de mivel még picik voltunk, minimum hárman húztok-vontuk -meséltem nevetve.
-És most mi akadályoz meg ebben? -vonta fel mindkét szemöldökét. Körbenéztem nevetve.
-Nem tudom. Talán csak felnőttem. -hajamba túrtam. -Talán már nem tehetem meg ugyanazokat a dolgokat, mint mondjuk 10 évvel ezelőtt. Akkor más idők jártak.
-Remélem tudod, hogy ez egy elég béna kifogás -jegyezte meg.
-Igen tudom. Magamat sem sikerült meggyőznöm, de nincs mit tenni.
-Szerintem ma felejtsd el, hogy mások mit gondolnak és légy egy kicsit önző! Gondolj magadra és ne foglalkozz azzal, hogy a sok idióta mit mond a hátad mögött! -biztatott, majd egy adag levéllel megdobott.
Hangosan felnevettem.
-Áucs!-kiáltott fel, nem mintha bármit is éreztem volna. Beszálltam a játékba. Felkaptam én is egy adag levelet és visszadobtam.
Greg arca felderült, akárcsak az enyém. Kergetni kezdett egy hatalmas kupac levéllel a kezében. Menekültem. Próbáltam kicselezni a fák sűrűjében, de nem igazán sikerült. Túl jól ismerte ahhoz a helyet, valamint túlon-túl elszánt volt ahhoz, hogy csak úgy feladja. Nem nyugodott, míg az összes levelet a nyakamba nem szórta.
-Oké! Oké! Megadom magam. -sikítottam hangosan, mikor már a harmadik adagot is rám szórta.
-Még mindig úgy gondolod, hogy nem helyes, amit csinálsz?
-Talán.
-Rossz válasz -vágta rá, majd egy újabb halom repült felém. -Na és most?
-Lehetséges, hogy tévedtem -válaszoltam, majd újból futásnak eredtem.

Greg azonnal a nyomomba eredt. Hihetetlenül gyorsan futott. Bármennyire is rohantam, mindig a nyomomban lihegett. Dombon felfelé, völgyön lefelé, hegyen-bokron át szökdeltünk az avarban, akárcsak két bolond őz. Egy tisztásra értünk ki, fenn a hegytetőn. A kilátás lélegzetelállító volt. Ugyan fogalmam sem volt, milyen messze lehettünk Londontól, de onnan nem láttam a várost. Lélegzetelállító táj nyílt szemem elé. A hegyről mindent beláttam. A szemközti hegy és a "mi" hegyünk közt, a völgyben egy aprócska patak folyt. A levegő kristálytiszta volt. Érezni lehetett, mennyivel másabb, mint a városban már az évek során úgy megszokott. Csend honolt a tetőn. De nem az a fajta csend, mely zavaró, kellemetlen, sokkal inkább a megnyugtató, harmonikus békességnek lehetett mondani. Egy sziklára ültem le, onnan szemléltem a varázslatos természetet.
-Tetszik? -kérdezte Greg, miközben mellém telepedett a kőre. Bólintottam.
-Hogyne tetszene. Ez egyszerűen mesébe illő. Már évek óta nem voltam olyan helyen, ami ehhez hasonló látványt nyújtott volna. Csodaszép.
A srác elmosolyodott.
-Reméltem, hogy így fogsz majd reagálni.
-Miért? Volt aki másképp reagált? -vontam fel egyik szemöldököm.
Megrázta fejét nevetve, majd egy sóhaj szakadt fel belőle.
-A bátyámon kívül még soha senkivel nem voltam itt korábban. Ez volt a mi kis búvóhelyünk. Néha ide szöktünk ki, mikor otthon balhék voltak. Mi itt relaxáltunk. Itt beszéltük meg a történteket. Ez volt a második otthonunk.
-Én azt hittem, Miamiban nőttél fel -jegyeztem meg.
-Oda csak azután kerültem, hogy Will meghalt. Ott akartam új életet kezdeni, és sosem hittem volna, hogy egy nap majd visszatérek erre a helyre -hangján mély szomorúság tükröződött. Szemei csillogtak a felgyülemlő könnycseppek miatt. Egyik kezemet átvetettem vállán. Megöleltem. Szorosan magamhoz húztam, megsimogattam izmos hátát.
-Köszönöm, hogy beengedtél a múltad egy darabjába.
-Lucy, ha téged nem, akkor ki mást engedhetnék be?

Egy átlagos reggel?

Reggel kellemes illat csapta meg orromat. A frissen sült pirítós és frissen főtt kávé illata pezsdítően csalogatott ki pihe-puha ágyamból. Egyenesen a konyhába siettem. Hajam lobogott utánam, miközben pizsamámba szaladtam végig a folyosón, le a lépcsőn. A konyhába azonnal megláttam a szöszit, kedvelt boxerében. Szerencsére a ház üres volt, így elkerültük a kellemetlen pillanatokat, mint például ha esetleg Tim vagy anya találkozott volna a boxerben feszítő Niallal. Esetleg Daisy pislogott volna rá hatalmas kikerekedett szemekkel, miközben ő azon fáradozik, hogy ne gyújtsa fel az egész konyhát...Legfeljebb a felét.
Mosolyogva settenkedtem mögé, míg ő mélyen belemerült a gasztronómia mesés tudományába. Csak akkor vette észre, hogy én is ott vagyok, mikor már karjaimat dereka köré fontam. Széles vigyorral pördült meg. Megcsókolt. Csókja közben egyik kezével hajamba túrt, míg a másikkal az éppen készülő palacsintát birizgálta meg, nehogy leégjen.
-Nincs se szülinapom, se névnapom, sőt még karácsony sincs. Nem akarok pofátlannak és hálátlannal tűnni, de miért készítesz ilyen villásreggelit? -kérdeztem tőle félve. Nem akartam megbántani, se veszekedést szítani.
-Nem lehetek csak szimplán kedves anélkül, hogy bármilyen hátsó szándékom lenne? -vonta fel egyik szemöldökét.
-Nincs?
Niall felkuncogott. Magához ölelt.
-Most lebuktam. Azért csinálom, hogy kárpótoljalak a mai napért.
-Pedig már reméltem, hogy együtt tölthetünk még egy teljes napot -sóhajtottam fel.
-Sajnálom, de ha nem megyek be, sorban fognak állni azért, hogy kinyírhassanak. A nyakunkon van az album megjelenésének határideje. A kiadó állandóan hívogat minket, mert nem tetszik nekik az egyik dalunk, szerintük lassan haladunk, túl sokáig tart megírni egy új számot. Slágereket várnak és a szövegekre egyáltalán nem figyelnek. Mintha azok nem is lennének fontosak.
Lágyan megsimogattam. Fejem vállára döntöttem.
-Ne érdekeljen, hogy mások mit mondanak. Az a fő, hogy te kifejezz a dalokkal valamit. Ha új irányba indultok, a rajongók támogatni fognak titeket. Hidd el, a Directionerek sokkal elvetemültebbek annál, mintsem lemondjanak rólatok pár újfajta szám miatt. Bíznod kell bennük és persze magadban is! -rákacsintottam, mire ő elnevette magát.
-Mikor csaptál fel pszichológusnak?
-Nem tudom. Lehet, az új piszim teszi.
-Minden bizonnyal -közelebb lépett hozzám, az ártatlan palacsintákat pedig magára hagyta. Ajkát ajkamra helyezte. Éreztem, ahogy elmosolyodik. Csókunkat, legalábbis majdnem csókunkat, a felszálló égett szag zavarta meg.
-Niall, a palacsinta! -kiáltottam nevetve.
A srác zavartan próbált valamit kezdeni a teljesen odakozmált tésztával. Kísérletezett azzal, hogy kézzel kiszedi, de mivel túlon-túl forrónak bizonyult, inkább megfordította és rázni kezdte, aminek következtében az egész a járólapra hullott.
-Ha legközelebb sütni akarnék, figyelmeztess, hogy ne tegyem! -fordult felém nevetve. Megráztam fejemet, majd felsóhajtottam.
-Tedd le azt a serpenyőt és menjünk enni! Majd reggeli után feltakarítunk. Ha szerencsénk van, akkor addig anya sem ér haza és nem fog idegösszeomlást kapni a konyha állapota miatt.
Niall nem ellenkezett. Felkapta mindkét tányért és a nappaliba cipelte őket, egyenesen a TV elé. Arra a kanapéra ültünk, ahova mindig is. Akárhányszor közösen reggeliztünk, mindig oda telepedtünk le. Most, hogy a tél egyre közelebb van, s már a küszöbünkön áll, a radiátor közelsége még inkább csábított arra a kanapéra.
Miközben ettünk, végig viccelődtünk, nevetgéltünk, beszélgettünk. Mindketten kifejtettük, mi lesz a napi programunk, valamint miért lenne jobb inkább beteget jelenteni. Bőven tudtunk indokokat felhozni, de ezek közül egyik sem volt olyan életbevágóan fontos, amiért érdemes lenne a többiek haragját kivívni. Ráadásul riportok és interjúk vártak mindkettőnkre.
-Lucy, akkor a tegnapi kérdésemre a válaszod, igen?
-Ha nemmel válaszoltam volna, ezt most nem kellene megkérdezned -feleltem két falat között. Az ír énekes arca felderült. Kétségei helyén már csak a boldogság és a felszabadultság sugarai látszódtak.
-Mikor költözöl? -szegezte nekem újabb kérdését. Vállat vontam.
-Nem tudom. Nem szeretném, ha megint az lenne, hogy elsietjük a dolgot és két hét múlva már megint kerüljük egymást -felsóhajtottam. -Félre ne érts, szeretnék veled élni, de ugyanakkor félek, hogy megint oda jutnánk, mint legutóbb. Szerintem az lenne a legjobb, ha szép lassan, lépésről-lépésre haladnánk. Én is több éjszakát töltenék nálad, vinnék át pár cuccomat, majd így tovább. Nem hirtelen költöztetném át az egész szobámat.
Niall végig bólogatott. Azt nem tudtam biztosan eldönteni, hogy az én mondataimra bólintott, vagy így segítette a reggelijét le a torkán, de volt egy olyan megérzésem: inkább az előbbi.
-Nekem így teljesen megfelel. Én sem szeretném, ha utána meg rendőri  meg biztonsági őri segítség nélkül már nem is tudnánk bejutni.
Biccentettem, miközben egy újabb falatot nyeltem le. Niall tekintete az órára siklott, majd vissza rám. Felsóhajtott. Azonnal tudtam, mi következik.
-Menned kell, igaz?
-Igen. Ideje indulnom, de ígérem, amint van két szabad percem, felhívlak -felállt, egy puszit nyomott a homlokomra, majd felviharzott a szobámba. Alig pár perc múlva vissza is tért koptatott farmerjában, pólójában és jól megszokott kabátjában. -Aztán csak ügyesen azokon az interjúkon! -rám kacsintott, s mielőtt kilépett volna az ajtón, még egy utolsó búcsúpuszit adott.
Csendben folytattam a reggelim majszolgatását. Szinte csak pár pillanat telt el, mikor kopogás törte meg a körülöttem uralkodó csendet. Nevetve ugrottam fel.
-Na, mit felejtettél itt? -kérdeztem, miközben ajtót nyitottam.
Számításaim azonban nem jöttek be. Ahelyett, hogy a csapzott hajú ír énekes állt volna az ajtómban, helyén egy ugyancsak csapzott hajú, borostás srác állt. Értetlenül meredtem az előttem vigyorgó Gregre.
-Remélem, nem baj, hogy beugrottam.
Ekkor tértem vissza a földre a sokkos állapotból.
-Megleptél, ennyi az egész. Nem gondoltam volna, hogy már veled kezdődik a reggelem -magyaráztam. A férfi nem zavartatta magát. Könnyed mozdulattal elsuhant mellettem, s belépett a házba.
-Az előbb láttam Niallt elmenni, bizonyára jól kezdődött a reggeled.
-Persze. Nagyszerű reggelivel várt, de úgy látom, eléggé azon vagy, hogy bemutassam neked.
-Nem kell így mellre szívni, csak barátkozni jöttem -nyugtatgatott. Egyik kezét vállamon pihentette.
-Barátkozni? Bocs, de nekem reggel még nincs ekkora képzelőerőm.
Greg elmosolyodott.
-Mit szólnál, ha az interjú előtt elmennénk inni egy kávét, sétálgatnánk, beszélgetnénk?
-Miért érzem, hogy a válaszomat még meg fogom bánni? -felsóhajtottam.
-Csak abban az esetben., ha a válaszod: nem.
Felkuncogtam.

-Rendben. Ebben az esetben benne vagyok egy kis kiruccanásban, de van egy feltételem -arcom komor ábrázatot vett.
-Mégpedig? -csillant fel pillantásában a remény.
-Amint kijön belőled az a bunkó, szociopata, mindenkit-elnyomok, lenyomok viselkedésed, azonnal lelépek és te nem fogsz követni. Hagyod, hogy nyugodtan, békésen elsétáljak. Nem jössz utánam, nem hívogatsz, nem zaklatsz! Minimum 48 órán át szabad maradok.
Greg arcáról mintha lefagyott volna a mosoly. Látszott rajta, nem repes az alkuért, ugyanakkor sejthette, hogy ez az egyetlen módszer, amivel belemegyek, hogy vele töltsem a délelőttömet, ahelyett, hogy a TV előtt pihennék.
-És mi van akkor, ha megszegem? Ha utánad megyek, vagy esetleg felhívlak?
Ezúttal én nevettem el magam.
-Akkor eljátszottad az utolsó esélyedet is, hogy ne ellenségként tekintsek rád...