Csak hánykolódtam, forgolódtam. Éjszakánként felriadtam, mert magam előtt láttam Greg szinte vörösen izzó szemeit. Akárhányszor felébredtem, homlokomról patakokban folyt le a veríték, akárcsak testem többi szegletéről. Próbáltam nem felverni Niallt mély álmából. Óvatosan kimásztam az ágyból. A székről elvettem a köntösömet, majd átsétáltam a fürdőbe. Vacogtam, mikor a házban kellemes hőmérséklet honolt.
Megmostam arcomat, s a tükörbe meredtem. Nem láttam mást, csak egy kétségek közt vergődő, kialvatlan, szürke lányt, kinek szemei alatt méretes fekete karikák húzódtak. Hajam kócos volt a sok forgolódás miatt. Lábaim reszkettek. A rémálmok szűnni nem akaró aggódással töltöttek el. Rávilágítottak a valódi problémára.
Akkor sikerült visszafognom, de mi van, ha legközelebb már nem leszek ilyen hatásos? Akkor mihez fogok kezdeni, de ami fontosabb, ő mit fog tenni? Greg korántsem az a szende srác, aki megriad, ha valakinek be kell mosnia, sőt élvezi, ha erejét fitogtathatja. Felsóhajtottam. Mélyen hajamba túrtam, úgy szemléltem tovább arcomat. Az utóbbi napokban, mintha éveket öregedtem volna. Szemeimből eltűnt a fény, az életkedv. Helyükön csak a zavarodottság, a kétségbeesettség, az aggódás ült. Szinte már magamra sem ismertem. Egy könnycsepp csordult végig arcomon a bal szememből kiindulva egészen az államig. Magamra elöltettem egy mosolyt, majd letöröltem a nedvességet orcámról.
-Lucy, jól vagy? -Niall lágy hangja szólalt meg mögülem. Eddig észre sem vettem, hogy mögém osont. Ajkamba haraptam, bólintottam. Karjai körém fonódtak, óvatosan szembefordított magával. Nem mertem szemébe nézni, mert tudtam, azonnal kiolvasná a bennem lakozó fájdalmat, így lesütöttem tekintetem. Nem vacakolt ezzel sokat. Finoman állam alá nyúlt, s felhajtotta fejemet, ezzel együtt egész tekintetemet. Pillantásunk véletlenül találkozott, de utána már nem tudtam kiszakítani magam átható nézéséből. -Kicsim, látom rajtad, hogy valami nagyon bánt. Kérlek, mondd el, hogy mi az! Hátha tudok segíteni.
Megráztam fejem, így ki tudtam szakadni tekintetének rabságából. Ismét a földet bámultam.
-Nem fontos. Tényleg. Említésre sem méltó -feleltem hamis mosollyal arcomon.
-Köze van hozzád, úgyhogy igenis méltó arra, hogy beszéljünk róla -erősködött. Megfogta kezemet, így húzva maga után vissza a hálóba. Leültünk az ágyra. Végig a kezeimet bámultam, közben egy hatalmas csomó képződött a torkomban. -Kicsim, megbízhatsz bennem, ugye tudod? -Niall kérdésére csak bólintással válaszoltam. -Akkor nem értem. Miért nem avatsz be engem is? Hisz nézz ránk! Együtt élünk, egy párt alkotunk, nincsenek titkaink előttünk. Mindent megbeszélhetünk egymással.
Az ír fiú szavai csak tovább dagasztották a már így is fojtogató gócot. Ajkamat harapdálni kezdtem belülről, miközben az ujjaim tördelése is elkezdődött. Niall pontosan látta rajtam, mennyire emésztenek gondolataim. Számára nyitott könyv voltam. Gesztusaimból, mimikáimból pontosan tudta, hogy ez nem csak egy apróság, hanem valami sokkal mélyebb, komplikáltabb dolog.
Ajkaimat szólásra bírtam, de hang nem távozott torkomból, csupán egy sóhaj szakadt ki belőlem. Niall is ugyanezt tette.
-Értem. Így más minden világos -jegyezte meg halkan, gondterhesen. Felállt mellőlem. Ezúttal ő sem nézett szemembe, kerülte pillantásomat. -Nem bízol meg bennem. Azt hiszem, az éjszaka hátralévő részét egy másik szobában töltöm -tette hozzá fájdalmasan.
Szívem összeszorult, ujjaimat ökölbe húztam. Felpattantam az ágyról, majd azzal a lendülettel Niall keze után kaptam. Értetlenül nézett végig rajtam. Most először szánt szándékkal kapcsoltam össze tekintetünket. Azt akartam, hogy lássa. Lássa azt, mit élek most legbelül át! Lássa, mennyit tépelődök! Tudja meg, nem a bizalmatlanság az oka a titkolózásomnak, hanem az, túlságosan is szeretem, féltem ahhoz, hogy őt is belerángassam egy ilyen cifra, kacifántos ügybe, mint ami köztem és Greg között van.
Ugyan nem szóltam egy szót sem, mégis megértette. Tudta, miért emelek falakat. Pontosan tudta. Ismert már éppen eléggé ahhoz, hogy fogalma legyen arról, mikor szánom magam ilyen lépésre. De ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy nem mindenkinem engedek betekintést lelkem féltett titkaiba.
Nem mondott semmit, csak magához rántott, s szorosan átölelt. Illata megnyugvással töltött el. A torkomban éktelenkedő csomó lassan kioldódott, és térdeim is lassítani kezdtek, akárcsak szívverésem is. Testem lassan kezdett visszaállni eredeti helyzetébe.
-Sajnálom, hogy nem árulok el mindent. Nem azért nem teszem meg, mert nem bízom meg benned. Egyszerűen magamban nem bízom. Félek, ha elárulnám, azzal belerángatnálak. Nem akarlak egy olyan üggyel terhelni, aminek az én vállamat kellene nyomnia. Miattam robbant ki, így nekem is kell pontot tenni a végére, de mégis néha úgy érzem, egyedül képtelen vagyok minderre -nyökögtem ki szaggatottan. Sóhaj tört fel belőlem. -Sajnálom. Mindig megígérem, hogy többet nem titkolózom, de mindannyiszor szegem meg a szavamat. Nem tudom, miért teszem ezt. Talán belém van kódolva, de lehet, a múltam miatt. Kiskoromban hozzászoktam, hogy titkolóznom kelljen, ha nem akartam, hogy mások átgázoljanak rajtam, szeretteimen. De tudom, ez nem mentség. Már nem vagyok kislány, így döntéseket kell hoznom...
-Lucy, ne szabadkozz! -vágott közbe Niall szende mosollyal arcán. Kezével bársonyos puhasággal simogatta meg arcomat. -Nincs szükséged magyarázatra, de ezt te is tudod. Mikor megismertelek, az első dolog, ami szembe tűnt, az a fal volt, amit magad köré vontál, de tudod, ez tett olyan érdekessé. Kiismerhetetlen voltál. Tudni akartam, ki lakozik a jégpáncél alatt. Egy törékeny kiscicát? Esetleg egy harcias tigris? -fülem mögé tűrt egy elszabadult tincset. Éreztem, hogy elönt a pirosság, de szerencsére a hajnali fényekben még nem volt ez tisztán kivehető. -De tudod mit találtam? -kérdésére fejrázással feleltem. -Egy anyaoroszlánt, aki a kölykeivel nyájas, játszik velük, szeretgeti őket, de ha bárki fenyegeti őket, azonnal megvadul, és bármire képes -bókja hallatán elmosolyodtam. -És amiatt, hogy engedted ezt meglátnom, hálás vagyok. Tudom, csak nagyon keveseket engedsz be a falad mögé, ahogy velem tetted. De van itt még valami, én nem egy kölyök vagyok, aki féltő anyára vágyik, hanem én a bozontos, lusta oroszlán vagyok, aki támaszt nyújt, megvéd, ha szükséges.Nem vártam meg míg tovább folytatja, mert tudtam, ha tovább hallgatom szavait, nem lesz mi visszafogná könnyeimet. Egyenesen Niall nyakába ugrottam. Szorosan ölelgettem, akárcsak ő engem. A magasba emelt, közben hátamat cirógatta. Könnybe lábadt szemekkel, ajkamat ajkának szegeztem. Csókja égetett, s erőt adott. Hihetetlen erőlöket áramlott szét ereimben. Szívem hevesebben dübörgött mellkasomban, de ez esetben nem a stressz tette, hanem a boldogság. Végre, napok óta először újra élőnek éreztem magam. Már nem hittem magam elveszettnek, mert tudtam. bármi is történjék, Niall fogni fogja a kezem. Ő mindig ott lesz mellettem, ha valami történne. Sosem fog cserben hagyni. Ugyan lehet, egyesek szerint naivitás az ilyet állítani, de akkor, ott ezt éreztem. Nem gondolkodtam, csak éreztem. Minden egyes porcikám ezt harsogta. Csak erre bírtam gondolni. Talán önzőség, de elfeledkeztem arról, hogy Greg alattomos személyiségét elzárjam. A pillanatnak éltem. Annak a pillanatnak, mely ismét fényt hozott a szürkeségembe. Szemeimben ismét ott csillogott a remény. Végre úgy hittem, semmi sem állhat az utamba...utunkba.
-Niall, köszönöm. Fogalmam sincs, mit is mondhatnék, én nem bánok olyan ügyesen a szavakkal, mint te. De ezt el kell mondanom: Szeretlek! És nem csak azért, mert egy oroszlánhoz hasonlítottál, hanem azért, mert más már régen lemondott volna rólam. Senki sem bírt volna ki ennyi hisztit, mint te, és ezért hálával tartozom. Azt hiszem, mégis, a leginkább azért mondok köszönetet, mert akárhányszor elesek, akárhányszor orra bukok, fennakadok, a földön fekszek, te mindig ott vagy és felsegítesz. Sosem hagysz magamra, történjék bármi. Többször szakítottunk, volt hogy én mondtam ki az utolsó szót, akadt mikor te, de mégis mindezek ellenére még mindig küzdesz értem...értünk. Ez többet jelent, mint ezernyi gyémánt, ajándék vagy bármi más.
-Szeretlek, minden egyes apró hibáddal, mert ezek alkotnak. Nélkülük nem lennél az, aki vagy. Ezek határoznak meg, irányítanak, de nem számít. Én minddel együtt, magadért szeretlek és nem engedem, hogy még egyszer ki kelljen mondanunk az utolsó szót, mely pontot tehet kapcsolatunk végére -szavai melegséggel töltöttek el. Visszafeküdtünk az ágyba, ahol szorosan hozzábújtam. Fejemet széles, izmos mellkasára fektettem. Nyugodtan hunytam le szemeimet, mert tudtam, ő vigyáz az álmaimra. Többé már nem rettegtem a gyötrő rémálmoktól...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése