Most mihez kezdjek? Az egész csak egy feltételezés. Lehet, csak félreértettem Greg hangulatváltozásait, hirtelen feltörő agresszióját. Lehetséges, csak rossz napja volt. Persze, én pedig egy csillogó egyszarvú. Azért ennyire naiv nem lehetek. Mindig is gyanús volt a viselkedése, de ezzel a mostanival sejtelmem beigazolódott. De mi van ha tévedek? Ha mégsem? Ráküldök egy pszichológust, majd ő megfejti, mi is lapul Greg buksijában, ha már én nem jöttem rá.
Felsóhajtottam, majd felültem a halk léptek hallatán. Niall már korán reggel elment dolgozni, így egyedül maradtam a gondolataimmal a hatalmas házban. Legalább alkalmam nyílt átgondolni a történteket anélkül, hogy bárki is megzavart volna. Nem kellett attól tartanom, valaki az összeroppanásom pillanatában rám talál. Nyugodtan szenvedhettem, ordíthattam, sírhattam, senki sem zavart meg.
Azonban a léptek zaja teljesen kizökkentett. Felpattantam helyemről, s a lépcső irányába szaladtam. Arcomon mosoly ült a gondolattól, hogy Niall mégis hamarabb hazaért, s együtt tölthetnénk a délutánt. Sajnos csalódnom kellett. A fa csigalépcsőn nem az ír szöszi jött, hanem helyette egy borostát ismerős férfi szelte a fokokat. Térdeim remegni kezdtek. Tenyerem azonnal izzadttá vált.
-Te meg hogy jutottál be? -útját szegtem, és kérdésemmel azonnal letámadtam. Greg csak elvigyorodott. Könnyed mozdulattal arrébb lökött a lépcsőn. A falnak vágódtam, míg ő tovább sétált felfelé. -Neked nincs itt semmi keresnivalód! Ha nem mész el most azonnal, kihívom a rendőrséget! -kiabáltam utána a kétségbeesés határán. Hangomon érezhető volt a félelem, itt-ott meg is reszketett.
-Csak rajta. Ha ki akarnád őket hívni, nem figyelmeztettél volna. Akkor már régen itt állnának a zsaruk a ház előtt, engem pedig éppen az egyik kocsi hátuljába próbálnának betuszkolni -válasza flegma és lekezelő volt.
Belépett a hálóba. Utánasiettem. Éppen a ruháimat pakolta bele az egyik bőröndömbe.
-Segíthetek? -álltam elé keresztbe font karokkal. Ismét rám villantotta már jól ismert gőgös mosolyát. -Elárulnád, miért is jöttél? Egyáltalán hogyan jutottál be a házba?
-Még mindig nem ismersz eléggé ahhoz, ezekre magadtól is válaszolj.
-Igen, nem ismerlek. Fogalmam sincs, ki vagy. Az egyik pillanatban még tudom, sejtem, de utána már mintha egy teljesen új arcod jelenne meg.
-Akkor szokj hozzá ehhez, mert ez az igazi, az egyetlen! -förmedt rám. Megragadta mindkét karomat, magához húzott. -Most azonnal pakolj össze, mert elmegyünk innen!
-Mi van? -kérdeztem vissza értetlenül. -Nem megyek sehova! Pláne nem veled! -próbáltam kiszabadulni szorításából, de esélyem sem volt.
-Csak azt hiszed. Velem jössz, ha kell erővel rángatlak ki!
Torkom elszorult. Alig kaptam levegőt. Mintha valaki erősen megütötte volna a mellkasomat, s a tüdőm görcsbe rándult volna. Csak álltam ott előtte reszkető térdekkel, kezekkel.
-Nem fogok elmenni innen! -nyökögtem ki végül. Hangom korántsem volt meggyőző. Még egy kisegér is kiröhögött volna. Ugyan éreztem, hogy ennyivel nem győzöm meg Greget, azért reménykedtem, hátha elérek vele valamit.
-Ami nem hajlik, az törik -jegyezte meg, majd az ágyra lökött.
Ijedten kaptam telefonom után. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy a srác nem viccel. Ha nem megyek vele magamtól, akkor majd ő beletöm a kocsijába, de akkor nem lesz köszönet. Tudtam, ez az egyetlen esélyem van. Mivel Niall száma volt az első a gyors hívók közt, őt hívtam. Egyszer csörgött ki, de akkor már késő volt. Greg elkapta a lábam, s lerántott az ágyról. A mobil kiesett kezemből. A földre esett. Greg mellé lépett, majd erővel belerúgott, ami így a falnak csapódott, s darabjaira esett.
-Mit akarsz tőlem? El akarsz rabolni? Tényleg azt hiszed, nem jönnek rá, ki tette? -kérdeztem ingerülten. Hangomból eltűnt a kétségbeesettség, helyén csupán a düh maradt. A pánik lassan elpárolgott egész szervezetemből, nem hagyva mást hátra, csak a színtiszta haragot.
-Nem számít, tudják-e. Fogalmuk sem lesz, hova viszlek.
-Megszököm -vágtam rá határozottan.
-Sok sikert hozzá.
-Ezt most tényleg élvezed? Hová lett az a kedves srác, aki jó tanácsokkal látott el? Aki mindent megtett volna azért, hogy nekem jó legyen? Az, aki szentül állította, csak nekem akar jót? Eltűnt? Meghalt? Lehúztad a WC-n? Egy nap alatt nem változik meg az ember ennyire. Talán rossz lábbal keltél ki az ágyból? Esetleg megjött a havibaj? Vagy csak szimplán nem vetted be a gyógyszereidet és előjött a pszichopata másik éned?
Greg a falnak szegezett. Két keze arcom két oldala mellett feszült. Magamon éreztem mentolos leheletét, ahogy levegő után kapkod. Közelről látszódtak a szeme alatt húzódó méretes fekete karikák, a kialvatlanság miatt kialakult aprócska ráncok, a homlokán kidagadó erek, az arcán csillogó veríték. Közelsége nem rémisztett el, sőt sokkal inkább erőt adott. Így, alig pár centire tőle, észrevettem a gyengéit. Feltűnt a fájdalom szemeiben, a kétségbeesés, mely pillantását körülöleli. Rettegett, aggódott valami miatt. Karizmai megfeszültek, mégis ugyanakkor remegtek. Szívverése hangos volt, akár egy légkalapács a reggeli órákban. Szabálytalanul, sietve vert össze-vissza. Kezemet nyugtatóan izzadt mellkasára helyeztem. Teste lángolt, majdhogynem elkaptam kezem a forróság miatt. Felsóhajtottam. Mélyen szemébe néztem. Éreztetni akartam vele, hogy nem fogok elfutni. Nem fogok elmenekülni. Itt maradok, de akkor meg kell bíznia bennem. Nagyot nyelt. Ádámcsutkája igencsak kilátszott.
-Greg, mi a baj? Mi történt? Nekem elárulhatod. Itt vagyok -óvatosan arcához érintettem tenyerem. Orcája még forróbb volt, mint teste többi része. -Lázas vagy -tettem hozzá halkan. A fiú megrázta a fejét. -Ne küzdj ellenem! Nem akarok neked ártani.
-Miért segítenél? Hiszen szörnyetegnek tartasz -nem szemrehányó volt, hanem kétségbeesett. Láttam rajta, hogy lelkét bűntudat tépi.
-Miért ne segítenék? Nem tartalak szörnynek, csak néha félek tőled.
Greg arca egy kicsit felengedett. Szemei is kezdtek más színben feltűnni.
-Rémisztő pszichopatának tartasz?
Megráztam fejem.
-Nem. Nem vagy az. A lelked mélyén jó ember vagy -válaszoltam nyájas hangon.
-A lelkem mélyén, mi? Jó mélyen. Minden embernek ezt szokták mondani, még akkor is a egy sorozatgyilkos -reagálta le, meglehetősen rosszul. Tekintete még mindig aggodalomról és kételyekről árulkodott.
-Mások lehet, hogy mindenkinek ezt mondják, de én nem. Ennyire nem ismersz?
-Néha azt sem tudom, én ki vagyok nem hogy azt, te ki is vagy valójában.
-Csakugyan? Ez esetben kezdjük az elején. Tudjuk meg, te ki vagy! -biztatósul rámosolyogtam, ő pedig vissza rám.
-Annyit hazudtam már a kilétemről, hogy már azt sem tudom, mi a valóság.
-Akkor elmondom én, mit tudok rólad -a srác bólintott. -A neved Greg. Ugyan a családnevedet nem ismerem, de nem is számít a szememben. Először Miamiban találkoztunk, ahol bedrogoztattál -a fiú bólintott. Szemeit lehunyta, lélegzése kezdett visszaállni a normál tempóba. -Több szerelmeslevelet kaptam tőled. Próbálsz megvédeni, de néha elveted a sulykot. Meggyőződésed, hogy a mostani énem csak egy maszk és az volt a valós, amit Miamiban láttál, igaz én erre nem emlékszem. Gyakran manipulálod az embereket. Egyeseken könnyedén átgázolsz, ha a helyzet úgy hozza. Mégis, mindezek ellenére remek tanácsokkal látsz el. Ha tudsz, segítesz nekem. Néha megrémisztesz, mert egyik pillanatról a másikra változik a személyiséged. Alig tudok rólad valamit, de egy dolgot bizton állítok. Sosem ártanál nekem. Sosem tennél velem olyat, ami megviselne lelkileg, fizikailag.
-Lucy, köszönöm. Elvesztettem az önuralmamat, de te segítettél visszaszereznem -hangja hálás volt. Nem válaszoltam, csak elnevettem magam. -Ez nem vicc. Ha most ezt nem vágtad volna a fejemhez, már lehet, eszméletlenül feküdnél a kocsim hátuljában, úton Honolulu felé.
-Ha elvittél volna Hawaiira, lehet nem bántam volna -jegyeztem meg tovább nevetve. Greg is felkacagott. Oldalba bökött, majd megölelt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése