Egy erdő

Greg titokzatosan mosolygott rám. Volt valami szemeiben, amiért megbíztam, ugyanakkor rettegtem tőle. Azonban rettegésemet kíváncsiságom teljesen elnyomta. Félelmeimet háttérbe szorítottam.
-És hova megyünk? -fordultam felé ragyogó tekintettel. Ő csak mosolygott, s megrázta fejét.
-Titok -válaszolta tömören. Mire reagálhattam volna, már meg is ragadta a csuklómat és kihúzott a házból. A nagy sietségben a kabátomat is bent felejtettem, így egy rövidke kitérő keretében visszarohantam érte.
A srác türelmesen várt az ajtó előtt. A korlátnak támaszkodott, miközben végig vigyorgott, akárcsak egy tejbe tök. Ahogy ránéztem, jobb kedvre derültem. Valamiért eltűnt belőle a rémisztő kisugárzás, helyén barátságos jóság volt. Ami egy kicsit furcsává is tette. Eleinte nem hittem el, hogy valaki hirtelen ennyire meg tudott volna változni. Sosem hittem az emberek nagy erkölcsi változásaiban és ettől a meggyőződésemtől csak nehezen tudtam elvonatkoztatni. Folyton emlékeztetnem kellett magam arra, hogy ne elemezgessem Greg cselekedeteit, pillantásait, sanda lépéseit. Be kell vallani, ez a feladat bizonyult a legnehezebbnek az összes közül.
Ahogy beszálltam a kocsiba, egyből a kis apró, lógó díszeket kezdtem szemlélni. A világ minden tájáról származó kulcstartók, mütyürök lógtak a belső visszapillantón. Pár kép hevert az ülésemen, így mikor beültem, azokat is megnéztem. Az összesen Greg volt, no meg néhány barátja. Egy buliról készült képek lehettek. Látszott rajtuk, hogy nagyon jól érzik magukat. Boldogak voltak és részegek. Mosolyogva fordultam oda a sráchoz, kinek arca komor ábrázatot vett. Mereven nézett előre. Elbambult.
Talán nem kellett volna a fényképei közt turkálnom. Lehet, most ezzel elszalasztottam az esélyét annak, hogy ne keserítsük meg egymás életét. 
Felsóhajtottam.
-Greg, sajnálom. Nem akartam a személyes teredbe belepofátlankodni -hebegtem össze-vissza, de nem reagált. Továbbra is csak az utat bámulta. Óvatosan meglöktem. -Hahó!
Hirtelen feleszmélt. Megrázta a fejét. Rám mosolygott. Pillantása megrekedt arcomon, majd a kezeimben szorongatott fotókra vándorolt.
-Ő itt a bátyám -mutatott rá az egyik fiúra. Most, hogy így elárulta, rokonok, már láttam a kettejük közt fennálló hasonlóságot.
-Közel álltok egymáshoz? -kérdeztem félve.
Greg gázt adott, a kocsi hangosan felbőgött alattunk.
-Egykoron még közel álltunk egymáshoz -hangja gondterhelt volt. -Mikor még élt -tette hozzá. Láttam rajta, hogy ez egy fájó seb lelkében, így nem is akartam tovább faggatni, bár érdekelt története. Megsimogattam vállát.
-Tudom, mit érzel. Én is több közeli családtagomat is elvesztettem az évek során.
Greg felkapta tekintetét. Szemeiben aggodalom és meglepettség tükröződött.
Ezek szerint te sem tudsz mindent rólam és a múltamról. 
-Te kidet vesztetted el? -szegezte nekem a kérdést.
Felsóhajtottam. Nem akartam erről beszélni. Az évek során egyedül Mianak és Sheilanak meséltem erről. Még anyának sem tártam fel a szívemet, ahogy Niallnak vagy Davidnek sem. Nem arról volt szó, hogy nem bízok bennük, egyszerűen nem láttam értelmét és okát.
-A papámat és az öcsémet -válaszoltam röviden.
-Akarsz róla beszélni? -a férfire néztem kételkedve. Megráztam fejem, így adva választ. -Pedig lehet, jót tenne. Talán utána felszabadultabb lennél.
-Nem hiszem, hogy bármi változna attól, hogy elsírom a bánatom. Attól ők még ugyanúgy a föld alatt maradnak és több emlékre sem teszek szert. Ahelyett, hogy a haláluk körülötti fájdalmat eleveníteném fel, inkább a szép emlékekre koncentrálok.
Greg arcára kósza mosoly tévedt.
-Lehet, igazad van -felsóhajtott. -Tudod mit? Hagyjuk ezt a gyászos témát! Inkább lazítsunk egy kicsit! -rám kacsintott. A fejem felett gyülekező fekete felhőket ezzel azonnal elhessegette.
-Akkor áruld el, hova megyünk! -vigyorogtam rá, miközben ő a hatalmas, búgókkal tűzdelt londoni forgalmat élvezte.
-Mikor jártál utoljára erdőben?
-Öhm...A park is számít? -kérdeztem vissza nevetve.
-Természetesen nem. Rendes, igaz erdőre gondolok.
-Passz...Hónapokkal ezelőtt, mikor a lányokkal sátraztunk. Azóta nem hiszem, hogy kimentem bármiféle természetes helyre a parkot leszámítva.
-Akkor ezen változtatunk. Elviszlek oda, ahova én szoktam járni, mikor már elegem van a városi zajokból.
Elmosolyodtam és bólintottam egyet. Kíváncsiság és izgatottság öntötte el egész testemet.
Szemeimre azonban hamarosan mérhetetlen álmosság tört. Bármennyire is próbáltam, nem tudtam nyitva tartani őket. Ólom nehéz pilláim lehúzták fáradt szemhéjamat. Pár rövid másodperc alatt már el is fogott az álom, s egy új, ismeretlen világba csöppentem.
Mintha csak egy perc telt volna el, Greg óvatos rázására keltem. Finoman, precízen ébresztgetett, nem akart megijeszteni, bár ezt nem sikerült elérnie. Amint megláttam magam lőtt alig pár centire, ijedtemben megugrottam a kocsiban, s bevertem a fejem. Mindketten hangosan felnevettünk.
-Gyere, megérkeztünk! -kisegített az autóból.
 Az avarban bokáig süllyedtem a levelekben, amit egyáltalán nem bántam. Mindig is imádtam a már barnuló, száraz levelekben gázolni, főleg ha még a nap sugarai is a bőrömet csiklandozták. A sráca vigyorogtam. Olyan voltam, mint egy kisgyerek, akit a szülei kiengednek a kertbe, hogy hadd játsszon egy kicsit a lehullott lomb között.

-Régen rengeteget jártunk ki mikor még nem volt olyan nagyon hideg. Mindig hatalmas halmokba szedtük a leveleket és azokba ugráltunk. Még az iskolai szünetekben is azon szorgoskodtunk, hogy minél többet összegyűjtsünk. Volt, hogy a takarítónéniktől kértünk gereblyét, hogy gyorsabban haladjunk, de mivel még picik voltunk, minimum hárman húztok-vontuk -meséltem nevetve.
-És most mi akadályoz meg ebben? -vonta fel mindkét szemöldökét. Körbenéztem nevetve.
-Nem tudom. Talán csak felnőttem. -hajamba túrtam. -Talán már nem tehetem meg ugyanazokat a dolgokat, mint mondjuk 10 évvel ezelőtt. Akkor más idők jártak.
-Remélem tudod, hogy ez egy elég béna kifogás -jegyezte meg.
-Igen tudom. Magamat sem sikerült meggyőznöm, de nincs mit tenni.
-Szerintem ma felejtsd el, hogy mások mit gondolnak és légy egy kicsit önző! Gondolj magadra és ne foglalkozz azzal, hogy a sok idióta mit mond a hátad mögött! -biztatott, majd egy adag levéllel megdobott.
Hangosan felnevettem.
-Áucs!-kiáltott fel, nem mintha bármit is éreztem volna. Beszálltam a játékba. Felkaptam én is egy adag levelet és visszadobtam.
Greg arca felderült, akárcsak az enyém. Kergetni kezdett egy hatalmas kupac levéllel a kezében. Menekültem. Próbáltam kicselezni a fák sűrűjében, de nem igazán sikerült. Túl jól ismerte ahhoz a helyet, valamint túlon-túl elszánt volt ahhoz, hogy csak úgy feladja. Nem nyugodott, míg az összes levelet a nyakamba nem szórta.
-Oké! Oké! Megadom magam. -sikítottam hangosan, mikor már a harmadik adagot is rám szórta.
-Még mindig úgy gondolod, hogy nem helyes, amit csinálsz?
-Talán.
-Rossz válasz -vágta rá, majd egy újabb halom repült felém. -Na és most?
-Lehetséges, hogy tévedtem -válaszoltam, majd újból futásnak eredtem.

Greg azonnal a nyomomba eredt. Hihetetlenül gyorsan futott. Bármennyire is rohantam, mindig a nyomomban lihegett. Dombon felfelé, völgyön lefelé, hegyen-bokron át szökdeltünk az avarban, akárcsak két bolond őz. Egy tisztásra értünk ki, fenn a hegytetőn. A kilátás lélegzetelállító volt. Ugyan fogalmam sem volt, milyen messze lehettünk Londontól, de onnan nem láttam a várost. Lélegzetelállító táj nyílt szemem elé. A hegyről mindent beláttam. A szemközti hegy és a "mi" hegyünk közt, a völgyben egy aprócska patak folyt. A levegő kristálytiszta volt. Érezni lehetett, mennyivel másabb, mint a városban már az évek során úgy megszokott. Csend honolt a tetőn. De nem az a fajta csend, mely zavaró, kellemetlen, sokkal inkább a megnyugtató, harmonikus békességnek lehetett mondani. Egy sziklára ültem le, onnan szemléltem a varázslatos természetet.
-Tetszik? -kérdezte Greg, miközben mellém telepedett a kőre. Bólintottam.
-Hogyne tetszene. Ez egyszerűen mesébe illő. Már évek óta nem voltam olyan helyen, ami ehhez hasonló látványt nyújtott volna. Csodaszép.
A srác elmosolyodott.
-Reméltem, hogy így fogsz majd reagálni.
-Miért? Volt aki másképp reagált? -vontam fel egyik szemöldököm.
Megrázta fejét nevetve, majd egy sóhaj szakadt fel belőle.
-A bátyámon kívül még soha senkivel nem voltam itt korábban. Ez volt a mi kis búvóhelyünk. Néha ide szöktünk ki, mikor otthon balhék voltak. Mi itt relaxáltunk. Itt beszéltük meg a történteket. Ez volt a második otthonunk.
-Én azt hittem, Miamiban nőttél fel -jegyeztem meg.
-Oda csak azután kerültem, hogy Will meghalt. Ott akartam új életet kezdeni, és sosem hittem volna, hogy egy nap majd visszatérek erre a helyre -hangján mély szomorúság tükröződött. Szemei csillogtak a felgyülemlő könnycseppek miatt. Egyik kezemet átvetettem vállán. Megöleltem. Szorosan magamhoz húztam, megsimogattam izmos hátát.
-Köszönöm, hogy beengedtél a múltad egy darabjába.
-Lucy, ha téged nem, akkor ki mást engedhetnék be?