Szembeütközés

-Jó reggelt Kicsim! -lágy csók kísérte ébresztőmet. Elmosolyodtam.
-Szia! -köszöntem. Niall egy szemembe lógó tincset a fülem mögé tűrt.
-Lemegyünk reggelizni? -a szöszi felült az ágyban. Bólintottam.
Kimásztunk az ágyból, majd Niall szekrényéhez léptem. Felülről a harmadik polcról kivettem a jól megszokott alvós, vagy inkább reggelizős pólómat...pólóját. Akárhányszor idejöttem, mindig az volt rajtam. Amolyan szokássá vált ez.
Lementünk a konyhába, ahol pár váratlan vendégbe futottunk. Na jó, nem egészen így terveztem a romantikus reggelizést. Imádtam a srácokat, de most legszívesebben seggbe rúgtam volna őket.
Pápá romantika!
-Skacok, tűnés! -Niall az ajtó felé mutatott.
-Oké-oké. Nem akartunk semmit megzavarni. -Zayn szemöldök-húzogatva hátrált ki az ajtón Liammel és Louisszal együtt.
-Bocsi. Nem hittem, hogy itt lesznek. -fordult ismét velem szembe az én szőke lovagom. Vállat vontam.
-Semmi gond. A lényeg, hogy most már ismét kettesben vagyunk. -alsó ajkamba haraptam. Lehet túl egyértelmű volt a jelem, mert Niall alig 2 másodperc alatt a számban volt. Heves csókcsatába elegyedtünk. Már épp visszaértünk az ágyához, mikor eltolt magától.
  Mi a franc?
-Sietnünk kell, különben elkésünk. -pillantott az órára, majd egy puszit nyomott ajkamra.
-Elkésünk? Mégis honnan? -értetlenkedtem.
Lehet, hogy tegnap ittam egy kicsit, de arra azért emlékeznék, ha mára programunk lenne. Mit tervez? 
-Legyen meglepetés. -kihátrált a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót.
Meglepetés? Imádom őket, de az utóbbi időkre gondolva, minden meglepi rosszul sült el. Fortuna nem az én malmomra hajtja a vizet. Jó lehet, hogy egy kicsit paranoiás lettem, de akkor is. 
Niall szekrényéből kivettem az egyik hosszú nadrágomat és egy ujjatlan pólót. Beköltöztem a fürdőbe, ahol röpke 20 perc alatt el is készültem. Lefutottam a nappaliba, hogy ott várjak Mrs. Titokzatosra. Minimum negyed órán át vártam rá. Ez idő tájt lefoglaltam magam. Minden egyes képét végignéztem. Mióta utoljára itt jártam, beújított párat. Köztük a rólunk készült fotók is a birtokába kerültek. Egy-egy újságcikket is találtam a polcokon. A kezem közé akadt a legelső is. Az, ami nem sokkal a megismerkedésünk után került napvilágra. Abban szapultak minket annyira.  "A feltörekvő lánybanda, The Dreamers, rávetette hálóját a One Direction szívtipróira." Ezt a szalagcímet sosem felejtem el. Akkoriban még küzdöttem ellene, de nem sok idő kellett, hogy rájöjjek, felesleges. A szívem ellen küzdöttem olyan nagyon. Szerencsére, mostanra már tudtam mit akarok. Niallt. Csak és kizárólag őt. Már nem érdekelt se David, se Jeremy, sőt Blakere se tekintettem barátnál többként. Csak őt akartam. Furcsa, hogy ehhez kétszer is el kellett veszítenem. Elég lassú felfogásúnak számítok. 
-Mehetünk, Kicsim? -Niall kezei fonódtak derekam köré. 
-Persze, de nem árulnád el, hova is megyünk? -szembe fordultam vele. Önelégült vigyor jelent meg arcán. Utáltam, hogy képes volt ilyen jól titkolózni. 
-Akkor oda lenne a meglepetés. -kézen fogott és kivitt a kocsihoz. 
Már egész jól kezeltem, ha egy csapat fotós villódzó fényképezőgéppel ugrik a képembe. Az én lovagom természetesen végig oltalmazott. Kiélveztem figyelme minden percét. Szorosan hozzábújtam. Közelsége nyugalommal töltött el. Már nem rettegtem annyira a meglepetéstől. Kíváncsivá váltam. 
Beszálltunk az autóba, ahol Niall egy kendővel takarta el szemeimet. 
-Ennyire titkos az a hely? -nevetve kérdeztem. 
Választ nem kaptam, csak egy óvatos puszit a számra. 
Az önkéntelen-látás-száműzés miatt az út egy örökkévalóságnak tűnt. Hiába beszélgettünk, hallgattunk zenét, mintha megállt volna az idő, és ez esetben nem jó értelemben. Alig bírtam türtőztetni kíváncsiságomat. Tudni akartam, mégis miért titkolja ennyire el a helyet. Megálltunk. 
Hála az égnek. Végre odaértünk. 
Niall megfogta a kezemet, hogy kisegítsen a kocsiból. Nem volt elég óvatos, vagyis inkább én nem voltam az. Egy nőies mozdulattal pofára estem, legalábbis majdnem, de a hősöm elkapott. 
-Óvatosan. A végén még elesel. -suttogta fülembe, miközben megpróbálta természetes egyensúlyomat visszaadni. 
-Ha rajtam múlik, biztosan. -jegyeztem meg halkan, mire nevetéssel felelt. 
Vezetgetni kezdett. Úgy éreztem magam, mint egy vak, akit a beidomított kutyája segít át egy forgalmas úton. Vártam, hogy elcsapjon egy kocsi. Jó, megbíztam Niallban, de magamat ismerve, elég könnyen sülhet el fordítva a meglepetés. 
-Most ülj le ide! -elengedte kezemet. 
Játszani kezdtem szemöldökeimmel, hogy mihamarabb lecsússzon a kendő rólam. 
A fenébe is. Miért tud ilyen jól csomót kötni...Inkább nem akarom tudni. 
-Rendben. És kinyithatod a szemedet! -nem kellett kétszer mondania. Lerántottam magamról a már idegesítő textilt, de inkább visszabújtam volna mögé. -Meglepetés! -kiáltott fel örömében. 
Egy tetoválószalon? Mégis mit keresünk mi itt? Oké, tudom, mit csinálnak itt, de azt nem, mi mit csinálunk itt. Ugye nem akar ő is egyet? Ami még jobb lenne, egy párosat. Még csak az hiányozna nekünk. 
-Azt mondtad, bármit kérhetek a szülinapomra. -elém lépett. Igen ez igaz, de nem egészen ilyenre gondoltam. -Azt szeretném kérni, hogy egyezz ebbe bele! -jobb karjával felém fordult. Az arcom vázlata ott virított a bicepszén. 
Teljesen megveszett? Egy tetkót kér szülinapjára? Ráadásul rólam? Mi ütött belé? Romantikus pirulát reggelizett vagy mi? 
-Te egy rólam készült fotót akarsz a kezedre varratni? -próbáltam higgadtan tisztázni a helyzetet, de nem igen ment. Az agyam felmondta a szolgálatot. 
-Igen. -közelebb hajolt hozzám. Szinte már összeértek ajkaink, mikor eltoltam magamtól. 
-Szerintem ez nem jó ötlet. -tiltakoztam. 
-Mi? Mégis miért? -tanácstalanság csillogott szemeiben. -Zayn is magára tetováltatta Perriet. 
-Jól mondod. Zayn. Ő megtette, de te nem ő vagy. -erősködtem. Tudtam, hogy belegázolok ezzel az érzéseibe, de nem akartam, hogy később, ha megbánná, engem utáljon miatta. Inkább most legyen egy kicsit dühös, mintsem a későbbiekben kövezzen meg. -Nem értem miért akarod utánozni. 
-Nem akarom utánozni, de már mindegyik srácnak van tetkója a bandából. Sőt hétről hétre egyre több. 
Hajamba túrtam. Komolyan azon vitázunk, hogy legyen tetkója vagy sem? Hirtelen mintha az anyjává váltam volna a barátnője helyett. 
-Pár hónapja még a seggedre akartál egy ír zászlót, de lebeszéltek róla. Ha akkor hallgattál más véleményére, most is megtehetnéd. 
-Csak egy okot mondj arra, miért ne tegyem meg! -hangja nem tűrt ellentmondást. 
-Mondjuk, mert azt se tudjuk hol leszünk pár hónap múlva, Mi van, ha szakítunk vagy összeveszünk, esetleg meggyűlöljük egymást. A képem akkor is ott lesz rajtad és átkozni fogod azt a napod, mikor kitaláltad ezt az egészet. -felsóhajtottam. -Csak meg akarlak óvni. Egy tetoválás komoly dolog. Nincs is vele semmi bajom, elvégre Mianak is van, sőt nekem is van egy pici, de ne mások miatt akarj, hanem magad miatt. Olyat csináltass, amit később sem bánhatsz meg. -minden logikusnak tűnő gondolatot összeszedtem. 
-Ezzel most azt akarod mondani, hogy szakítani fogsz velem pár hónap múlva? -szegezte nekem meglehetősen mogorva kérdését. 
Úgy tudtam, hogy ez lesz, ha őszinte leszek. Azonnal kiforgatta a szavaimat. Talán jobb lett volna, ha meg sem szólalok. 
-Ne forgasd ki a mondataimat! Nem áll szándékomban szakítani veled, de elkötelezni sem akarom magam egy ostoba, meg nem fontolt tetkó miatt. -teljesen kikeltem magamból. 
-Jó. Talán igazad van. Hülyeség volt rád gondolni. -vágott vissza. 
-Tessék? 
-Jól hallottad. Többet majd nem kérem ki a véleményed. -szavai keményen szívemnek ütköztek. 

Egy törékeny üvegnek éreztem magam, amihez hozzávágtak egy téglát. Apró darabokra törtem. Hiszen csak jót akartam. Miért nem lehet józanul megbeszélni a dolgokat? Olyan nehéz lett volna? 

Egy könnycsepp futott végig arcomon. Mivel néma csend honolt az üzletben, mindenki tisztán hallotta, mikor az a csepp keményen a járólapra hullott. Niall is tisztán látta, hallotta. 
-Lucy, én...-kezem után nyúlt, de már késő volt. 
Kirohantam a szalonból, és gyorsan leintettem egy taxit. Hazamentem. Útközben rengetegszer csörgött a mobilom, ezért úgy döntöttem, kikapcsolom. 
Csalódott voltam. Úgy éreztem, megaláztak. Az egész csak egy ostoba félreértésen alapult, mégis gyomron vágott. Niall komolyan beszélt. Egyáltalán nem úgy tűnt, mint akiből csak az indulatok hozták ki. Olyan volt, mintha ez már régóta lappangott volna benne, várva a megfelelő alkalomra. Hát eljött a tökéletes időpont, és a bomba robbant. Apró cafatokra szakítva engem. 
Az ablakomba kuporodtam. Nem sokáig élvezhettem a csendet, mert Shie és Mia beállítottak. Mintha megérezték volna a bajt. Kivörösödött szemeimet látván, azonnal magukhoz öleltek. 
-Mégis mi történt? -kérdezősködött Mia. 
-Összevesztünk. -szomorúan és keservesen felsóhajtottam, 
-Meséld el! -utasított S. Bólintottam. 
-Niall magára akart varratni, mire én azt mondtam, ne hozzon olyan döntést, amit később még megbánhat. 
-Neki pedig ebből az jött le, hogy dobni akarod, mi? -vágott mondandóm közepébe Sheila. 
-Pontosan. -kitekintettem az ablakon. Nem néztem semmit, csak vártam. Vártam, hátha meghallom Niall kocsiját, vagy, hogy egy kavics csattanjon az üvegemnek, de csalódnom kellett. A lovagom nem jött és kővel sem kezdte dobálni az ablakomat. 
-Ne is foglalkozz vele! A barátnője vagy, így ha ő nem tud józan döntést hozni, neked kell. Helyesen cselekedtél. -vigasztalt Mia. 
-Akkor miért fájt annyira mikor azt mondta, hogy hülyeség volt rám gondolni?! -éreztem, hogy a sírógörcsöm perceken belül előtörhet. 
-Idefigyelj! Egyetlen fiú sem érdemli meg azt, hogy sírj miatta, okés? -nem véletlenül voltak pont ők a legjobb barátnőim. Bármi történt, kiálltak mellettem és mindig kihúztak a gödörből. 
-Igazad van. -mondtam, miután letöröltem a nedvességet arcomról. 
-Tudom. Egy igazi zseni vagyok. -kérkedett Sheila. 
-Meg szerény is. -Mia nem bírta megállni a kínálkozó beszólás lehetőségét. 
Elnevettük magunkat. 
-Mondtam már, hogy nekem van a két legjobb barátnőm? -törtem meg a nevetést. 
-Óóóó! -hatódtak meg egyszerre. Szorosan öleltük egymást. Érintésük adott erőt ahhoz, hogy végre szembenézzek pár dologgal. Elegem lett a bántásból és a bujkálásból. 
-Tudom, parasztság ezt kérni, de egyedül tudnátok hagyni egy kicsit. Pár dolgot még el kell intéznem, és a szobámra is ráférne egy alapos takarítás. -körbenéztem. Hát igen. Az utóbbi időkben elég rendesen elhanyagoltam az én kis szentélyemet. 
-Persze. Ha szükséged van ránk, hívj fel! -mondta Mia, majd felállt és felsegítette Sheit is a földről. 
A magány rádöbbentett arra, hogy mennyire nyuszi lettem mostanában. Volt egy dolog, amit már régen le kellett volna zárnom, de a félelmeim mindig visszatartottak. 
A kezembe vettem a mobilom. Pár percnyi nyomozgatás után már meg is szereztem a kívánt telefonszámot. 
-Haló? - a vonal túloldaláról egy meggyötört lány hang szólalt meg. 
-Szia. Itt Lucy. Csak azért hívlak, mert találkoznunk kell. Méghozzá most. Egy óra múlva a Hyde parkban várlak a szökőkút melletti padon. Ne késs! -összeszedett voltam, és határozott. Nem tűrtem ellentmondást. Kinyomtam. 
Itt az ideje, hogy végre a kezembe vegyem az irányítást. Meguntam a strucclétet. Ki kell húznom a fejemet a homokból és cselekednem. Attól, hogy itt ülök és depizek, még nem lesz jobb. Sőt, csak rontok a helyzeten. A sorsunkat mi irányítjuk és nem a véletlenek. Véletlenek nem léteznek. 

Szülinapi ajándék

Amint beléptünk a klubba, hatalmas üdvrivalgás csapta meg fülünket. Mindenki kíváncsian mért bennünket végig. Egytől-egyig a képeket keresték. Nevetve előhúztam zsebemből Niall fotóját, miközben ő magát legyezte az enyémmel.
-Úgy látszik, két győztest kell avatnunk. -lépett elénk Blake. Mintha csak egy bokszmeccsen lennénk. Kezünket a magasba emelte. A tömeg őrjöngött. -Akkor most jöjjön a díjatok! -a pultra pillantott, majd vissza ránk.
-Díj? -akadtam fent.
Nem beszéltük meg, hogy lesz bármi ilyesmi is. Igazából, efelett az aprócska részlet felett teljesen átsiklottunk. Illetve, ahogy a mellékelt ábra mutatja, csak én feledkeztem meg róla. Blake már megint egy lépéssel előttem jár. 
Kezébe vett egy még felbontatlan pezsgősüveget.
-Ugye nem? -reménykedve meredtem rá, miközben Niall háta mögé osontam.
Blake bólintott. Ördögi vigyor ült ki arcára, ami a kopár fényben még ijesztőbbnek hatott. Felrázta az üveget, majd egyenesen ránk szegezte. Másodperceken belül megéreztem a jéghideg pezsgőt csupasz bőrömön. Niall maga elé rántott.

-Ne félj! -tengerkék szemeiből nyugalom, higgadtság áradt. Összeérintettük homlokainkat.
-Amíg itt vagy, nem félek. -ajkammal súroltam az övét.
Kezeivel körbefonta derekamat. Forrón, lágyan csókolt. Nyelve nyitott számba csusszant, hogy feltérképezze azt. A világ, melynek részese voltam, megszűnt létezni. Egy új világba léptem, ahol csak mi ketten voltunk. Együtt egy jácintokkal szegett réten, ahol a madarak könnyeden csiripeltek a lenyugvó nap fényében. Ujjaimmal hajában kerestem menedéket, így emlékeztetve magam arra, az előbbi hely, csak a képzeletem szüleménye. Egész testem lángolt. Szíven megvadulva tombolt mellkasomban. Azt akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson. Nem akartam elengedni. Mellkasa melegséggel töltött el, miközben a pezsgő hideg cseppjei hűtötték bőrömet. Pulzusom az égig szökött.
Hiába maradt abba a hűtés, mi tovább élveztük egymás közelségét. Ajkaink lassan fájdalmas búcsút vettek, ahogy az óra éjfélt ütött.
-Mennem kell. -eltoltam magamtól. Értetlenül ráncolta homlokát.
-Csak nem visszaváltozik tökké a hintód? -utánam nyúlt.
-Ki tudja? -a hatalmas tömegben gyorsan eltűntem.
A taxim már kint várt. Nem tök-hintó, de ez is megfelelt a célnak. Pár perc alatt hazaértem, ahol gyors átöltözésben volt részem. Nem meglepő módon a ház csendes volt. Már mindenki nyugovóra tért. Beosontam Daisy szobájába és homlokon pusziltam. Az ágya mellett észrevettem egy aprócska csomagot, mellette egy borítékkal. "Niall-nak" Elmosolyodtam.
Még rá is gondoltál szülinapja alkalmából. 
Belelestem a borítékba. Egy képeslap pihent benne. Kíváncsian kinyitottam. A két belső oldalon egy-egy kép volt. A bal oldali egy fotó volt az ír szösziről és rólam. A másikon pedig egy rajz volt. A családunk rajza. Ott volt mindenki. Anya, Tim, Daisy, Shei, Mia, Collin, Jack, Hazza, Niall, Boomer meg én.
Szóval te így látsz bennünket. 
Ekkor jöttem rá, mennyire is igaza van. Egy embernek kétféle családja lehet. Egy vér szerinti és egy választott. A kettőnek viszont nem kell élesen elhatárolódnia. Könnyen megeshet, hogy összemosódik az a vékony vonal, mely elkülöníti őket egymástól.
Átléptem Boomert, majd visszamentem az utcára. Hiába szóltam a taxisofőrnek, hogy várjon meg, mintha csak a falnak beszéltem volna. Egyedül álltam az utcán, ahol a szeptember közepi szél már hidegen cikázott.
-Csinos a rucid. -szólalt meg mögülem egy gúnyos hang. Sarkon fordultam. Greg állt előttem, önelégül vigyorra ajkain ült.
-Mit akarsz?
-Mindig ugyanazok a kérdések. -forgatta szemeit. -Miért nem tudsz egyszer végre lazítani? -közelebb merészkedett hozzám. Elhátráltam.
-Tudnék lazítani, ha nem kellene folyton azon aggódnom, vajon legközelebb hol bukkansz fel, és mit mondasz a sajtónak. -feleltem meglehetősen ingerülten. Tudtam, csak az a célja, hogy felhúzzon, de nem tehettem ellene semmit. Agyam ilyen helyzetekben automatára kapcsol.
-Én csak az igazat mondom. -szólt vissza. -Arról nem én tehetek, hogy te ezekre a részekre nem emlékszel.
-Miért? Akkor ki a felelős mindezért? Ki kevert drogokat az italomba? Ki vett rá, hogy olyat csináljak, amibe ha most is belegondolok, felfordul a gyomrom? -fakadt ki a lelkem mélyében gyökerező düh és fájdalom.
Vállat vont. Reakciója láttán, legszívesebben letöröltem volna az idétlen vigyorát arcáról, bár tudtam nem ez lenne a legokosabb döntés. Sőt, lehet, a vesztembe rohannék. Felsóhajtottam. Hátam mögé settenkedett.
-Kár, hogy nem lettünk barátok. Minden bizonnyal jól kiegészítettük volna egymást. -suttogta fülembe.
De, hiszen azt mondta, barátnője volt, akit szeretett. Vagy talán csak félreértettem valamit? Akkor most mi folyik itt? Mi az igaz, mi csak ámítás? Egyáltalán létezik itt igazság, vagy azt már régen átléptük? 
Szembe akartam vele fordulni, de mire odaértem, eltűnt. Nagyot nyeltem. Az utca kísértetiesen üres volt. A frászt hozták rám a pislákoló lámpák, melyek rendszerint elaludtak, mikor átsétáltam alattuk.
Rám fért egy kis séta. Kimondottan jót tett összezavarodott gondolataimnak és érzéseimnek. Éreztem, ahogy a világom kezd kibillenni egyensúlyából. Mindenképpen meg kellett ezt akadályoznom, igaz, ötletem sem volt.

Ahogy betettem a lábamat a küszöbön, Niall csodálattal telt szemekkel támadott meg.
-A hintód mégsem hagyott cserben? -viccelődött, miközben a táncparkettre húzott. Bólintottam.
-Ott hagyott, de egy kis sétába még senki sem halt bele. -fejemet mellkasának támasztottam. Kezeimet átkulcsoltam nyaka fölött. Combja az enyémnek feszült. Teste meleget árasztott, mely segítségével én is új erőre kaptam. Mintha csak egy gyík lennék, akinek hőre van szüksége ahhoz, hogy élni tudjon.
Bekapcsolódtunk a hullámzó tömeg ritmusába. Néha-néha felsandítottam Niallra, aki ilyenkor mosollyal arcán tekintett le rám.
Bármennyire is próbáltam, nem tudtam elszakadni Greg mondataitól Folyton a fülembe csengtek, elnyomva ezzel a külvilág neszeit. A fejembe tomboló mondatok kezdtek megőrjíteni. Tudni akartam, mire készül.
A szöszi aggódó pillantásokkal jutalmazott.
-Minden rendben?
Bólintottam, egy erőltetett mosoly keretében.
-Persze. -hazudtam.
Persze. Minden a legnagyobb rendben. Azt leszámítva, hogy alig több, mint egy órája tépett meg egy srác, aki léptem-nyomom követ és fenyeget. Titokzatos válaszaival az őrületbe kerget. Ja és lehet, hogy kinyírtam valakit. De természetesen jól vagyok. Soha jobban. 
-Mi lenne, ha hazamennénk? -ajánlotta fel hirtelen. Felvontam egyik szemöldököm.
-Ez meg honnan jött?
-Már a srácok is leléptek, és inkább vagyok otthon kettesben veled, mint itt ebben az embertömegben. -szétnézett. Csak ekkor láttam meg, mennyi hívatlan vendég torlódott be. Nem kellett sok idő, mire Greget is kiszúrtam.
-Menjünk! -Niallnak mondtam ugyan, de továbbra is a tömegbe olvadó férfit bámultam. Egy szőke lány állt meg mellette kisírt szemekkel.-Alison. -jegyeztem meg halkan.
-Micsoda? -fordult felém az ír fiú. Megráztam kobakom.
-Semmi nem érdekes. Csak azt mondtam, fáradt vagyok, menjünk. -a kijárat felé kezdtem tolni.
Niall kocsijával elég hamar elértünk hozzá. Felmentünk a szobába, ahol én egyből bedőltem az ágyba. Niall zavart tekintettel ült le mellém.
-Mióta visszajöttél, olyan szótlan vagy. Történt valami? -csalódottság és aggódás játszott pillantásában.
-Jól vagyok. Egyszerűen csak kimerültem. Ennyi az egész. -próbáltam valami nyugtató történettel előállni, de nem ment.
Felsóhajtott. Mellém bújt.
-Nekem elmondhatod, bármi is bánt. -ahogy az utcai lámpák bevilágítottak, tengerkék szemei megcsillantak a fényben. A homályban tisztán látszott álla vonala, határozott válla, izmos karjai.
Ujjaimmal végigsimítottam alkarját. Kacéran elmosolyodott, amitől arcom azonnal lángba borult. Összekulcsoltuk ujjainkat. Közelebb hajoltam hozzá. Csók csattant el köztünk. Szenvedélyes, energiától duzzadt csók volt. Elengedte kezeimet. Cirógatni kezdte hátamat, miközben én a hajában turkáltam. Lehúzta ruhám cipzárját, én pedig levettem pólóját. Végigsimogatta felső testemet, a vállamtól a csípőmig. Hüvelykujja súrolta mellemet. Csókolgatni kezdte nyakamat.
Egyre szaporábban vettem a levegőt. Nem bírtam tovább korlátot szabni érzelmeimnek, vágyaimnak. Szívem kihagyott egy ütemet, mikor Niall karjait a csípőm köré fonta és lágyan megcsókolt. Vérem tűzforrón égette végig egész lényemet.
-Szeretlek! -suttogtam fülébe. Arcán bíborszínű árnyalat húzódott végig. Szóra nyitotta száját, de mutatóujjammal megérintettem ajkát. Megráztam fejemet. -Most ne beszélj!

LOVE (n.r.)

Sziasztok!
Hogy miért jelentkezek egy újabb olyan bejegyzéssel, aminek semmi köze sincs a történet alakulásához? A válasz egyszerű, mert muszáj köszönetet mondanom. már tegnap meg akartam írni, de nem igen volt rá időm, viszont most szakítottam rá egy kicsit.
Szóval szeretném megköszönni a kommenteket és a szavazatokat is. Rengeteget jelentenek ezek nekem. :) Mikor ezeket olvasom, úgy érzem, képes vagyok megállni a lábamon, miközben elér az ár. Tudjátok, az írás számomra létszükséglet. Ha elveszik tőlem, egyszerűen megfulladok, és most ne higgyétek, hogy túlzok. Elég sok mindenen mentem keresztül az utóbbi időkben, de az írás segített. Néha pityeregtem, míg máskor nevettem. A blog szerves részemmé vált, így mikor egy kedves megjegyzést írtok, minta lelkemet simogatnátok. Tudom, kissé furán hangzik, de igaz. Ez az amit annyira köszönök.
Most, hogy átléptük az 5500-at, nem hátrálok meg. Folytatni fogom mindaddig, míg ti azt nem mondjátok, elég, unalmas. Remélem ebbe megegyezhetünk. ;)
xoxo,
Luca

Party time!

A buliig szinte minden estémet a klubban töltöttem Blake-kel és a srácokkal, hogy mindent pontosan, részletesen átbeszéljünk. Nem volt hangulatom egy újabb félresikerült bulihoz. A díszletet Sheivel készítettem, az italokat, kajákat pedig Miara és Blakere bíztam. Reménykedtem benne, hogy így talán majd ők is közelebb kerülnek egymáshoz. Bár kicsi esélyt láttam arra, miszerint Mia valaha is úgy nézzen rá, hogy ne szúrja szíven egy karóval. Első lépésnek viszont ez így pontosan elég volt. Sheit munka közben traktáltam az ilyen infókkal. Nem akartam azt, hogy a régi ügy megismétlődjön.
Amint megvirradt a buli napja, majd kicsattantam az energiától. Mivel ez az egész teljesen titkos volt, azt az utasítást kaptam, hogy ne merészeljek Niall-lal beszélni, mert tuti kikotyogom majd.
Milyen gonosz feltételezés. Nem is vagyok pletykás. Na jó egy kicsit az vagyok, de ha titokról van szó, akkor hallgatok, mint a sír. Azt sem kotyogtam eddig még ki, hogy Shei egy rózsaszín, szőrös bilincset kapott szülinapjára, amit aztán később megtaláltam Collin ágya alatt. Még csak meg sem említettem ezt senkinek, pedig annyi gonosz viccet találtam ki hozzá. Csoda, hogy nem sütöttem el valamelyiket. 
Annyi mázlim azért volt, hogy pont a buli előtt "vesztünk össze" a szöszivel, így elég volt, ha eljátszom a sértődött hercegnőt és már titokban is maradt ez az egész buli dolog.
Megpróbáltam eltölteni valahogy a napomat, ezért még egyszer utoljára leellenőriztem mindent a klubban, hogy ne érjen semmi meglepetést. Mivel elég sokakat hívtunk meg, nehéz volt megoldani a titkolózást. Szerencsére semmi sem lehetetlen mindaddig, míg valaki ki nem twitteli. Imáim meghallgattak, mert ez nem következett be. Teljes titokba burkolózva készítettünk elő mindent a szöszire várva.
Mivel Niall ideje nagy részét Liammel tölti, így az elterelés is az ő vállát nyomta. Az ő feladatai közé tartozott továbbá az, hogy Niallt a megadott időben idehozza valamiféle indokkal. Ez esetben nem volt nehéz kitalálni egy okot: én kidobtam, ezért leisszák magukat a sáros földig.
 Az egész napos semmittevéstől teljesen kikészültem. Alig vártam, hogy a nap nyugovóra térjen és megkezdődjék a vadászat a fotók után.
A kezdés előtt órákkal beköltöztem a fürdőbe. Lezuhanyoztam és hajat is mostam. Hajsütőmmel röpke fél óra alatt sikerült begöndörítenem. Ennek a műveletnek a jobb fülem, és pár ujjam szenvedte el kárát.
Mivel a buli témája a rablók, gyilkosok, a sötétség, így szinte kötelező volt a fekete-fehér viselet. Én egy csíkos nadrágot, hasközépig érő pólót és egy fekete kabátot kaptam magamra. Táskámba beletömtem kedvenc sapimat is, amiben úgy néztem ki mint egy sittes manó. Igazán vicces volt.
Mia a megbeszélt időpontba jött értem. Rajta egy fekete rövidnadrág, alatta egy fekete cicanaci és egy szintén fekete fölső volt. Ajkait vörös rúzzsal emelte ki, amitől vadítóan dögössé változott.
A klub már rég nem volt üres, mire odaértünk. A vendégek nagy része már jóval előttünk megjött. A bejárat mellett mindenkiről készítettünk képet, amiket Blake az irodában -egy emelettel följebb- folyamatosan nyomtatott. Minden jelenlevő kapott a nyakába egy bilétát, amin rajta volt a képük és alatta pedig a keresztnevük vagy a becenevük, attól függ ki mit akart ráíratni.
Amint beléptünk velünk is végigjátszották ezt a procedúrát. Élveztem. Pár perccel később már a kezembe is nyomták, így csatlakozhattam a többiekhez. Ez a kép nem csak a játékhoz kellett, hanem a későbbi buliba is ez a belépő.
-Sziasztok! -léptem oda az ismerős csapathoz. Egy hatalmas körben álltunk. Shei, Mia, Hazza, Louis, Zayn, Collin és persze Jack sem maradt ki. Mindenki szorosan magához ölelt.
Ahogy megláttam Collint és Shiet, a szívem repdesni kezdett. Felemelő érzés volt tudni, még mindig együtt vannak és szeretik egymást. Ezt nem féltek kimutatni. Folyamatosan ölelgették, puszilgatták egymást.
-Szeretném nektek bemutatni a barátnőmet, Eleanort. -törte meg a csendet Lou.
-Sziasztok! -a lány félve intett felénk.
Már régóta együtt vannak, de most először találkozok vele élőben. Rengeteg kép van fent róla a neten. Itt-ott elindult mindenféle bugyuta pletyka kilétéről, de ezeken mindig csak röhögtem. Most, hogy itt áll előttem, még sokkal szimpatikusabb lett nekem. Nagyon kedvesnek tűnik. 
-Szia! A nevem Lucy, ő itt pedig Mia és az akit éppen felfal a barátja, Sheila, de hívd csak Sheinek. -kezet ráztunk, majd elnevettük magunkat.
-Már rengeteget hallottam rólatok, illetve a dalaitokról. Imádom a zenéteket. Igazán csajos, de ugyanakkor, erős, kitartó és bátor. -jegyezte meg még mindig egy kicsit félve. Elmosolyodtam.
-Köszi. Örülök, ha így gondolsz ránk. Én is nagyon sokat hallottam, olvastam már rólad. -közelebb léptem hozzá. -Most elárulok egy titkot, a rajongód vagyok. -suttogtam fülébe.
Valószínűleg nem voltam elég halk, mert körülöttünk mindenkiből kitört a röhögő görcs.
-Ez nem vicc! Én most komolyan beszélek! -csattantam fel, mire még inkább nevettek. A komolyságom ismét tanúbizonyságot tett magáról. Kb. 2,7 másodpercig bírtam a pókerarcot, majd én is csatlakoztam a nevetésláncba.
Hirtelen egy kocsi hangos motorzaja rázta meg a klubot. Mindenki tudta, mi következik. A vendégek áradata egy emberként menekült búvóhely után kutatva. Nem voltam valami kreatív, így az egyik fotel alatt húztam meg magamat. A lábaimat a nyakamba kellett pakolnom. Úgy éreztem magam, mint egy konzerves hal, akit belepasszíroznak egy aprócska kis fém tartóba.
Niall baktatott le a lépcsőn. Teljes volt a csend. Még a szívverésének szabályos ritmusát is ki lehetett venni. Nagyot nyeltem. Szétnéztem, arcok után kutatva. Amint találtam szemkontaktust, bólintottam.
Egy, kettő, három...UGRÁS!
-MEGLEPETÉS! -ordítottuk egyszerre mindannyian. Niall arcán a döbbenet és az öröm egyszerre volt jelen. A nyakába ugrottam.
-Sajnálom, hogy nem beszéltem veled, de féltünk attól, hátha kikotyogom a bulidat. -azonnal elnézést kértem, mert a bűntudat már olyan erősen emésztett, hogy azt hittem, összeesek.
A szöszi szorosan körbefont karjaival. Mintha egy örömkönny csordult volna végig arcán.
-Az a fontos, hogy most itt vagy. -suttogta fülembe, miközben tovább ölelgetett.
Mikor végre ismét a saját lábamon álltam és a derekam körül sem volt senkinek a karja, ismertettem a játékszabályokat. Felpattantam a bárpultra. Ha valaki csak ennyit látna, tuti sztriptíztáncosnak nézett volna.
-Mint látjátok, mindenki nyakában ott lóg egy kép saját magáról. -az enyémet a magasba emeltem szemléltetésként. Olyan volt, mintha éppen egy csapat lázadót buzdítanék. Katnissnek éreztem magamat. -A szabály egyszerű: szerezd meg az összes fotót! Hogyan? Erre már nektek kell rájönnötök! Szövetkezzetek, vagy dolgozzatok egyedül. Támadhattok nyíltan, de akár az árnyak közül is lecsaphattok! A lényeg az, hogy addig éltek, míg a képek rajtatok. Ha meghaltál, gyere vissza ide és jelentkezz le! A gyilkolászás után itt lesz egy buli, ahova a belépőtök a kép lesz. Itt majd kaptok a régi helyett egy újat. -visszaakasztottam a nyakamba. Sétálni kezdtem a pulton. -Ha megölnek és van nálatok kép, azt kötelesek vagytok átadni a gyilkosodnak. Ja és még valami, a blokkból kilépni tilos, de az éttermek, hotelek, házak mind a játszótér részei. -az ajtóra mutattam. -Tíz percetek van felszívódni. Egészkor kezdünk. Addig senki sem ölhet. -elmosolyodtam. -Kezdődjék a játék! -üvöltöttem és leugrottam a padlóra.
Mindenki szeme csillogott az izgalomtól.
Kissé mazoista és szadista egy játékot találtunk ki, de ezt legalább majd élvezik. Pláne így a szürkületben. 
Hátulról valaki elkapta derekamat.
-Tudod, hogy nagyon félelmetes tudsz lenni? -kacéran suttogott fülembe Niall. Kitéptem magam karjai közül.
-Tudod, hogy ki foglak nyírni, igaz? -elővettem ördögi vigyoromat.
-Vigyázz, nehogy te légy az első áldozat. -vágott vissza.
-Ugyanezt kívánom neked is. -ajkainkat összetapasztottuk, majd kifutottam az ajtón.
Öt perc és kezdünk. Izgalmas este elé nézünk. 
Befutottam egy sötét, árnyékokkal szabdalt kis résbe két ház közé. A pincelejáratnál húztam meg magamat.
És indul! 
Néhány percig némán vártam. Figyeltem és füleltem. Próbáltam meghallani, ahogy lihegve rohannak el a közelemben. Elég gyorsan megtaláltam első áldozatomat. Nem volt elég körültekintő és túl közel jött a lépcsőkhöz, ahol én pihentem. Sajnos, vagy inkább szerencsére, észrevettek, mikor kiugrottam és egy könnyed mozdulattal elkoboztam a képeit.
-Bocsesz. -mosolyogtam rá, mert szemeivel legszívesebben felnyársalt volna.
Pár srác iramodott utánam. Végigfutottam a kikövetett részen, de egy kerítés állta utamat. Könnyed mozdulattal másztam át rajta azok után, hogy Sheit egyszer már megszöktettük otthonról.
Elég kitartóan üldöztek, így egy étterembe menekültem. A finom, előkelően kiöltözött hölgyek és urak gyűrűjében nagyszerűen mutattunk mi, akik mintha csak egy CSI részből ugrottunk volna ki. Egy üres asztal alatt bújtam meg. Láttam ahogy a hatalmas fekete cipőikkel megálltak mellettem.
Ennyire nem lehettek ostobák. 
Mégis azok voltak. Lehajoltak, így szabad prédává váltak. Gyors mozdulatokkal téptem ki nyakukból a fotókat. Mikor már mindet megszereztem, kimásztam az asztal alól. Tudtam, nem maradhatok sokáig, mert Niall minden bizonnyal hajtóvadászatot folytat utánam.

-Bocsi fiúk. -kikaptam kezükből a már eddig begyűjtött képeket.
Alig intéztem el 6 embert és máris több mint 50 kép pihent zsebemben. Gyorsan átnéztem.
Niall nincs köztük.
Kimentem az utcára. Teljes nyugalommal sétáltam, pedig minden okom megvolt a paranoiás viselkedésre. Mégis valahogy az éjszaka leple alatt nem rettegtem annyira.
Egy autó mögött megreccsent egy ág. Tudtam mit jelent. Rohanni kezdtem. Egy szállodába vezetett utam. A lifthez rohantam. Gyorsan felküldtem a harmadik emeletre, míg én az egyik -a hotel túloldalán lévő- lépcsőházban felrohantam az ötödik emeletre. Kipillantottam az ablakon.
-Megvagy. -mély hang hangzott mögöttem. Talpra ugrottam.
Tovább rohantam felfelé. Hátrapillantottam.
-Te meg mit keresel itt? -lábaim megtorpantak. Nem bírtam tovább menni. -Nem szerepelsz a meghívottak közt. -szembe fordultam vele.
-Azt hittem, örülni fogsz majd nekem.
-Ez nem válasz a kérdésemre. Miért vagy itt? -éreztem, ahogy az ereim kidagadnak homlokomon.
-Már csak mi hárman vagyunk. Te, én és Niall.
-Ne tereld el a témát, csak válaszolj! -csattantam fel. -Miért kell neked mindig akkor felbukkannod, mikor jól érzem magam?
-Mert élvezem, ahogy szenvedsz. -vágta rá nyugodt hangon.
Nem tudtam tovább uralkodni a bennem őrjöngő dühön. Megpofoztam. Hiba volt. Nem véletlenül van az a mondás, hogy "Ne ébreszd fel az alvó oroszlánt!". Sikerült megtapasztalnom, milyen is egy fáradt, agresszív hím.
A lépcsőnek lökött. Megfogta a hajamat. Jó erősen megmarkolta. Éreztem, hogy vagy a felét kitépi. Kínzó érzés járta át egész testemet. Sikítottam volna, de nem tudtam.
-Úgy látszik, nem értesz a szép szóból. -mélyen szemembe nézett, majd egy lökéssel elengedett. -További jó szórakozást. -beszállt a liftbe, ahonnan Niall rohant ki.
Ez az ő szülinapja. Nem láthatja rajtam, hogy mi történt. Nem és kész. Inkább mosolygok hamisan és üvöltök magamban, minthogy tönkre vágjam a szülinapját. Ennyit ő is igazán megérdemel. 
Felpattantam és eszeveszett rohanásba kezdtem. A szöszi szorosan mögöttem maradt.
-Ha el akarsz kapni, jobban kell teperned! -tekintettem hátra. Arca örömtől sugárzott. Mosolya erőt adott.
Felértünk a tetőre. Kifutottam a széléhez. Lenéztem. A szél iszonyatos erővel cikázott körülöttünk.
Na innen nem lenne szerencsés leesni. 
-Itt a vége. Már nem tudsz hova futni. -mondta. Szembefordultam vele.
-Akkor gyere és kapj el! -kitártam karjaimat.
Felém rohant, de kitértem. Sikerült úgy kergetnie, hogy sarokba szorított. Az egyik kéménynek ütköztem. Közel lépett hozzám. Lefogta kezeimet, majd megcsókolt. Mintha agyunk együtt gondolkodna. Ugyanabban a pillanatban téptük ki egymás nyakából a fotót.
-Ilyenkor mi van? -tette fel a kérdést, mikor felmutatta a képemet. Vállat vontam.
-Mit szólnál egy döntetlenhez? -ajánlottam, mire elmosolyodott.
-Gyere ide! -kitartotta kezeit, én pedig szorosan hozzábújtam. Tiszta libabőrös voltam a hideg szél miatt. Levette kabátját és a vállamra terítette. -Tessék, így majd nem fogsz fázni.
Hálásan pillantottam fel rá, majd a holdra. London fényei általában elnyomják a csillagokat és a holdat, de ilyenkor, ilyen magasról, tisztán kivehetők voltak.
A srác elmosolyodott, majd ajkát finoman az enyémre helyezte...

Vissza a kezdetekhez

-Mit keresel te itt? -meglehetősen mogorván kérdeztem, pedig nem rá haragudtam.
-Gondoltam biztosan szükséged van egy barátra. -felelte és egy lépéssel közelebb jött.
-Úgy emlékszem, amikor legutóbb próbáltunk barátok lenni, kis híján elérted, hogy szakítsunk Niallal. -vágtam Blake fejéhez.
-Oké. Tudom, hülye voltam, de nem igazán tehettem mást. -zavartan lesütötte fejét. -Egyébként meg ne rám legyél már dühös. Én csak segíteni próbálok neked. -csattant fel.
-Mégis mit vársz? Legyek hálás vagy mi? Bocsi, de egyszer már megbíztam benned, és akkor a földbe döngöltél. Nem hiányzik ismét a számból a föld. -fakadtam ki. Idegesen hajamba túrtam.
-Tudod mit? Akkor depressziózz itt egymagad! De aztán ne csodálkozz, ha máskor majd nem jövök le! -sarkon fordult. Tett pár lépést, mire utánaszóltam.

Az önérzetem apró darabkákra hullott. Túl makacs voltam ahhoz, hogy ilyen könnyen beadjam a derekam. Mégis szükségem volt valakire.
Felsóhajtottam.
-Sajnálom. Nem rajtad kellett volna levezetnem a feszültséget. -kiabáltam utána. -Tudhatnád, hogy nem könnyen bízom meg az emberekben.
Visszafordult. Karjait átvetette vállam fölött. Szorosan magához ölelt. Éreztem teste melegét. Egész lényemben szétáradt eme érzés. Váratlanul biztonságérzet áradt szét bennem. Azon gondolat, miszerint lökjem el magamtól és fussak világgá, egy szempillantás alatt távozott testemből. Furcsa érzés kerített hatalmába, pont mint mikor Niall karja fonódott körém. A nyugalom, a biztonság és a bizalom kiegyensúlyozott elegye keveredett bennem. Felpillantottam Blakere, aki csak mosolygott. Azonnal láttam rajta, nem akar átverni. Lehunytam szemem és fejemet a mellkasának támasztottam.
-Köszönöm. -suttogtam alig hallhatóan. Kuncogni kezdett.
-Gyere! Igyunk meg egy kávét! -felkapta földről táskámat, kezembe nyomta.
Pár percig némán sétáltunk egymás mellett, míg beértünk abba a kávézóba, ahol először beszéltünk kettesben. Rengeteg emlékkép jelent meg szemem előtt. A hatalmas jegeskávé, a hőség, a nevetés. Mindezt csak egyetlen dolog ködösítette: a hazugság. Nem bírtam magam azon túltenni, hogy így átvágott. Egyszerűen nem ment. Bárhogy is próbálkoztam, mindig ugyanoda jutottam. A reptérre, mikor Niall felszáll és Blake jelenetet rendez. Mintha a történelem ismételné önmagát. Most nem Blake balhézott, hanem Jeremy.
Miért fogom én mindig ki az ilyen srácokat? És miért mindig a Niallal való kapcsolatomat próbálják meg tönkretenni? Mi a francot ártottunk mi? Úgy látszik az univerzum nem tűri, hogy együtt vagyunk. De engem ez hidegen hagy. Szeretem és a vita lezárva. Álljon csak elém az, aki közbe mer avatkozni, kikaparom a szemét is. 
-Lucy? -Blake lágyan megköszörülte torkát.
-Igen? -kaptam fel fejem. Észrevettem, hogy mindenki minket bámul. Zavarban éreztem magam.
-Azt kérdeztem, mit terveztél Niall szülinapjára? -ismételte. Hajamba túrtam és egy nagyot kortyoltam a kávémba.
-Nem tudom. Eddig valahányszor bulit kellett szerveznem Greg megjelent és mindent tönkretett. -szomorúan felsóhajtottam.
-Akkor itt az ideje, hogy ezen változtassunk! -felpattant helyéről. Majd kicsattant a lelkesedéstől és az energiától.
-Mi a fene ütött beléd? -összevontam szemöldökeimet.
-Gyere már! Lazíts egy kicsit! Csak segíteni akarok, emlékszel? -taszigálni kezdett.
-Ez nem válasz a kérdésemre.
-Mi volt a kérdés? -értetlen pillantásokat vetett rám
-Miért csinálod ezt?
-Mert barátok vagyunk, és mert ha nem sietsz, minden jó helyet lefoglalnak. Amúgy is, a múltkor majdnem tönkretettem a kapcsolatotokat, most hagyd, hogy rendbe hozzam! -kihúzott a kávézóba London forgalmas utcáira.
Hatalmas embertömeg tárult elém. Mindenki most siet haza a munkából. Ez az az időszak, amit mindig otthonról a szobám ablakából kényelmesen szemlélek. Ilyenkor az a legjobb, ha nem megyünk sehova, mert csak feleslegesen fogunk órákat elpazarolni.
Blake megragadta a karomat és maga után húzott.
-Mégis hova viszel? -kíváncsiskodtam.
-Lehet, elfelejtettem említeni, de a nagyapámnak van egy klubja. Gondoltam, megnézhetnénk. Már lefoglaltam.
-Mi van? Te már előre tudtad ezt? -elrántottam kezemet.
-Nem, csak ismerlek. -vetette oda.
-Ezt meg hogy érted? -összefontam karjaimat mellkasom előtt.
-Úgy, hogy mindent az utolsó pillanatra hagysz. Tudtam, hogy még nincs egy klub se a listádon. -vázolta fel előttem a helyzetet.
-Oké ez igaz, de várj! Te hozzányúltál a listámhoz, amit egy dossziéban tartok a táskám mélyén, ami egy szekrény mélyén szokott lenni, míg próbán vagyok? -beállt a totális képzavar.
-Jó. Lehet, hogy néha furák a módszereim, de a végeredmény ugyanaz nem? -vállat vont. -Gyere! Mindjárt ott vagyunk.
Ismét elindult. Magam se tudom, miért,de követtem. Talán mert ő az egyetlen akitől most segítséget kaphatnék.
-Íme. -mutatott egy hatalmas épületre. A lélegzetem is elakadt. -Körbevezetlek.
Egy csigalépcsőn mentünk le az épület oldalánál. A hatalmas, fa berakású ajtót egy kártyával nyitotta ki. Amint beléptünk egy lélegzetelállító terem nyílott elém. A bútorok, pultok feketék voltak, míg a csempék fehérek. A falon érdekes mintájú fekete tapéta díszelgett. A bár felett rendezett sorban álltak a különféle italok kiürült üvegei. Nagyon menőn mutattak.
-Tökéletes. -jegyeztem meg halkan és az alsó ajkamba haraptam. Blakere néztem. -Köszönöm.
Elmosolyodott.
-Ez a legkevesebb. Még kell a vendéglista és bevásárolni sem ártana. -elővett egy kis cetlit a zsebéből, amire minden pontosan le volt írva.
-Először a vásárlás. A listához segítséget kell kérnem a srácoktól. -vágtam rá egyből.
Blake bólintott.

-Akkor menjünk! -a kijárat felé sandított. Kilibbentünk mind a ketten, majd a kártyával visszazártuk az ajtót.
Blake megkereste az autóját és egy közeli szupermarketbe siettünk. Blake hozott egy bevásárlókocsit. Nem bírtam uralkodni a bennem élő kisgyereken. Fogtam magam és beleugrottam a kocsiba. Blake pár másodpercig csodálkozva figyelt, de ámulata után előtört belőle a nevetés.
-Merre kapitány? -kérdezte nevetéstől fuldokolva.
-Előre az alkoholokhoz és a rágcsákhoz! -adtam utasításba. Mutatóujjamat előre nyújtottam.
Blake eszeveszett tempóban kezdett tolni.
-Lassíts te marha! -sikoltoztam. Az egész bolt minket figyelt és tőlünk visszhangzott.
Élesen kanyarodtunk be az alkoholos sorra. Több polcot teljesen megkopasztottunk. Körém szórtuk a zsákmányt, majd új áldozat után néztünk.
-Chips! -kiáltottam fel diadalmasan.
Minimum 50 zacskónyit tömködtünk a kocsiba, félig betemetve engem is. Mivel a rajtam elhelyezett kupac akkora volt, hogy az már zavarta Blake látását, nem rohan tovább. Megfontoltan, kimérten szlalomozott a sorok között.
1,5 órányi vásárlás után végre kifizettük az árut. Blake autóját színültig pakoltuk. Mivel tudtuk, egyikünkhöz sem fér be ez a töménytelen mennyiségű kaja és pia, úgy döntöttünk, hogy a klubban helyezzük biztonságba.
-Mi legyen a program? -lehuppantam egy kényelmes fekete puffba.
-Mit szólsz egy gyilkos játékhoz? -húzogatta szemöldökét.
-Mesélj! Ezzel most felcsigáztál. -előredőltem.
-A lényege az, hogy mindenki nyakában lóg saját magáról egy fénykép. A cél, hogy megszerezd mindenkiét. Ha a tiédet ellopták, meghaltál és át kell adnod minden eddigi képedet a gyilkosodnak. -foglalta össze röviden és tömören.
-Ez tetszik. -ismét hátradőltem. -Felhívom a srácokat és közlöm velük a tervet. Remélem ők is odalesznek.
Felpattantam és egy sarokba vonultam. Bár a klub üres volt, mégis megvolt az a rossz szokásom, hogy elvonulok telefonálás közben.
A fiúk teljesen bezsongtak az ötlet hallatán. Megígérték, hogy a meghívottak listáját majd ők összeállítják, így nekem csak a kajáról, dekorációról és a kellékekről kell gondoskodnom. Miat és Sheit is gyorsan ugrasztottam. Elküldtem őket pár dologért, míg mi Blakkel megterveztük a részleteket.
Rengeteget beszélgettünk. Mire észbe kaptam, már késő este, vagy inkább kora reggel volt. A fáradtság rövidesen úrrá lett rajtam. Hiába ellenkeztek, szemhéjaim ólomnehezék lettek. Megadtam magam. Pár másodperc alatt mély álomba zuhantam.

VS

-Jössz Lucy? -kiabálást hallottam az ablakom alatt. Niall várt a kocsijának támaszkodva.
-Persze. Azonnal megyek. -gyorsan felkaptam a táskámat, majd a nappaliba futottam. Anyának és Daisynek egy-egy puszit nyomtam az arcára és már az autónál is voltam. -Köszi, hogy elviszel. -léptem a szőke szívtipró elé. Magához ölelt, megcsókolt.
-Téged bármikor, bárhova elviszlek. -közölte, mikor elváltak egymástól ajkaink. Elmosolyodtam és megborzoltam haját. Kinyitotta előttem az ajtót. Mindketten bepattantunk és elhajtottunk a ház elől.
-Nagyon jól éreztem magam a múltkor. -törtem meg a csendet. Niall megfogta a kezem.
-Én is. Majd legközelebb is elmegyünk valahova, jó? -vigyorgott rám. Bólintottam.
-És mit kérsz szülinapodra? -tértem át egy újabb témára. A szöszi felnevetett.
-Nem kérek ajándékot tőled. Nekem elég az, hogy velem vagy.
-Ez nem válasz. Tessék csak kinyögni, mit szeretnél! -erősködtem.
-Majd ezt később megbeszéljük. -leállt a kocsival. -Most menj, mert a végén még elkésel! -egy puszit nyomott a számra.
-Nem úszod meg ennyivel. -kimásztam az ajtón. -Nem jössz fel? Az albumunkkal dolgozunk és sokat jelentene a véleményed. -arcom egy picit elpirult.
Nem kellett tovább győzködnöm. Azonnal kiugrott az autóból és máris a stúdió felé siettünk. A paparazzók lelkesen kattintgattak fényképezőikkel. Mi csak mosolyogva tűrtük, ahogy néha elénk ugranak. Úgy éreztük, a kedvünket semmi sem ronthatja el.
A bejárat előtt egy srác állt. Már messziről felismertem. Idegesen a hajamba túrtam. Megtorpantam.
-Minden rendben? -aggódva vizsgált Niall. Lábaim földbe gyökereztek. Mozdulni se bírtam, nem hogy megszólalni.
Mi a francot keres ő itt? Mit akar? Már szakítottunk és nem vagyok kíváncsi a dumájára, miszerint mennyire megbánta amit tett. Most boldog vagyok és nem hiányzik Jeremy belekontárkodása. Jó volt vele, de az már a múlt. Lezártam. Már csak a jelenemmel és a karrieremmel foglalkozom. Alig, hogy lecsendesedtek a drámák az életemben, most elölről akarja kezdeni? Még mit nem. 
-Lucy, ez csak nem...
-Jeremy. -vágtam szavába. Alsó ajkamba haraptam. -Nem tudom mit akar, de nincs jó előérzetem.
Niall szorosan magához ölelt.
-Nyugi. Mi itt vagyunk egymásnak. -suttogta fülembe, majd megpuszilta homlokomat.
Testemben szétáradt a nyugalom. Minden félelem eltávozott belőlem, mintha új erőre kaptam volna. Furcsa, hogy egy aprócska gesztus, mozdulat ilyen hatással tud lenni az emberre. Minden attól függ, kitől és mikor kapod. Ez a kulcs mindenhez. Ilyenkor jön rá az ember, hogy mennyire szereti a társát. Ha ennyitől valaki képes átszellemülni, az biztosan többet érez, mint puszta barátság.
Mire észbe kaptam, Jeremy már ott állt előttünk. Arcán undor és csalódottság ült.
-Mit akarsz? -kérdezte szemrehányóan Niall.
-Azt, hogy állj két lépéssel hátrébb a csajomtól! -vágta rá határozottan. Arca meg sem rezzent. Ijesztő volt. Amint összetévedt pillantásunk, a hideg végigfutott hátamon, végigszántva azt.
-Már régen nem vagyunk egy pár. -szálltam én is be a vitába.
-Kussolj -förmedt rám. Niall maga mögé rántott, mikor Jeremy felénk lépett.
-Ne merészelj így beszélni vele! -azonnal a védelmemre kelt. Közel mentek egymáshoz.
-Srácok, fejezzétek ezt be! -próbáltam szét szedni őket, de Jeremy a földre lökött. Nialler megpróbált odajönni hozzám, de J nem engedte.
Hátulról megérintette valaki a vállam. Megfordultam. Szemeim elkerekedtek. Egy lépést hátráltam, de elkapta karomat. Magához rántott.
-Na mit szólsz? -suttogva kérdezte.
-Te ugrasztottad egymásnak őket. Miattad van itt Jeremy. -sziszegtem fogaim közül. Szemem sarkából figyeltem a srácokat. -Mégis mit ártottam én neked?
-Még mindig nem emlékszel, mi történt Miamiban?
-Még vannak sötét foltok, de már a nagy része megvan. -válaszoltam.
-Akkor nyisd ki a fülecskédet! Miattad halt meg a barátnőm. Elvetted a szerelmemet, most ezt visszafizetem.-ijesztően csengett hangja.
Megfagytam. Olyan volt, mintha egy hatalmas, feneketlen szakadékba zuhannék. Egyedül voltam. Éreztem, ahogy lassan felemészt a sötétség és a magány, ahogy másodpercek alatt apró martalékként hullok a földre, örök feledésbe merülve.
Miattam halt meg. Mit tettem? Megöltem valakit? Ez az amit annyira mélyre elástam a tudatomban, hogy szinte már teljes feledésbe merült? Mégis hogyan? Mit csinálhattam, amivel megpecsételtem a lány sorsát? Gyilkos vagyok? Netalántán őrült? Szóval emiatt tör folyton az életemre. Ezért keseríti meg a napjaimat azzal, hogy mindenkit ellenem fordít. Ha ez kiderülne, mindennek vége lenne. Efelett már nem hunynának szemet a rendőrök sem. Lecsuknának. Elválasztanának mindent tőlem, ami valaha is fontos volt nekem. A családom, a barátaim, Niall. Egy vékony dróton egyensúlyozom csukott szemmel. Bármelyik pillanatban a mélybe zuhanhatok. 
-Ne merészelj így beszélni róla! -Niall üvöltött. Teljesen kikelt magából. Odafordultam. Az utolsó pillanatban ugrottam kettejük közé.
-Elég! -kiabáltam, ahogy csak bírtam. Már késő volt. Mire feleszméltem, az arcomat fogtam, miközben Niall, oltalmazó karjaival védett.
-Mutasd! -óvatosan megérintette a kipirosodott részt arcomon. Jeremynek rontott. A pólójánál fogva a falnak nyomta. -Ha még egyszer hozzá mersz érni, vagy csak a közelébe mersz menni, az lesz az utolsó tetted! Megértetted? -az erei kidudorodtak homlokán. Még sosem láttam ilyennek ezelőtt.
-Nem lehetsz mindig Niall mellett, hogy közbeavatkozz. -suttogta mögöttem a zaklatóm. Nem néztem hátra. Pár másodpercig még éreztem szuszogását a vállam fölött, de amint ez megszűnt, tudtam, elment.
Niall aggodalommal telt szemekkel rogyott mellém.
-Sajnálom. -mondta, miközben magához ölelt. Felsóhajtottam.
-Ne sajnáld! Az én hibám. -hajamba túrtam és felálltam a földről.
Arcom még egy kicsit égett, de elviselhető volt. Régebben már kaptam ennél nagyobbat is apámtól, úgyhogy ez már meg sem kottyant.
-Lucy, ígérem, soha többé nem hagyom, hogy bárki is bántson. -mélyen szemembe néztem. Határozottsága ugyan erőt adott, de korántsem annyit, amennyivel ezek után boldogulni tudtam volna.
Nem válaszoltam, csak ajkamat az övéhez tapasztottam. Szükségem a közelségére. Érezni akartam, hogy itt van és nem csak a szája jár.
-Menjünk fel, jó? -felpillantottam rá. Bólintott. Összekulcsoltuk kezeinket és bementünk a stúdióba.
Amint beléptünk, Shei és Mia letámadott. 3 másodpercbe került mire észrevették a hatalmas vörös foltot az arcomon. Shie összeráncolt homlokkal Niall elé lépett.
-Te tetted ezt vele? -hangjában nem volt semmi viccelődés. Komolyan beszélt.
-Nem. Soha nem emelnék rá kezet. Szeretem. Jobban, mint bármi mást. -vágta rá a szöszi. Mia is odaállt.
-Akkor miért hagytad, hogy ezt tegye vele valaki? -szólt közbe Mia. Ő mindig tudja, kinek mit kell mondani ahhoz, hogy az mélyen magába szálljon. Ez esetben sem volt másképp. Niall lehajtotta a fejét. Szemében bűntudat jelent meg. Rosszul éreztem magam, hogy ezt láttam. Közbe kellett avatkoznom.
-Hagyjátok Niallt! Ő nem tehet semmiről, az én meggondolatlanságom miatt jutottunk el idáig. Nem az ő hibája, szóval kérlek benneteket, szálljatok le róla! -fakadtam ki.
-Nem Lucy. Igazuk van. Annyit nem bírtam megtenni, hogy megvédjelek. -szemeit könnycseppek nehezítették. Hajamba túrtam.
Mire megszólaltam volna, Niall már az ajtón kívül volt. Le kellett ülnöm.
Szóval ez volt a terve. Király. Sikerült neki. Sikeresen elszakított Nialltól. Méghozzá milyen egyszerűen. Mintha mindent tudna irányítani. Lehetséges ez egyáltalán? Vagy csak ilyen jó manipulátor? Greg. Már emlékszem a nevére. A bárban dolgozott, mint pultos. Hogy is felejtettem el? Viszont a barátnője nincs meg. Nem tudom, ki lehet az. 
A lányok aggódva ültek le mellém a puffokra.
-Lucy, mi történt? -kérdezősködött Mia.
Az ajkamba haraptam. Hosszasan meséltem nekik a lenti dolgokról. Végig figyelmesen hallgattak, de nem csak ők, hanem Peter és Blake is. Mindannyian aggódtak értem. Most először éreztem azt, hogy itt is kialakult egy család. Vigyázunk egymásra és törődünk a másikkal. Hihetetlenül sok energiát köszönhettem ennek. Eddig mindig mikor meséltem kihagytam azokat a részeket, amik Greghez, vagyis a zaklatómhoz kapcsolódnak. Most viszont, mert mindent ő rendezett, muszáj volt beavatnom a többieket. Megkönnyebbültem, mikor végre beszélhettem róla. Annyi feszültség gyülemlett fel bennem miatta, hogy vagy elmondom, vagy kiugrok az ablakon és ez esetben ez nem vicc.
Befejeztem a történet kibontását, de mindenki néma maradt. A csönd úgy ölelt minket körbe, mint a kukoricacsuhé a kukoricacsövet. Szorosan beburkolt minket. Szinte már fojtogatott.
-Azt hiszem, kimegyek egyet levegőzni. -felálltam, mert már nem bírtam tovább. Menten megfulladtam volna.
Kirohantam egy közeli parkba, egy játszótér mellé. Leültem egy fa tövébe, hátamat megvetettem rajta. Lehunytam szemeimet. Gondolkodnom kellett.
Mégis hogyan jutottunk el idáig? Mit tettem, ami ennyire kitörlődött az agyamból? Nem csodálnám, ha Niall ezek után már nem akarna velem többé találkozni. Pedig olyan jól mentek már a dolgok. Olyan szépen alakult minden. Akkor meg miért kellett ez? Greg. Az ő bosszúja kísért. Mikor lesz már végre vége? Egyáltalán véget ér ez majd valaha? 
Hátulról megérintették a vállamat. Ijedten pattantam fel...

Forró napok

Szemeim előtt megpillantottam Niallt, amint már éberen ül az ágyamon, miközben hajtincseimet sepregeti a szememből.
-Jó reggelt, Kicsim! -köszöntött és finoman megpuszilta arcomat.
 Elmosolyodtam. Felültem az ágyban és csókkal viszonoztam ébresztését. Felvettem a földről köntösöm. Megfogtam kezét és magam után húztam a konyhába. Furcsa volt a csend. Daisy visszament az oviba, míg anya és Tim dolgoztak. Már nem töri meg a csendet Collinék hangoskodása. Hiányzott.
Még csak egy hét telt el, de máris hiányolom őket. Szerves részei lettek az életemnek. 
Bementem a konyhába és csináltam egy kis rántottát, míg a szöszi csinált pirítóst. Kirabolta az egész kenyértartót. Már meg is feledkeztem arról, mennyire falánk.
A legtöbb pár általában leülne az asztalhoz, de mi ezt másképp intéztük. Niall felült a pultra, míg én az ő ölébe. Felpillantottam hatalmas ég kék szemeibe. Beleharaptam reggelimbe.
-Ízlik? -reménykedve kérdeztem. Bólogatni kezdett, mert arca már tele volt tojással, amitől úgy nézett ki, mint egy hörcsög. Felnevettem, mikor megláttam, hogy a hajába is került reggelinkből.
-Mi az? -értetlenül nézett rám. Megráztam fejem és kiszedtem a kis darab rántottát.
-Mit fogunk ma csinálni? -szegeztem neki kérdésem, amint lenyelte a hatalmas falatot.
-Azt mondják, ma nagyon meleg lesz. Mi lenne, ha elmennénk strandolni. Tudok egy tuti helyet. -rám kacsintott.
-A lányok is jöhetnek, ugye?
-Persze. Minél többen leszünk, annál nagyobb a buli. -vágta rá egyből.
Leugrottam öléből és a szobámba szaladtam. Bevágódtam az ágyamba és az éjjeli szekrényemről levadásztam a mobilom. Sheit hívtam elsőnek.
-Mi az Lucy? -szólalt meg a vonal túlsó végén eléggé fáradt hangon.
-Lenne kedved ma eljönni strandolni? Tök jó buli lenne.
-Miért is ne? Mikor találkozzunk? -érdeklődött a részletek után. Hangja máris nem volt olyan fáradt.
-Mondjuk két óra múlva itt nálam? -ajánlottam fel. -Ú! Még valami. Ha már úgyis ott laksz Mianál, megtennéd, hogy szólsz neki is?
-Öhm...Szívesen szólnék, de már hazaköltöztem. -válasza meghökkentett.
-Hazaköltöztél? De mi van apuddal és a tiltásával? -ezen az aprócska, de jelentőségteljes részleten fennakadtam.
-Megbeszéltük a dolgokat és minden el van intézve. Egyébként meg miért lepődtél így meg? A múltkor már szóltam, hogy hazamentem.
Tényleg szólt? Óóó! Basszus tényleg! Mikor kibékültünk mesélte, hogy az apukája milyen jól fogadta. Semmi kiabálás. Semmi balhé. Hogy feledhettem ezt el? Tényleg kezd zsugorodni az agyam. 
-Persze. Már rémlik. Akkor majd én szólok neki. -zavartan hadartam el. -Két óra múlva itt! Szió!
Gyorsan kinyomtam a telefont és a földre dobtam.
 -Egy idióta vagyok! -hajamba túrtam. Niall lépett be az ajtón, kezében egy kanna vízzel. Ijedten pattantam fel ágyamról. -Ne gyere közelebb! -nem hallgatott rám. -Még egy lépés és elintézem, hogy csak keresztapa lehess! -fenyegetőztem tovább. A falnak ütköztem. Niall arcára perverz vigyor ült ki. Felemelte a kannát és szorosan elém állt. -Niall James Horan, nem illik így viselkedni egy hölggyel! -komoly, ellentmondást nem tűrő arccal meredtem rá.
Felkapott a vállára és kicipelt a teraszra. Normáliséknál úgy szokás kifejezni a szeretetet, hogy a párok ölelgetik, csókolgatják egymást, esetleg bókolnak a másiknak. Nálunk ennek a gyökeres ellentéte. Mi a másik piszkálásában, szadizásában, kínzásában leljük örömünket. Persze, ha úgy adódik mi is mondunk a másiknak szépet és nem esünk egymásnak ásóval, mert a másik nem hajtotta le a WC ülőkét. Ennyire nem vagyunk elfajzottak.
Pár másodpercen belül a jéghideg víz elérte egész testemet. Vékony köntösöm szorosan rám tekeredett és teljesen átlátszóvá vált. Még szerencse, hogy alatta volt Niall pólója, meg egy bugyi.
A szöszi önelégült vigyorral állt előttem. Fogta az oldalát a nevetéstől.
-Kinevettél, mi? -bal karomat kinyomott csípőmre tettem.
A slaghoz rohantam. A ravasz manó megpróbált elmenekülni, de útját álltam. Megengedtem a csapot és a víz másodpercek alatt csontig áztatta a velem gonoszkodó fiút.
-Megadom magam. Megadom magam. -feltartott kézzel közelített felém. Leengedtem a vízsugarat és egy kicsit csökkentettem a nyomáson is. -Vagy mégsem. -kikapta kezemből a csövet, viszonozta előző zuhanyát.
Menekülni kezdtem, majd ráugrottam a hátára. Leengedte a vízipuskát. Elzártuk a vizet.
-Hopszi! -hajamba túrtam. -Kicsit eláztattuk a teraszt.
Nevetni kezdtünk. Niall hátán visszamentünk a házba. A teraszon hömpölygő vízzel nem tettünk semmit, mondván majd a nap megszárítja.
Nekiálltunk készülődni. Már alig maradt időnk.Míg a szöszi hazament az úszógatyájáért, addig én nyugodtan tudtam készülődni. Hajamat laza kontyba fogtam miután nagyjából megszárítottam. Nem bajlódtam vele túl sokáig, mert úszni mentünk. Feleslegesnek tartottam. Felvettem a fürdőruhámat, a vizes gönceimet pedig a fürdőben hagytam. Egy pánt nélküli ruhát kaptam magamra. A strandtáskámba pár perc alatt összepakoltam. Csináltam vagy 50 szendvicset, mert biztos voltam abban, hogy Niall nem bírja ki sokáig kaja nélkül. Persze, ezt az adagot nem csak neki csomagoltam.
Mia! 
Hirtelen észbe kaptam. Azonnal bepötyögtem a számát és már hívtam is. Furcsamód hallottam csengőhangját. Kinyitottam a bejáratot. A barátnőm ott állt kéz a kézben Harryvel.
Szóval Niall szólt nekik. Szerencsém van. Mia is elég sokáig szokott készülődni, így ha most állna neki, tuti egy csomót csúsznánk. Jövök eggyel ennek a bozontos írnek. 
-Sziasztok! Gyertek be! -arrébb léptem, hogy el tudjanak előttem menni. Még be sem csuktam az ajtót, mikor a kis EMO barátnőm is beállított. Mily meglepő módon egy pink-fekete bikiniben feszített. Mia pöttyöset viselt, én pedig csíkosat. Mintha egy méterárú boltba lettünk volna. Színek, minták keveredtek egymás mellett.
Pár perc késéssel Niall is beállított. Ő már arra sem pazarolta az energiáját, hogy kopogjon. Egyszerűen beállított, majd hátulról elkapott és kicipelt a kocsijához.
Miért cipel ma ennyire? Ez lett az új mániája? Esetleg nem találja a kondibérletét és a súlyzóit? Kezdek besokallni tőle. Jó érzés meg minden, de mindig megijedek. 
Beszálltunk a kocsiba. Shei is velünk jött. Mia és Hazz külön kocsival mentek.
-Hova megyünk? -kíváncsiskodott azonnal barátnőm. Vállat vontam.
-Passz. Elvileg Niall tud egy tuti helyet.
A szöszi önelégülten megvillantotta fogit. Vártam, hogy talán most hajlandó lesz elmondani, de továbbra sem kötötte orrunkra a célállomást.
Fél órát kocsikáztunk, mikor egy kis elhagyatott utcába fordultunk. Nem volt valami bizalomgerjesztő. Valamiért olyan érzésem volt, mintha a következő saroknál kiugrana fűrész vagy bárki más. A hideg futkosott a hátamon a felgyújtott kukák, táblák, szeméthalmok láttán.
Ide akarunk jönni fürödni? Nyitott vagyok az új dolgokra, de még szeretném megélni a világturnét. Nincs kedvem egy ilyen helyen elpatkolni. 
-Nyugi! -Niall megsimogatta a combomat. Felsóhajtottam. Kicsit lejjebb a vérnyomásom.
Az utca végében egy kis erdős részre hajtottunk. A fák között megpillantottam a strand hatalmas kovácsoltvas kapuját. A parkolóban sűrűn, tömött sorokban álltak az autók. A szöszi leparkolt egy hatalmas tölgy alatt az árnyékban. Harryék is mellénk álltak.
A pénztárhoz szaladtunk. A srácok elővigyázatosságból napszemüveget viseltek, bár nem mintha így kevésbé lennének felismerhetőek.
Évek óta itt élek, mégsem jártam itt még soha. Egy kis eldugott strand. Mégis annyian vannak, mint a karácsonyi vásáron. 
Letelepedtünk az árnyékba. Bekentük egymás hátát. Igazából, inkább rajzolgattunk egymásra. Nagyon menő művésznek éreztem magam, mikor sikerült egy napocskát és egy virágot firkálnom Mia hátára.
A srácok berohantak a vízbe és minket is maguk után rángattak. A hideg víz miatt felszisszentem, de jól is esett felhevült testemnek. Elmerültem a habok közt.

Harry és Niall nagyon élvezte. Azonnal egymás nyakába másztak és beálltak két másik sráchoz kakaskodni. A csajokkal felcsaptunk bíróknak. Én voltam a közvetítő, Mia beszélt Hazzaval, Shei pedig az ismeretlen fiúknak osztotta a tanácsokat.
Mikor sikerült a két énekesnek pontot szerezni, üvölteni kezdtek, így elég hamar szurkolótáborokra oszlott a strandolók áradata. Időközönként egy-két szabálytalankodás is történt, ami után hurrogás és fütyülés tört ki. Mindig megpróbáltuk lecsitítani a kedélyeket, de volt, hogy nem ment olyan egyszerűen.
Bonyolult feladat 4 ilyen hülye srácra figyelni, a tömegről nem is beszélve. Tuti, amint befejezik, mindenki megrohamozza majd őket aláírást követelve. Érdekes nap lesz. 
Órákon keresztül döngölték egymást a vízbe. Hihetetlenül élvezték. Mikor már meguntuk a lányokkal a bámészkodást és a bíráskodást, mi is beszálltunk. Három csapat versengett egymás ellen. Harry és Mia volt egy, Shei és egy idegen srác volt a másik, mi Niallal pedig a hármas számmal virítottunk.
Vérre menő küzdelemben, ahol aztán szabályzatot nem látott senki, végül Sheiék kerültek ki győztesen. Én vagy 5 belső szervet vesztettem el a küzdelem során. Mia hasonló sebekkel mászott ki. Végtagjaink teljesen feláztak. Úgy néztünk ki, mint valami aszott narancs. Vicces volt.
Miután a két győztes győzelmi körútja véget ért és a fiúk is belefáradtak az egész napos birkózásba, elmentünk kajálni.
Niall nem meglepő módon 3 hatalmas hamburgert tömött magába fél perc alatt. Mi, a kis étvágyú lányok, megelégedtünk eggyel is. Sőt, még azzal is komoly harcokat folytattunk. Harry kettőt falt fel.
Megpróbáltunk normális emberek módjára, átlagosan enni, de ez is szenzációnak számított, mert mindenki a képünkbe dugott egy telefont. Elképzeltem, milyen sexy képek készülhettek, miközben próbálok magamévá tenni egy akkora hamburgert, mint a fejem. Nem csoda, hogy lefotózták.
Ezek után még egy párszor visszamásztunk a vízbe. Beálltunk a vízi fitneszező nénikhez, bácsikhoz. Hazz különösen élvezte. Pörögtünk, forogtunk a medence kellős közepén. Időközben a göndörke egy párszor majdnem elhagyta gatyáját, mert a kicsik búvárkodási terültére merészkedett. Szerencsére nem kellett kirakni a tizennyolcas karikát és evakuálásra sem volt szükség.
Remek nap ez a mai. Kár, hogy ilyeneket a nyáron nem csináltunk. Sokkal élvezetesebben telt volna az a 3 hónap. Igaz, a srácok turnéztak és nekem is kisebb gondom is nagyobb volt ennél, de akkor is. Ez már kellett. Kicsit ki tudtunk kapcsolni. Holnap ismét kezdődnek az albummal kapcsolatos felvételek, munkálatok. Kíváncsi vagyok, Peter mit fog szólni az új dalomhoz. Na meg Niall szülinapja itt van a nyakunkon. Még azt is meg kell szervezni. Felejthetetlen lesz. Ezúttal nem hagyom, hogy bárki is közbeavatkozzon...

Új löket

Kinyitottam a szeme, s a vakító reflektorok sokaságától kezdett káprázni szemem. Körbenéztem. A színpad alatt több százan sikítozva köszöntöttek minket. Integettünk, nevetgéltünk. Egy hatalmas színpadon álltunk hárman, meg persze a zenekar. Furcsa volt, hogy üres kézzel szemlélődtem. Szerencsémre nem erősködtek. A lányok is követték példámat. Valahogy nagyobb biztonságban éreztem magam úgy, hogy van mibe kapaszkodnom. Anno az X-faktor színpadjára is azért vittem mindig fel kis barátomat, hogy erőt adjon. Most kivételesen nem csak rá támaszkodhattam. A V.I.P. részleg felé pillantottam. Egy szőke srác húzódott ott, fején baseballsapka. Hiába álcázta magát, a rajongók ugyanúgy megrohamozták aláírást és képet követelve. Engedélykérően rám nézett. Odaguggoltam a színpad széléhez. Elém lépett és megcsókolt. A kivetítő minket mutatott. Elnevettük magunkat, mikor megláttuk, hogy mindenki minket bámul. Visszamentem a lányokhoz, majd beálltam a helyemre.
Az emelvény lassan a magasba repített minket.
Ne nézz le! Ne nézz le! 
Nyugtattam magam, pedig nem voltam tériszonyos. Bírom a magasságot, csak egy kis idő míg megszokom. Most viszont még levegőt venni sem volt elég időm, így inkább figyelmeztettem magam. Persze feleslegesen. Az első dolgom mi volt? Hát persze! Lenéztem.
Ú! Ilyen magasat beszéltünk mi meg? 
A csajokra pillantottam. Mind a ketten becsukott szemmel, lehajtott fejjel álltak mellettem. Éppen átszellemültek a koncertre. Ekkor eszméltem fel. Ez az első igazi nagy koncertünk. Hirtelen már az alattam húzódó mélység sem tűnt olyan félelmetesnek. Végigmértem az arénát. Mindenhol sikítozó, a nevünket kántáló rajongók álltak.
Te jó isten! Sikerült. Úgy látszik Simonnak volt igaza. Csak akarni kellett. Elvégre, most itt állunk és koncertet adunk. Mi kell még? 
Megszólalt a zene. Testem automatikusan mozdult, csapott a húrok közé. Szám kinyílott, énekelni kezdtem. Az egész arénában zengett hangom. Hihetetlen élmény volt. Egész testemet bizsergette az adrenalin, amit a magasság, a tömeg és az álmok megvalósulása miatt éreztem. Örökké a pillanat rabja akartam maradni. Széles vigyorral arcomon énekeltem a gyors sorokat. Az emelő szép lassan leereszkedett, de én nem bírtam magammal. Mikor már nem voltunk olyan eszeveszett magasságban, leugrottam. A lassú, lírai résznél a közönség egy emberként hullámzott lábunk alatt. Elengedtem a gitárt. Shei és Mia két oldalról megfogták kezemet, majd mikor a zene ismét felgyorsult, egyszerre ugrottunk fel. A közönség megvadulva tombolt.
A koncertünk viszont nem egy számból tevődött össze, hanem az X-faktor alatt előadott összes dalt, mixet elénekeltük.

Egy székre ültem, a gitáromat letettem. Jason Mraz-tól az I won't give up következett. Ezt a számot akkor énekeltük, mikor a kiesés szélére kerültünk. Nagyon sokat jelentett nekem, mert minden benne van, amit érzek. Az egyik olyan dal volt, amit megkönnyeztem, miközben énekeltem. Most sem bírtam visszafogni érzelmeimet. Nem csak a dal szövege tette, hanem az is, hogy visszaemlékeztem. Eszembe jutott a válogató, a kemény, de igazságos szavak és az, mennyire megosztottuk a zsűrit. Kis híján verekedés tört ki a 4 mentor között. A leghangosabb Simon volt, így tovább engedtek minket. Onnantól kezdve vért izzadva készültünk a táborra. A mentorházban viszont lebetegedtünk, így vöröslő orral, 39°os lázzal énekeltünk. Szerencsére még időben rájöttünk, hogy rekedten egy teljesen más műfajba is bele tudunk kóstolni, így ezzel lepleztük betegségünket. Mint a mellékelt ábra is mutatja, egész jól ment. Igaz, utána hatalmas letolást kaptunk. Minden egyes élő adás kristály tisztán élt emlékezetemben. Mégis a legszebbnek azt találtam, amelyikben kiestünk. Lehet nyálasan hangzik, de akkor valami egészen új kezdődött. Niall bejött a képbe, és bármennyire is próbálkoztam, nem tudtam onnan kilökni, de már nem is szeretném.
A koncert még 1,5 órán át tartott, ami alatt beszélgettünk a közönséggel, sőt még pár kérdésre is válaszoltunk. Egy pár eléggé intim kérdésre is megadtuk a választ, ami után természetesen hangos nevetés tört ki.
-Lucy, Niall az ágyban is olyan jó, mint a színpadon? -olvasta fel Shei az egyik kérdést, miközben vagy ötször elnevette magát. Éreztem ahogy arcom lassan egy pipacsra kezd hasonlítani. Hajamba túrtam. Felvettem a póker arcot. Niallra szegeződött a kamera. Mindenki úúú-zni meg ááá-zni kezdett.
-A magán életemről nem beszélek, de ha tudtok titkot tartani, elárulok valamit. -a színpad szélére ültem. Mindenki üvöltötte, hogy IGEN. Elővettem a lehető legperverzebb fejem és húzogatni kezdtem szemöldököm. -Eddig még nem okozott csalódást. -jelentettem ki.
Mindenki ujjongott és tapsolt. A szöszihez léptem és felhúztam magam mellé. Egy színpadias meghajlást mutatott be, majd magához rántott. Közel hajolt hozzám, de én eltoltam.
-A-a! Itt túl sokan néznek. Kicsit feszélyezve érzem magam. -körülnéztem. Niall elnevette magát.
-Épp az előbb tálaltál ki a szexuális életünkről, szóval szerintem egy csóktól még nem fognak megbotránkozni. -erősködött a szöszi.
Persze, a mikrofonom mindent tökéletesen kihangosított, így a közönség is részese volt a beszélgetésünknek.
-Ne húzzátok itt az időt! -ripakodott ránk Shei.

A két lány mögénk lopakodott, majd egy egyszerű mozdulattal már össze is tapasztották számat Nialléval. Amint elváltak ajkaink, lekaptam fejéről a sapit és elfutottam vele. Nem kergetett, pedig arra számítottam. Csak állt ott és vigyorgott. Keresztbe fontam a karomat és kitolt csípővel néztem vissza rá. Elmosolyodtam. Hátulról Mia meglökött, így lendületet adott ahhoz, hogy nekifutásból az ölébe ugorjak. Az én ír manóm szorosan fogott. Ajkainkat összeérintettük. Tudtam, hogy a kijelzők megint minket mutatnak, de nem törődtem vele. Jól éreztem magam. Ezalatt két barátnőm énekelni kezdett. Egy szerelmes dalt választottak. Olyat, aminek mindenki kívülről tudja a szövegét, így a közönség is beszállt.
Niall letett, majd visszabaktatott helyére.
 Pár mai, jól ismert számot is előadtunk. Ilyenkor az egész nézőtér velünk együtt kántálta a sorokat. Volt, hogy teljesen magam kívül kerültem. Csak bámultam a sorokat teljesen némán. Szeretet, elszántság, öröm, tisztelet ragyogott a szemeikben. Legszívesebben lerohantam volna a színpadról és mindenkit egyesével megölelgettem volna, bár tudtam elég sokáig maradnék akkor itt. Shei időközben egy-kétszer megbökött, így sikerült visszarázódnom a valóságba. Kivételesen a valóság szebb volt a képzelgésnél.
Mikor elhallgatott az utolsó dal is, a rajongók még hosszas percekig sikítoztak.
Hihetetlen! Tényleg ennyire tetszett nekik? Pedig egyetlenegy szám volt a sajátunk, a többi csak feldolgozás. Ez nem számít? Legközelebb majd saját albummal jelentkezünk. Ezt megígérem! 
Mielőtt lementünk volna, utoljára előadtuk a saját dalunkat. Mind a hárman a színpad elejébe ültünk, alig pár centire a rajongóktól. Lepacsiztunk velük. Végül eljött a végső búcsú ideje. A főbejáratot kinyitották, minket pedig az öltözőkbe tereltek. Amint a backstage-be léptünk, ugrálni és sikítozni kezdtünk. Összeölelkezve ugrándoztunk, mint három kenguru, akik rugót nyeltek. Az egész csapatot végigölelgettük. Mikor Blakehez értem, megtorpantam. Egy másodpercig hezitáltunk mindketten.
Ami történt, megtörtént, és már nem tudunk rajta változtatni. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy továbblépjek. 
Szorosan megölelgettem a srácot. Furcsa érzés fogott el. Bármennyire is haragudtam rá, hiányzott a barátsága. Annyit ökörködtünk együtt, és az egész egy rossz döntéssel tönkrement. Bár hibáztunk, mégis a barátom maradt. Erre viszont csak akkor jöttem rá.
Az öltözőmbe siettem. Gyorsan átöltöztem, mert már kezdett nagyon kényelmetlen lenni a magassarkú. Felkaptam kedvenc piros tornacipőmet, hozzá egy koptatott farmert és egy deréknál megköthető bővebb fazonú pólót. Már éppen kiléptem volna, mikor megcsörrent mobilom.
-Halló? Itt Lucy. -szóltam bele, miközben széttáncolt frizurámat igazgattam. Kihangosítottam és letettem az tükrös sminkasztalra.
-Szia Lucy! Remélem nem feledkeztél meg rólam. -máris tudtam ki van a vonal túlsó végén.
-Hiába stresszeled magad, nem tudsz felhúzni. -vágtam közbe közömbös hangon.
-Reméltem, hogy kapok egy V.I.P. jegyet, de úgy látszik nem kaptad meg az e-mailemet. -folytatta.
-Mégis mit akarsz? Jó lenne, ha már végre kinyökögnéd, mert kezd agygörcsöm lenni a sok idióta kétértelmű szövegedtől. -éreztem, ahogy vérnyomásom kezd egyre feljebb csúszni. Belesétáltam a csapdába. Felsóhajtottam.
-Ennek ellenére jó volt a koncert. Szerencse, hogy nem történt semmiféle baleset. Az tragédia lenne.
-Baleset? Mégis miről hadoválsz itt nekem? -csattantam fel. Hajamba túrtam. -Tudod mit? Igazad van. Remek koncert volt és nem tudsz semmi olyat mondani, amivel ki tudnál hozni a sodromból. Végre ott vagyok, ahol lennem kell, és se te, se senki más nem tud innen engem kipiszkálni. Tőlem aztán fenyegetőzhetsz, vagy kántálhatsz esténkét átkokat, miközben egy véres kecskével rajzolgatsz piktogramokat a falra, de ettől én még nyugodtan fogok aludni, és élni fogom az életemet. Sajnálom, ha a tiéd annyira unalmas, hogy ilyen erős késztetést érzel, az enyém tönkretételére. -fakadtam ki. Nem vártam meg, míg válaszol, helyette kinyomtam. Kikapcsoltam a telefont és mélyen a táskámba süllyesztettem.
Kiléptem a folyosóra, ahol már a többiek vártak rám. Niall ölelt magához elsőként.
-Nagyon ügyesek voltatok! Büszke vagyok rád! -rám kacsintott. Átöleltem mellkasát, majd a többiekhez mentem.
-Egy buli levezetésképpen? -ajánlotta Shei. Felnéztem a szöszire.
-Bocsi, de én eléggé kifulladtam. Inkább hazamegyek és kipihenem magam. Ugye nem baj? Majd holnap bepótoljuk. Ígérem! -mondtam. Barátnőm megrázta a fejét, majd megölelt, így búcsúzva tőlem. Miaval is ölelkeztünk.
Niallal kéz a kézben mentünk ki hátul. Természetesen nem tudtunk elbújni a paparazzók hada elől. Megrohamoztak minket.
Komolyan ennyire unatkoznak, hogy éjnek éjjelén itt kint vadásznak ránk? Már senkinek nincs magánélete, amivel foglalkozhatna? 
Beszálltunk a kocsiba és gyorsan elhajtottunk. Meg sem álltunk hazáig. Csendben fellopóztunk a szobámba. Az ajtót kulccsal bezártam magunk mögött. Niall magához rántott az ágyon és hosszasan csókolt. Egymás hajába túrtunk, miközben nyelveink heves csatát vívtak. Levettem a szöszi pólóját, ő pedig az enyémet...

Búcsú

-Mi a franc folyik itt? -csattantam fel, mikor már képes voltam felállni a bőröndök okozta esésből.
Néma csend állt be az egész házban. Hallottam, ahogy a vérnyomásom megállíthatatlanul kúszik felfelé. Ereim kidagadtak a homlokomon.
-Valaki megtisztelne azzal, hogy elmondja mi történt? -a srácok fele fordultam. -Úgy volt, hogy csak a jövőhéten mentek el, akkor meg miért állnak sorba a csomagok?
Jack lépett elém.
-Muszáj mennünk. -szólalt meg végül. Arca komor volt, vonásai megkeményedtek, sötétbe burkolóztak.
-És ezt miért nem tudtátok elmondani? -keresztbe fontam karjaimat. Hatalmas szemekkel meredtem rájuk. Arcukat lesütötték.
-Nem akartuk, hogy csalódott légy. -a választ Collintól kaptam meg.
-Jee! Tényleg, így sokkal jobb! Nem szóltatok, sőt minden szó nélkül képesek lettetek volna lelépni. -próbáltam rezzenéstelen arccal elmondani, de az érzelmeimen nem tudtam uralkodni.
-Lucy...-nyúlt felém Jack, de elhátráltam.
-Mindegy. -hajamba túrtam. -Én is örültem, hogy itt voltatok a nyáron. -felfutottam a szobámba, miközben könnyeimmel vívtam heves csatát.
 Nem gyengülhetek el! Most nem. Mégis mi van velem? Állandóan mindenen kibukok, sírok. Régebben nem voltam ennyire labilis érzelmileg. Ez a sok dráma, feszültség kezdi kikezdeni az idegrendszerem. Lehet, hogy egy pár napra el kellene megint tűnnöm.
Hirtelen megrohamoztak a Miamiból visszamaradt emlékek, és a zaklatóm szavai.
 Elvettem tőle, ami a legértékesebb neki, most ezt viszonozni fogja. Mégis mire gondolt? Mit tettem? Mégis mi volt az, amivel így magamra haragítottam?
Ledőltem az ágyamban és csak bámultam a plafonomat. Lehunytam szemeimet, átadtam magam a gondolataimnak, a fáradtságnak. Halk kopogás rántott vissza a való életbe.
-Bejöhetünk? -Jack óvatosan lépett be, majd Collin követte. Rájuk néztem. Pillantásom miatt összerezzentek.
-Már bent vagytok, nem? -felültem az ágyon. -Mi van? -fordultam feléjük.
 Vigyorogva ugrottak rám. Levegő után kapkodtam, de hiába. Az összes szuszt kinyomták belőlem. Mikor már végre lemásztak rólam, hangosan felsóhajtottam. Értetlenül néztem arcukat.
-Ez meg mégis mi volt? -ráncoltam össze homlokom.
-Ugyan. Ne legyél már ilyen savanyú! -ölelt szorosan magához Jack. -Csak nem hitted, hogy búcsú nélkül itt hagyunk? -vonta fel szemöldökeit. Elhúztam a szám.
-Ezelőtt 5 perccel, még úgy tűnt. -vágtam vissza.
-Csak azért pakoltunk már össze, mert holnap indulunk. Ne aggódj! Nem szabadulsz meg ilyen könnyen tőlünk. -Collin rám kacsintott, én pedig elmosolyodtam. Szorosan átöleltem mindkettőjüket.
-Utálom az idióta poénjaitokat. -jegyeztem meg.
-Sajnáljuk. -mondták egyszerre, majd egy-egy puszival folytatták bocsánatkérésüket. Elvigyorodtam. Az ajtóhoz léptek.
-Jó éjszakát srácok!
-Jó éjt, Lucy! -búcsúztak ők is.
Becsukták maguk mögött az ajtót, én pedig visszafeküdtem az ágyamba. Alig pár perc alatt már el is nyomott az álom. Teljesen más világba kerültem a képzeletem által. Nem volt kedvem felkelni sem, így sorra nyomtam le az ébresztőket. A vekkerek miatt már az egész ház, sőt egész London talpon volt, de én még mindig nyomtam az ágyat. Nyugodtan pihentem, mikor hirtelen egy adag jéghideg víz landolt a nyakamban. Megugrottam ijedtemben.
-Megvesztetek? -förmedtem rá a két unokatesómra. Mikor megfordultak, hogy elrohanjanak, vettem észre, nem egyedül jöttek. Mia, Shei, Hazz, sőt még Niall is benne volt a kellemesnek nem mondható ébresztőmben. Utánuk dobtam egy párnát, majd üldözőbe vettem őket. -Ajánlom, hogy fussatok, mert ha elkaplak titeket...Remélem van végrendeletetek.
A nappaliban sikerült elkapnom Niallt, aki épp a konyhába osont át.
-Utolsó szavad? -felé térdeltem.
-Mi lenne, ha másra használnánk a szánkat? -hajamba túrt. Lassan, centiről centire húzott közelebb magához. Már majdnem összeértek ajkaink, mikor homlokánál fogva visszanyomtam a földre.
-Nagyon gonoszul ébresztettetek, és ezért büntetés jár. -fölálltam.
 Ő is felpattant, majd hátulról felkapott. Megpörgetett a levegőben, miközben valahogyan sikerült megfordítania. Kissé kusza hajába túrtam. Imádta, mikor piszkálom, állítgatom bozontos frizuráját.
Közel hajoltunk egymáshoz, majd összetapasztottunk ajkainkat. Lépések zaja rázta meg fülemet.
-Szerinted vesznek levegőt? Vajon meddig bírják? -hallottam, ahogy Sheiék viccelődni kezdtek mögöttünk, majd egy felvételt jelző kis sípszó is megütötte fülemet. Elnevettem magam.
Mikor Niallal elváltunk egymástól, mindenki úgy nézett ránk, mint akik jól végezték dolgukat. Tudtam, hogy a felvétel illetve a képek pár másodperc múlva már az internet gazdag világát bővítették.
Felmentem a szobámba, ahol pár perc alatt rendbe hoztam magamat. Niall egy percig sem hagyott egyedül. Még a ruhámat is ő választotta ki. Persze nem azt vettem fel, mert ha rajta múlt volna, akkor a 30 fokban bő gatya és bő pulcsi lett volna az aznapi szerelésem. Ehelyett egy rövid gatyát és egy lenge pólót választottam.
Visszamentünk a többiekhez. Már nagyban búcsúzkodtak. Keserű pillanatok következtek. Mindenki ölelkezett, pityergett. Jack és Collin az egész nyarat nálunk töltötte, mégis mintha csak tegnap érkeztek volna. Szemtanúi voltak, ahogy összejövök, szakítok, majd ismét összejövök Niallal, ahogy Jeremyvel kibontakozik a kapcsolatunk és annak is, mikor a zaklatom csaknem tönkretette az életemet. Mindig...majdnem mindig mellettem álltak. Rájuk számíthattam. A kapcsolatunk ezen a nyáron mélyült el igazán. Régebben is nagyon jóban voltunk, de idén, többek lettünk mint unokatesók. Egymásba láttunk. Tudtuk, mikor mire gondol a másik, mi jár a fejében. Bármi gond volt, egymáshoz fordultunk. Na jó, inkább csak én mentem oda hozzájuk panaszkodni. Ők csendben meghallgatták, majd tanáccsal láttak el. Néha már idegesített, hogy ilyen okosak. Arról nem is beszélve, mikor bulit rendeztek és lányok hada fogadott a szobájukban, meg persze az enyémben. Szerencsére, mióta Collin összejött Sheivel, teljesen lenyugodott. Imáim meghallgatásra találtak.
 Szorosan magamhoz öleltem mindkettőjüket. Hosszas percekig öleltem őket. Kezdtem elérzékenyülni, így megdörzsöltem szemeimet.
-Hiányozni fogtok! -potyogtak könnyeim.
-Nem örökre megyünk el. Ne sírj! -simogatta hátamat Jack.
-Nyugi! Húgi, ha kellünk, itt leszünk. Megígérem! -csitított Collin.
-Ha nem tartod be, megverlek! -fenyegetően szemükbe néztem. Mindenki nevetni kezdett.
Komolyan azt hitték, viccelek, de tévednek. Az ilyenekkel nem szokásom csak úgy viccelődni.
Ismét a nyakukba ugrottam. A többiek körénk gyűltek, és oldalról mindenki csatlakozott az öleléshez. Még Boomer is közénk furakodott, összenyálazva ezzel mindenkit. Daisy megrángatta pólómat. Felkaptam  ez ölembe, majd így öleltem tovább a fiúkat.
Nagy nehezen sikerült elengednek őket, így helyet adva Sheilanak. Barátnőm szemei még jobban ki voltak sírva, mint enyémek. Collin szorosan magához ölelte. Látszott rajta, hogy nem akarja elengedni. Legszívesebben örökké így maradtak volna egymás karjaiban, de tudták, ideje menni. Nagy nehezen elengedték csak el egymást.
Kikísértük a srácokat a kocsihoz, ahol még egyszer utoljára megöleltük egymást. Collin beszállás előtt megcsókolta Sheit.
-Semmi sem fog változni. Ígérem! -homlokon puszilta a lányt, majd beült a kocsiba és elhajtott.
 Furcsa érzés fogott el. Olyan, amit már rég nem éreztem. A magány és az üresség keveréke. Mintha egy temetésen lettem volna. Végül is temettünk. A nyarat tettük sírba, így búcsút intve két legkedvesebb rokonomnak, akik megváltoztatták az egész nyaramat. Nélkülük vagy diliházba, vagy ismét Miamihoz hasonló helyzetbe kerültem volna.
Leültem a lépcsőre és bámultam magam elé. Eszembe jutottak a nyár legszebb és legborzalmasabb pillanatai is. Elmosolyodtam.
-Jó nyár volt. -jegyeztem meg halkan, alig hallhatóan. Lehunytam szemeim, hátratámaszkodtam és az arcom az ég felé fordítottam. -A nyárnak vége, vajon a pezsgő életnek is?

Régi emlékek színhelye...

 Lassan kinyitottam szemeimet. Számításaimmal ellenben, egyedül feküdtem az ágyban. Értetlenül néztem körbe. Egy-egy ruhadarabot vagy kulcsot kerestem, de hiába. Semmi sem utalt arra, hogy Niall akárcsak egy percig is itt tartózkodott volna. Pedig tisztán emlékeztem, hogy egymás mellett aludtunk el.
Felkaptam köntösömet a földről és a fehérneműm fölé vettem. Szinte futottam lefelé. Reménykedés szegélyezte minden léptemet. Imádkoztam, hogy a szöszi csak a reggelit főzze a konyhában.
Gyanúm beigazolódott. A földszint üresen tátongott. Egyedül Boomer volt lent rajtam kívül. Üzenet után kutatva túrtam fel az egész házat. Semmi. Az egyetlen papírfecnin anya üzent, miszerint elmentek az állatkertbe. Búsan mentem be a fürdőbe.
Beálltam a rózsa alá és élveztem, ahogy a forró víz végigégeti testemet. Még ez a hőfok sem vehette fel a versenyt azzal a melegséggel, amit Niall csókja közben éreztem. Ajkamba haraptam. Emlékezetemben a tegnap este járt. Nem tudtam másra gondolni.
 Dover, a naplemente, az óceán, a csók, a hazaút, az együtt töltött éjszaka... A reggellel folytattam volna a sort, de rájöttem, nem tehetem. Talán csak egy álom volt az egész. Egy részletgazdag képzelgés egy tökéletes újrakezdésről.
A szobám felé vettem az irányt. A küszöbnél kiszúrtam valamit. Gyorsan odaloholtam. Egy sapka. Pontosabban, Niall sapkája. Elmosolyodtam és a fejemre tettem, akárcsak tegnap az éjszakai órákban.
Érzéseim vegyesen voltak, mint egy hatalmas mező virágai. Az egyik pillanatban még a rózsaszín árnyalatok ködösítették szemem, míg a következőben, baljós viharfelhők kúsztak derűm égboltjára.
Az ablakomba ültem. Észrevettem, hogy a kapunál pár fotós les következő prédájára. Valószínűleg arra vártak, hogy Niall másnapos fejjel kilibbenjen a házból.
Pár perc alatt magamra kaptam a kora őszi szettemet. Az ősz első napja köszöntött be. Méltón kellett köszönteni.
Telefonom után nyúltam. Bepötyögtem a két legjobb barátnőm számát. Hármas hívásba kapcsoltam. Szinte egyszerre vették föl.
-Sziasztok! Mit szólnátok, ha ma elmennénk hárman valahova? Már olyan régen voltunk így együtt. Na benne vagytok? -lelkesen kérdezgettem őket.
-Persze. -vágta rá határozottan Shei.
-Nekem is tetszik. -válaszolt végül Mia is. A háttérből furcsa zajok szűrődtek.
-Mia, gyere kész a reggeli és a tejszínhabot is bekészítettem már! -kiabált Mia mögül Hazza.
Hangosan felnevettem.
-Egy hangot se! -teremtett le. Elnémultam. -Akkor 2kor itt nálatok?
-Tökély! -válaszoltuk egyszerre Sheivel.
Mia letette, mi pedig felröhögtünk. Elképzeltem, ahogy Harry egy szál alsóban slattyog Mia mögött, kezében a tejszínhab és arra vár, hogy a barátnőm megszabadítsa feleslegesnek tartott ruhadarabjától. Na jó ez perverz gondolat volt, de nem bírtam másképp kitalálni a szituációt. Túlságosan is 69 mániás volt a kis göndörke.
Miután mi is elköszöntünk egymástól, megreggeliztem. Betoltam egy tál salátát, mellé egy szelet pirítóst, aminek a 90%-t Boomer falta be.
*2kor*
-Na most merre? -kíváncsiskodott Mia. Vállat vontam.
-Passz, de el kéne menni valamerre. -válaszoltam kis szünet után.
-Megvan! -kiáltott fel Sheila. Kíváncsian pillantottunk rá. -Megtaláltam a fülbevalómat! -ujjongott örömében. A homlokomra csaptam, épp úgy mint Mia. Felsóhajtottam.
-Egyéb javaslat? -felálltam.
-Még mindig itt tartunk? -értetlenül nézett rám Shei, aki éppen a fülbevalóival szórakozott. -Miért nem megyünk le a tóhoz? Ott nyugi van.
-A tóhoz? -értetlenkedtem.
-Nem emlékszel? Ott játszottunk mindig kiskorunkban. -vágta rá Mia. A fejemhez kaptam.
-Zsenik vagytok! -büszke pózba vágták magukat és pedig szorosan megöleltem mindkettőjüket.
Versenyt futottunk a kocsiig. Én, mint navigátor elöl ültem, míg Sheila hátul terpeszkedett el. Nem vesztegette az idejét. Keresztbe elfeküdt, hátát az ajtónak vetette.
Alig egy órát utaztunk, mire elértük az erdőben eldugott kis tavat. Az emlékeimben nagyobbnak bizonyult. Igaz, időközben én is nőttem egy kicsit. Lepakoltuk a cuccainkat és a vízbe rohantunk. Már majdnem fejest ugrottam, mikor Mia rám szólt.
-Azt nem akarod levenni? -fejemre mutatott.
 Ekkor vettem észre, hogy Niall sapkája még mindig a fejemen volt. Ajkamba haraptam, majd mélyen elrejtettem táskámban. Shei időközben egy régi, poros, kissé pókhálós csónakot kotort elő. A lapátok megtalálása nehezebb feladat volt, mint a csónakot a vízbe juttatni. Fél órán keresztül mászkáltunk fel-alá, mire végül sikerült megtalálnunk az evezőket.

Beültünk és tó közepére eveztünk. Beszállásunk pillanatában feltűnt, hogy nagyon ingatag az egész. Egy nagyobb sóhaj is képes volt kiborítani minket az egyensúlyából. Pláne, mikor Mia felállt a csónak közepén. Shei nem tudott uralkodni magán. Megragadta csuklóját és a vízbe rántotta. A csobbanás akkora hullámokat generált, hogy a kis fa tutajunk felmondta a szolgálatot. Feldőlt, mi pedig a vízbe zuhantunk.
Nevetve másztunk ki a partra. Kifeküdtünk, hogy a Nap gyorsan megszárítson, esetleg le is barnítson minket. Percekig néma csendben, vagyis nevetéssel telve, hevertünk egymás mellett. Végül Mia törte meg a csendet.
-Lucy, akkor te és Niall? -felém fordult.
-Igen. Vagyis azt hiszem. Talán. Nem tudom. -hebegtem össze-vissza. Mind a ketten felültek.
-Mi az, hogy nem tudod? -csattant fel Shei. -Jó lenne, ha már végre döntenél, mert a vége az lesz, hogy mind a két srác lelép.
-Szeretem Niallt és az mondta, ő is engem.
-Akkor meg? -vágott közbe Mia.
-Együtt aludtunk, de reggel mikor felkeltem, már egyedül voltam. -felsóhajtottam. -Lehet, hogy csak egy egy-éjszakás kaland voltam. -vállat vontam.
-Hozott narancssárga rózsát? -vette át a szót Shei. Bólintottam. -Akkor nem csak az volt. Az egy éjszakások nem részesülnek ilyen kiváltságokból. -nyugtatott. Elmosolyodtam.
-És már megbeszéltétek a történteket, gondjaitokat, nem? -Mia faggatott.
-Persze. -vigyorogtam, vagy sokkal inkább vicsorogtam. Bár szám ezt a választ adta, mégis kamu volt. Semmit sem beszéltünk meg. Azért indultunk el, hogy megbeszéljük, de végül másra használtuk a szánkat. Igazság szerint ez csak egy kifogás volt. Féltem. Féltem attól, ha megtudom, mik történtek, bezárul a szívem. Nem akartam Niall elveszíteni, így inkább nem gondoltam a múltra. Megpróbáltam csak a jövőbe nézni. Csak arra akartam gondolni, hogy szeretjük egymást, nem számít ki mit mond. De ez vajon meddig elég? Mi van, ha megint ugyanoda jutunk? Tabuként fogunk kezelni mindent, ami az idei nyárhoz köt minket? Esetleg majd kétes infókat fogunk egymás fejéhez vágni egy-egy vitánál, csak mert nem tudtuk letisztázni a dolgokat? Hiába. Bármelyik verziót is néztem, megrémültem. Lábaim szinte remegtek az idegességtől. Éreztem, ahogy gyomrom egy apró kaviccsá zsugorodik össze.
Hajamba túrtam.
-Lucy? -rántottak hirtelen vissza a valóságba.
-Igen? -megráztam fejem, így kiszorítva agyamból a fölösleges stresszt.
-Csak azt kérdeztük, hogy akkor köztetek most minden rendben van, ugye? -Mia ismételte el. Mindketten kiguvadt szemekkel meredtek rám. Bólintottam, mire szorosan átöleltek.
-Lányok! Nem kapok levegőt! -kiáltoztam, de nem használt. Alig 5 percig kellett visszatartanom levegőmet. -Na meséljetek, és nektek milyen a párkapcsolatotok? -érdeklődtem, amint ismét jutott az agyamba elég oxigén. Összenéztek. Nem tudták eldönteni ki kezdjen, ezért én tettem rendet.
-Az idősebb kezd! -adtam parancsba.
-Velünk minden rendben. -kezdett bele Mia. Elmosolyodtunk. -Harry nagyon kedves, aranyos. Mindig figyel rám. Átölel, puszilgat, csókolgat. Jobban óv, mint a haját. -jegyezte meg nevetve. -Igazából, nálunk nincsenek drámák. A koncert alatt nagyon rossz volt. Csak ritkán láttam, de minden nap beszéltünk telefonon, és két naponta skypeoltunk is. -mesélte boldogan. -Tudjátok, eleinte azt hittem róla, egy perverz, seggfej nőcsábász, de tévedtem. Oké, nőcsábász és a dumájától mindenki kifekszik, de egyáltalán nem beképzelt, nagyképű. Olyan mint bárki más. Nem lep el drágábbnál drágább ajándékokkal, mert tudja, felesleges. Egy percig sem próbált a hírnevére támaszkodni. Viszont, nem lehet lekaparni. Ha kinézett magának, akkor nincs senki és semmi ami meg tudná állítani. És bármit is tesz, bármit is ír róla a sajtó, szeretem és tudom, ő is engem. Kell ennél több?
Magamhoz öleltem Miat. Titkon reménykedtem benne, hogy egy nap majd én is így tudok Niallról beszélni. Mikor Mia és Hazz együtt vannak, mind a ketten ragyognak, mint a csillagok.
-Mi is remekül megvagyunk. Nuku veszekedés, sok hülyéskedés, beszélgetés. Néha videojátékozunk vagy párna csatázunk egyet. Bármi is történt, mindig meg tudjuk egymást nevettetni, és ezt imádom Collinban olyan nagyon. Ő nem kéri, hogy legyek más. Nem szól rám, mikor már 3 órája áradozok Helló Kittyről, vagy a telefonom új hátteréről. Őt nem érdekli, ha EMOs zenét hallgatok, vagy kihúzom a szemem. Olyannak szeret amilyen vagyok, és mellette végre elfogadom magam. Már nem érdekel, ki mit mond vagy gondol rólam. -lelkesen ecsetelte Shei. -De félek. -hangja hirtelen komor lett. -Nem sokára kezdődnek az órái és haza kell mennie. Nem tudom mi lesz velünk.
-Nyugi! Mi is túléltük, nektek is menni fog! -csitítgatta Mia. Rá is kacsintott. Shei bólintott, majd szorosan átöleltük egymást.
-Collin mindig ott lesz melletted. Nem kell attól félned, hogy elhagy. Ő nem olyan. Előbb vágná le érzéstelenítő nélkül mindkét lábát, mintsem összetörjön téged. Szeret. -nyugtattam én is.
Visszafeküdtünk a partra. Lehunytam a szemem és mélázni kezdtem.
 Mindannyian annyira szeretik egymást. Vajon én is beállhatok a sorba? Ha igen, mikor? Szeretem Niallt, ebben nem kételkedem, csak hát...Nem tudom, elég-e. Reggel lelépett, és még fel sem hívott. Talán Shei mégiscsak rosszul mérte fel a helyzetet.
Hirtelen leszakadt az ég. Fejvesztve rohantunk a kocsiba fedett helyet keresve. Vizesen, ázottan, mégis nagyszerű kedvvel tértünk haza.
Gyors búcsúzás után befutottam a házba. A előszobában egyszer csak hasra vágódtam. Egy bőrönd állta utamat.
 Csak nem most indulnak? Ugye nem. De hiszen Shei...