Narancssárga rózsa

 Alig, hogy elkészültem, már hallottam is a csengő szavát. Futva nyitottam ajtót. Próbáltam leplezni izgatottságomat, de ez nem nagyon sikerült. Széles vigyorral fogadtam Niallt, akinek kezében ismét

narancssárga rózsa pihent. Meg akartam ölelni, de félúton agyam sikoltozva szólt közbe, így egy elég érdekes testhelyzetben megálltam. A szöszi értetlenül nézett rám. Ő is megpróbált átölelni, de addigra én már visszakoztam. Nagyon kínosan éreztem magam. Lesütöttem fejem, és inkább elvettem tőle a virágot és vázába raktam.
-Mehetünk? -kérdezte lelkesen. Bólintottam.
Arcom még mindig főtt rák színben pompázott. Így inkább továbbra is depressziószög alatt tartottam buksimat. Kis híján neki is mentem egy oszlopnak. Niall rántott odébb. Több se kellett nekem. Elvesztettem az egyensúlyérzékem és egyenesen az ír manó karjaiba borultam. Feltekintettem. Pár másodpercig meredtünk egymás szemeibe. Niall tengerkék pillantása magával ragadott. Úgy éreztem, mintha szállnék. Ha nem kapaszkodtam volna olyan erősen pólójába, minden bizonnyal már a felhők felett lebegnék. Mozdulni próbáltam, de testem nem engedelmeskedett. Szemei teljesen megbabonáztak. A repülés hirtelen átcsapott valami teljesen mássá. Azt éreztem, ha elengedem, keményen a földre rogyok. Sosem gondoltam, hogy ennyire hiányzik Niall lénye. Nem csak égszínkék pillantásai, hanem kedves szavai, mosolya. Az az átkozott szívdöglesztő vigyor, amit ha meglátok egy teljesen másik dimenzióba kerülök, ahol csak mi ketten vagyunk. Se paparazzók, se riporterek, se idegesítő zaklatók. Csak mi és tengernyi rózsa, persze mind narancs színben pompázik, na meg jácint, melynek illata belengi az egész helyet. Egy képzeletbeli világba jutok, ahol nincsenek gondok.
 Agyam visszanyerte az irányítást testem felett. Elengedtem Niallt, aki továbbá is egyrészt sokk, másrészt öröm hatása alatt állt. De mintha egy cseppnyi csalódottság is keveredett volna még hozzá. Értetlenül méregettem arcán vonásait.
Csendben szálltunk be a kocsiba, sőt még az úton is végig hallgattunk. Majdnem végig. Mikor meghallottuk a Live while we're youngot, nem tudtunk tovább uralkodni magunkon. Egyszerre nyúltunk a kapcsolóhoz, hogy felhangosítsuk a zenét. Elkaptam kezem, így utat engedve Niallnak. Míg hangot adott rá, végig engem nézett, én pedig őt. Végül a dudaszó térített minket vissza a földre. Ahogy szólt a szám, énekelni kezdtem. A lehúzott ablakon kihallatszott. A járókelők bámulni kezdtek minket. Nem bántam. Tovább énekeltem. A dudák ritmusos harsogása megadta az alaphangot. Anya mindig azt mondta, "Ha szórakozni indulsz, de dugóba keveredsz, szórakozz a kocsiban!" Megfogadtam tanácsát. Amilyen hangosra csak tudtam feltekertem a rádiót, így parancsolva csöndre minden egyéb zajt, majd ismét belefogtam az éneklésbe. Niall csak nevetett ott mellettem. Mikor már látta, hogy klinikai eset vagyok, ő is beszállt. Együtt szerenádoztunk a dugó kellős közepén, miközben a járó-kelők minket fotóztak, videóztak, bámultak. Időnként integettünk nekik.
Ahogy vége volt a számnak, pár másodpercig néma csendben ültünk. Előre meredtünk. A komolyságot nem nekünk találták ki, és ezt bizonyítottuk is, mert hangos nevetésben törünk ki mind a ketten. Igazából, magam sem tudtam, min nevetek. Egyszerűen csak úgy jött. Jobban belegondolva már rájöttem a válaszra. Kik lennének még olyan hülyék, hogy egy dugó közepén koncertet adnak, miközben még a világ úgy tudja, utálják egymást? Ki más, ha nem mi?
Majdnem egy órát töltöttünk állva, mire végre megindult a több kilométeres sor. Már nem autókáztunk sokat. Alig 10 percet mentünk, mikor Niall leállt az út szélére. Kinéztem az ablakon és egy Starbucks kávézó volt mellettem. Széles mosollyal már csatoltam is ki az övem, mikor a szöszi rám szólt.
-Várj meg itt! Mindjárt jövök! -befutott a kávézóba.
  Várjunk! Nem úgy volt, hogy kávézni megyünk? Én azt úgy gondoltam, hogy be is ülünk valahova. Szeretek kocsikázni, de ez így mégsem ugyanaz.
Pár percnyi várakozás után visszajött. Kezében két jegeskávéval.
-Bocsi. Remélem nem unatkoztál nagyon. -lihegve kért elnézést. Megráztam fejem.
-Nem úgy volt, hogy elmegyünk kávézni, és beszélgetünk? -fordultam felé. Szemeimet lesütöttem. A kávémat bámultam. Néztem, ahogy úszkálnak benne az apró jégkockák, miközben a kávé hullámai elnyelik őket.
-Arra gondoltam, valami nyugis helyen kéne beszélnünk. Nem egy zajos, zsúfolt kávézóban. Viszont, ahova gondoltam ezt, ott nincs Starbucks. Neked pedig ez a kedvenced. Ott csak olcsó automatás kávé van. -kicsit letörve mesélte. Bűntudatot éreztem. Elmosolyodtam.
-És mégis hol van ez a csodahely? Szívesen belekóstolnék egy olyan automatás kávéba. Az X-faktor óta nem volt szerencsém randizni egy olyannal. -próbáltam jobb kedvre deríteni. Sikerült. Elnevette magát, én pedig büszkén kortyoltam egy nagyot jéghideg italomba. -Áucs! -nyögtem fel kínomban. -Megfagyott az agyam. -magyaráztam nevetve. Niall közel hajolt hozzám és homlokon puszilt. Szívem hevesen kezdett tombolni mellkasom kalitkájában. Tudtam, hogy arcom már megint vörös, de nem érdekelt. Felpillantottam a szöszire. -Köszönöm. -elmosolyodott, mire én is követtem példáját.
Hirtelen olyan erős fáradtság tört rám, hogy az még egy elefántot is lenyomott volna. Próbáltam ellenkezni, de erősebbnek bizonyult nálam. Lehunytam a szemem és mély álomba zuhantam. Éreztem, ahogy Niall kiveszi a kezemből a poharat, ahogy azt is, hogy megsimogatta arcomat.
Mikor felkeltem, elállt a lélegzetem. Az óceán hűs levegője csapta meg orrom. Kipattantam az autóból. Alig hittem a szememnek.
-Tudom, kissé messze van Londontól, de itt tuti nem fog senki sem zargatni minket. -Niall a hajába túrt. Zavartan vigyorgott. Elé léptem és szorosan átöleltem.
-Köszönöm. Dover, az egyik álmom volt. Köszönöm. -a szöszi jó erősen magához szorított.
-Lemegyünk a partra? -kérdezte, mikor elváltunk egymástól. Boldogan mosolyogtam.
Egy keskeny kis földúton ereszkedtünk alá. Nem volt meredek. Legalábbis, mikor másztunk lefele. Visszatekintve, szinte bele is szédültem, pedig nem vagyok tériszonyos. Niall mindvégig fogta a kezem. Mondta hova lépjek, mire figyeljek, vigyázzak. Az egyik szemét mindig rajtam tartotta és a kezemet egy másodpercre sem engedte el. Bármennyire is vigyáztunk, egy óvatlan lépés elég volt ahhoz, hogy a földre kerüljek. Egy kavicskupacra léptem. Ahogy ráhelyeztem a testsúlyom, kifutottak alólam, lábammal a nyomukban. A hátamra vetődtem. Niall azonnal ugrott értem. Elszámította a lendületét. Ő is megcsúszott, és pár centire fölöttem állt meg. Fekvőtámasz helyzetbe volt, miközben egyik kezünk össze volt kulcsolva. Én alatta feküdtem hanyatt. Ajkaink szinte összeértek. Hallottuk egymás szívverését, minden levegővételét.
Csak feküdtünk ott a porban perceken keresztül. Végül felsegítettük egymást, és mintha mi se történt volna, folytattuk utunkat.
Amint leértünk Niall faggatni kezdett, hogy jól vagyok-e? Nem esett-e bajom? Próbáltam megnyugtatni. Nem nagyon sikerült.
Mikor már meguntam a győzködést, a vízhez sétáltam. A ruhám térd fölé ért. Papucsomat lerúgtam lábamról, s térdig gázoltam a habokban. Hosszasan meredtem az előttem magasodó hatalmas sziklákra. Félelmetes volt. Minden más eltörpült mellettük. Az emberek, a kocsik, a buszok, sőt még a hatalmas óceánjárók is. Megfordultam. A nyílt óceánt vizslattam a lenyugvó nap fényében. Ragyogott, csillogott. Egyszerűen lenyűgöző látvány volt. Egyszer csak két kar ölelt át hátulról. Érintésétől megnyugodtam.
-Gyönyörű. -törtem meg az ámulattal telt csöndet.
-Majdnem annyira mint te. -vágta rá Niall.

 Megfordultam. A szöszi alig 5 centire volt tőlem. Szívem olyan, mint vihartól megvadult musztáng tombolt mellkasomban. Közelebb hajolt hozzám. Átkaroltam a nyaka felett. Lehunytam a szemem. Ajkaink egymáshoz tapadtak. Heves csókcsatába bonyolódtunk. Az egész testem bizsergett, ajkaimról nem is beszélve. Ahogy elváltunk egymástól, elhidegültek és elnehezültek. Hatalmas szemekkel néztem Niallra, aki szintén így bámult rám. Eszem azt sugallta, lépjek hátra, de szívem hangosabban kántálta, csókoljam meg. Megtettem. Az ír szívtipró nem ellenkezett, sőt felkapott és az ölében megpörgetett. A boldogság átjárt teljesen. Úgy éreztem, semmivel sem lehet elrontani a kedvem. Bárki, bármit is mondana, nem tudja elvenni ezt az érzést tőlem. A felhők felett jártam, sokkal inkább szárnyaltam. Hónapok óta újra boldognak éreztem magam, és efelől nem voltak kétségeim.
-Szeretlek! -suttogta Niall a fülembe...