-Szia! -köszöntem. Niall egy szemembe lógó tincset a fülem mögé tűrt.
-Lemegyünk reggelizni? -a szöszi felült az ágyban. Bólintottam.
Kimásztunk az ágyból, majd Niall szekrényéhez léptem. Felülről a harmadik polcról kivettem a jól megszokott alvós, vagy inkább reggelizős pólómat...pólóját. Akárhányszor idejöttem, mindig az volt rajtam. Amolyan szokássá vált ez.
Lementünk a konyhába, ahol pár váratlan vendégbe futottunk. Na jó, nem egészen így terveztem a romantikus reggelizést. Imádtam a srácokat, de most legszívesebben seggbe rúgtam volna őket.
Pápá romantika!
-Skacok, tűnés! -Niall az ajtó felé mutatott.
-Oké-oké. Nem akartunk semmit megzavarni. -Zayn szemöldök-húzogatva hátrált ki az ajtón Liammel és Louisszal együtt.
-Bocsi. Nem hittem, hogy itt lesznek. -fordult ismét velem szembe az én szőke lovagom. Vállat vontam.
-Semmi gond. A lényeg, hogy most már ismét kettesben vagyunk. -alsó ajkamba haraptam. Lehet túl egyértelmű volt a jelem, mert Niall alig 2 másodperc alatt a számban volt. Heves csókcsatába elegyedtünk. Már épp visszaértünk az ágyához, mikor eltolt magától.
Mi a franc?
-Sietnünk kell, különben elkésünk. -pillantott az órára, majd egy puszit nyomott ajkamra.
-Elkésünk? Mégis honnan? -értetlenkedtem.
Lehet, hogy tegnap ittam egy kicsit, de arra azért emlékeznék, ha mára programunk lenne. Mit tervez?
-Legyen meglepetés. -kihátrált a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót.
Meglepetés? Imádom őket, de az utóbbi időkre gondolva, minden meglepi rosszul sült el. Fortuna nem az én malmomra hajtja a vizet. Jó lehet, hogy egy kicsit paranoiás lettem, de akkor is.
Niall szekrényéből kivettem az egyik hosszú nadrágomat és egy ujjatlan pólót. Beköltöztem a fürdőbe, ahol röpke 20 perc alatt el is készültem. Lefutottam a nappaliba, hogy ott várjak Mrs. Titokzatosra. Minimum negyed órán át vártam rá. Ez idő tájt lefoglaltam magam. Minden egyes képét végignéztem. Mióta utoljára itt jártam, beújított párat. Köztük a rólunk készült fotók is a birtokába kerültek. Egy-egy újságcikket is találtam a polcokon. A kezem közé akadt a legelső is. Az, ami nem sokkal a megismerkedésünk után került napvilágra. Abban szapultak minket annyira. "A feltörekvő lánybanda, The Dreamers, rávetette hálóját a One Direction szívtipróira." Ezt a szalagcímet sosem felejtem el. Akkoriban még küzdöttem ellene, de nem sok idő kellett, hogy rájöjjek, felesleges. A szívem ellen küzdöttem olyan nagyon. Szerencsére, mostanra már tudtam mit akarok. Niallt. Csak és kizárólag őt. Már nem érdekelt se David, se Jeremy, sőt Blakere se tekintettem barátnál többként. Csak őt akartam. Furcsa, hogy ehhez kétszer is el kellett veszítenem. Elég lassú felfogásúnak számítok.
-Mehetünk, Kicsim? -Niall kezei fonódtak derekam köré.
-Persze, de nem árulnád el, hova is megyünk? -szembe fordultam vele. Önelégült vigyor jelent meg arcán. Utáltam, hogy képes volt ilyen jól titkolózni.
-Akkor oda lenne a meglepetés. -kézen fogott és kivitt a kocsihoz.
Már egész jól kezeltem, ha egy csapat fotós villódzó fényképezőgéppel ugrik a képembe. Az én lovagom természetesen végig oltalmazott. Kiélveztem figyelme minden percét. Szorosan hozzábújtam. Közelsége nyugalommal töltött el. Már nem rettegtem annyira a meglepetéstől. Kíváncsivá váltam.
Beszálltunk az autóba, ahol Niall egy kendővel takarta el szemeimet.
-Ennyire titkos az a hely? -nevetve kérdeztem.
Választ nem kaptam, csak egy óvatos puszit a számra.
Az önkéntelen-látás-száműzés miatt az út egy örökkévalóságnak tűnt. Hiába beszélgettünk, hallgattunk zenét, mintha megállt volna az idő, és ez esetben nem jó értelemben. Alig bírtam türtőztetni kíváncsiságomat. Tudni akartam, mégis miért titkolja ennyire el a helyet. Megálltunk.
Hála az égnek. Végre odaértünk.
Niall megfogta a kezemet, hogy kisegítsen a kocsiból. Nem volt elég óvatos, vagyis inkább én nem voltam az. Egy nőies mozdulattal pofára estem, legalábbis majdnem, de a hősöm elkapott.
-Óvatosan. A végén még elesel. -suttogta fülembe, miközben megpróbálta természetes egyensúlyomat visszaadni.
-Ha rajtam múlik, biztosan. -jegyeztem meg halkan, mire nevetéssel felelt.
Vezetgetni kezdett. Úgy éreztem magam, mint egy vak, akit a beidomított kutyája segít át egy forgalmas úton. Vártam, hogy elcsapjon egy kocsi. Jó, megbíztam Niallban, de magamat ismerve, elég könnyen sülhet el fordítva a meglepetés.
-Most ülj le ide! -elengedte kezemet.
Játszani kezdtem szemöldökeimmel, hogy mihamarabb lecsússzon a kendő rólam.
A fenébe is. Miért tud ilyen jól csomót kötni...Inkább nem akarom tudni.
-Rendben. És kinyithatod a szemedet! -nem kellett kétszer mondania. Lerántottam magamról a már idegesítő textilt, de inkább visszabújtam volna mögé. -Meglepetés! -kiáltott fel örömében.
Egy tetoválószalon? Mégis mit keresünk mi itt? Oké, tudom, mit csinálnak itt, de azt nem, mi mit csinálunk itt. Ugye nem akar ő is egyet? Ami még jobb lenne, egy párosat. Még csak az hiányozna nekünk.
-Azt mondtad, bármit kérhetek a szülinapomra. -elém lépett. Igen ez igaz, de nem egészen ilyenre gondoltam. -Azt szeretném kérni, hogy egyezz ebbe bele! -jobb karjával felém fordult. Az arcom vázlata ott virított a bicepszén.
Teljesen megveszett? Egy tetkót kér szülinapjára? Ráadásul rólam? Mi ütött belé? Romantikus pirulát reggelizett vagy mi?
-Te egy rólam készült fotót akarsz a kezedre varratni? -próbáltam higgadtan tisztázni a helyzetet, de nem igen ment. Az agyam felmondta a szolgálatot.
-Igen. -közelebb hajolt hozzám. Szinte már összeértek ajkaink, mikor eltoltam magamtól.
-Szerintem ez nem jó ötlet. -tiltakoztam.
-Mi? Mégis miért? -tanácstalanság csillogott szemeiben. -Zayn is magára tetováltatta Perriet.
-Jól mondod. Zayn. Ő megtette, de te nem ő vagy. -erősködtem. Tudtam, hogy belegázolok ezzel az érzéseibe, de nem akartam, hogy később, ha megbánná, engem utáljon miatta. Inkább most legyen egy kicsit dühös, mintsem a későbbiekben kövezzen meg. -Nem értem miért akarod utánozni.
-Nem akarom utánozni, de már mindegyik srácnak van tetkója a bandából. Sőt hétről hétre egyre több.
Hajamba túrtam. Komolyan azon vitázunk, hogy legyen tetkója vagy sem? Hirtelen mintha az anyjává váltam volna a barátnője helyett.
-Pár hónapja még a seggedre akartál egy ír zászlót, de lebeszéltek róla. Ha akkor hallgattál más véleményére, most is megtehetnéd.
-Csak egy okot mondj arra, miért ne tegyem meg! -hangja nem tűrt ellentmondást.
-Mondjuk, mert azt se tudjuk hol leszünk pár hónap múlva, Mi van, ha szakítunk vagy összeveszünk, esetleg meggyűlöljük egymást. A képem akkor is ott lesz rajtad és átkozni fogod azt a napod, mikor kitaláltad ezt az egészet. -felsóhajtottam. -Csak meg akarlak óvni. Egy tetoválás komoly dolog. Nincs is vele semmi bajom, elvégre Mianak is van, sőt nekem is van egy pici, de ne mások miatt akarj, hanem magad miatt. Olyat csináltass, amit később sem bánhatsz meg. -minden logikusnak tűnő gondolatot összeszedtem.
-Ezzel most azt akarod mondani, hogy szakítani fogsz velem pár hónap múlva? -szegezte nekem meglehetősen mogorva kérdését.
Úgy tudtam, hogy ez lesz, ha őszinte leszek. Azonnal kiforgatta a szavaimat. Talán jobb lett volna, ha meg sem szólalok.
-Ne forgasd ki a mondataimat! Nem áll szándékomban szakítani veled, de elkötelezni sem akarom magam egy ostoba, meg nem fontolt tetkó miatt. -teljesen kikeltem magamból.
-Jó. Talán igazad van. Hülyeség volt rád gondolni. -vágott vissza.
-Tessék?
-Jól hallottad. Többet majd nem kérem ki a véleményed. -szavai keményen szívemnek ütköztek.
Egy törékeny üvegnek éreztem magam, amihez hozzávágtak egy téglát. Apró darabokra törtem. Hiszen csak jót akartam. Miért nem lehet józanul megbeszélni a dolgokat? Olyan nehéz lett volna? Egy könnycsepp futott végig arcomon. Mivel néma csend honolt az üzletben, mindenki tisztán hallotta, mikor az a csepp keményen a járólapra hullott. Niall is tisztán látta, hallotta.
-Lucy, én...-kezem után nyúlt, de már késő volt.
Kirohantam a szalonból, és gyorsan leintettem egy taxit. Hazamentem. Útközben rengetegszer csörgött a mobilom, ezért úgy döntöttem, kikapcsolom.
Csalódott voltam. Úgy éreztem, megaláztak. Az egész csak egy ostoba félreértésen alapult, mégis gyomron vágott. Niall komolyan beszélt. Egyáltalán nem úgy tűnt, mint akiből csak az indulatok hozták ki. Olyan volt, mintha ez már régóta lappangott volna benne, várva a megfelelő alkalomra. Hát eljött a tökéletes időpont, és a bomba robbant. Apró cafatokra szakítva engem.
Az ablakomba kuporodtam. Nem sokáig élvezhettem a csendet, mert Shie és Mia beállítottak. Mintha megérezték volna a bajt. Kivörösödött szemeimet látván, azonnal magukhoz öleltek.
-Mégis mi történt? -kérdezősködött Mia.
-Összevesztünk. -szomorúan és keservesen felsóhajtottam,
-Meséld el! -utasított S. Bólintottam.
-Niall magára akart varratni, mire én azt mondtam, ne hozzon olyan döntést, amit később még megbánhat.
-Neki pedig ebből az jött le, hogy dobni akarod, mi? -vágott mondandóm közepébe Sheila.
-Pontosan. -kitekintettem az ablakon. Nem néztem semmit, csak vártam. Vártam, hátha meghallom Niall kocsiját, vagy, hogy egy kavics csattanjon az üvegemnek, de csalódnom kellett. A lovagom nem jött és kővel sem kezdte dobálni az ablakomat.
-Ne is foglalkozz vele! A barátnője vagy, így ha ő nem tud józan döntést hozni, neked kell. Helyesen cselekedtél. -vigasztalt Mia.
-Akkor miért fájt annyira mikor azt mondta, hogy hülyeség volt rám gondolni?! -éreztem, hogy a sírógörcsöm perceken belül előtörhet.
-Idefigyelj! Egyetlen fiú sem érdemli meg azt, hogy sírj miatta, okés? -nem véletlenül voltak pont ők a legjobb barátnőim. Bármi történt, kiálltak mellettem és mindig kihúztak a gödörből.
-Igazad van. -mondtam, miután letöröltem a nedvességet arcomról.
-Tudom. Egy igazi zseni vagyok. -kérkedett Sheila.
-Meg szerény is. -Mia nem bírta megállni a kínálkozó beszólás lehetőségét.
Elnevettük magunkat.
-Mondtam már, hogy nekem van a két legjobb barátnőm? -törtem meg a nevetést.
-Óóóó! -hatódtak meg egyszerre. Szorosan öleltük egymást. Érintésük adott erőt ahhoz, hogy végre szembenézzek pár dologgal. Elegem lett a bántásból és a bujkálásból.
-Tudom, parasztság ezt kérni, de egyedül tudnátok hagyni egy kicsit. Pár dolgot még el kell intéznem, és a szobámra is ráférne egy alapos takarítás. -körbenéztem. Hát igen. Az utóbbi időkben elég rendesen elhanyagoltam az én kis szentélyemet.
-Persze. Ha szükséged van ránk, hívj fel! -mondta Mia, majd felállt és felsegítette Sheit is a földről.
A magány rádöbbentett arra, hogy mennyire nyuszi lettem mostanában. Volt egy dolog, amit már régen le kellett volna zárnom, de a félelmeim mindig visszatartottak.
A kezembe vettem a mobilom. Pár percnyi nyomozgatás után már meg is szereztem a kívánt telefonszámot.
-Haló? - a vonal túloldaláról egy meggyötört lány hang szólalt meg.
-Szia. Itt Lucy. Csak azért hívlak, mert találkoznunk kell. Méghozzá most. Egy óra múlva a Hyde parkban várlak a szökőkút melletti padon. Ne késs! -összeszedett voltam, és határozott. Nem tűrtem ellentmondást. Kinyomtam.
Itt az ideje, hogy végre a kezembe vegyem az irányítást. Meguntam a strucclétet. Ki kell húznom a fejemet a homokból és cselekednem. Attól, hogy itt ülök és depizek, még nem lesz jobb. Sőt, csak rontok a helyzeten. A sorsunkat mi irányítjuk és nem a véletlenek. Véletlenek nem léteznek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése