Új löket

Kinyitottam a szeme, s a vakító reflektorok sokaságától kezdett káprázni szemem. Körbenéztem. A színpad alatt több százan sikítozva köszöntöttek minket. Integettünk, nevetgéltünk. Egy hatalmas színpadon álltunk hárman, meg persze a zenekar. Furcsa volt, hogy üres kézzel szemlélődtem. Szerencsémre nem erősködtek. A lányok is követték példámat. Valahogy nagyobb biztonságban éreztem magam úgy, hogy van mibe kapaszkodnom. Anno az X-faktor színpadjára is azért vittem mindig fel kis barátomat, hogy erőt adjon. Most kivételesen nem csak rá támaszkodhattam. A V.I.P. részleg felé pillantottam. Egy szőke srác húzódott ott, fején baseballsapka. Hiába álcázta magát, a rajongók ugyanúgy megrohamozták aláírást és képet követelve. Engedélykérően rám nézett. Odaguggoltam a színpad széléhez. Elém lépett és megcsókolt. A kivetítő minket mutatott. Elnevettük magunkat, mikor megláttuk, hogy mindenki minket bámul. Visszamentem a lányokhoz, majd beálltam a helyemre.
Az emelvény lassan a magasba repített minket.
Ne nézz le! Ne nézz le! 
Nyugtattam magam, pedig nem voltam tériszonyos. Bírom a magasságot, csak egy kis idő míg megszokom. Most viszont még levegőt venni sem volt elég időm, így inkább figyelmeztettem magam. Persze feleslegesen. Az első dolgom mi volt? Hát persze! Lenéztem.
Ú! Ilyen magasat beszéltünk mi meg? 
A csajokra pillantottam. Mind a ketten becsukott szemmel, lehajtott fejjel álltak mellettem. Éppen átszellemültek a koncertre. Ekkor eszméltem fel. Ez az első igazi nagy koncertünk. Hirtelen már az alattam húzódó mélység sem tűnt olyan félelmetesnek. Végigmértem az arénát. Mindenhol sikítozó, a nevünket kántáló rajongók álltak.
Te jó isten! Sikerült. Úgy látszik Simonnak volt igaza. Csak akarni kellett. Elvégre, most itt állunk és koncertet adunk. Mi kell még? 
Megszólalt a zene. Testem automatikusan mozdult, csapott a húrok közé. Szám kinyílott, énekelni kezdtem. Az egész arénában zengett hangom. Hihetetlen élmény volt. Egész testemet bizsergette az adrenalin, amit a magasság, a tömeg és az álmok megvalósulása miatt éreztem. Örökké a pillanat rabja akartam maradni. Széles vigyorral arcomon énekeltem a gyors sorokat. Az emelő szép lassan leereszkedett, de én nem bírtam magammal. Mikor már nem voltunk olyan eszeveszett magasságban, leugrottam. A lassú, lírai résznél a közönség egy emberként hullámzott lábunk alatt. Elengedtem a gitárt. Shei és Mia két oldalról megfogták kezemet, majd mikor a zene ismét felgyorsult, egyszerre ugrottunk fel. A közönség megvadulva tombolt.
A koncertünk viszont nem egy számból tevődött össze, hanem az X-faktor alatt előadott összes dalt, mixet elénekeltük.

Egy székre ültem, a gitáromat letettem. Jason Mraz-tól az I won't give up következett. Ezt a számot akkor énekeltük, mikor a kiesés szélére kerültünk. Nagyon sokat jelentett nekem, mert minden benne van, amit érzek. Az egyik olyan dal volt, amit megkönnyeztem, miközben énekeltem. Most sem bírtam visszafogni érzelmeimet. Nem csak a dal szövege tette, hanem az is, hogy visszaemlékeztem. Eszembe jutott a válogató, a kemény, de igazságos szavak és az, mennyire megosztottuk a zsűrit. Kis híján verekedés tört ki a 4 mentor között. A leghangosabb Simon volt, így tovább engedtek minket. Onnantól kezdve vért izzadva készültünk a táborra. A mentorházban viszont lebetegedtünk, így vöröslő orral, 39°os lázzal énekeltünk. Szerencsére még időben rájöttünk, hogy rekedten egy teljesen más műfajba is bele tudunk kóstolni, így ezzel lepleztük betegségünket. Mint a mellékelt ábra is mutatja, egész jól ment. Igaz, utána hatalmas letolást kaptunk. Minden egyes élő adás kristály tisztán élt emlékezetemben. Mégis a legszebbnek azt találtam, amelyikben kiestünk. Lehet nyálasan hangzik, de akkor valami egészen új kezdődött. Niall bejött a képbe, és bármennyire is próbálkoztam, nem tudtam onnan kilökni, de már nem is szeretném.
A koncert még 1,5 órán át tartott, ami alatt beszélgettünk a közönséggel, sőt még pár kérdésre is válaszoltunk. Egy pár eléggé intim kérdésre is megadtuk a választ, ami után természetesen hangos nevetés tört ki.
-Lucy, Niall az ágyban is olyan jó, mint a színpadon? -olvasta fel Shei az egyik kérdést, miközben vagy ötször elnevette magát. Éreztem ahogy arcom lassan egy pipacsra kezd hasonlítani. Hajamba túrtam. Felvettem a póker arcot. Niallra szegeződött a kamera. Mindenki úúú-zni meg ááá-zni kezdett.
-A magán életemről nem beszélek, de ha tudtok titkot tartani, elárulok valamit. -a színpad szélére ültem. Mindenki üvöltötte, hogy IGEN. Elővettem a lehető legperverzebb fejem és húzogatni kezdtem szemöldököm. -Eddig még nem okozott csalódást. -jelentettem ki.
Mindenki ujjongott és tapsolt. A szöszihez léptem és felhúztam magam mellé. Egy színpadias meghajlást mutatott be, majd magához rántott. Közel hajolt hozzám, de én eltoltam.
-A-a! Itt túl sokan néznek. Kicsit feszélyezve érzem magam. -körülnéztem. Niall elnevette magát.
-Épp az előbb tálaltál ki a szexuális életünkről, szóval szerintem egy csóktól még nem fognak megbotránkozni. -erősködött a szöszi.
Persze, a mikrofonom mindent tökéletesen kihangosított, így a közönség is részese volt a beszélgetésünknek.
-Ne húzzátok itt az időt! -ripakodott ránk Shei.

A két lány mögénk lopakodott, majd egy egyszerű mozdulattal már össze is tapasztották számat Nialléval. Amint elváltak ajkaink, lekaptam fejéről a sapit és elfutottam vele. Nem kergetett, pedig arra számítottam. Csak állt ott és vigyorgott. Keresztbe fontam a karomat és kitolt csípővel néztem vissza rá. Elmosolyodtam. Hátulról Mia meglökött, így lendületet adott ahhoz, hogy nekifutásból az ölébe ugorjak. Az én ír manóm szorosan fogott. Ajkainkat összeérintettük. Tudtam, hogy a kijelzők megint minket mutatnak, de nem törődtem vele. Jól éreztem magam. Ezalatt két barátnőm énekelni kezdett. Egy szerelmes dalt választottak. Olyat, aminek mindenki kívülről tudja a szövegét, így a közönség is beszállt.
Niall letett, majd visszabaktatott helyére.
 Pár mai, jól ismert számot is előadtunk. Ilyenkor az egész nézőtér velünk együtt kántálta a sorokat. Volt, hogy teljesen magam kívül kerültem. Csak bámultam a sorokat teljesen némán. Szeretet, elszántság, öröm, tisztelet ragyogott a szemeikben. Legszívesebben lerohantam volna a színpadról és mindenkit egyesével megölelgettem volna, bár tudtam elég sokáig maradnék akkor itt. Shei időközben egy-kétszer megbökött, így sikerült visszarázódnom a valóságba. Kivételesen a valóság szebb volt a képzelgésnél.
Mikor elhallgatott az utolsó dal is, a rajongók még hosszas percekig sikítoztak.
Hihetetlen! Tényleg ennyire tetszett nekik? Pedig egyetlenegy szám volt a sajátunk, a többi csak feldolgozás. Ez nem számít? Legközelebb majd saját albummal jelentkezünk. Ezt megígérem! 
Mielőtt lementünk volna, utoljára előadtuk a saját dalunkat. Mind a hárman a színpad elejébe ültünk, alig pár centire a rajongóktól. Lepacsiztunk velük. Végül eljött a végső búcsú ideje. A főbejáratot kinyitották, minket pedig az öltözőkbe tereltek. Amint a backstage-be léptünk, ugrálni és sikítozni kezdtünk. Összeölelkezve ugrándoztunk, mint három kenguru, akik rugót nyeltek. Az egész csapatot végigölelgettük. Mikor Blakehez értem, megtorpantam. Egy másodpercig hezitáltunk mindketten.
Ami történt, megtörtént, és már nem tudunk rajta változtatni. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy továbblépjek. 
Szorosan megölelgettem a srácot. Furcsa érzés fogott el. Bármennyire is haragudtam rá, hiányzott a barátsága. Annyit ökörködtünk együtt, és az egész egy rossz döntéssel tönkrement. Bár hibáztunk, mégis a barátom maradt. Erre viszont csak akkor jöttem rá.
Az öltözőmbe siettem. Gyorsan átöltöztem, mert már kezdett nagyon kényelmetlen lenni a magassarkú. Felkaptam kedvenc piros tornacipőmet, hozzá egy koptatott farmert és egy deréknál megköthető bővebb fazonú pólót. Már éppen kiléptem volna, mikor megcsörrent mobilom.
-Halló? Itt Lucy. -szóltam bele, miközben széttáncolt frizurámat igazgattam. Kihangosítottam és letettem az tükrös sminkasztalra.
-Szia Lucy! Remélem nem feledkeztél meg rólam. -máris tudtam ki van a vonal túlsó végén.
-Hiába stresszeled magad, nem tudsz felhúzni. -vágtam közbe közömbös hangon.
-Reméltem, hogy kapok egy V.I.P. jegyet, de úgy látszik nem kaptad meg az e-mailemet. -folytatta.
-Mégis mit akarsz? Jó lenne, ha már végre kinyökögnéd, mert kezd agygörcsöm lenni a sok idióta kétértelmű szövegedtől. -éreztem, ahogy vérnyomásom kezd egyre feljebb csúszni. Belesétáltam a csapdába. Felsóhajtottam.
-Ennek ellenére jó volt a koncert. Szerencse, hogy nem történt semmiféle baleset. Az tragédia lenne.
-Baleset? Mégis miről hadoválsz itt nekem? -csattantam fel. Hajamba túrtam. -Tudod mit? Igazad van. Remek koncert volt és nem tudsz semmi olyat mondani, amivel ki tudnál hozni a sodromból. Végre ott vagyok, ahol lennem kell, és se te, se senki más nem tud innen engem kipiszkálni. Tőlem aztán fenyegetőzhetsz, vagy kántálhatsz esténkét átkokat, miközben egy véres kecskével rajzolgatsz piktogramokat a falra, de ettől én még nyugodtan fogok aludni, és élni fogom az életemet. Sajnálom, ha a tiéd annyira unalmas, hogy ilyen erős késztetést érzel, az enyém tönkretételére. -fakadtam ki. Nem vártam meg, míg válaszol, helyette kinyomtam. Kikapcsoltam a telefont és mélyen a táskámba süllyesztettem.
Kiléptem a folyosóra, ahol már a többiek vártak rám. Niall ölelt magához elsőként.
-Nagyon ügyesek voltatok! Büszke vagyok rád! -rám kacsintott. Átöleltem mellkasát, majd a többiekhez mentem.
-Egy buli levezetésképpen? -ajánlotta Shei. Felnéztem a szöszire.
-Bocsi, de én eléggé kifulladtam. Inkább hazamegyek és kipihenem magam. Ugye nem baj? Majd holnap bepótoljuk. Ígérem! -mondtam. Barátnőm megrázta a fejét, majd megölelt, így búcsúzva tőlem. Miaval is ölelkeztünk.
Niallal kéz a kézben mentünk ki hátul. Természetesen nem tudtunk elbújni a paparazzók hada elől. Megrohamoztak minket.
Komolyan ennyire unatkoznak, hogy éjnek éjjelén itt kint vadásznak ránk? Már senkinek nincs magánélete, amivel foglalkozhatna? 
Beszálltunk a kocsiba és gyorsan elhajtottunk. Meg sem álltunk hazáig. Csendben fellopóztunk a szobámba. Az ajtót kulccsal bezártam magunk mögött. Niall magához rántott az ágyon és hosszasan csókolt. Egymás hajába túrtunk, miközben nyelveink heves csatát vívtak. Levettem a szöszi pólóját, ő pedig az enyémet...