Visszatérés

Közel két hétig csend uralkodott az életemben. Nem volt se dráma, se balhé. Még csak a zaklatómat sem foglalkoztattam. Ellenben engem, ő nagyon is érdekelt. Egyfolytában kilétén agyaltam. Illetve célzásain. Igazából, egy alap dologra nem jöttem rá. Mi a kapcsolat közte, és Alison közt? Ez egyszerűen kifogott rajtam.
 Csak feküdtem az ágyban Boomer társaságában. Kiélveztem a magányt, a csendet és a nyugalmat. Sheila nem költözött vissza hozzám. Inkább Miaéknál maradt, mert ott kevesebb az egy fürdőre jutók száma. Kicsit örültem is ennek. Így legalább magam lehettem a gondolataimmal. Járkálhattam. Firkálhattam. Kiabálhattam. Az elmúlt hetekben történtek egyszerűen letaglóztak. Muszáj volt kiadnom magamból valahogy a felgyülemlett dühöt, stresszt, csalódást. Ilyenkor nincs jobb, mint a zeneterápia. Gitárral a kézben adtam át magam a ritmusnak, mely egyszerre dobbant szívemmel. Éreztem, ahogy szétáramlik az ereimben, megmozgatva ezzel minden egyes sejtet. Mindenki másképp kapcsol ki. Nekem ez a biztos módszerem. Hogy magányomat megőrizzem, magamra zártam az ajtót. Boomer nyugodtan tűrte a max hangerős dallamot. Sőt, még tetszett is neki. Mellém kuporodott, fejét combomra tette. Megsimogattam buksiját. Szőre lágyan csiklandozta tenyeremet. Elaludtunk. Boomer és én is pár perc alatt mély, izgalmakkal teli álomba merültünk.
Egy rémálom riasztott fel. Testemet teljesen kiverte a víz. Kutyusom aggódva tekintett fel rám. Végigsimítottam tenyerem feje tetején, így nyugtatva őt. Különös dologra figyeltem fel. Zeném elhallgatott. Az álom oly hirtelen csapott le, hogy nekem időm sem volt lekapcsolni. Felpattantam.
 Anyáék nincsenek itthon, ahogy Jack és Collin sem. A ház üres. Csak én és Boomer vagyunk. Akkor mégis ki kapcsolta le a ritmust?

Körbenéztem szobámban. Hű társam is szaglászni kezdett. Kifutott a nyitott ajtón. Félve léptem ki rajta. Nem tudtam, mire számítsak. Lementem a földszintre. Nem volt ott senki. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Semmi sem tűnt el. A nappaliban található kis asztalhoz siettem, mert egy papírt szúrtam ki rajta. Felkaptam.
"Hazajöttem Kicsim. Aludtál, ezért inkább nem ébresztettelek fel. Majd még visszajövök. Légy jó! Hiányoztál!"
Le kellett ülnöm. Egyből tudtam, hogy a szöszi ír énekestől jött az üzenet. Nem tudtam, mit tegyek. Úgy érzetem, gúzsba kötnek az érzéseim.
-Szóval komolyan gondoltad. -csúszott ki a számon. Boomer odafutott hozzám. Magamhoz öleltem.
Rettegtem, hogy mi lesz. Nem bíztam meg magamban. Féltem, ha elém áll, nem fogok tudni parancsolni magamnak. Szerettem Jeremyt. Ebben biztos voltam. De abban, hogy Niallt szeretem-e, nem voltam biztos. Azt sem tudtam, amit érzek, az pozitív vagy esetleg negatív.  Csak abba tudtam kapaszkodni, hogy hűnek kell maradnom Jeremyhez, mert ő mindig mellettem volt.
Kivittem Boomert a Hyde parkba. Muszáj volt egy kis friss levegőt szívnom. Míg ő szaladgált, én a szokásos helyemre telepedtem le. Felhúztam lábaimat, arcomat karjaim mögé rejtettem.
 Mégis mit akar Nialler? Miért jött? Egyáltalán mit hisz? Azt hiszi, hogy majd egymásba borulva fogunk sétálgatni az utcán a paparazzók hada előtt? Jeremyt pedig meg majd lehúzom a wc-n?! Egyértelmű. Minden bizonnyal ezt fogom tenni.
Órámra pillantottam. Már majdnem 2 órája jöttünk le Boomerrel. Magamhoz hívtam és hazasiettünk. A ház előtt már messziről kiszúrtam egy szőke fiút kezében egy csokor narancssárga rózsával. Hátrapillantott. Arcára széles vigyor ült ki. Megtántorodtam. Boomer lendülete vitt tovább. Kis híján elestem az út kellős közepén, mert Boo olyan erővel rántott meg, hogy karom majdnem külön ment. A szöszi előtt egy lépéssel álltam meg. Boomer összeugrálta, de egyáltalán nem bánta. Mintha a kutyám azon ügyködött volna, hogy újra együtt legyünk, mert szabályosan nekilökött Niallnak. Hajszálereim vörösre festették arcomat. Hajamba túrtam, miközben hátraléptem.
-Ezeket neked hoztam. Tudom, hogy ez a kedvenced. -felém nyújtotta a rózsákat. Felpillantottam rá. Próbáltam erős maradni. Tudtam, nem engedhetek a kísértésnek, pedig éreztem, ahogy körém csavarodik, fojtogat.
-Miért jöttél? -szegeztem neki hirtelen kérdésemet. A csokrot továbbra is a szöszi fogta.
-Ezt inkább bent beszéljük meg. -lehajtotta fejét, vele együtt a virágokat is maga mellé ejtette. Bólintottam. Kinyitottam az ajtót és bementünk. Leültünk a nappaliba. Hosszas percekig csak bámultuk egymást. Nem szóltunk. Vártuk, hogy valaki nyisson. Az előzőek után, már egyikünk sem volt biztos dolgában. A virágok magányosan hevertek az ajtó előtt. Semelyikünk sem hozta magával. Nekem kellett volna. Ezzel tisztában voltam, de úgy éreztem, ha megteszem, elgyengülök és azt nem engedhettem meg magamnak. Niallal szemben nem.
-Mit keresel itt? -törtem meg végül a szívünket szorongató csendet. A srác felsóhajtott.
-Nem olvastad a levelet?
-De igen, csak nem értem. Te Alisonnal vagy én pedig Jeremyvel. Azt hittem, ezt már tisztáztuk. -vágtam rá.
-Nem járok Alisonnal. Elmondott mindent. Elmesélte, hogy a Miami történetet neki köszönheted, hogy csak játék voltam számára. -hangja komor volt.
-Alison nem használt ki téged. Ő csak egy báb volt egy színdarabban, melynek vége az én tönkretételem.
Niall a homlokát ráncolta. Ezek szerint mégsem mondott el mindent az exe.
-Lucy, tudom, hibáztam, de kérlek adj egy utolsó esélyt. Szeretlek. Az egész turné alatt csak te jártál a fejemben. Csak arra bírtam gondolni, hogyan engesztelhetlek majd ki. Nem bírom ki nélküled. A részemmé váltál. -elém lépett.
 Lehajtottam fejem. Állam alá nyúlt, felemelte. Mélyen egymás szemeibe néztünk. Éreztem, hogy bármelyik percben elveszhetek gyönyörű pillantásában. Ellöktem magamtól.
-Sajnálom, de köztünk mindennek vége, Niall. Én már Jeremyt szeretem. Jobb, ha te is tovább lépsz! -hátrálni kezdtem. A fotelnek ütköztem. A kitartó szívtipró kezem után kapott. Életem egyik legnehezebb tette volt az, hogy elrántottam kezem. Arca csalódottságtól torzult el. Kifutott a házból. Pár másodperc múlva egy gitárral kezében tért vissza. Énekelni kezdett. Kedvenc dalaimból állította össze a listát. Hangja kristálytisztán zengett az egész házban. Mindenem libabőrős lett, ahogy rám-rám pillantott. Könnyeim majdnem előtörtek, de belerúgtam a fotelbe, így a fájdalom elvonta a figyelmemet.  Mikor leeresztette a hangszert, szemében remény csillogott.
-Na mi a válaszod?
Hallgattam. Hiába nyitottam ki számat, hang nem hagyta el ajkaimat. Végül összeszedtem minden erőmet.
-Mégis mit vártál? Idejössz és énekelsz, majd összeborulva csókcsatát vívunk? -hangom remegett.
-Nem, de...
-De mi? -kérdeztem vissza. -Nincs itt semmiféle de. Köztünk vége mindennek. Eltoltad, mikor megcsaltál. -fakadtam ki. Feladtam a könnyeimmel folytatott harcot. Megpróbált magához ölelni, de eltoltam. -Ne érj hozzám!

-Lucy, én sajnálom. Bármit megtennék, hogy helyrehozzam a hibámat. A múltat már nem tudom megváltoztatni, de a jövőért megteszek akármit. -közelebb lépett.
-Niall, menj el! Nem akarom, hogy tovább itt legyél. Túl sok fájdalmat okoztál már. Nem kérek többet. -szipogtam.
A szöszi bólintott. Még mondani akart valamit, de nem engedtem neki. Az ajtóra mutattam. Fejét leszegte. Kilépett az ajtón. Még egyszer utoljára visszanézett, de már csak a csapódó ajtót láthatta.
A földre rogytam. Boomer sietett oda hozzám. Nyalogatni kezdett. Ölembe furakodott. Átöleltem nyakát és zokogni kezdtem.
-Miért? Miért kellett idejönnie? Mindent összezavar. Miért kell mindig mindennek ilyen bonyolultnak lennie? Olyan nagy kérés, egy nyugodt kapcsolat, élet? Csak ennyit kértem. -kutyusom hatalmas barna szemeibe néztem. -Boo, te ugye sosem fogod összetörni a szívem? -Boomer megnyalta arcomat. Tovább öleltem.
Bárcsak már vége lenne mindennek...