VS

-Jössz Lucy? -kiabálást hallottam az ablakom alatt. Niall várt a kocsijának támaszkodva.
-Persze. Azonnal megyek. -gyorsan felkaptam a táskámat, majd a nappaliba futottam. Anyának és Daisynek egy-egy puszit nyomtam az arcára és már az autónál is voltam. -Köszi, hogy elviszel. -léptem a szőke szívtipró elé. Magához ölelt, megcsókolt.
-Téged bármikor, bárhova elviszlek. -közölte, mikor elváltak egymástól ajkaink. Elmosolyodtam és megborzoltam haját. Kinyitotta előttem az ajtót. Mindketten bepattantunk és elhajtottunk a ház elől.
-Nagyon jól éreztem magam a múltkor. -törtem meg a csendet. Niall megfogta a kezem.
-Én is. Majd legközelebb is elmegyünk valahova, jó? -vigyorgott rám. Bólintottam.
-És mit kérsz szülinapodra? -tértem át egy újabb témára. A szöszi felnevetett.
-Nem kérek ajándékot tőled. Nekem elég az, hogy velem vagy.
-Ez nem válasz. Tessék csak kinyögni, mit szeretnél! -erősködtem.
-Majd ezt később megbeszéljük. -leállt a kocsival. -Most menj, mert a végén még elkésel! -egy puszit nyomott a számra.
-Nem úszod meg ennyivel. -kimásztam az ajtón. -Nem jössz fel? Az albumunkkal dolgozunk és sokat jelentene a véleményed. -arcom egy picit elpirult.
Nem kellett tovább győzködnöm. Azonnal kiugrott az autóból és máris a stúdió felé siettünk. A paparazzók lelkesen kattintgattak fényképezőikkel. Mi csak mosolyogva tűrtük, ahogy néha elénk ugranak. Úgy éreztük, a kedvünket semmi sem ronthatja el.
A bejárat előtt egy srác állt. Már messziről felismertem. Idegesen a hajamba túrtam. Megtorpantam.
-Minden rendben? -aggódva vizsgált Niall. Lábaim földbe gyökereztek. Mozdulni se bírtam, nem hogy megszólalni.
Mi a francot keres ő itt? Mit akar? Már szakítottunk és nem vagyok kíváncsi a dumájára, miszerint mennyire megbánta amit tett. Most boldog vagyok és nem hiányzik Jeremy belekontárkodása. Jó volt vele, de az már a múlt. Lezártam. Már csak a jelenemmel és a karrieremmel foglalkozom. Alig, hogy lecsendesedtek a drámák az életemben, most elölről akarja kezdeni? Még mit nem. 
-Lucy, ez csak nem...
-Jeremy. -vágtam szavába. Alsó ajkamba haraptam. -Nem tudom mit akar, de nincs jó előérzetem.
Niall szorosan magához ölelt.
-Nyugi. Mi itt vagyunk egymásnak. -suttogta fülembe, majd megpuszilta homlokomat.
Testemben szétáradt a nyugalom. Minden félelem eltávozott belőlem, mintha új erőre kaptam volna. Furcsa, hogy egy aprócska gesztus, mozdulat ilyen hatással tud lenni az emberre. Minden attól függ, kitől és mikor kapod. Ez a kulcs mindenhez. Ilyenkor jön rá az ember, hogy mennyire szereti a társát. Ha ennyitől valaki képes átszellemülni, az biztosan többet érez, mint puszta barátság.
Mire észbe kaptam, Jeremy már ott állt előttünk. Arcán undor és csalódottság ült.
-Mit akarsz? -kérdezte szemrehányóan Niall.
-Azt, hogy állj két lépéssel hátrébb a csajomtól! -vágta rá határozottan. Arca meg sem rezzent. Ijesztő volt. Amint összetévedt pillantásunk, a hideg végigfutott hátamon, végigszántva azt.
-Már régen nem vagyunk egy pár. -szálltam én is be a vitába.
-Kussolj -förmedt rám. Niall maga mögé rántott, mikor Jeremy felénk lépett.
-Ne merészelj így beszélni vele! -azonnal a védelmemre kelt. Közel mentek egymáshoz.
-Srácok, fejezzétek ezt be! -próbáltam szét szedni őket, de Jeremy a földre lökött. Nialler megpróbált odajönni hozzám, de J nem engedte.
Hátulról megérintette valaki a vállam. Megfordultam. Szemeim elkerekedtek. Egy lépést hátráltam, de elkapta karomat. Magához rántott.
-Na mit szólsz? -suttogva kérdezte.
-Te ugrasztottad egymásnak őket. Miattad van itt Jeremy. -sziszegtem fogaim közül. Szemem sarkából figyeltem a srácokat. -Mégis mit ártottam én neked?
-Még mindig nem emlékszel, mi történt Miamiban?
-Még vannak sötét foltok, de már a nagy része megvan. -válaszoltam.
-Akkor nyisd ki a fülecskédet! Miattad halt meg a barátnőm. Elvetted a szerelmemet, most ezt visszafizetem.-ijesztően csengett hangja.
Megfagytam. Olyan volt, mintha egy hatalmas, feneketlen szakadékba zuhannék. Egyedül voltam. Éreztem, ahogy lassan felemészt a sötétség és a magány, ahogy másodpercek alatt apró martalékként hullok a földre, örök feledésbe merülve.
Miattam halt meg. Mit tettem? Megöltem valakit? Ez az amit annyira mélyre elástam a tudatomban, hogy szinte már teljes feledésbe merült? Mégis hogyan? Mit csinálhattam, amivel megpecsételtem a lány sorsát? Gyilkos vagyok? Netalántán őrült? Szóval emiatt tör folyton az életemre. Ezért keseríti meg a napjaimat azzal, hogy mindenkit ellenem fordít. Ha ez kiderülne, mindennek vége lenne. Efelett már nem hunynának szemet a rendőrök sem. Lecsuknának. Elválasztanának mindent tőlem, ami valaha is fontos volt nekem. A családom, a barátaim, Niall. Egy vékony dróton egyensúlyozom csukott szemmel. Bármelyik pillanatban a mélybe zuhanhatok. 
-Ne merészelj így beszélni róla! -Niall üvöltött. Teljesen kikelt magából. Odafordultam. Az utolsó pillanatban ugrottam kettejük közé.
-Elég! -kiabáltam, ahogy csak bírtam. Már késő volt. Mire feleszméltem, az arcomat fogtam, miközben Niall, oltalmazó karjaival védett.
-Mutasd! -óvatosan megérintette a kipirosodott részt arcomon. Jeremynek rontott. A pólójánál fogva a falnak nyomta. -Ha még egyszer hozzá mersz érni, vagy csak a közelébe mersz menni, az lesz az utolsó tetted! Megértetted? -az erei kidudorodtak homlokán. Még sosem láttam ilyennek ezelőtt.
-Nem lehetsz mindig Niall mellett, hogy közbeavatkozz. -suttogta mögöttem a zaklatóm. Nem néztem hátra. Pár másodpercig még éreztem szuszogását a vállam fölött, de amint ez megszűnt, tudtam, elment.
Niall aggodalommal telt szemekkel rogyott mellém.
-Sajnálom. -mondta, miközben magához ölelt. Felsóhajtottam.
-Ne sajnáld! Az én hibám. -hajamba túrtam és felálltam a földről.
Arcom még egy kicsit égett, de elviselhető volt. Régebben már kaptam ennél nagyobbat is apámtól, úgyhogy ez már meg sem kottyant.
-Lucy, ígérem, soha többé nem hagyom, hogy bárki is bántson. -mélyen szemembe néztem. Határozottsága ugyan erőt adott, de korántsem annyit, amennyivel ezek után boldogulni tudtam volna.
Nem válaszoltam, csak ajkamat az övéhez tapasztottam. Szükségem a közelségére. Érezni akartam, hogy itt van és nem csak a szája jár.
-Menjünk fel, jó? -felpillantottam rá. Bólintott. Összekulcsoltuk kezeinket és bementünk a stúdióba.
Amint beléptünk, Shei és Mia letámadott. 3 másodpercbe került mire észrevették a hatalmas vörös foltot az arcomon. Shie összeráncolt homlokkal Niall elé lépett.
-Te tetted ezt vele? -hangjában nem volt semmi viccelődés. Komolyan beszélt.
-Nem. Soha nem emelnék rá kezet. Szeretem. Jobban, mint bármi mást. -vágta rá a szöszi. Mia is odaállt.
-Akkor miért hagytad, hogy ezt tegye vele valaki? -szólt közbe Mia. Ő mindig tudja, kinek mit kell mondani ahhoz, hogy az mélyen magába szálljon. Ez esetben sem volt másképp. Niall lehajtotta a fejét. Szemében bűntudat jelent meg. Rosszul éreztem magam, hogy ezt láttam. Közbe kellett avatkoznom.
-Hagyjátok Niallt! Ő nem tehet semmiről, az én meggondolatlanságom miatt jutottunk el idáig. Nem az ő hibája, szóval kérlek benneteket, szálljatok le róla! -fakadtam ki.
-Nem Lucy. Igazuk van. Annyit nem bírtam megtenni, hogy megvédjelek. -szemeit könnycseppek nehezítették. Hajamba túrtam.
Mire megszólaltam volna, Niall már az ajtón kívül volt. Le kellett ülnöm.
Szóval ez volt a terve. Király. Sikerült neki. Sikeresen elszakított Nialltól. Méghozzá milyen egyszerűen. Mintha mindent tudna irányítani. Lehetséges ez egyáltalán? Vagy csak ilyen jó manipulátor? Greg. Már emlékszem a nevére. A bárban dolgozott, mint pultos. Hogy is felejtettem el? Viszont a barátnője nincs meg. Nem tudom, ki lehet az. 
A lányok aggódva ültek le mellém a puffokra.
-Lucy, mi történt? -kérdezősködött Mia.
Az ajkamba haraptam. Hosszasan meséltem nekik a lenti dolgokról. Végig figyelmesen hallgattak, de nem csak ők, hanem Peter és Blake is. Mindannyian aggódtak értem. Most először éreztem azt, hogy itt is kialakult egy család. Vigyázunk egymásra és törődünk a másikkal. Hihetetlenül sok energiát köszönhettem ennek. Eddig mindig mikor meséltem kihagytam azokat a részeket, amik Greghez, vagyis a zaklatómhoz kapcsolódnak. Most viszont, mert mindent ő rendezett, muszáj volt beavatnom a többieket. Megkönnyebbültem, mikor végre beszélhettem róla. Annyi feszültség gyülemlett fel bennem miatta, hogy vagy elmondom, vagy kiugrok az ablakon és ez esetben ez nem vicc.
Befejeztem a történet kibontását, de mindenki néma maradt. A csönd úgy ölelt minket körbe, mint a kukoricacsuhé a kukoricacsövet. Szorosan beburkolt minket. Szinte már fojtogatott.
-Azt hiszem, kimegyek egyet levegőzni. -felálltam, mert már nem bírtam tovább. Menten megfulladtam volna.
Kirohantam egy közeli parkba, egy játszótér mellé. Leültem egy fa tövébe, hátamat megvetettem rajta. Lehunytam szemeimet. Gondolkodnom kellett.
Mégis hogyan jutottunk el idáig? Mit tettem, ami ennyire kitörlődött az agyamból? Nem csodálnám, ha Niall ezek után már nem akarna velem többé találkozni. Pedig olyan jól mentek már a dolgok. Olyan szépen alakult minden. Akkor meg miért kellett ez? Greg. Az ő bosszúja kísért. Mikor lesz már végre vége? Egyáltalán véget ér ez majd valaha? 
Hátulról megérintették a vállamat. Ijedten pattantam fel...